Gémes István prédikációi
Isten kérdez - te mit válaszolsz?
2010

 

8. „Hiszitek-e …?“
(Mt 9,27-30 és 20,29-34)



Nem tudok arra a kérdésre válaszolni, hogy ennek a két vaknak az esetét Máté evangélista miért mondja el el kétszer is. Mindkettőben két vakról és szemevilága csodás megjöttéről van szó. Mindkettőben egyformán nevezik a vakok Jézust Dávid fiának és kiáltoznak erőteljesen, kérve, hogy hallgassa és gyógyítsa meg őket. Azt javaslom inkább, hogy a két leírást hangoljuk össze. Akkor pedig minden valószínűség szerint így hangozhatott el Jézus és a vakok párbeszéde: Vakok: Dávid fia, könyörülj rajtunk! – Jézus: Mit akartok, hogy tegyek veletek? – Vakok: Azt, Uram, hogy megnyíljék a szemünk. – Jézus: Hiszitek-e, hogy meg tudom ezt tenni? – Vakok: Igen, Uram!

Ma különösen erre a párbeszédre irányítsuk a tekintetünket. Hiszen ez a történet különben sem arra való, hogy abbeli kíváncsiságunkat elégítse ki, hogy hogyan is gyógyította meg Jézus a vakokat. Az evangélista alig is mond el valamit a gyógyítás lefolyásáról: „Megérintette a szemüket...“ – amit igazán nem lehet valami varázslatos „hókuszpókusznak“ tekinteni. Ezzel szemben a történet üzenete a párbeszédben rejlik és könnyen kiderülhet, hogy benne nagyobb „csodáról“ van szó, amely bennünket is megérinthet.

1.

Feltűnően sok történetet ismerünk a Szentírásból, amely vakokról szól, Sámsontól a vakon született meggyógyításáig igen hosszú a sor. Már csak ezért is érdemes egy pillantást vetni a vakok Jézus-korabeli helyzetére. Úgy tudjuk, hogy a közelkeleten a vakság már ősidők óta valóságos népbetegségnek számított. Már az egyik legkorábbi törvénykönyv, a Kr.e. 18. századból való, Hamurápi kódexe is foglalkozott a gyógyítása kérdésével. Az Ótestámentum óv a vak ember elgáncsolásától (3Móz 19,14), sőt a törvény átkozottnak mondja azt, aki félrevezeti a vakot (5Móz 27,18). Ugyanakkor azonban vak ember nem végezhetett papi szolgálatot (3Móz 21,18), vaknak és sántának semmi keresnivalója nem volt a templomban (2Sám 5,8). A társadalom inkább csak borzadállyal szemlélte őket, s így szorultak sokan közülük a koldulásra. Jellemzően fejezi ki az általános véleményt a későbbi rabbi-irat, amely szerint négyféle embert kell úgy tekinteni, mint nemlétezőt, mint halottat: a szegényt, a leprást, a vakot és a gyermektelent. Jeremiás siralmaiban pedig arról panaszkodik a vak, hogy „a sötétben az Úr haragja hajtja, ahol nincs világosság“ (Jer Sir 3,3). Nem volt elég tehát, hogy a klimatikus és egyéb behatások következtében előállott testi baj miatt szenvedett valaki, hanem ezt még isteni büntetésként is el kellett fogadnia és viselnie.

Azt gondolom, hogy erről ennyit elég elmondanunk ahhoz, hogy megértsük ennek a két vaknak a rámenős elszántságát. Erdeti szövegünk itt az egyik legerősebb kifejezést használja, amit leginkább ordítással, üvöltéssel kellene lefordítanunk. A két vak nem kiált, hanem ráüvölt Jézusra, ezzel is felhíva a figyelmét reménytelen helyzetére. Ugyancsak a „könyörület“ szót is így írhatnánk körül legjobban: éreztesd, láttasd meg velünk együttérzésedet, Dávid Fia! Nem látjuk a teremtett világot, rászorulunk mások kegyeire, lelketlenek kihasználják fogyatékosságunkat, a társadalom peremén élünk, koldulással próbáljuk meg a túlélést! – mindezt sűríthették bele kétségbeesett kiabálásukba történetünk szereplői, amikor megtudták, hogy Jézus ott halad el előttük.

Ismeretes, hogy ilyen kétségbeejtő helyzet gyakran megkétszerezi a fogyatékkal élő erejét. S ebben mintegy a természet is „segít“ neki. Egy-egy érezékszerv kiesése vagy akadályoztatása esetén feltűnő tökéllyel ugranak be helyette a többi érzékek. Igy lesz kifinomultabb a tapintás, a hallás, például a vak esetében. Ezen túl azonban fogyatékossága még a jellemét, egyéniségét is erősen formálja és ösztönzi: kitartóbb, rámenősebb, minden kockázatot felvállaló lesz. Hiába torkolják le a közelállók a két vakot, hogy hagyja már abba az ordítozást – csak annál inkább tör fel belőlük a kétségbeesés: Uram, Dávidnak Fia, éreztesd velünk, hogy együttérzel velünk!

