Vissza a tartalomjegyzékhez

A TANÍTÓK MESTERE

Emlékezés Rozsondai Károlyra

Tisztelt Emlékülés !
Tisztelt Rozsondai Család !
Kedves emlékezni egybegyûlt
Öregdiákok !

Az ország különbözõ településeirõl ben-nünket ma az emlékezés, a tiszteletadás, a fõ-hajtás kötelessége hozott Sopronba. Visszajöttünk emlékezni neveléstörténeti em-lékké vált iskolánkra. Jöttünk felidézni tovatûnt ifjúságunk e kedves városhoz kötõdõ emlékeit. És eljöttünk tisztelegni, fejet hajtani nagyrabecsült igazgatónk, Rozsondai Károly emléke elõtt.
Tesszük ezt belsõ késztetésbõl, közös el-határozásból, mert bennünket többek között azzal is megajándékozott az élet, hogy 5 évig Rozsondai Károly tanítványai lehettünk. Vi-gyázó szeme elõtt serdültünk férfivá. A vezetése alatt álló tanári kartól sajátítottuk el a választott pályán nélkülözhetetlen ismereteket. Hivatásra nevelõ óráin pedig õ for-málta ben-nünk a tanítói hivatás betöltéséhez szükséges jellemvonásokat, erkölcsi és magatartási nor-mákat.
Születése 100. évfordulója alkalmat kínál és lehetõséget ad, hogy felidézzük, megismer-jük az evangélikus tanítóképzés kiemelkedõ egyéniségének életútját. Az emlékülést elõké-szítõ barátaim arra kértek, hogy hozzam közénk a jövõbe induló tanítójelölt nemzedé-kek pályára felkészítõ mes-terét. Mutassam be a sokoldalú embert, a kiváló tanárt, a szolgálat terhét hordozó igazgatót. Nem könnyû mindezt itt most megtenni. Irtózatosan nehéz a tanít-ványnak jellemezni mesterét, hisz számos hozzákötõ emlék, élmény, gondolat torlódik fel most bennem.
Megpróbálom mégis fegyelmezett rendbe, értelmes mondatokba szedni mindazt, ami most bennem kavarog. Segítenek nekem mindazok az öregdiákok, akik felhí-vásunkra felidézték és megírták Rozsondai Károly igazgató úrról õr-zött emlékeiket, élményeiket.
Ez a küzdelmes, spirálisan emelkedõ élet-pálya a brassói havasok aljától indult, és a hûség városában kiteljesedve ért véget. Te-remtõ Ura neki sem adott könnyû életet. Átélte, küzdötte, szenvedte, formálta mindazt, amit a XX. század elsõ hetven évébe sûrített a törté-nelem. 1901. február 10-én az erdélyi Zajzonban, papi-tanítói családban született. Hatéves volt, amikor lelkész édesapja 1907-ben meghalt. Az öt apró gyermek felnevelésének gondja - akik közül Károly volt a legidõsebb - az állami tanítónõ édesanyára szakadt. A család nehéz anyagi hely-zetén csak az könnyített, hogy mindegyik gyermek kitûnõen tanult, így tanulmányi kedvezményben részesültek.
Károly útja a zajzoni elemi iskola elvégzé-se után - a nehéz anyagi körülmények miatt - a gimnázium helyett a Hosszúfalui Polgári Iskola zsákutcájába vezetett. Mivel mielõbb megél-hetést biztosító pályára kellett lépnie, ezért a polgári iskola elvégzése után a Kolozsvári Ál-lami Tanítóképzõ Intézetbe iratkozott, ahol 1919-ben tanítói oklevelet szerzett. Tanítói állást a Zajzon szomszédságában lévõ Tatran-gon kapott, ahova egy éven keresztül sárban, fagyban, napsütésben gyalog járt át naponta szülõfalujából.
