Magyar Protestantizmus Honlap

Főlap

Egyházak

Intézmények

Mérföldkövek

Panteon

Szellemi központok

Művészetek

Aktualitások

A protestantizmus hatása tudományos életünkre

Írta Dr. Rácz Lajos nyugalmazott református teológiai akadémiai tanár, Sárospatak


XVI. század

XVII. század

XVIII. század

XIX. század


Miként a vallásos irodalomra és az oktatásügyre, a reformáció a magyar tudományos irodalomra is erős lendítő hatást gyakorolt. Ez a hatás nem volt ugyan olyan átütőerejű, mint az előbbi mezőkre gyakorolt hatás. Nem is egyszerre tört elő, hanem lassú indulás és fokozatos fejlődés után csak hosszabb idő múlva lépett elő. Mindamellett a figyelmes szemlélő előtt e téren is nyilván kitűnik annak erősítő, mélyítő, fejlesztő hatása. Ez egészen természetes dolog. A reformáció az egyházi hagyománnyal, a pápai tekintéllyel, tehát a külső normákkal szemben az egyéni vizsgálódást, autonóm meggyőződést hangsúlyozza és követeli. A vallási tételek igazsága, kötelező ereje a Szentírásból merített személyes meggyőződésen nem, pedig az uralkodó tekintélyen alapul. Az autonómia közvetlen következménye szükségképpen a meggyőződések, vélemények, elméletek és gyakorlati célkitűzések fokozott individualizmusa, az egyéni erő, egyéni gondolat érvényesülése, új módszerek napfényre kerülése és a látókör kiszélesbülése lett.

Az egyéni erő, egyéni meggyőződés és vizsgálódás ezen felszabadulásának már magában véve is okvetlenül termékenyítő, lendítő hatást kellett a tudományos kutatásra a tudományos irodalom fejlődésére gyakorolnia. Ehhez járult, mint másik ide tartozó, érvényesülő hatás: a közoktatásügynek a XVI. század folyamán bekövetkezett szervezése. Az elemi, közép- és felsőoktatásnak szerte az egész országban munkába állítása. Az elemi iskolák ezreinek, a középiskolák százainak felállítása s ezzel  -  a jelesebb elmetehetségek kiművelésére való tér nyitása, végül az országnak ezer meg ezer, tudományosan képzett; külföldi egyetemeken járt tanférfiúval való benépesítése. Mivel a reformáció szinte teljes mértékben magáévá tette a humanista törekvéseket; a protestáns iskolákat mindenütt, s így hazánkban is, a humanista tudományos célokra való tekintettel rendezik be. Melanchthon összekötő kapocs a humanizmus és a reformáció közt. A protestáns iskolák egyfelől az evangéliumi hit alapvetői, hirdetői terjesztői, másfelől a humanista műveltség ápolói. A humanista értelemben vett szabad kutatás székhelyei. A humanista műveltség útja az ókori klasszikusok olvasásán, tanulásán, utánzásán és nyelvének beszélésén át vezetett. Főtárgyai tehát a szabad művészetek; a grammatika (nyelvtan, nyelvtudomány), ékesszólás, dialektika (bölcselet), matematika és fizika voltak. Ezekhez járult még, eléggé korán, az ókori nyelvek és irodalmak tanulmánya által fölkeltett történelmi érdeklődés követelménye gyanánt, a történelem tanulmánya. Már Luther követeli a nyelvek és a matematika mellett a história intenzív tanulmányát.

Ezekre az iskolai tantárgyakra, ezeknek tankönyv alakban való feldolgozására  -  a történetet kivéve, mely részben krónikaírással, részben az önálló Erdély állami életének egyes intézői vagy ezek íródiákjai részéről való följegyzésekkel, naplókkal veszi kezdetét  -  irányulnak a tanító- mesterek, vagy tanárok első tudományos munkái. De e munkálatok, mint említém, csak lassan indulnak meg. Sem a XVI., sem a XVII. század, sem a török hódoltság, sem az ellenreformáció kora a maga hitvitáival és örökös fegyvercsattogásával nem igen volt alkalmas légkör a .tudományos munkálkodásra. A XVIII. században, III. Károly és Mária Terézia alatt, viszonylag már békéhez és nyugalomhoz jutva az ország, s a vallásos kérdések is veszítvén korábbi élességükből, bővebb tér nyílt a szabadabb tudományos kutatás számára. Ekkor meg a jezsuita szellemtől inspirált bécsi kormány állított ezer akadályt a protestáns tudósok kifejlődése és működése elé. A protestáns tudományos irodalom teljes kifejlődésre, kivirágzásra tulajdonképpen csak a XIX. században jutott.


I. Tizenhatodik század.

A XVI. században a tudományos irodalom csak lassan bontakozik ki, annak alig 1  -  2 csírája bukkan elénk. Ez nem csoda. Zápolya öldöklő százada kevéssé volt alkalmas a tudományos munkálkodásra. E század protestáns tudósainak figyelmét az Új tan kifejtése, a hitviták, bibliafordítások, az egyház és iskola szervezése foglalják le. Előbb ki kellett a megfelelő tudományos atmoszférának alakulnia, hogy abban a magyar tudós munkáját megkezdhesse, hogy a magyar tudomány útnak indulhasson. Két tudományszak terén találkozunk e században az első bátortalan kezdeményezéssel. A nyelvtan-szótár- és a történet-irodalom terén. Az előbbi téren az írók részint a grammatikát dolgozzák fel tankönyvvé, részint a latin nyelv megértéséhez óhajtanak megfelelő szótárról gondoskodni. A történetírás részben krónikaírással, részben az önálló Erdély állami élete egyes intézőinek, vagy ezek íródiákjainak följegyzéseivel, naplóival veszi kezdetét.

A nyelvtan-írók sorát Honterus János (1493-1549) brassói iskolaigazgató és tanítván Wagner Bálint nyitja meg. Nevük alatt egész sereg latin és görög nyelvtan és olvasókönyv látott az 1535. évtől fogva napvilágot, amelyekből a század végéig, sőt tovább tanult a szász ifjúság. A magyar ifjak részére Sylvester János (sz. 1504) szerkesztett latin - magyar nyelvtant (Grammatica Hungaro - Latina, 1539), amelyben párhuzamosan tárgyalja a latin és magyar nyelv jelenségeit, első példát nyújtva ezzel a magyar nyelvtanra, nyelvújításra, sőt nyelvhasonlításra. Majd Molnár Gergely (+ 1564) kolozsvári kollégiumi igazgató írt egy latin nyelvtant (Elementa Grammaticae latinae, 1556), amelyet 200 éven ár egyre használtak, sőt még a XIX. században is kinyomtatták és tanultak belőle. Szikszai Fabricius Balázs sárospataki tanár (+ 1574) latin - magyar szótára (Nomenclatura seu Dictionarium Latino - Ungaricum, 1590), mely a XVII. század közepéig kilencszer jelent meg, a XVI. század legjobb magyar szótára, melyet csak Comenius nagy didaktikai tapintattal szerkesztett iskolakönyvei (főkent a Janua) tudtak kiszorítani a közhasználatból. (Ez 1629-ben, majd 1641-bén Bécsben, már, cseh és német nyelvvel megbővülve került ki a sajtó alól.)

A protestáns krónikaírók első képviselője Bencédi Székely István (+ 1564) gönci református pap, a „Chronica e világnak jeles dolgairól” című világtörténetével, melynek, minden gyöngeségei ellenére, megvan az úttörés érdeme, mert - mint Toldy mondja - egy Magyarországban soha nem művelt tudományt tárt fel a magyar olvasók előtt, és pedig magyar nyelven. Magyar krónikát (Chronica a magyaroknak dolgairól, 1575) ír Heltai Gáspár, a Bonfinius könyveiben található anyagot dolgozva át kellő írói készséggel és erős gyakorlati érzékkel egyszerű, értelmes magyar nyelvre. Ezzel addig szinte ismeretlen terjedelemben tette a nemzeti történelmet a nemzet közkincsévé. Szamosközy István már a XVI. század kiválóbb magyar történetírói közé tartozik. Erdélyi hazájának történetéből, pártfogójának: Kovacsóczy Farkasnak erőszakos halálából megtanulta, hogy a történelem tarka színpadának szereplőit a láthatatlan sors igazgatja. Ilyen alapfelfogással fogott Erdély történetének megírásához, melyhez lelkiismeretesen gyűjtötte az anyagot. Munkájának csak töredékei maradtak reánk. Főleg az adatok kritikai megrostálása és a különféle, olykor ellentmondó vélemények nyugodt mérlegelése, meg ügyes feldolgozása által válik ki kortársai közül.

Íme, ilyen szerény kezdettel indul meg protestáns részről a XVI, század magyar tudományos irodalma. Iskolai nyelvtan- és szótárírás, - de ezekből fog majd a XIX. század végén és a XX. század elején, a finn-ugor összehasonlító nyelvtan, meg az etimológiai szótár kinőni, mint ahogy a gyermek tétovázó imbolygó lépéseiből fog a férfi szilárd, határozott járása kifejlődni. A történetírás, az egyszerűbb krónika mellett, Szamosközyben egyszerre magas fejlettségű alakban lép a világ elé. A legjobb magyar évkönyvíró, az erdélyi történetírás atyja magas színvonalú alkotással gazdagítja tudományos irodalmunkat.


II. Tizenhetedik század.

A XVII. században mát többféle, bátrabb, erőteljesebb indításokkal találkozunk: A nyelvtudomány és történetírás mellett megszólal, és pedig magyar nyelven, a bölcselet. Megszólalnak az egyes iskolai és gyakorlati tárgyak. A század, az ellenreformáció százada, a vallásos szenvedélyek háborgása, a kiirtásukra kivont kardok csattogása azonban nem igen kedvez a protestáns tudományos törekvéseknek.

