Vissza a tartalomjegyzékhez

H. SZABÓ LAJOS: NAPLÓK, VERSEK, LEVELEK A SZABADSÁGHARC KORÁBÓL

Pápa, 1998.

BARÁTH FERENC HONVÉD SZÁZADOS VISSZAEMLÉKEZÉSE

Baráth Ferencz (Pápa, 1824. jan. 7. - Pápa, 1905. dec. 16.) honvéd százados. Vagyontalan nemesi család sarjaként a pápai Református Fõiskolán tanult, majd ugyanitt végzett jog- és teológiai akadémiát. Mint kiváló tanuló egy évig segédtanárként helyben tanított, majd világi pályát választva Pesten királyi táblai jegyzõ volt 1847 õszétõl.

A márciusi forradalom szellemétõl áthatva 1848 áprilisában hazatért Pápára, és a nemzetõrség sorába lépett. Mint nemzetõr fõhadnagy, századparancsnokként részt vett a Dráva-vonal védelmében, s hazatérve önként jelentkezik a Kosztolányi Mór parancsnoksága alatt elõbb Pápán, majd Veszprémben szervezõdõ ún. I. Dunántúli Önkéntes Nemzetõr Zászlóalj katonái sorába. Mint fõhadnagy részt vett a pákozdi csatában (tartalék), a schwechati ütközetben, majd a Morva-vonal védelmében. Idõközben a 70. honvédzászlóaljjá alakultak át, és a pozsonyi koronázási templomban tették le a honvéd esküt. E zászlóaljban Kun Géza (Bakonygyepes) parancsnoksága alatt, a komáromi várban szolgált honvéd fõhadnagyként, majd áthelyezték a szintén Komáromban állomásozó 46. h. zászlóaljba, melynek elsõ századosaként harcolt a fegyverletételig. 1849 októberében menlevéllel tért vissza Pápára.

Már komáromi szolgálata alatt verselt, és segédszerkesztõje volt a Komáromi Értesítõnek.

Emlékezés 1848-49-re

“Az oly népszerûvé és hirhedtté lett honvédség létrejöveteléhez Pápa város is egyik volt azon hazafias városok közül, mely nagy buzgósággal és áldozattal járult.

Amint 1848 tavaszán a rendi országgyûlés képviselõházzá alakult, amint a rácok zavargása és féktelenkedése a magyarságra nézve veszélyessé kezdett válni, és amint a leküzdésükre s a törvényes korlátok közé szorításukra az odarendelt császári katonaság elégtelennek látszott, sõt az volt észrevehetõ, hogy ezek nekik gyakran elõnyöket adnak: a képviselõház tíz zászlóalj honvédnek toborzás útján leendõ fölállítását (egy zászlóaljat ezer emberrel számítva) elhatározta, s ezen határozatot az uralkodó
V. Ferdinánd is megerõsítette, s a toborzás Pesten azonnal megkezdõdött.

A pápai tanulóifjúság nem várta, hogy itt közelebb valahol egy másik toborzási hely is kijelöltessék; gyûlést tartott és azonnal tömegesen mentek Pestre, magukkal vivén több gazda- és mesterlegényeket is. Ezen áramlat annyira megindult, hogy az iskolát, már az 5. és 6. osztályokon kezdve, a nagyobb tanulók elhagyták. Hiába volt a tanárok, szülõk lebeszélése, ellenállása, kénytelenek voltak az iskolákat feloszlatni. Ezen nagy áramlatot titkon a tanárok egyike, Tarczi Lajos maga is élesztette. A tanulók példája átragadt a társadalom minden osztályára.

Ezen elsõ föllobbanás után rövid idõre Pápán is felállíttatott a toborzás. Itt alakult a 7. honvédzászlóalj.

Ezután Veszprém megye állított egy 1200 fõbõl álló zászlóaljat. Ennek gyülhelye is Pápa volt. Ezen zászlóalj neve volt Önkéntes mozgó nemzetõrség, de a schwechati ütközet után ezen zászlóalj mindenestõl besoroztatott a honvédségbe, Pozsonyban a koronázási templomban tette le a honvéd esküt, és kapta mint honvéd-zászlóalj a 71. számot, a fölszerelés a községek költségén történt. Ehhez Pápa 76 embert adott és szerelt föl. Ehhez állt e sorok írója is, Tóth Dániel, Somodi József, Vid Károly stb., mint a követelt létszámon felüli önkéntesek. Ezen zászlóaljhoz a tiszteket a törzstiszten kívül a megye hatósága nevezte ki. Ez a szó szoros értelmében Veszprém megyei zászlóalj volt, és szept. 7-én indult ki Pápáról Kosztolányi Mór vezénylete alatt; ekkor már Jelasich a Dráván átkelt és Somogyon keresztül tartott Budapest felé 40 ágyúval és mintegy 15 000 emberrel. Zászlóaljunk Veszprémnek ment, ahova István fõherceg nádor is szept. 8-án, mint a magyar király és kormány küldötte megérkezett, hogy Jelasichcsal találkozzék, és ha lehet, a félreértést kiegyenlítsék. A püspöki palotában volt szállva, a mi zászlóaljunk állt elõtte, mint díszõrség.