Szolgálatom sok-sok tapasztalatát sorolhatnám most fel. Magam előtt látom azok szinte átszellemült arcát, akiknek emberileg nézve nem sok reménységük volt a gyógyulásra, s ők mégis bizakodtak. S ugyanakkor látom magamat, ahogy tanácstalanul keresem a szavakat, amelyekkel úgy vígasztalhatnék és erősithetnék, hogy ne kelljen színleléshez vagy hazugsághoz folyamodnom! Igazi lelkigondozó volnék-e még, ha a fogyatékos vagy a beteg embert megrendíteném reménységében? Vagy az lenne a feladatom csupán, hogy hagyjam a beteget a gyógyulásába vetett tévhitében? Hányszor éltem át már ilyen tragikus dilemmákat!

2.

A vakok ordítása nem zavarja Jézust. Sőt megáll és meglepő kérdést kiált oda nekik: „Mit akartok, mit tegyek veletek?“ Aki járatlan a Szentírásban, az fejcsóválva ütközhet meg azon, hogy hogyan lehet egy vak embertől ilyet kérdezni? Hát mi mást akarna, minthogy megjöjjön a szemevilága? De itt többről van ám szó: Jézus nem csodadoktor, ő még a gyógyulni vágyót is belevonja gyógyító tevékenységébe. A vakok akarata érdekli: akarják-e szemük megnyitását, vagy pedig csupán a gyógyulásuknak kényelmes szemlélői és passzív élvezői kívánnak-e maradni? Mindnyájan ismerjük azt a tapasztalati igazságot, hogy a legjobb orvos sem érhet el eredményt, ha azt betege maga nem akarja. Eszembe jut az a gondozottam, aki – miután házastársát kellett eltemetnem – ezt a veszteséget egyszerűen nem akarta túlélni. Pár hónapra rá vitette be magát a kórházba, bár semmi baja nem volt. Csak éppen nem akart tovább élni és ott két héten belül meg is halt – hiába volt minden gondos és szakszerű orvosi asszisztencia.

1915-ben első szervátültetésért kapott Nobel díjat Alexis Carrel francia orvos. Egy életen át nem tudott beletörődni abba, hogy Lourdes-ban, a világhírű búcsújáró helyen, orvosok által már reménytelen esetekként feladott betegek csodás úton gyógyulnak meg. Végül is meggyőzték őt a saját maga által átélt esetek. Mégsem győzte hangsúlyozni, hogy a Louredes-ba zarándokló betegek erős, gyakran törhetetlen gyógyulni-vágyása volt a feltétele, sőt része a gyógyulásuknak.

Ha jól látom, mi igen messze távolodtunk el ettől a szemléletes igazságtól. Mint nem szakértő, de személyesen érintett is elmondom, hogy mi az orvosi szolgálatot legfeljebb amolyan javító műhelynek tekintjük, amelybe azért térünk be, hogy ott mások, – szakemberek – hozzanak rendbe bennünket. Szervíz tehát az, amely meghatározott mesterségbeli fogások alkalmazásával elvégzi rajtunk a szükséges javításokat, nehogy a legközelebbi (TÜV-nél), technikai vizsgálatnál fennakadjunk a szűrőn!

Mit akartok, hogy tegyek értetek?“ Ez Jézus részéről nem szónoki kérdés csupán, hanem hangsúlyos meghívás együttműködésre, kooperációra. Kiképzésünknél únos-untalan sulykolták belénk tanítóink, hogy a hozzánk forduló segélykeresőknek ne mi adjunk tanácsot. A mi feladatunk ettől eltérően éppen az, hogy – okosan és a Lélek segítségével! – eljuttassuk a gondba keveredteket oda, hogy maguk legyenek készek bajaik megoldására, vagy legalább tegyenek erre kisérletet! Hát nem ezt teszi Jézus a két vakkal is?

3.

Ahogy az várható volt, a vakok nem sokat késtek a válasszal: azt (akarjuk), hogy megnyíljék a szemünk! Miután megkapta tehát Jézus a vakok együttműködési készségének ezt az igéretét, most már megengedhette magának, hogy ő is kimutassa az érzelmeit irántuk. Az evangélista hangsúlyozza, hogy tényleg megesett rajtuk a szíve. Amit pedig ritkán olvashatunk Jézusról az evangéliumokban. A két vaknál megindult Jézus, mert látta azok nyomorult állapotát és beleélte magát a helyzetükbe. De ezt így olvassuk róla már akkor is, amikor elindult, hogy Istentől kapott megbízatását végrehajtsa. Máté ezt írja le: „Amikor meglátta a sokaságot, megesett rajtuk a szíve, mert elgyötörtek és elesettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül“ (Mt 9,36). Megindultságát, érzelmeit azért mutatja ki, mert mi emberek szánalomraméltók vagyunk a szemében. Jó, ha ennek tudata megóv bennünket mindenféle beképzeltségtől!