Mindjárt a század küszöbén Szenci Molnár Albert (1574 - 1633) tiszteletreméltó alakja lép elénk. Ő vérbeli író, aki egész életét az irodalomnak szenteli. Istenáldotta tehetség, aki fordításaival századokra meg termékenyítette a magyar irodalmat. Latin - magyar szótára (1604), mely még életében háromszor jelent meg s a tanuló ifjúság használatára készült, régi szavakban és alakokban, érdekes szólásokban igen gazdag. Jelentéstani tekintetben elsőrangú forrás, a magyar nyelv szókincsének első kimerítő lajstroma. Magyar nyelvtana (Novae Grammaticae Ungaricae libri duo, 1610) etimológiai és szófűzési részre oszlik. A magyar nyelv fonetikai természetét felismeri, s méltán vívta ki a hozzáértők elismerését. Az egyház mellett az iskola és a tudomány is áldva emlegeti a Molnár nevét. Geleji Katona István (1589 - 1649) erdélyi püspök „Magyar Grammatikátskája” (1645) több tekintetben érdemes munka. I. része a beszédhangok jelöléséről s a betűk hangértékéről, II. része a magyaros szó és szólás sajátosságairól szól. A helyesírást etimológiai alapra akarja fektetni, bár nem. oly következetességgel, mint később Révai. A II. rész 36. pontjában a nyelvújítás szükségességét fejtegeti s meg is próbál új szavakat csinálni. Otrokócsi Fóris Ferenc (1648 - 1718) gályarab lelkésznek „Origines Hungaricae” (1693) című műve, mely a magyar összehasonlító nyelvtudománynak egyik legelső terméke, ki akarja mutatni, hogy a magyar és a héber nyelv rokonok, vagyis az összes élő és holt nyelvek rokonok. Fejtegetéseinek alapja a rokonhangzás volt, holott ma tudjuk, hogy a nyelvrokonság nemcsak hangtani probléma, ha nem éppen olyan mértékben történeti probléma is, amely megkívánja annak vizsgálását és feltárását, hogy minő népérintkezések és más valóságos történeti tényezők következtében vált a kimutatott hangtani fejlődés lehetségessé. Fóris, Dugonics s Horváth I. minden kritika nélkül alkalmazták a magyar történetírásban a fonetikái rokonság alapján ki mutatott nyelvrokonsági eredményeket, ami délibábos nyelvészkedéshez vezetett.

A XVII. század középső éveiben hallatlan merész lépést tett előre magyar tudományos irodalom terén Apáczai Csere János (1625 - 1659) - akit Toldy F. XVII. századi irodalmunk harmadik nagyságának nevez Pázmány és Zrínyi mellett. Magyar Encyclopaediájában (1653) és Magyar Logikátskájában (1654) a bölcseletet és sorban az iskola és a gyakorlati élet egyes tudományait megszólaltatta magyar nyelven, mert „szerencsétlen nép az melyre a tudományok csak idegen nyelv által szívárkodnak. Kísérletét annál nagyobbra kell értékelnünk, mert az előbbi téren egyenesen az újkori filozófia zseniális megindító Descartesnak mellette Ramusnak szabadszellemű, új, eredeti felfogású tanait kezdi hirdetni magyar nyelven. Az utóbbi téren is a külföldi tudományos irodalom legkitűnőbb termékei alapján tárgyalja - hogy honfitársait a leghasznosabb és legszükségesebb dolgokkal megismertesse - a matematikát, asztronómiát (s itt, hazánkban elsőül, ismerteti Copernikus elméletét), földrajzot, fizikát, geológiát, orvostudományt, gyógyszerészetet, állat-, növény- ás ásványtant, kézművességet, kertészetet, mezőgazdaságtant, hazai- és világtörténetet, jog- és erkölcstant, pedagógiát s végül teológiát. Apáczai sem az előbbi, sem az utóbbi téren nem önálló, eredeti tudós. A filozófiában nem tett egyebet, mint Ramus Logikájának, illetőleg Descartes „Principia phitosophiae” című műve I., II. és III. részének egyes jellemzőbb, fontosabb tételeit lefordította magyar nyelvre. Az egyes tudományok ismertetését szintén a külföldi irodalom legkiválóbb forrásaiból állítja össze. Mind a két rész kidolgozásánál a megfelelő magyar műszavakat határtalan nehézséggel kellett előkeresnie, megteremtenie. Filozófiai működése nem tartalmi értékével hanem azzal a törekvésével, hogy itthon az új, szabadabb felfogású filozófiát meghonosítsa.

Így a magyar gondolkodást a skolasztikus formalizmus béklyóiból kiszabadítsa, érdemel elismerést. S ugyanezt mondhatjuk a II. részre vonatkozólag. Az ő Encyclopaediájának nem az a feladata, hogy a tudományt előbbrevigye. E művében csak tankönyvet akart nyújtani, a tudományokat magyar nyelven megszólaltatni. Nem a tudományok előbbrevitelében, hanem az úttörésben a nemzeti műveltség emelésére irányuló lángoló lelkesedésében e törekvéséhen rejlik soha el nem évülő érdeme!

A filozófia művelői Pósaházi János (+ 1686) és Buzinkai Mihály (1620 - 1683) sárospataki tanárok, akik a filozófiát itt maguk kidolgozta tankönyvek alapján adták elő. Buzinkai (Dialectica, 1659; Logica, 1661) Ramus követője. Pósaházi Utrechtben skolasztikus és anticartesianus hatás alá kerülve, ennek az iránynak irodalmi képviselője Metaphysica (1662), Pneumatologia (1662) és Philosophianaturalis (1667) című műveiben; a metafizikában Aristoteles követője, a fizikában és csillagászatban pártot üt ellene, az erkölcstanban a skotistákkal tart. Ugyancsak a filozófia művelője Ladivér Illés eperjesi tanár (1630-1686), akinél a filozófia újra a teológia szolgálatába szegődik (Philos. moralis, Logica, Summa Metaphysicae Aristotelicae). Szerinte első mozgató az ész, minden bajnak oka az anyag. Így aztán természetesen heves vitát folytat tanártársával, az atomista Cabány Izsákkal (Existentia atomorum, 1667), aki 24 tételben védelmezi elméletét, egyenkint cáfolva az ellenfelei ajkára adott ellenvetéseket. A pedagógiában Ladivér, mint Comenius követője és rendszerének továbbfejtője, aki a gyermeki elme szabad fejlődésének biztosítására törekedett, szerzett magának jó hírnevet. Ugyancsak Comenius hatása alatt áll egy másik eperjesi tanár: Bayer János, ki fizikájában (Ostium & Atrium naturae, 1662) jórészben a Comenius fizikai elméletét követi.

Sokoldalú és értékes tudós a XVII. század végén: Pápai Páriz Ferenc (1649 - 1716) nagyenyedi tanár és orvos. Pax corporis (1690) című magyar nyelvű orvosi tanácsadó könyve, mely a házi orvosszereket tartalmazó tanácsai miatt egyik legnépszerűbb Orvosi munka lett, első rendszeres összefoglalása a gyakorlati orvostannak. Ars heraldicaja (1695) a hazai címertan terén nyújt teljesen kora színvonalán álló, józan alkotást. De legnagyobb értékű, mondhatjuk: korszakalkotó a szótárírás terén kifejtett munkássága. Magyar - latin szótára (1708) a Szenci. Molnár szótárának javítása és bővítése. A latin - magyar részt azonban egészen újra dolgozta, a XVII. század elején használatos latin írók munkáinak szavain kívül megbővítette azt Sallustius, Tacitus, Suetonius, Gellius, Plinius s más írók műveivel. A népszerű szótár számos kiadása a XVIII. században minden más szógyűjteményt háttérbe szorított. A szótár végére függesztve jelent meg Csécsi János sárospataki tanárnak dolgozata: De recta hungarice scribendi et loquendi ratione, mely a magyar helyesírásnak kilenc szabályát ismertette.

A történetírás terén Erdély előkelő szerepvivői legnagyobbrészt koruk és hazájuk történetét foglalják írásba. Bethlen Farkas „Historia de rebus Transylvanicis” (Erdély története, 1526 - 1609) című művének érdeme az anyag gazdagsága, a XVI. századi források szorgalmas összegyűjtése, a tárgyilagos előadás. Bethlen János könyvei (Erdély története, 4 könyv latinul, 1629 - 1673) becses forrásművek; a jellemzésben fukar szavú, de elbeszélése által domborítja ki a jellemeket. Fia: Bethlen Miklós (1642 - 1710) bécsi fogsága idején írta önéletírását, valamint Erdély történetét. Az eseményeket nemcsak elmondotta, hanem meg is ítélte s ítéletében majdnem mindig önálló volt. Nem a pártoskodó hajlam, ha nem egy világlátott, sokat tanasztalt államférfiú emelkedett szempontjai teszik emlékiratát értékessé és fontossá. Kemény János Önéletírásában saját korának történetét beszélte el a XVII. század elejétől 1648-ig; tollát olykor politikai célzatosság vezeti, emlékezete olykor cserbenhagyja, de a személyek megítélésében éles eszű. Művelődéstörténeti tekintetben műve értékes kútfő. Szalárdi János „Siralmas Magyar Krónikájában” Erdély történetét adja elő (1526 - 1662). A török - magyar politikát helyeselte és igyekezett könyvében igazolni. Műve a Rákócziak korára nézve elsőrangú kútforrás. Ez az első magyar nyelvű történeti munka, mely egy nagy korszakot eredeti kútfők alapján, összefüggően és nagy önállósággal tárgyai.


III. Tizennyolcadik század.

A protestáns tudományos irodalom felvirágzására alkalmas időszak csak a XVIII. században, a török uralom és a vallásháborúk korának elmúlta után következett be. Ekkor, III. Károly és Mária Terézia uralkodása alatt, viszonylag békét és nyugalmat elvezett az ország. Kisebb részben a pietizmus, nagyobb részben a felvilágosodás hatása alatt a dogmatikai kérdések elvesztvén korábbi élességüket és irányadó voltukat, bővebb tért engedtek az önállóbb, szabadabb tudományos felfogás számára is. Ekkor indult meg sorban, egymásután minden téren a protestáns tudományos irodalom kivirágzása s hozza létre a teremtő erő olyan alkotásait, amelyek jelentékeny része nemcsak magyar nemzeti szempontból jelent kiváló értéket, hanem egyes részük európai viszonylatban is a tudomány gazdagítására és előbbrevitelére szolgált. Mennyivel teljesebb és szebb lehetett volna az eredmény, ha nincs a felekezeti féltékenység s a bécsi körökben a magyargyűlölet, mely a cenzúrával, a külföldről behozott könyvek elkobzásával, a külföldi tanulmányozás megszorításával, sőt eltiltásával, számtalan protestáns iskola bezárásával vagy lefokozásával gátakat emelt a protestáns tudósok kifejlődése elé!