Amikor pedig Erdélyre a rossz napok jöt-tek, 1920 nyarán a menekülõk ezreivel õk is útra keltek. Édesanyja az egész családdal Bu-dapestre költözött, ahol hosszú ideig a vagonlakó menekültek szomorú sorsában osz-toztak. A nehéz megpróbáltatások azonban nem tudták megtörni a fiatal tanítót. Még azon az õszön öccsével együtt a Polgári Iskolai Ta-nárképzõ Fõiskola hallgatója lett. A szak megválasztásában a nincstelenség is közreját-szott. Ahogy õ szokta mondani: "A matematika, fizika, kémia tanulásához nem volt szükség méregdrága könyvekre, csak ész és egy kevés papír, meg ceruza kellett hozzá". Minde-zekkel pedig rendelkezett. Fõiskolai tanulmányait kitûnõ eredménnyel fejezte be, ami lehetõvé tette a Pázmány Péter Tudomány-egyetem Apponyi Kollégiumának elvégzését, ahol 1926-ban tanító-képzõ intézeti tanári dip-lomát szerzett.
Az oklevél megszerzésekor - 1925. szep-tember 1. óta - már a Soproni Evangélikus Ta-nítóképzõ Intézet tanára volt, ahol - eredeti szakjának hosszú idõre búcsút mondva - a pszichológia, logika, pedagógia, neveléstörté-net tanáraként élesztgette tanítványai-ban a hivatásérzet lángját.
1936. szeptember 1-jén - akkoriban szo-katlanul fiatalon - 35 évesen vette át az inté-zet igazgatását Hamar Gyulától, a magyar tanító-képzés kiváló nesztorától. Ekkor már sorra jelentek meg cikkei, tanulmányai a Magyar Tanítóképzõben, más országos folyóiratokban és a helyi lapokban. 1937-ben Sümeghy József tanítóval közösen adták ki Sopronbánfalva fa-lumonográfiáját, amely a Magyar Falukutató Intézet országos pályázatán elsõ díjat és Széc-henyi-érmet nyert. Igazgatói tevékenysége elsõ látványos megnyilvánulása volt, amikor - a bent lakó diákok örömére - az épület földszint-jén lévõ internátusi szobák ablakairól leszedette a vasrácsokat.
A líceumi osztály 1938-as indításával rendkívül sok energiát fordított a tanítóképzés reformjára. A felsõ fokra emelt tanító-képzés kiépítését azonban a háborús események meg-akasztották. Hasonló sorsra jutott a képzõ új épületének terve is, amibõl csak a diákotthon épült fel a líceumi sportpályán. A háború alatt óvta, védte, majd mentette a német katonaság által lefoglalt, majd lebombázott épület bútora-it, hangszereit. Versben siratta el az elpusztult hársfákat és megkönnyezte az intézmény álla-mosítását.
Igazgatói teendõit az államosítás után is ellátta egészen az intézet 1957-ben történt meg-szüntetéséig. A kiválóan képzett tanítóképzõ intézeti igazgató nem érezte rangján alulinak a megszûnt képzõ helyén létesült általános iskola igazgatói teendõinek ellátását. 1958-ban - az intézet létesítésének cen-tenáriumán - kézhez kaphattuk a 100 esztendõs képzõ történetét bemutató kitûnõ tanulmányát.
1961-ben történt nyugdíjazása után sem tétlen pihenésre rendezkedett be. Ismét ma-tematikát tanított a dolgozók gimnáziumában. Nagy sétákat tett a Lõverekben. Versbe for-málta a benne rejlõ szépet, papírra vetette életének fontosabb eseményeit, élményeit. 1962 tavaszán még sziporkázóan szellemes beszéd-ben nyitotta meg a Soproni Ünnepi Könyvheteket. Ugyanez év nyarán vendégül láthatta Sopronban Áprily Lajost, akihez régóta baráti szálak fûzték.