Ha a két vak megérezte Jézus felindultságát – ami teljes biztonsággal elmondható –, akkor a mi logikánk szerint most már semmi nem állhatta útját a gyógyulásnak! Jézus azonban mélyebbre lát. Ezért fordul még az együttműködésre kész vakokhoz is egy utolsó kérdéssel: Hiszitek-e, hogy meg tudom ezt tenni? Furcsállhatjuk ezt a jézusi magatartást, hiszen ordítottak volna-e egyáltalán a vakok, ha nem tételezték volna fel Jézus gyógyító készségét? De itt is rövid emberi logikánk rabjai vagyunk és nem vesszük figyelembe Jézus helyzetét!

Egész környezete, ellenfelei és ellenségei nap mint nap azt követelték tőle, hogy valami rendkívüli csodával igazolja magát előttük, s akkor majd – talán – hisznek neki. ő Isten megbízásából és hatalmával felvértezetten jött és nincs senkinek joga ennek kétségbevonásához. Ám ennek ellenére várja el tőle egész környezete, hogy „produkálja“ magát, bizonyítson, igazolja magát előttük. Ebben a reményben fogadta őt Heródes fejedelem is, amikor Pilátus hozzáküldte. És milyen nagy lehetett a csalódása, amikor Jézus nem volt hajlandó elkápráztatni őt valami bizonyító csodával, sőt még válaszra sem méltatta.

Ne csodálkozzunk hát, ha – mielőtt megjátszana valami nagy produkciós számot – a vakokat is hitük felől vizsgáztatja. Nehogy a két vak azt gondolja, hogy miután beleegyezését adta az együttműködéshez, most már csak neki kell gyürkőznie és nyélbe ütődik valahogy a gyógyulás ügye! Ezért jön előbb még Jézus kérdése, hogy helyére tegye az erőviszonyokat. Hiszik-e, hogy Jézus, akit ők még Messiásnak is neveztek – Dávid Fiának a várt Messiást nevezték a zsidók! – igazán birtokában van-e Isten gyógyító hatalmának?

Így tétetik mérlegre a mi viszonyunk is Jézus Krisztushoz. Amíg csak kisérlezető, önbizonyító jeleket várunk el tőle, sok közünk nincs hozzá. Amíg csak valami ködös vallásosságban tévelygünk, Jézus ereje híjával vagyunk. Az sem elég ilyenkor, ha joviálisan készek vagyunk vele a jót, a szépet, a nemeset tenni. ő mindezen messze túl, minden kompromisszum nélkül a hitünk, azaz a hozzá való teljes bizalmunk felől kérdez: „hiszitek-e, hogy ezt meg tudom tenni?“ A vakság gyógyításánál ugyanúgy elhangozhat ez a kérdése felénk, mint betegágyon vagy házasssági válságoknál, a magány legmélyén vagy amikor a helyzetünk csúcsán érezzük magunkat, sőt súlyos depressziók vagy ijesztő veszélyek között is! Hiszed-e őt? Megbízol-e Benne? Isten kérdez. Hogyan felelsz?

A két vak igenlő válasza után jön most már az Úr nyugtázása. Nem a hozzáfordulást és utána kiabálást önmagában, nem is a kooperációs készséget tartja ő megmentő aktusnak. Hanem egyesegyedül a Belé vetett hitet. Ezt nyugtázza most már így: „legyen meg a ti hitetek szerint!“ Hogy erre nyílhasson meg a két vak szeme. Más esetekben is azt mondta, hogy hited megtartott téged, meggyógyultál – vagy látva a beteg hitét, meggyógyította őt!

S hogy ennek az ellenpróbáját is megkapjuk, afelől gondoskodnak az evangélisták. Beszámolnak arról egyizben, hogy Jézus hazalátogat városába, Názáretbe, ahol nevelkedett. De nagy sikere ott nincsen, mert egykori társai nehezen tudják őt elfogadni isteni minőségében. Jézus maga kényszerül erre a szomorú vallomásra: „Nem vetik meg a prófétát másutt, csak a hazájában“ (népiesen: senki sem próféta a maga hazájában). S az evangélista ezt így kommentálja: „Nem is tudott itt egyetlen csodát sem tenni...“ – és „elcsodálkozott hitetlenségükön“ (Mk 6,1-6)

Szinte félelmetes arra gondolni, hogy Jézus, az Isten Fia, az Atya teljes hatalmával felruházott Úr maga is tehetetlenül áll meg az emberi hitetlenség, a bizalmatlanság makacs betonfala előtt! S milyen tisztességes volt az az apa, akinek fiát Jézus meggyógyította, amikor így könyörgött: „hiszek, de segíts a hitetlenségemen!“ (Mk 9,23-24). Mert itt csoda történt. Két elesett ember várt Jézustól segítséget, de ez az Úr a segélykérők hite javára írta – önzetlenül! – a gyógyulásukat.

Ilyen csodatételre képes hitet igér és vár el az Úr, hogy testi-lelki bajainkban, zilált közösségi és párkapcsolatainkban, betegségben és elhagyatottságban gyógyuláshoz segítsen bennünket. De arra feltétlenül számít, hogy minden fenntartás nélkül, teljes bizalommal forduljunk Hozzá. Ámen


Vissza a prédikáció-jegyzékhez
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2010