A XVIII. század protestáns tudományos irodalmát Bél Mátyás (1684 - 1749) pozsonyi igazgató tiszteletreméltó alakja vezeti be, aki Halléban, a pietizmus székhelyén, nyerte tudományos kiképzését s aki, mint a história és a geográfia elsőrangú tudós kutatója örökítette meg nevét. De vetere litteratura Hungarorum (1718) című, a székelyek ősi írásáról szóló értekezése már a tudományos módszer teljes birtokában mutatja be őt. Az Adparatus ad historiam Hungariae (1735 - 1746) pedig a modern történetkritikai alapelvekkel teljesen tisztában lévő forráskiadónak, aki - mint történettudós - a legalaposabban képzettek és a legélesebben látó, tágas látókörű historikusok közül való. De talán még a történésznél is nagyobb benne a földrajzíró. Bél Mátyásban a magyar földrajzi irodalom egyszerre európai színvonalú, monumentális alkotásokat, alkotó munkást nyert. Prodromusa (1723) hozza terveit s 1735-ben indítja meg nagy vállalata, a Notitia Hungariae novae historico-geographica kiadását. A sorozat egy kötetei Magyarország vármegyéinek történetét és tüzetes földrajzi ismertetését tartalmazták s mai napig a magyar topográfia és genealógia kimeríthetetlen tárházai. Biztos útmutatók a nemzetiségi viszonyok ismertetésére nézve. A páratlan szorgalommal és tudással készülő nagy alkotásból csak 4 kötet jelent meg, kilenc megye leírásával. XIII. Kelemen pápa emlékérmet küldött neki s előkelő külföldi társaságok választották tagjaik sorába. Bél - a német tudósok módjára - egész tudós dinasztiát alapított, amellett tanítványai is az ő útján folytatták művét. De sem fiai, sem utánzói (Tomka-Szászky és Benczur) nem hasonlítottak hozzá[1].

A történetírás új ágát indítja meg a szintén lutheránus Czvittinger Dávid (+ 1743), kit az a körülmény indított írásra, hogy koráig a magyar írókról egyáltalában nem jelent meg munka, amiért egy német tudós (Reinmann J. Fr.) sértő lenézéssel nyilatkozott a magyarokról. A hazafias érzésű altdorfi magyar diák meg akarta cáfolni a német tudós vádjait s így írta meg azt az első munkát, melynek tárgya a magyar szellemi élet Specimen Hungariae Literatae (1711). Külföldön, nagy nehézségekkel küzdve, gyűjtötte könyve anyagát. Ebben 296 íróról emlékezik meg (elmondva életrajzukat, műveik címeit, a róluk szóló véleményeket), a tudományos kezdet dadogó, rendszertelen módján, de majdnem valamennyiről szertelen dicséretekkel. Műve jótékony hatással volt a külföldön a magyar irodalom megismertetése tekintetében. Sokat köszönhet a magyar könyvészet Kénosi Tősér János (+ 1772) unitárius tanár, az unitárius egyház múltjára irányuló adatgyűjtő tevékenységének. Czvittinger szellemében; de az eddigi betűrendes és időrendi életrajz-gyűjtemények helyett anyagát szakok szerint csoportosítva, fogott külföldön irodalomtörténeti művének kidolgozásához Rotarides Mihály (+ 1747) lutheránus papjelölt. De művének csak előrajzát nyújthatta (Historiae Hungaricae literariae an tiqui, medii atque recentioris aevi lineamenta, 1745) mely alapos forrás ismereteiről és kritikai tehetségéről így is szép bizonyságot nyújt.

Továbbfejleszti a Czvittinger nyitotta irányban a magyar irodalom- történet anyagának gyűjtését Bod Péter (1712 - 1769), aki magyarigeni lelkészi lakából egymásután bocsátja közre magyar s latin nyelven írt tudományos és ismeretterjesztő műveit. „A szent bibliának históriája” (1748) című mű IV. része az első magyar nyelvű irodalomtörténeti monográfia, a szentírás magyar fordításainak felsorolása 1532-től 1748-ig. Egyháztörténeti monográfiájában: a Smirnai Szent Polikárpusban (1766) 25 erdélyi református püspök köztük több jeles írónak életrajzát adta. Az Erdélyi Feniksben (1767) a magyarországi könyvnyomtatás történetének egy nevezetes szakaszára vetett világosságot. De legkiválóbb és legértékesebb alkotása a két magyar hazára kiterjedő, széleskörű, kutatás, utánjárás folytán 1766-ban közrebocsátott Magyar Athenas című magyar írói életrajz-gyűjteménye, melyben - hogy a magyarság veszni induló lelkét élessze mindannak emlékét, amiben nemzetének lelke valaha meg nyilatkozott, összegyűjteni és az utókornak adni akarva ebben 529 írónak ismerteti életét és munkáit, felsorol ezeken kívül 55 névtelenül megjelent könyvet, egy-két észrevétel kíséretében. Műve ma is egyike a legbecsesebb irodalomtörténeti segéd- és forrásmunkáknak, amelyről elmondható Sinai Miklós ítélete: „Ezt a maradék is hálás indulattal fogja venni, mint egy olyan szép munkát, amellyel a magyar nemzetnek a tudományok gyakorlására való nagy hajlandósága és tehetsége bebizonyíttatik és az ellenkezőképpen értő némely idegeneknek az ő balvélekedésök hathatósan megcáfoltatik”. Ámde nem így vélekedett a bécsi udvar, mely az erdélyi főkormányszéknek szigorúan megparancsolja a Sz. Polikarpus, a Catechismus és a M. Athenas lefoglalását, használatának eltiltását, ezek íróinak és kiadóinak kinyomozását, amire Bod azzal adott okot, hogy műveiben néhány helyütt élesen kárhoztatta Pázmányt és azokat, akik az újabbak közül a protestantizmus elnyomását hirdették. „Nem csoda - írja róla a piarista Norányi -‚ hogy a felséges udvar megnótáztatta és tilalom alá verette!” A nagy, kényes latin irodalom korában a hatalom előtt csak hódolni volt szabad, amihez Bod nem értett s így hazafias szellemű latin és magyar munkái miatt örökös zaklatásnak volt kitéve[2].

 

Czvittinger, Rotarides és Bod P. irodalomtörténeti munkái, hozzá járulván Horányi E. 3 kötetes, betűrendes írói életrajz-gyűjteménye (1775 - 1777), meg Weszprémi István debreceni főorvosnak a magyarországi és erdélyi orvosok és gyógytudományi szakírók biográfiáit nyújtó 4 kötetes „Succincta Medicorum Hungariae et Transylvaniae Biogra phia”-ja (1774 - 1787), továbbá Seivert János és Klein J. Sámuel evangélikus lelkészeknek az erdélyi írókról, illetőleg az evangélikus lelkészek életéről és műveiről szóló németnyelvű életrajz-gyűjteménye, Haner G. J. erdélyi szász püspöknek a magyarországi és erdélyi történetírók életéről és munkáiról összegyűjtött följegyzései (2 köt. 1777 - 1798), végül Benkő József középajtaji lelkésznek a régi erdélyi írókról szóló és azokat felekezetek szerint ismertető munkája (Transylvania, 1778), ezekkel az életrajzi gyűjteményekkel meg volt vetve az alap, melyen a rendszeres irodalomtörténet fölépülhetett. Az első rendszeres magyar irodalomtörténet megírásának dicsősége Wallaszky Pál (1742 - 1824) jolsvai lutheránus lelkészt illeti, aki Bél, Tomka-Szászky és Benczur hatása alatt, hozzájárulván, a Rotarides által gyűjtött nagybecsű anyaghoz, dolgozta ki főmunkáját: a Conspectus reipublicae litterariae in Hungaria-t (1785), melyben négy szakaszra osztva tárgyalja a magyarországi tudomány és irodalom történetét. A fősúlyt mindenütt a tudományosság fejlődésének bemutatására helyezve, adatainak lelkiismeretesen utánajárva, az anyagot lehető teljesen egybegyűjti. A magyar irodalomtörténet magyar nyelvű előadása, Pápay Sámuel munkája (1808), mely a következő lépést jelzi tudományunk történetében, ez csak a Czvittinger, Bod és Wallaszky által vetett alapon jöhetett létre.

Bél hatása alatt, a felsoroltak mellett, a XVIII. században még több más lutheránus lelkésszel és tanárral is találkozunk, kik a magyar tudományosság emelésén fáradoztak. Tomka-Szászky János evangélikus lelkész (1700 - 1762) Pozsonyban Bél mellett működött s az ő hatása alatt Magyarország történetét is tanította, magyar önképzőkört alapított s megírta Magyarország történetét és politikai földrajzát. Ribini János (1722 - 1788) pozsonyi lelkész, majd soproni ig. tanár, a magyar nyelv művelésére buzdította az ifjúságot (1751), Memorabilia aug. conf. (1787. 2  kötet) című műve kiváló becsű egyháztörténeti munka. Windisch Károly (1725 - 1793), több külföldi tudós társaság tagja, németül megírta Magyarország történetét és földrajzát. Tersztyánszky Dániel (1730 - 1800) udvari tanácsos, a Bécsben élő írókból és tudósokból társaságot toborzott össze, mely alapját képezte a Magyar Tudós Társaság tervezetének; a Ratio Edacationis (1777) I. kötetének ő a szerzője.

De a református papok és tanárok sem maradtak el mellettük. Így Benkő József (1740 - 1814) középajtai lelkész, akit gróf Mikó I. föntebbi műve alapján az erdélyi történetnyomozás megalapítójának nevez, de akit - Szily K. szerint - sokkal több joggal megillet Erdély természetrajza és a magyar botanikai nomenklatúra nagyérdemű úttörőjének neve[3]. Szintén a természettudományok művelője Benkő Sámuel (1743 - 1825), Borsod vármegye tiszti főorvosa, kinek 22 évről szóló meteorológiai medikai referenseit az eredeti latinból németre fordították (Ephemerides meteorologico-medicae annoruni, 1780 - 1801). „A lázak kórjeleiről” írt pályaművét, pedig a dijoni akadémia megjutalmazta s Mémoires-jai során közrebocsátotta.