Veszprémbõl Kenesének tartva mentünk Jelasich elejbe, és midõn a kenesei dombokon haladtunk fölfelé, láttuk Siófoknál Jelasich táborát, melynek fegyverei odacsillogtak. Itt pillantottunk meg elõször ellenséges fegyvereket.

A nádor és Jelasich találkozása nem történt meg, mert Jelasich nem állt szavának, bár megígérte, hogy egy semleges területen, ti. a Balatonon, a Kisfaludy gõzösön találkoznak. A nádor megjelent, de Jelasichot állítólag tisztjei nem eresztették, mondván: “Erõs ugyan István fõherceg szava, bíznak is benne, de sokkal erõsebbek a gõzös kerekei.” Attól féltek, hogy Jelasichot a gõzösön levõ magyarok elrabolják.

Zászlóaljunk az iszka-szentgyörgyi mezõkön szállt elõször táborba, itt háltunk elõször szabad ég alatt, keserves egy éjszaka volt, nem voltunk hozzászokva, de annál inkább kijutott ezután, mert hetekig sem kerültünk födél alá. Ezután vonult a zászlóalj, már akkor a somogyiakkal egyesülve, Jelasich elõtt Pest felé, lassú tempóban, mert Jelasich is igen óvatosan jött elõbbre, mígnem a pákozdi-sokorói határban a Velencei-tó partján valóságos csatarendbe állítottak bennünket táborba.

Szept. 28-án Kossuth Lajos, Pázmándi Dénes országgyûlési elnök táborunkat belovagolták több képviselõvel és pesti írókkal, lelkesítve, buzdítva az alig 10 ezerre menõ sereget, mibõl gyaníthattuk, hogy közel az összeütközés napja.

A pákozdi ütközetünk szeptember 29-én volt reggel 7 órától délután 2-3 óráig változó szerencsével; mindegyik fél megtartotta hadállásait. Délután 3 napra fegyverszünet köttetett, mialatt Jelasich mindenestõl megszökött Bécsnek tartva.

Innen aztán vonult zászlóaljunk ütközetbõl ütközetbe.”

PERLAKY GÉZA HONVÉD HADNAGY NAPLÓJA

A pápai Alsóvárosi köztemetõben nyugvó perlaki Perlaky Géza honvéd hadnagy Beziben (Gyõr-Moson-Sopron m.) született evangélikus lelkészcsaládban. A szabadságharc után Veszprém megyében telepedett le s a Dörögd-pusztai birtokán gazdálkodott. Idõs korában költözött Pápára, s részt vett a város közéletében, fõleg az evangélikus egyház szolgálatában munkálkodott. Naplójának egy töredékét Borsos István, a Református Kollégium egykori tanára mentette meg és tette ismertté. E naplótöredéket a következõk szerint teszem közzé:

“1848 október havában Kossuth Lajos Gyõrön ment keresztül Jelasich vert hadának üldözése közben. Ez alkalommal édes atyám a dicsõ kormányzó elé vezetett, miután már régtõl fogva megerõsödött bennem az elhatározás, hogy én is fegyverrel küzdök hazám szabadságáért. Kossuth atyámat, mint régi ismerõsét és távoli rokonát, s vele együtt engem belsõ szobájában szívesen fogadott s megígérte, hogy rólam gondoskodni fog. Egyúttal a nevemet is följegyezte tárcájába. Ennek következtében vártuk alkalmaztatásomat egész november közepéig. Mert atyám éppen nem tudott megbarátkozni azzal a lépéssel, hogy mint közember álljak be a sereg közé. De látván, hogy a kormányzó aggságoskodásai és teendõi annyira összetornyosultak, hogy ily csekély pontra figyelmét aligha terjesztheti ki, más részrõl pedig hazánk mind veszélyesebb állapota mindenkinek, aki csak fegyvert képes fogni, csatára szállását követeli, végre beleegyezett kívánságomba, hogy mint közhonvéd is fegyvert foghatok. Mert atyám igaz magyar, aki elõtt szent e név: “haza”, s mindent kész önként és örömmel feláldozni a veszély napjain szeretett hazájáért. Engemet is a korán belém csepegtetett honszeretet vezetett, a honszeretet, mely minden idõben legszentebb védõangyala a hazának.

Pestre mentem atyám kíséretében, s ott Nádosy Sándor ezredes ajánlatára a 13. zászlóaljhoz mint tizedes állottam be, s 24-én a rokkantak kaszárnyájában örök hûséget esküdtem hazámnak a háromszínû lobogó alatt. Ez alkalommal édes atyám egy emléklapra ezt írá és adá át nekem:

Géza fiam, hazánk szólít védelmére.