Azután már a halálra készülés évei követ-keztek. Kiváló képességû 3 gyermeke is kiröppent már a családi fészekbõl. Verseiben is egyre több a ború. Mintha megérezte volna, hogy a halántéka mögött egy ér pattanni készül. És amikor az agyvérzésbõl lábadozik, kétség-beesését az a rémület fokozza, hátha nem tud többé olvasni, kezébe tollat fogni. Elesett álla-potában élete és munkája féltõ és okos segítõje, a nagymûveltségû, melegszívû hitves, Prõhle Irén - Prõhle Károly teológiai professzor lánya - nagy-nagy szeretettel, áldozatvállalással állt mellette. Türelemmel támogatta, vigasztalta, nyugtatta, vezette utolsó sétáin, mígnem a gyöt-relmesen hosszú betegség után 1967 karácsonya elõtt visszaadta lelkét Teremtõjé-nek. A soproni temetõben gyászolók, ba-rátok, tanítványok, tisztelõk százai megrendülten bú-csúztak a magyar tanítóképzés kiemelkedõ egyéniségétõl, Sopron mûvelõdéstörténetének egyik jeles alakjától.
Tisztelt Emlékülés!
Rozsondai Károly 32 évig szolgálta hûség-gel Sopronban a tanítóképzés ügyét. Ahogy írja: "Örülök, hogy életem munkás évtizedeit éppen Sopronban tölthettem, s hogy a tanító-képzés területén a nevelõk nevelõje lehettem". Mi pedig annak örülünk, hogy a tanítványai lehettünk.
A soproni évek után mi sokfelé megfor-dultunk. Jártunk fõiskolára, ki-ki egyetemre. Tanítottunk, vezettünk iskolát, vagy más mun-kakörben dolgoztunk. Életcsatáink, megjárt útjaink során sok emberrel kerültünk munka-kapcsolatba. Számunkra mégis a soproni képzõ maradt a kedves iskola, és Rozsondai Károly maradt a példa és a mérték. Vajon mi a titka, hogy 50-60-65 év távlatából is hálával gondo-lunk rá és tisztelettel ejtjük a nevét? Németh László írta-mondta: "Egy iskolától kapott isme-retanyag széthull, vagy más ismeretbe megy át. A szív azonban õrzi a jó emlékeket, az emberi példát, az emberséget". Bennünk Rozsondai Károly jó emlékeket hagyott. Ezért õrizzük ma is tiszta emberségét.
Nagyszerû ember volt. Olyan egyéniség, akire a diák felnéz, akinek engedelmeskedik, akit tisztelettel elfogad. Igazságos volt. Nem voltak kivételezettjei, sem elõítéletei senkivel szemben. Gondja volt mindenkire. Sokan csak úgy tudtuk folytatni, befejezni tanulmányain-kat, hogy közbenjárására a 48-as, 18-as laktanyák legénységi konyháján vagy a városi népkonyhán ingyen ebédet kaphattunk.
Sokoldalú ember, afféle késõi polihisztor volt. A természettudományok mellett széleskö-rû irodalmi, történelmi, zenei és esztétikai mûveltséggel rendelkezett. Szerette a termé-szetet. Az enyhülést nyújtó erdõ-kószálás hozzátartozott az életéhez. A nyíló ciklámen-ben, a rigófüttyben, a tölgyek alatt futó szarvasbogárban egyaránt tudott gyönyörködni. A szó szoros értelmében közéleti ember volt. Nem csak résztvevõje, hanem egyik alakítója is volt Sopron kulturális életének.
Károly bátyánk nagyformátumú tanár volt, aki Kónya Lajos szavaival "gazdagon feltarisz-nyált bennünket". Nevelési ars poétikájában a hivatásra nevelés, az egyéni képességek fej-lesztése, az önállóságra ösztönzés kapta a fõhangsúlyt. Pedagógiai tár-gyakat tanítva tu-datosan bõvítette látókörünket.
Igényes volt a követelménytámasztásban, de a kellõ segítséget is megadta elvárásai telje-sítéséhez. Könyvek tömegét hozta mindig az óráira. Lebilincselõ elõadásait bõségesen meg-tûzdelte szemelvények-kel, gyakorlati tapasztalatokkal. Iskolaszer-vezettan óráin úgy tudta elénk hozni, bemutatni a 6 osztályos, 1 tanítós falusi elemi népiskolát, hogy óra után már szinte indultunk volna a bennünket ott váró gyermekek közé.