Debrecen két nagyhírű és tudós professzora az exakt tudományok művelése terén szerzett kiváló érdemeket. Az egyik: Maróthi György (1715 - 1744) ugyancsak rövid pályát futhatott meg, de Arithmetica (1743) című művének hatalmas újítása volt, hogy a számtant is szemléleti alapon óhajtja tanítani s megmagyarosítani törekszik a matematikai műszavakat. Dr. Hatvani István (1718 - 1786) a fizika és matézis nagyhírű tanára, a fizikát kísérleti úton tanítá, ami - kapcsolatban ügyes és csodás gyógyításaival - alkalmat adott a varázslás hírének kelétkezésére. Csillagászati észleletei fölkeltették a szaktudósok figyelmét; latin nyelvű értekezései bölcsészeti, balneológiai, orvosi, csillagászati tartalmúak. - Hatvani szelleme, a természet szeretete és megfigyelése üli kiváló diadalát Diószegi Sámuel debreceni lelkésznek (1761 - 1813), a magyar fűvész tudomány kezdeményezőjének munkásságában. Főműve, melyet sógorával, Fazekas Mihállyal együtt írt: Magyar füvészkönyv, mely a két magyar hazában található növényeknek megismertethetésére vezet, a Linné alkotmánya szerint (1807). Szily szerint egészen kora színvonalán áll s amellett híven tükrözi a magyar típust szóban és írásban vissza.

Külföldön szerzett becsületet és fényt, részben mennyi részben bölcseleti dolgozataival, a magyar névnek két református tanár. Fogarasi Pap József (1744 - 1784) marosvásárhelyi, majd a budai egyetem filozófiai tanára 12 éven át egymásután nyerte el a külföldi akadémiák természet bölcsészeti pályadíjait, nevezetesen 9 eset közül 6-szor az első és 3-szor a második díjat nyerte a berlini, flessingi, harlemi, leydeni és seelandi akadémiákon. Csernák Lász1ó (1748 - 1816), a deventeri líceum bölcselet és mennyiségtan tanára, aki a „Cribrum Arithmeticum”-mal Le Gendre és Gauss magasztalásait vívta ki (az előbbi azt „monutnent précieux élevé aux sciences”, utóbbi „wichtig und sehr verdienstliches Werk” nek nevezi).

A XVIII. század felvilágosodási és közhasznossági törekvéseinek zárókövét képezi két protestáns nemzetgazdának irodalmi munkás Tessedik Sámuel (1742 -1820) szarvasi evangélikus lelkész, a faültetés és selyemtenyésztés megkedveltetője, a mezőgazdasági haladás egyik vezére, aki saját erejéből megalapította Szarvason az első gazdasági iskolát, behozta és elterjesztette a lóherét és lucernát. Művei mind ily irányú ismeretterjesztő- és propaganda-iratok. Valamivel ifjabb kortársa volt Berzeviczy Gergely (1763 - 1822), a göttingai tudós társaság tagja, a nemzetgazdaság tudományának első magyarországi klasszikusa, elsőrangú államtudományi író, kinek Magyarország kereskedelméről és iparáról (1797), a magyarországi parasztok állapotáról (1804), az ázsiai és európai világkereskedelemről (1808) és a közgazdaságról (1819) irt művei úttörő alkotások. Lelkesen kél a jobbágyság védelmére, és pedig érvelését nem a felvilágosodás motívumaira: az emberi méltóságra, igazságosságra és méltányosságra, hanem hasznossági tekintetekre: az önérdekre és célszerűségre alapítja. Felfogása a konzervatív nemesek körében nem talált visszhangra, elfogultnak és rövidlátónak, sőt a haza ellenségének kiáltották ki. Ma csodáljuk széles látókörét, emelkedett felfogását, erkölcsi erejét, eredeti gondolkodását, közgazdasági és politikai ismeretének mélységét.

Széchényi előfutárja, de szavai még visszhangtalanul vesztek el a közélet sivárságában.

A történetírás terén, Erdély önálló állami életének megszűnése s a protestáns nemesség háttérbe szorítása folytán, csak halvány nyomaival találkozunk az előbbi korszak gazdag napló- és memoire-irodalmának. Gróf Székely László (1716 – 1772) önéletírása hű képet nyújt egy erdélyi család életéről és a nemzetietlen kor társadalmi viszonyairól. Halmágyi István (1719 – 1785) naplói, melyek részint németországi tanulmányútjáról, részint a korabeli erdélyi közviszonyokról értesítenek, hasznos forrásai a század történetének. Budai Ferenc (1760 - 1802) szováti lelkész 3 kötetes történeti lexikonba (Polgári lexikon, 1804 - 1805) gyűjtötte össze a históriai kiadványokból kiaknázható magyar történeti anyagot. Műve hosszú ideig bő forrásul szolgált költőinknek. Öccse, Budai Ézsaiás (1766 -1841) debreceni tanár 3 kötetes Magyarország históriáját írt (1805 - 1812), a források és feldolgozások anyagát gondosan felhasználva, elbeszélését folyamatos magyarsággal adva elő. Keresztes József (1748 - 1812) szalacsi lelkész Naplója II. József és II. Lipót uralkodásának közviszonyaira és a magyar reformátusok hitéletére nézve nyújt számos jellemző följegyzést.

A nyelvtudomány terén fontos eseményszámba ment a Debreceni Grammatika (1795, Földi János pályamunkájának gazdag felhasználásával szerkesztették: Domokos L., Benedek M., Szikszai Gy. s talán még Hunyadi F.), nem annyira kifejtett elvei, nyújtott magyarázatai által, melyek gyakran téves úton mozogtak, mint a magyar nyelv problémái iránti országos érdeklődés fölkeltésével. Kalmár György már korábban (Prodromus, 1770) ráirányította a figyelmet a magyar nyelv szókincsében található iráni elemekre és perzsa-magyar, meg török-magyar összehasonlításokat közöl. Munkáját a század végén Beregszászi Nagy Pál (1750 - 1828) sárospataki tanár folytatta, aki Erlangenben kiadott latin és német nyelvű műveiben (1794 - 1797) a sémi és indoeurópai nyelvrokonság mellett foglalt állást, de azért minden más hozzáférhető nyelvvel is szívesen állította párhuzamba anyanyelvét. Nagy tudománya téves utakon haladván, gyümölcstelen maradt a magyar nyelvtudományra. A finn-ugor rokonságot, Sajnovics úttörő búvárlatai után, Gyarmathy Sámuel (1751- 1830) orvos vett védelmébe (Affinitas linguae Hungaricae, 1799). Ő már nem elégedett meg egyes szók hasonlóságának kihüvelyezésével, hanem a grammatikai szerkezetek egyezőségére is súlyt vetett. Első, aki széles körben alaktani összehasonlításokat végzett. Ezért joggal nevezte Gabelentz a nyelvtani összehasonlítás atyjának.

Ezzel, nem szólva a magyar gárdistákról, kik közül nem egy (pld. Bessenyei Gy.) a tudományos irodalom terén is kitűnt; nem szólva a kor híres ügyvédeiről és törvénytudósairól (1761 után a kormány, megnyitva a nagyszombati katolikus egyetem jogi karának látogatását a protestánsok előtt is, joghallgatót nem bocsát külföldre, amivel a protestáns  ügyvédek, jogászok elsőségét akarta letörni), nem szólva a magyar nemzeti műveltség előmozdítására nagyszabású terveket készítő pedagógusokról (Decsy Sámuel, Gáti István, Darvas Ferenc), befejezzük a XVIIL század protestáns  tudományos irodalmának ismertetését. Látjuk ebből az áttekintésből, hogy e század protestáns  tudósainak munkája egyáltalában nem semmis, sőt még nem is oly elenyésző csekélység (quantité. négligeable), hogy számon kívül lehetne hagyni s a kort egyszerűen a jezsuita irodalom korának lehetne nevezni. Ha talán nem oly erős, nem oly széleskörű is, mint a jezsuitáké (erről az ezerféle tilalom és korlátozás, anyagi és szellemi leszereltetésük eléggé gondoskodott), de mégis, sem minőségileg, sem mennyiségileg nem oly jelentéktelen, mint egynémely újabb történetíró feltüntetni szeretné. A figyelmes olvasó még azt is észrevehette, hogy ezek az írók jórészt magyarul írnak. Micsoda gazdag irodalom alakulhatott volna itt ki, ha a protestáns írók és tudósok szabadon fejthetik ki erőiket, írhatják és bocsáthatják közre műveiket! De mivel ez az irodalom protestáns és magyar akart lenni, el kellett hallgatnia, vagy össze kellett zsugorodnia, hogy létrejöhessen a jezsuita és latin irodalom!


IV. Tizenkilencedik század.

A XIX. században még dúsabb, teljesebb virágba borult a protestáns tudományos irodalom szép fája. Itt minden tudomány terén eleven munkát, nagy tevékenységet fejtenek ki tudósaink; nem egy téren irányadó szerepet játszanak, korszakalkotó fölfedezésekkel gazdagítják az egyetemes tudományosságot.

I. Filozófia A filozófiai irodalom a XVIII. század végén s a XIX. század kezdetén erőteljes virágzásnak indul. A német bölcsészet nagy, vezető szellemei: Kant, Schelling, Hegel egymásután termékenyítik, meg a német egyetemeken járt magyar ifjak elméjét s indítják őket nagy mintaképeik szellemében való bölcselkedésre, vagy legalább a nagy mesterek rendszerének kifejtésére.