Menj! A Nagy Hunyadi lelke bátorítson

S halhatatlan Zrínyi dicsõn omlott vére

Nemes elszántsággal harcolni buzdítson

Mi, szülõid, buzgó imákkal kísérünk,

Nemzetünkre s reád víg jövendõt kérünk.

 

PETÕFI (Petrovics) István

(1825-1880)

Petõfi István honvéd százados (Petõfi Sándor öccse), mint várpalotai lakos 1848 nyarán önként jelentkezett a honvédek sorába. A Veszprémben szervezõdõ 6. honvédzászlóaljban elõször közvitéz, majd õrmester. Zászlóaljával 1848. július 28-án indul a déli táborba, s Szenttamásnál esett át a tûzkeresztségen augusztus 19-én. A Délvidék után a fõhadszíntéren harcol, és az I. hadtest katonájaként teszi le a fegyvert. (Idõközben, 1848. október 1-jétõl hadnagy, 1849. január 1-jétõl fõhadnagy, s július elsejétõl százados).

A fegyverletétel után közhonvédként besorozzák az osztrák hadseregbe, de 1850-ben elbocsátják. 1851-ben politikai szervezkedés vádjával letartóztatják s háromévi sáncmunkára ítélik. Büntetését Theresienstadtban tölti le. 1855-tõl jószágigazgató a Geiszt-féle uradalomban Csákópusztán. Ott is halt meg 1880. május 1-jén.

Petõfi Istvánról kevesen tudják, hogy számos verset írt, melyek a Vasárnapi Újság hasábjain és más szépirodalmi lapokban jelentek meg az 1850-es években. Ez alkalommal a valószínûleg Veszprémben írt “Önkéntes dala” címû költeményét mutatjuk be.

Önkéntes dala

Katona vagyok én, önkéntes katona,

Nem kell már szeretõ, se szõke, se barna!

Nem oszthatom én meg senkivel szerelmem,

Szerelmet, hûséget, hazámnak esküdtem.

De meg is tartom én szentül fogadásom;

Hazámat, ameddig kívánja, szolgálom.

Mindaddig, míg kardot szoríthat jobb karom,

Ellenségünk ellen örömmel forgatom.

Oly dicsõ a halál künn a csatatéren,

Hogyha meg kell halnom, ott múljon el éltem.

Ott porladjak én el, habár sírom felett

Nem lesz is nevemet hirdetõ sírkereszt!

Petõfi István több szállal is kötõdik Veszprém megyéhez. 1845-1848 nyara között Várpalotán lakott, ahol mészárszéket bérelt. (Egykori lakóháza helyét 1889 óta emlékkõ jelöli.) 1848 nyarán önkéntes a Veszprém székhellyel szervezõdõ 6. honvédzászlóaljban s innét indul a Délvidékre, majd a szabadságharc végéig részt vesz a harcokban.

A TÁRSADALMI EGYÜTTÉLÉS SZABÁLYAI

Az emberek együttélésének megvannak a maga írott és íratlan szabályai, amelyek be nem tartása rengeteg bajnak, nyomorúságnak az okozója ma is. Jó tehát e szabályokra odafigyelni.

Az alapszabály a Tízparancsolat.

De az együttélés keresztyén szabályait a Tízparancsolatnál részletesebben taglalva találjuk Pál apostolnál. Ilyeneket:

“Egy test vagyunk, egymásnak tagjai”, azonos értékûek vagyunk, összetartozunk, nem lehetünk ellenségei egymásnak.

“A szeretet képmutatás nélkül való legyen.”

“A tiszteletadásban egymást megelõzõk legyetek.”

“A vendégszeretetet gyakoroljátok.”

“Örüljetek az örülõkkel, és sírjatok a sírókkal.”

“Senkinek gonoszságért gonosszal ne fizessetek.”

“Minden emberrel békességben éljetek.”

“Ha éhezik a te ellenséged, adj ennie.”

“Magatokért bosszút ne álljatok.”

“A gonoszt jóval gyõzd meg.” (Róm 12,5-21)

Rövid, frappáns együttélési szabályok. Nem szorulnak magyarázatra. Ha csak végigfutunk is rajtuk, megértjük, hogyha az emberek ezen szabályok szerint élnének egymással, pokol helyett valóságos mennyország lenne az életük, mert hiányozna belõle a háborúság, a gyûlölet, az irigység, a képmutatás, a bosszú, általában mindaz, ami szenvedésekkel teljessé, nyomorúságossá, boldogtalanná teszi az életet a földön.

Dedinszky Gyula

(Megjelent A Biblia néprajza c. kiadványban; Evangélikus Sajtóosztály, Bp. 1991.)

 

Vissza a tartalomjegyzékhez