Nemcsak engedett, hanem küldött, sok esetben maga vitt bennünket a város kulturális eseményeire. Így volt lehetõségünk diákként Móricz Zsigmondot, Veres Pétert, Németh Lászlót, Tamási Áront, Féja Gézát, Reményik Sándort látni, hallani. Többen részesei voltunk, amikor 1943 tavaszán a színház elõtti téren Kodály vezényletével 1000 diák harsogta bele a soproni éjszakába, hogy "Forr a világ bús ten-gere, óh magyar!".
Rozsondai Károly rendet, fegyelmet tartó, tanártól, diáktól becsületes munkát, példás ma-gatartást követelõ igazgató volt. Az intézetvezetõi teendõk ellátásában Pálffy Jó-zsef, Király József, Kapi Gyula, Hamar Gyula méltó utódának bizonyult. Pedig nehéz idõkben vezette az intézetet. A mi osztályunk volt a háborús évfolyam. Amikor 1940-ben a tanul-mányainkat megkezdtük, Európa már lángokban állt. Amikor 1945-ben befejeztük, a képzõ lebombázva, az ország romokban hevert. Bölcs irányításával a háborús években nekünk az intézet mégis a béke szigete maradt. Pedig vele együtt sokszor futottunk a pincébe, vagy gubbasztottunk az udvari futóárokban, amikor a zuhanni vágyó bombákkal megrakott liberá-torok dübörögtek felettünk.
Nem õ tehetett arról, hogy a soproni képzõt 1948-ban államosították, 1957-ben pedig be-zárták az egy híján 100 éves intézményt. Értékét átvette, munkáját magas szin-ten foly-tatja a jogutód gyõri Apáczai Csere
János Tanítóképzõ Fõiskola.
Ha élne, azt azonban bizonyára szóvá ten-né, hogy Magyarországon 1948 óta az evangélikus tanítóképzés szünetel. Helyette mi kérdezzük, hogy nem kellene-e elgondolkodni újjáélesztésén. A másik két egyház ezt már megtette. Meglátásunk szerint az evangélikus óvodák, iskolák számának örvendetes növeke-dése és a kollégiumi há-lózat tervezett kiépítése indokolja, hogy egyházunk is a saját fõiskolá-ján képzett óvókat, tanítókat bocsásson az egyházi és önkormányzati intézmények rendel-kezésére.
Tisztelt Emlékülés!
Befejezésül hadd hozzam ide nagyra be-csült igazgatónkkal való utolsó találkozásom személyes emlékét. Amikor betegsé-gében meglátogattam, örömmel fogadott. Egyik kezé-vel botjára támaszkodott, a másikkal átölelt. Majd mutatóujját többször a homlokához emelve így szólt: "Látod, Géza, agylövést kap-tam, de nem haltam bele".
Rozsondai Károly valóban nem múlt el nyomtalanul. Emléket nemcsak aláírt bizonyít-ványokban, kiállított oklevelekben, ha-nem fejekben és szívekben is hagyott. Szolgálatban elégett élete, hivatástudata, ifjúság-, egyház- és hazaszeretete példaként és örökségként maradt ránk. Nevét nemcsak meg-jelent írásai, kiadásra váró versei, a róla elnevezett utca és a hálás tanítványok õrzik, hanem Sopron város, az evangélikus egyház és az 1000 éves magyar iskolatörténet is számon tartja õt. Így vált ér-demessé arra, hogy tiszteletére ma itt egybegyûltünk és ünnepi fõhajtással adózunk emlékének.
Szabó Géza
(Elhangzott a Líceum színháztermében Rozsondai Károly születésének 100. évfordu-lója alkalmából rendezett Emlékülésen, 2001. április 9-én.)

 

Vissza a tartalomjegyzékhez