Legelőször Rozgonyi József (1756 - 1823) losonci, majd sárospataki tanár lép síkra „Dubia” etc. című művével (1792), melyben, bár nagy tisztelettel szól Kantról, azonban rendszerét elhibázottnak, okfejtését felületesnek tartja s mint a tapasztalati bölcsészet híve, a tiszta észről adott bírálatát, a térről és időről szóló elméletét sem fogadja el. Ezt követték: „Oratio inauguralis” (1798), mely már egészen Kant ellen vala intézve, „Észrevételek” etc. (1813), melyben annak kimutatására törekszik, hogy Kant filozófiája erkölcsi tekintetben az ember természetéhez nem alkalmazható, az evangélium tanításaival is ellenkezésbe jutott; „Aphorismi psychologiae empiricae et rationalis” (1819) című műve polemikus előadása tapasztalati álláspontjáról, a pszichológiának. Művét a skeptikus Schulze Aenesidemus göttingai tanárnak ajánlotta, akivel levelezésben állott. - Ugyancsak a tapasztalati irány híve Ercsey Dániel (1781-  1836) debreceni tanár, a „Philosophia” (2 köt. 18 13 - 18 17), „Philosophia históriája” (1825) szerzője. Ő az első irodalmunkban, aki rendszeresen s a maga egészében magyarul adta a filozófiának mind elméleti, mind gyakorlati részét. Kant lelkes híve s a kanti bölcseletet szólaltatja meg, először magyar nyelven, Márton István pápai tanár (1760 - 1831) a Schmied V. után kidolgozott „Keresztyén theologusi morál, vagyis erkölcsi tudomány” (1796) című művében, mely Kant szellemében adja elő az erkölcstudományt; nyíltan hirdeti, hogy Isten, halhatatlanság, az akarat szabadsága nem a kinyilatkoztatás révén kerülnek lelkünkbe, hanem gyakorlati eszünknek egyenes követelményei. Műve, amellett, hogy jelentékenyen hozzájárult Kant bölcseletének ismeretéhez, a bölcsészeti műszavak magyarosításával is érdemet szerzett. „Ker. Morális kis Katekizmusát” (1817), melyet az egyházkerület megbízásából írt, ez a gyermeki elmét meghaladó volta miatt s mivel a vallást is az erkölcsi elvek alapján tanította, nem fogadta el. A művet többen megtámadták, amikre Márton külön kötetben válaszolt; még e bírálatoknál is jobban bántotta, hogy az elöljáróság eltiltotta Őt a hittételekkel állítólag ellenkező Kant f éle elveknek hirdetésétől és a magyar nyelvű előadásoktól. Így aztán bölcseleti rendszerét, Krug nyomán, latinul kezdte kidolgozni, de csak az I. kötet jelenhetett meg belőle (Systema philosophiae criticae, 1821), mert a II. kötetet a bécsi cenzúra eltiltotta.

A kanti bölcseletet támadó közé tartoztak még Rozgonyi mellett: Budai Ferenc szováti lelkész, aki „A Kant szerint való philosophiának osztályozása levelekben” (1801) című művében Kantot ateistának, bölcseletét vallás- és erkölcsellenesnek nevezi; Sárvári Pál debreceni tanár (1765 - 1846), aki „Moralis philosophia” (1803) és „Philosophusi ethika” (1804) című műveiben Kant erkölcsi alapelvét úgy módosítja, hogy a moralitás helyére a vallást állítja. Utóbbi műve rendszeressége és a benne felhalmozott ismeretek rendkívüli bősége miatt ma is számot tesz irodalmunkban. Sok részben Kant és a Kant tanait népszerűsítő Krug nyomain halad, bár önállóságát igyekszik megőrizni: Köteles Sámuel (1770 - 1831) marosvásárhelyi tanár, aki műveiben (Logika, Erkölcsi philosophia, Philos. encyclopaedia, Philos. anthropologia) tudományos rendszerességgel tárgyalja az erkölcstan körébe vágó kérdéseket s cáfolja a kriticizmus ellen szórt ama vádakat, hogy az a vallásnak és a tiszta erkölcsöknek ellensége. Két utóbbi művével már a harmonisztikus irány hívei közé sorakozik. 

Schelling követője Nyíri István (1776 - 1838), előbb a mathesis és fizika, majd Rozgonyi halála után a filozófia professzora a sárospataki főiskolában, aki a filozófiát matematikai alapra akarta építeni s „Prima Elementa Matheseos Intensorum” (1821) című művében a schellingi természetbölcselet alapvonalait nyújtja. A „Conspectus philosophiae”-ben (1824) Istent a filozófiába újra visszahelyezi. A „Disquisitto philoso phica”-ban (1827) a kategóriák szerint fejtegeti a nyelvtudományokat. A „Tudományok Öszveségé”-bei (1829 - 1831) a tudományok enciklopédiájának kifejtésére törekszik. Részben Schelling hatása alatt állott Vécsey József (1800 - 1855) debreceni tanár, noha inkább, mint a Hegel felé irány üldözője vitt nagyobb szerepet, erős vitákat állva Tarczy, Taubner és Warga tanárokkal (A philosophiai rendszerek, A test és lélek egybeköttetése, Az élet és ennek okfeje, A természetphilosophia s feladatai)

A német idealisztikus bölcselet 3. nagy képviselőjének, Hegelnek rendszere meg az előbbiekénél is nagyobb visszhangot keltett és nagyobb vita sodrába került. Írt a kezdeményezés dicsősége Tarczy Lajos (1807 - 1881) nevéhez fűződik, aki Pápán Hegel szellemében tartotta előadásait, de az egyházkerület őt e rendszer tanításától eltiltotta Erre ő a bölcseleti katedrát a természettudományival cserélte föl s önálló művei mind a számtan, mértan és fizika körében mozognak (2 kötetes Természettana 1845-ben akadémiai nagyjutalmat nyert és 3 kiadást ért). Tarczy esete irodalmi vitát keltett az Athenacum-ban és Figyelmezőben; mellette, vagyis a hegeli filozófia mellett foglaltak állást Taubner Károly evangélikus lelkész és tanár (A lélekeszme, 1839), Szeremley Gábor pataki tanár (1807 - 1867), ki Hegel elméletét először alka1mazta hazánkban a jogtudományra (Az új philosophia szellemvilági fejletében, 1841. Jogbölcsészet, 1845), de homályos nyelvével, nehezen érthető műszavaival élvezhetetlenné vált; Warga János nagykőrösi tanár (1804 - 1875), tiszta, világos előadású tankönyveivel (Lélektan, Gondolkodástan, 4. kiad., Eszmetan, Bölcsészettörténet, 3 kiad.) hasznos szolgálatot tett a magyar bölcseleti irodalomnak. Herder és Hegel szemszögéből nyomozza a filozófia hazai történetéről es fejlődéséről írt és az Akadémia pályadíjat elnyeri munkájában (Tudományos művelődésünk története, 1835)

Almási Balogh Pál (1794 - 1867) a filozófia fejlődésének föltételeit, melyeket aztán a magyar gondolkodás átalakulására alkalmaz. Viszont Szontagh G. és Vécsey erős harcot indítottak a hegeli rendszer ellen. Csipkedték, vagdalták homályos, olykor érthetetlen műszavait. De a harcok és támadások nem akadályozták meg, hogy a hegeli bölcsészet a tudományok több ágában meg ne termékenyítse magyar elméket. Így a hegeli filozófia szellemében szerkeszti Warga János az Akadémiától kiadott „Az elemi nevelés alapvonalai” (1837) című munkáját; ugyanez a szellem hatja át a pszichológiai nevelési fontosságáról írt s az Akadémiától juta1mazott pedagógiai pályaműveket, Hetényi és Warga műveit. Ez a szellem érvényesül Erdélyi mélyenjáró esztétikai fejtegetéseiben, valamint Szeremley és Kerkápolyi jogbölcsészetében, Henszlmann művészettörténetében, Domanovszky E. bölcsészettörténetében, Molnár A. oktatástörténetében és Haberern J. Aristoteles - fordításaiban, illetőleg magyarázataiban.

A romantikus, naiv lelkesedés a 30-as években, a nemzeti politika és nemzeti költészet megszületése után, nemzeti filozófiáról kezd álmodozni. E mozgalom fő képviselői: Hetényi János (1786 - 1855) és Szontagh Gusztáv (1793 - 1858). Rendszerük az egyezményes vagy harmonisztikus rendszer, mely a magyar gyakorlati, reális észjárásnak megfelelőleg szabja meg a filozófia munkakörét. A filozófia feladata az egyéni és társadalmi élet széppé formálása, a harmónia. A kalobiotizmus, a harmónia (egyezmény) az egész világnak, mind a testi, mind a szellemi lényeknek belső lényege, s ezzel a Világ fel van fedezve. Az igaz, jó és szép összhangját megvalósítani az életben: ez tehát a filozófia célja. Ez a gondolat vonul végig, szónokias változatosságban, Hetényi művein (Az egyezményes rendszerről stb.), melyek részben Krugra, részben Hegelre támaszkodnak s Sokratest állítják a magyar gyakorlati gondolkodás elé eszményül. Szontágh (Propylaeumok a m. philosophiahoz, A m. Parthenon alapjai) filozófiai álláspontja Friesre és a skót Reidre nyúlik vissza „Társasági filozófia” című művét, mely az első magyar szociológia (1843), az Akadémia nagyjutalmával koszorúzta meg.

A nemzeti filozófiának az 50-es évek végén hadat üzen és azt mindenkorra eltemeti Erdélyi János pataki tanár (1814 - 1868), aki, mint vérbeli hegelianus, megvédelmezi a filozófia elméleti jellegét s az egyes nemzetek filozófiájában csak a fejlődés történeti fokozatait látja (A hazai bölcsészet jelene; 1857); „A bölcselet Magyarországon” (1885) című művében a magyar filozófia múltját tárja fel. Hegel metafizikai logikája ellen kél síkra Brassai Sámuel (1801 - 1897) az Akadémiától. megjutalmazott Logikájában (1859), de ugyancsak ellenfele a normatív logikának is. Éles kritikai elmével vizsgálja Mill Stuart módszertani szabályait. Fechnernek a műélvezés és műalkotás pszichológiájára támaszkodó felfogása az uralkodó Beöthy Zsolt esztétikájában. A pozitivizmus szellemes kritikáját Brassai adta „Az igazi pozitív filozófia” (1896) című értekezésében. Az újkantiánus mozgalom áramlatába kapcsolódik bele Medveczky Frigyes (1855 - 1914) budapesti egyetemi tanár. Míg korábbi, német nyelvű dolgozataiban Kant ismeretkritikáját és természetfilozófiáját igyekszik, összekapcsolni a modern fejlődéselmélettel, „A normatív. elvek jelentőségéről az ethikában” (1889) című értekezésében a pozitivizmus empirisztikus felfögásával szemben, mely az etikában is csak ténytudományt lát, megvédelmezi az etika normatív jellemét. Emellett a társadalmi elméletek története köti le érdeklődését (Társadalmi elméletek és eszmények, 1887); végül Pascal lelkének szubtilis elemzésébe mélyed (Tanulmányok Pascalról, 1910).

A XIX. század két utolsó és a XX. század első tizede érlelte ki a magyar filozófia legértékesebb, legönállóbb rendszerét: Böhm Károly kolozsvári tanár (1846 - 1911) „Az ember és világa” című rendszerét (I. Dialektika, II. A szellem élete, III. Axioiogia) behatolva a kriticizmus pozitív szellemébe, Böhm azt továbbfejleszteni iparkodik; Kant rendszerét megtisztítja az idegen elemektől. Az ismeretkritika nála is a régi metafizika lerombolásához vezet. De legnagyobb cselekedete, mellyel a külföldi vizsgálatokat megelőzte, az érték fogalmának tisztázása (Az értékelmélet feladata és alapproblémája, 1900), majd ez alapon az értek elméleti idealizmus álláspontján, az értékek hierarchiájának alapvetése. Az ismerő En maga alkotja meg világképet, és pedig kétféle vonásból, u. m. ontológiai és axiológiai szálakból‚ e két sztera, a való és kellő világ csak együttvéve ad egy egész emberi világot. E tény földerítése a Böhm egyik legmélyebb és legfontosabb gondolata. Másik az öntudat értekének páratlanul hatásos kiemelése. Értékmérő az emberi szellem; értékes, ami a szellem gyarapodását előmozdítja. Legmagasabb érték az intelligencia. Az intellektuális érték közös gyökeréből fakadnak az igaz, jó és szép önértékei. Szép az igaz az érzéki síkban, jó az igaz a morális sík. Normatív vagy értéktudományok: a logika, etika és esztétika.

Esztétikai irodalmunk 1 - 2 képviselőjéről, Hegellel kapcsolatban, már megemlékeztünk. Külön is ki kell itt emelnünk Henszlmann Imrét (1813 - 1888), aki „Párhuzam” (1842), „4 hellén tragédia” (1846), „A képzőművészetek fejlődése” (1883), „A részarányosság vizsgálata” (1860). című műveiben a legmélyebb,  legkövetkezetesebb, legszélesebb látókörű és legtermékenyebb esztétikusaink egyikének bizonyul. Első nálunk, aki szakítva az esztétikai gondolkodás spekulatív jellegével, a művészi gyakorlat termékeny talajából indul ki. Első, aki irodalmunkban alapos művészettörténeti ismeretekkel fog műbölcseleti kutatáshoz s ezzel széles körű világirodalmi tájékozottságot egyesít. Az egyéniségnek, természethűségnek és a nemzeti gondolatnak tolmácsa, Semper es Taine előtt megállapítja a nemzetiségnek és a környezetnek döntő befolyását a művészetek fejlődésére. - Greguss Ágost (1825 - 1882) „A szépészet alap vonalaiban” (1849), bár a korabeli . német esztétikusokból indul . ki, de azok eszméit válogatással tette a magáévá, átérlelte és átcsoportosította. Végsőleg Schelling objektív ideálizmusa látszik nála egyesülni a kriticizmus indítékaival. Ez „Rendszeres Széptanában” (1888) az esztétikai pszichlógizmus határozott alakját ölti magára. E könyve, kidolgozatlansága mellett is, magasabb szintézisben egyesíti korának esztétikai felfogását. - Pekár Károly (1869 - 19 11) „Pozitív esztétikája” (1897) a biológiai iránynak legrendszeresebb és legkimerítőbb alkotása; feladata az alapvető esztétikai jelenségek fiziológiai és pszichológiai ismertetése. E feladatának meg is felel, de fejtegetései az összetett esztétikai jelenségek magyarázatához semmi vagy nagyon kevés alapot nyújtanak[4].

II. Nyelvtudomány. A nyelvújítás mozgalma csak kisebb részben tartozik a tudományos irodalom körébe, hisz’ azt részben hírlapi cikkekkel, részben szépirodalmi munkákkal vívták. De mégis, mivel az tudományos tekintetben is jelentős eseménye volt irodalmi életünknek, itt is meg kell róla emlékeznünk. A nyelvújítás megindítója Barczafalvi Szabó Dávid 1792-től 1805-ig pataki tanár, a Magyar Hírmondóban (1786) közzétett cikkeivel és Szigvárt-fordításával (1787); Tolnai V. szerint B. Szabó Dániel szándéka a legtiszteletreméltóbb. Eljárása teljesen jóhiszemű; értekezése a nyelvújítás elveinek, céljainak, módjainak és eszközeinek legelső, a maga irányának és korának színvonalán álló tudományos kifejtése. Nagy lökést adott a nyelvújítás ügyének Kulcsár I. a Magyar Kurírban hirdetett s a magyar nyelv fejlesztését tárgyaló pályatételével, melyre 22 pályamű érkezett, melyek közül a bírálóbizottság az 1. díjat Kis János dömölki evangélikus lelkésznek, a 2. díjat Pánczél Pál kendiloniai református lelkésznek ítélte oda (1806). A pályázat eldöntése után jelent meg gr. Teleki László hasonló tárgyú könyve (A magyar nyelv előmozdításáról buzgó esdeklései, 1806), melynek fejtegetéseit szintén elismeréssel fogadták. - De igazi sikerré a nyelvújítás csak Kazinczy föllépésével jutott, aki a börtönből való kiszabadulása után teljes erővel vetette magát a magyar nyelv megújítására, mert csak ettől remélhette a szellemi haladás biztosítását. Levelei és nyomtatásban megjelent dolgozatai lassan előkészítették a talajt a nagy újításra, melynek megindulását a „Tövisek és virágok” (1811) megjelenésétől szokás számítani. Ezeket az újításokat pellengérezi ki a Mondolat (1813), melynek alapját Szentgyörgyi József debreceni orvos készítette a Barczafalvi, Vandza és Folnesics-féle újítások kigúnyolására, de Somogyi Gedeon veszprémi esküdt bővítette ki és fordította Kazinczy ellen. Méltó választ a két református ortológus Mondolatára Szemere Pál és Kölcsey irt Felelet a Mondolatra (1815) címmel, melyben ügyesen, nagy hatással utasítják viasza az ósdiak durvaságait és élezik ki ezek hibáit. A közönség nagy része igazat adott a nyelvújítók törekvéseinek s ezen Somogyi G. Értekezése (1819), melyben gyönge érveléssel védte a Mondolatot, sem tudott változtatni, a nyelvújítás diadalát fel nem tartóztathatta. Gróf Teleki Józsefnek a Marczibányi-díjjal jutalmazott pályairata (A magyar nyelvnek. tökéletesítése Új szók és Új szólásmódok által, 1821) Kazinczynak adott igazat.

Az egyetemes nyelvtudomány ügyének tett örökbecsű szolgálatot Kőrösi Csoma Sándor (1784 - 1842), egy keményfejű, erőslelkű, ideális gondolkodású székely ifjú, aki hosszú évek tudományos előkészületei után 1819. november végén elindult, hogy Ázsia Keletén nemzetünk eredetét, egykori lakóhelyét és régibb történeteit felkutassa. Ettől kezdve 1842 tavaszán bekövetkezett haláláig életét, mondhatatlan fáradalmak és nélkülözések közt, arra fordította, hogy Perzsiában,. Indiában és Tibetben nemzeti múltunk homállyal borított problémáit tanulmányozza. Ott a kútforrásnál tanulja meg ez országok nyelvet, nyomozza és próbálja ki betűzni régi emlékeiket. Az angol nemzettől vett jótéteményeket oly nagybecsű művel hálálta meg, minő Tibeti Nyelvtana és Szótára (1834, mind a kettő angol nyelven), mely által a tibeti nyelv és irodalom tanulásához és ismeretéhez biztos utat nyitott. Ezekhez járul mintegy 20 kisebb nyelvészeti és vallástörténeti tanulmánya. Csoma utazása úttörő jellemű, ő volt a legelső magyar ember, aki maradandó szolgálatokat tett az egyetemes tudományosságnak, midőn a föld egy kevéssé ismert részében a tudás csaknem ismeretlen világát tárta fel Európa népei előtt. Merész törekvése, csodálatos tudásszomja, soha nem lankadó kitartása örök példa képül állítja őt minden magyar tudós elé![5]

Az Akadémia nyelvtudományi munkálataiban, a helyesírás, szókötés szabályainak megállapításában Vörösmarty és Czuczor mellett, előkelő része volt Fogarassi Jánosnak és Fábián Gábornak; Fogarassi volt, mint tudjuk, Czuczor mellett, a Magyar Nyelv Nagy Szótárának egyik szerkesztője és annak szerencsés befejezője (1874). - A finn és a magyar nyelv összehasonlító tanulmányozásának lelkes és tudós előharcosa, az újabb magyar összehasonlító nyelvészet megalapítója, a finn-ugor nyelvrokonság hirdetője Hunfalvy Pál (1810 - 1891), értékesek a vogul és osztják nyelvről írt dolgozatai. - A Nyelvtörténeti Szótár, Oklevélszótár, Tájszótár után, mint ezeknek betetőzője, most van kidolgozás és kiadás alatt Gombócz Z. és Melich J. szerkesztésében, a Magyar Nyelv Etymólogiai Szótára.

III. Jogtudomány. Országos hírre emelte Patakon a hazai jog oktatását Kövy Sándor (1760 -1829), akit, mint királyi táblai ügyvédet 1793-ban hívott meg a főiskola elöljárósága a hazai jog (jus patrium) tanszékére, s ő itt 36 évi tanári, működésével a régi magyar magánjog legnagyobb mestereinek egyikévé, a református jogi oktatásnak legkimagaslóbb alakjává lett. Kövy oly kitűnő előadó tanár volt, hogy hallgatására messze földről sereglettek az ifjak, a legelőkelőbb családok gyermekei, s hallgatói közé tartozott Csokonai, Szemere Pál, Miklós és Bertalan, Fáy András, Kossuth Lajos, Kazinczy Gábor, Bernáth Zsigmond és a közélet annyi kiváló embere. Kitűnő művei Elementa jarisprudentiae hangaricae (mely 6 kiadást ért, az 1. kiadás 1800-ban, az 5. kiadás 1835-ben jelent meg s négy évtizeden át volt kedvelt kézikönyve a magyar jogászi ifjúságnak, ennek Fogarassi János által eszközölt magyar nyelvű árdolgozása, mely 1839 - 1847 közt ugyancsak 6 kiadást ért) és a Magyar polgári törvény, mely 1822-ben, „mint az eddigelé magyar nyelven megjelent legkitűnőbb jogtudományi mű”, a Marczibányi-nagyjutalmat nyerte, - az egész országban elterjesztették és meggyökereztették tanításait. Mint országos tekintélyű ember, meghívást kapott és résztvett a Magyar Tudós Társaság alapszabályainak kidolgozására kinevezett bizottság ülésein, de az Akadémia megalakulása előtt 1 évvel, 1829. július 24-én már meghalt.

Zádor György (1799 - 1866) pápai jogtanár, majd kúriai bíró, nagy érdemeket szerzett jogi műszavak és kódexek magyarítása terén. Munkái: Büntetőtörvény; Utasítás az árva- és gondnoksági ügyek ellátása iránt; Ideiglenes polgári perrendtartás; Ideiglenes ügyvédi Ideiglenes utasítás a bírói hatóságok szervezésére Erdélyország számára; Ausztriai általános polgári törvénykönyv.

Tóth Lőrinc (1814 - 1903) országgyűlési képviselő, kúriai bíró, kodifikátor, a jogirodalom szorgalmas munkása. Munkái: Az ősiség magyarázata; Az örökjog; Örökösödés; Elméleti és gyakorlati útmutató úrbéri ügyekben; A szóbeliség közvetlenség és nyilvánosság rendszere; Fegyházi tanulmányok.

Vécsey Tamás (1839 - 1912) egyetemi tanár, a római jog jeles művelője. Munkái: Római jogtan, melyet később átdolgozva „A római jog külső története és institutiói”  cím alatt adott ki; Római családi jog; L. Ulpius Marcellus; Aemilius Papinianus; Sextus Caecilius Africanus; Széchenyi és a magyar magánjog stb.

Pulszky Ágoston (1846 -1901) a legeredetibb és legmélyebb magyar jogbölcsész, akinek A jog- és állambölcsészet alaptanai (1885) című műve a jog alapfogalmait oly mély bölcsészeti alapon, oly széleskörű s egységesített tudással, oly eredeti és önálló felfogással tárgyalja, hogy azt az európai jogbölcsészeti irodalom egyik legjelesebb alkotásának kell tekintenünk. Ő a Comte és Spencer tanítványa, de ment a túlzásoktól s műve pozitivista alapra épített önálló, életerős, tételes jogbölcsészet. - Pulszky követője Öreg János (1847 - 1911) debreceni tanár „A jog- és állambölcselet kézikönyvében” (1897), míg „Erkölcsiség szabadakarat nélkül” (1887) című dolgozata a szociológiai iskola túlzó hívének mutatja őt[6].

IV. Mennyiség- és természettan. Az 1832. év elején két olyan irodalmi alkotás látott napvilágot, amelynél nagyobb értéket sem azelőtt, sem azóta nem produkált a magyar elme, ú. m. Bolyai Farkas (1775 - 1856) marosvásárhelyi tanár Tentamenjének I. kötete, és ennek függeléke gyanánt fiának, Bolyai János (1802- 1860) ny. mérnökkari századosnak Appendixe. Bolyai F. már fiatal korában, mint göttingai diák, egész életre szóló barátságot kötött Gauss Károly Frigyessel, a már akkor nagyhírű matematikussal s e baráti viszonyuk, elválásuk után, olykor meg-megszakadó, de tudományos szempontból mindvégig érdekes levelezésben élt tovább. B. sokoldalú tehetség volt, aritmetikai tankönyveket írt, mechanikai jártassága újszerű fűtő- és főzőkemence feltalálójává tette. Gauss, mikor neki barátja: fia művét, az Appendixet megküldötte, úgy nyilatkozott, hogy nem szabad azt megdicsérni, mert ha ezt tenné, magát dicsérné meg, mert „a mű egész tartalma, az út,. melyet fiad követett, és az eredmények, amelyekre jutott, majdnem végig megegyeznek részben már 30 - 35 év óta folytatott meditációimmal”. Ha ez a nyilatkozat lesújtotta és elkeserítette is akkor Farkast és Jánost, de másfelől abban, tekintve azt, hogy B. János a Gauss vizsgálódásairól semmit nem tudott, ma utólag a princeps mathematicorum legnagyobb elismerését kell látnunk. Ha B. János nem előzte is meg az abszolút geometria fölfedezésével Gausst, Taurinust és Lobacsevszkijt, de bámulatos elmeéllel körvonalazott tételei megszerkesztésével teljesen önálló, fölfedező munkát végzett. Ma az utókor elismeri mind a két Bolyai fölfedezői érdemét, nemzetközi viszonylatban is elsőrendű nagyságát. B. Farkas a Tentamenben Euklides 5. postulatumát, mely a párhuzamos egyenes vonalak elméletének alapja, annak többi postulatumából iparkodott levezetni. Érdeme, hogy megkísérlett minden, csak némileg is alkalmasnak ígérkező utat s valamennyiről kimutatta, hogy nem vezet célhoz. Fia, János, felismerte a levezetés lehetetlenségét és Appendix-ében kifejtette az 5. postulatumtól független, ú. n. abszolút geometria elméletét. A két munka, bár egészen különböző jellegű, egymást. némileg kiegészíti; János túlzás nélkül írhatta művéről atyjának: „Semmiből egy új világot teremtettem!” míg atyja nem is akart új világot teremteni, csak a régit alaposan megérteni.

B. Farkas nem kitaposott nyomokon jár, hanem mindenütt önállóságra, alaposságra, mélyebb betekintésre törekszik. Ő a matematika alapjaiban talált hézagok kitöltésében, ez alapok elmélyítésében látta élete feladatát. Valamennyi matematikai probléma közül leginkább az egymással párhuzamos egyenes vonalak elmélete kötötte le figyelmét s ebbeli vizsgálódásai fiában ellenállhatatlan vágyat ébresztettek a probléma megoldására. Neki valóban sikerült a gordiusi csomót meglepő módon megoldania. B. Farkas a Tentamenben nem ért el egyebet, mint Euklides 5. postulatumának más, vele egyenlő értékűekkel való pótlását. Fia szerencsésebb volt atyjánál s eloszlatta a sötétséget. Meghagyta Eukl. 5. postulatumát, de csak mintegy lehetőséget, azonban felismerte, hogy van egy másik lehetőség is: az ő új elgondolása, amelyben nem érvényes az 5. postulatum. Érdeme, hogy megvolt a merészsége egy új, meglepő koncepcióra és meg volt a képzelőtehetsége és kitartása merész koncepciójának kidolgozására. Appendixe úgy tartalmánál, mint előadásánál fogva a matematikai irodalom gyöngyei közé tartozik[7].

De mellettök és utánok is sok kiváló művelőjével találkozunk e tudományszakoknak. Így Vásárhelyi Pál (1795 - 1846) egyike a legkitűnőbb magyar mérnököknek, aki tervet készített az aldunai zuhatagok szabályozására és hajózhatóvá tételére. Vezette az Alduna balpartján sziklába vésett vontatóút (Széchenyi-út) munkálatait (1837), majd Széchenyi megbízásából megállapította a Tisza-szabályozás terveit. - Győry Sándor 1 (1795 - 1870) mérnök és építész a matematikai tudományoknak hazánkba átültetése és a magyar matematikai műszavak megteremtése terén úttörő munkát végzett. (A felsőbb analysis elemei, 1836 - 40); Petényi Salamon (1799 - 1855), Nemzeti Múzeumi őr, több külföldi tudós társaság tagja, a madárélet nagybuzgóságú tanulmányozója, a magyar ornitológia megalapítója, aki személyes összeköttetésben állt a külföld nevezetesebb ornitológusaival s nagyban hozzájárult hazánk madarainak megismertetéséhez (A honi madártan új gyarapodásairól; Az apró legyészről; A kakukról; A pirókokról; Reliquia Petényiana). Az elméleti fizika kiváló művelője, évtizedeken ár a magyar fizikusok vezére volt Fröhlich Izidor (1853 - 1931) budapesti egyetemi tanár, ki a visszavert fény jelentőségeiről szebbnél-szebb törvényeket állapított meg s kinek az elektrodynamométer elméletéről szóló pályamunkáját az Akadémia 1887-ben a Bésán díjjal jutalmazta. Az elhajlított fény polarosságáról szóló vizsgálatait pedig 1910-ben az Akadémia nagyjutalommal tüntette ki. Kandó Kálmán (1869 - 1931) a technikai találmányok egész sorával szolgálta az emberiség javát s szerzett elismerést és dicsőséget a magyar tudománynak és iparnak, - így ő alkalmazta először a nagyfeszültségű forgóáramot fővasutak villamos vontatására s rendszerét az olasz Valtellina-vasutakon próbálta ki először. - Zsigmondy Vilmos bányamérnök (1821 -1888) az első magyarországi artézi kutak fúrásánál szerzett nevének elismerést. –

A növénytan művelése terén tűnt ki Hazslinszky Frigyes eperjesi tanár (1818 - 1896), Magyarország fűvészeti kézikönyvének szerzője, aki előbb az ország virágos növényeivel foglalkozott (Magyarország edényes növényeinek kézikönyve, 1872), majd a virágtalanok, moszatok, zuzmók, mohák, kivált a gombák kutatására és feldolgozására adta magát. - Jurányi Lajos (1837 - 1897) egyetemi tanár, kinek búvárlatai a növényanatómia és fiziológia körébe tartoznak. - Viszont az állati élet tanulmányozására irányulnak Herman Ottónak, a magyar madártani intézet megalapítójának művei (Magyarország pókfaunája, 3. kötet, 1876 - 79; Az északi madárhegyek tájáról, 1893; A magyar halászat kézikönyve, 2 kötet, 1887), amelyeket eredeti megfigyelés, kitűnő természeti érzék és ragyogó előadás jellemez. - Hasonlóképpen Bíró Lajos (1856 -1931) dolgozatai, aki Uj-Guineában (1893 - 1899) természetrajzi és néprajzi tárgyakat gyűjtött a Nemzeti Múzeum részére.

V. A történetírás terén a protestáns írók csak későbben, a század 5-ik tizedében kezdenek el számbavehetőbb művekkel szerepelni. Korábban írt kisebb tanulmányai után Bajza József (1804 - 1858) 1844-ben adta ki Kolb után dolgozott Művelődéstörténetét, majd 1845 - 47-ben a Világtörténet I. kötetét. A stíl választékossága, a szabadelvű felfogás, a történeti alakok ügyes kidomborítása az eredeti búvárlat hiánya mellett is helyet biztosítanak neki történetíróink sorában. - Gróf Teleki József (17 a Magyar Tudományos Akadémia első elnöke a Hunyadiak korát igyekezett ti életre kelteni (Hunyadi János eredete; 1851, Hunyadiak kora I - V. kötet; 1852 - 1857; VI. köt. 1. r. 1863; X - XII. köt: 1 kiegészítve Csánki Dezső által: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában” I - V. köt.). Műve széleskörű kutatáson alapuló, komoly; lelkiismeretes munka, kissé nehézkes stílussal.- Jászay Pál (1800 - 1852): A magyar nemzet napjai a mohácsi vész után (tisztán kortani, naplószerű előadása a mohácsi vészt követő félév eseményeinek, mely beható kutatásról, tanulmányról és kritikáról tanúskodik. - Szabó Károly (1824-1890) kolozsvári egyetemi tanár, mindjárt az 50-es évektől fogva, a görög kútfőket (Priszkosz rétor, Bölcs Leo, Konstantin császár) igyekeztek hozzáférhetőbbé tenni, állításaikat igazolni. Ebbeli tanulmányainak eredménye: „A magyar vezérek kora” (1870 - 72). A Magyar Tudományos Akadémia megbízásából összeállította a „Régi Magyar Könyvtár” két első kötetét (I. A magyar nyelvű nyomtatványok, II. A latin nyelvű nyomtatványok 1711-ig). - A források alapos tanulmánya, az adatok pontos kritikája, pártatlanság és művészi előadás jellemzi Salamon Ferenc (1825 - 1892) budapesti egyetemi tanár műveit: Magyarország a török hódoltság korában (1857), Az első Zrínyiek (1865), A magyar haditörténet a vezérek korában (1874), Budapest története (I - II. köt.); nála először jelen meg a hazai történet szerves összeköttetésben a világeseményekkel. -  Szilágyi Sándor (1827 - 1899) egyetemi könyvtárigazgató életét szülőföldje: Erdély történelme kikutatásának és feldolgozásának s megírta: Erdély történetét (2 köt.), Báthory Gábor, I. és II. Rákóczi György és R. Zsigmond életrajzát, kiadta 20 kötetben az Erdélyi Országgyűlési Emlékeket (1540 – 1695) bár nem ment az elhamarkodástól s szeret a felszínen maradni. A külföldi összeköttetések kikutatása révén sok új adattal gazdagította történetírásunkat. -  Thaly Kálmán (1839 - 1909) legnagyobb érdeme a kuruckor történetének (Thököly, Bercsényi, Ocskay, Bezerédj életrajza), költészetének (Adalékok . . stb.), történeti irodalmának összegyűjtése, ismertetése, s eredeti oklevelek, naplók följegyzése; kiadása és feldolgozása; lelkesedésében olykor nem ment az elfogultságtól. - Zsilinszky Mihály (1838 - 1925) főbb művek A magyar országgyűlések vallásügy tárgyalásai a reformációtól kezdve (4 köt., 1883 - 1887), Csongrád vármegye története, A linci békekötés. -  Jakab Elek (1820 - 1897) megírta Kolozsvár és Udvarhely vármegye történetét.  - Hunfalvy Pál „Az oláhok történetét” (2 köt., 1895), melyben kimutatja az oláh kontinuitási elmélet tarthatatlanságát és az oláhok balkáni eredetét.

A történelem segédtudománvai közül a földrajz Hunfalvy Tános (1820 - 1888) budapesti egyetemi tanárban talált jeles művelőre, különösen „A magyar birodalom természeti viszonyainak leírása” (3. köt., 1863 - 65) ‚ elismerést. Ez az országnak tüzetes hegy- és vízrajzi leírása, de az állat- és növényvilág elterjedését, s az ásvány- és földtani viszonyok ismertetését is magában foglalja. „E földrajzának” (1881 - 84) II. kötetében Magyarország részletes leírását nyújtja. Bölöni Farkas Sándor (1795 - 1848) „Utazás Északamerikában” (1834 című művét a Magyar Tudományos Akadémia nagyjutalmával tüntette ki; báró Orbán Balázs nagy műve: „A Székelyföld leírása” (6 köt. 1868 - 73) - földrajzi, néprajzi és történeti leírását adja a Székelyföldnek. - Az archeológia terén évtizedeken át Pulszky Ferenc (1814 - 1898) múzeumigazgató volt az irányadó; „A rézkor Magyarországon” (1883) című dolgozata alapvető forrás az illető korszakra nézve; életének főműve: „Magyarország archeológiaija (1897 - 98), I. kötete, mely a kő-, réz-, bronz- és vaskort tárgyalja rendszeres mű, a II. kötet, mely a XVIII. század végéig terjed. Korábbi dolgozatainak nem eléggé szervesen összefűzött gyűjteménye. - Az irodalomtörténet-írás terén Imre Sándor. Erdélyi János. Gyulai Pál (klasszikus Vörösmarty - életrajzával és Bánk bán tanulmányával. Beöthy Zsolt (egy fél évszázad óta használt kézikönyvével, Kis Tükrével és remek essayivel) és Borbély István (Pintér mellett a második egyöntetű és rendszeres ma irodalomtörténet szerzője) emelkedtek magasra. Itt említhetjük meg Heinrich Gusztáv egyetemi tanárnak (1845 - 1922) a német magyar kölcsönhatások kutatására kiváló tekintettel levő, ez irányban az úttörés érdemével dicsekedhető „Német irodalomtörténetét” (2 köt., 1886 - 89).  -  Szász Károly református püspöknek (1829 - 1905) széleskörű világ tájékozottsággal és nagy költői intuicióval megírt „A világirodalom nagy époszai” (1881 - 1907) című kétkötetes művét,  -  végül Szilády Áronnak, a régi magyar irodalom jeles művelőjének (1837 - 1922) „Régi M. Költők Tára” című kiadványait.

Az államférfiak és publicisták: báró Wesselényi Miklós, Kossuth Lajos, Szemere Bertalan, gr. Teleki László, gr. Mikó Imre, báró Kemény Zsigmond, Csengery Antal, Hegedűs Sándor és gróf Tisza István irodalmi munkásságának ismertetése kevésbé a tudományos irodalom, mint inkább a politikai történetírás körébe tartozik, - ezért erről itt le kell mondanunk.

Mint látjuk, a protestáns tudósok a lefolyt, csaknem 400 év alatt folyton előre törve, lassankint minden tudományszakban értékes munkásságot fejtettek ki, számos téren úttörőként szerepeltek, Új eszmékkel, világhírű alkotásokkal gazdagították a magyar tudományt, az egyes tudományok magyar nyelvű megszólaltatása térén elévülhetetlen érdemeket szereztek, miként a XVIII. században iskoláik elsők voltak a magyar nyelvű oktatás behozatalában. Látjuk, hogy azt, amit ők 400 éven át műveltek a külföldi művelődés és tudomány előhaladottabb eszméinek, új vívmányainak meghonosítása tekintetében, t. i. jelesebb képzettségű növendékeiknek külföldi egyetemi tanulmányokra kiküldését s ily külföldön nevelődött ifjaknak intézeteikben tanárokul való alkalmazását, azt a magyar közoktatási kormány csak most, kisebb mértékben 1867 óta, nagyobb mértékben s rendszeresen a XX. században vette alkalmazásba és építette ki. De a XVIII. században a protestánsoknak még üldözés járt érte! Ők azonban üldöztetve és kifosztatva is teljesítették a haza, a művelődés, az igazság és világosság előbbvitele iránt való szent kötelességüket[8].



[1] Bél Mátyás élete fényesen illusztrálja, micsoda nehézségekkel kellett a XVIII. században egy protestáns tudósnak megküzdenie. Egy ízben csak nagy bajjal bírta életét megmenteni Heister körmei közül, kinél bevádolták, mert közbenjárt több, a Rákóczi-fölkelésben résztvett hitfele érdekében. Pálffy Miklós nádor kegyének köszönheté, hogy megnyíltak előtte az állami és családi levéltárak, de kutatását ellenségei valami szörnyű merényletnek nyilvánították a nemzeti és nemesi féltett titkok szempontjából. Hát még mikor Magyarország leírása meg jelent! Az már világosan nem más, mint az ország állapotának a külföld előtt való fölfedése, vagyis kémlelés. Tanítványait, kik részére az adatokat összeszerezték, kémeknek nevezték! A katolikus főurak felekezeti gyűlöletet láttak abban, ha protestáns családokról többet írt! Ennyi vád ellen csak a nádornak, majd Ferenc hercegnek, végre Mária Teréziának jóakarata védte. Beöthy - Badics. A magyar irodalom története. III. kiadási I. kötet, 594. lap.

 

[2] Sámuel Aladár: Bod Péter élete és művei (1899), 157. lap.

 

[3] Szily Kálmán: Magyar természettudósok Száz év előtt. (Természettudományi Közlöny, 1888. évf. 174.  lap.

 

[4] Mitrovicz Gyula, A magyar esztétikai irodalom története (1928), 105 - 110, 123 - 137, 344 - 348 lap.

 

[5] Duka Tivadar Kőrösi Csoma Sándor Dolgozatai (1885).

 

[6] Dr. Finkey Ferenc, „A tételes jog alapelvei és vezéreszméi” (1908), 426 - 437. lap.

[7] Akadémiai Értesítő, 1932. évf. 5 - 24. lap.

[8] Pintér, Beöthy-Badics és Borbély irodalomtörténete, Mitrovics és Kornis magyar bölcsészettörténete.