Gémes István prédikációi
Isten kérdez - te mit válaszolsz?
2010

 

7. Én vagyok a feltámadás
(Jn 11, 20-27)



Négy nappal Lázár temetése után kérdezte meg Jézus Mártát, a halott nővérét, hogy hisz-e a feltámadásban? Nem éppen a legszerencsésebb megoldás, – mondhatnánk. Tapasztalatból tudjuk, hogy egy kedves elvesztését a hozzátartozók időben is különbözőféleképpen dolgozzák föl. Négy nap még kevés ahhoz, hogy a haláleset okozta megdöbbenés, veszteségérzet és gyász bármiféle „hitvallást“ engedjen meg. Ilyenkor megül bennünket a csendes szomorúság, vagy éppen a „miért?“-kérdésével való dacos viaskodás. Ki gondol ilyenkor hitvallásra?

Ám Mártában különben még más kérdés is viaskodhatott. Amikor ugyanis fivére megbetegedett, üzentek Jézusnak, hogy jőjjön, – nyilván azért, hogy tartsa meg életben a barátját. De Jézus nem jött, s amikor négy nappal később már a temetésen rég túl voltak, igazán érthető Márta szelíden lemondó Jézus-köszöntése: „Ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.“ Ugyancsak ehhez hasonló szimpátiát vált ki belőlünk Tamás együttérzése, amikor azt mondja, hogy végül is el kellene menniök Béthániába, hogy kövessék Lázárt a halálba (Jn 11,16).

1.

A magam részéről azonban mégsem tartom helytelennek, hogy Jézus valakit éppen gyásza legmélyén kérdezett meg. Cannstatti német lelkészségem idején többször kellett a szemközti Uff-temetőben feltámadási istentiszteletet tartanom húsvét korareggelén. Az istentiszteletet nem a kápolnában, hanem a szabadban, sírok között állva tartottuk. Előfordult, hogy annak a sírja körül toporogtunk, akit röviddel azelőtt temettünk el, s könnyekkel a szemében talán még a gyászoló hozzátartozója is ott állt velünk. Minden túlzás nélkül mondhatom el, hogy nagyon szerettem ezeket az istentiszteleteket, elannyira, hogy még kollegáim helyettesítéseként is elvállaltam a szolgálatot. Valósággal lenyűgözött, hogy itt a sírok-fejfák között nem volt szabad mellébeszélni, könnyed történetkéket elmesélni vagy elmélkedni az ember halhatatlanságáról. Ezt már csak a minket körülvevő temetőkert sem engedte meg. Mint ahogy a rámszegeződő szemek sem, amelyek feszült várakozással meredtek rám és jelezték, hogy valamit várnak tőlem, ami erősít, vígasztal, bizonyossággal tölt el.

Ezért érzem magam ma itt a szószéken sokkal bizonytalanabbul, mint a feltámadási istentiszteleten a temetőben! Ma ugye a felfogóképességünk, az értelmünk számára kell elsősorban valami elméleti mondanivalót megfogalmaznom a feltámadásról. Ott pedig olyat kellett hirdetnem, amivel az éppen gyászoló a gyászában kezdeni is tudott valamit. Jobb alkalmat sem találhatott volna azért Jézus, hogy a gyászoló nővér idevonatkozó hite felől érdeklődjék, a veszteségérzet és megdöbbenés nyomasztó átélése közepette. Mert a halál és a vele kapcsolatos összes kérdés igenis beletartozik az egész életünket érintő legfontosabb valóságok közé. Ennek tagadása nem több hiábavaló erőlködésnél, komolyan vétele pedig ma csaknem áthidalhatatlan ellenállásba ütközik. Egész neveltetésünk, társadalmi normáink igyekeznek elfeledtetni velünk a puszta tényt, hogy születésünk pillanatától kezdve minden egyes lépéssel közeledünk az elmúlás, a saját halálunk felé. Így értve, a meghalás, elmúlás is az életünk (befejező) tartozéka. De mivel ennek tudatát kiiktatjuk – vagyis úgy teszünk, mintha ez nem létezne! –, ezért nem merünk még csak gondolni sem a feltámadásra. Kiszorítjuk az érdeklődési körünkön kívülre és legjobb esetben azt jó fantázia-terméknek tekintjük. Pedig ugyanakkor mégis csak – hol intenzívebben, hol kevésbé – izgat bennünket a kérdés, hogy mi lesz velünk a halálunkban?

Hisszük mi még azt, amit minden istentiszteletünkön vallunk, a testünk feltámadását?! Nem is olyan régi közvéleménykutatás állította, hogy a megkérdezett keresztények alig 30 %-a hiszi még ezt, viszont egynegyede reménykedik a reinkarnációban vagy a lélekvándorlás-ban. Mint minden statisztika, ez is kétes értékű. Kétségtelen azonban, hogy maga a Szentírás sem teszi könnyűvé számunkra a feltámadás-hitet. Annak végső soron egyedüli alapja a Názáreti Jézus halálból való feltámadása. Amiről bőségesen tanúskodnak újtestámentumi irataink, de magát a tényt senki emberfia nem látta. A feltámadás reggelén a sírhoz siető asszonyok már csak üres sírt találtak. S az is nagy kérdés, hogy meg tudjuk-e győzni mai kortársainkat azzal, hogy Isten végső soron minden nagy és fontos művének végrehajtását, lefolyását elrejtette emberi szemek elől. Ezt tette, amikor Ádám számára megteremtette Évát, s Ádámot előbb elaltatta, amikor Máriát Szentlelkével érintette meg, s ő arról énekelt utóbb, hogy „nagy dolgot tett vele a hatalmas“, s ez történt a feltámasztáskor is: elaludtak az őrök, az ellenségeknek pedig kapóra jött az üres sír, hogy halottlopásról próbálják meggyőzni a világot! És bizony az egykor nagyhangú tanítványok sem tekintették többnek „üres fecsegésnél“ az asszonyok beszámolóját az üres sírnál látottakról! (Lk 24,11)

Még egyszer legyen szabad megkérdeznünk magunkat: komolyan vesszük-e a hitvallásunk idevonatkozó kijelentését? Hisszük-e a feltámadást? Egy valláskutató azt veti szemünkre nekünk, prédikátoroknak, hogy már keresztény szószékeken sem merünk beszélni róla, attól tartva, hogy az emberek reménytelenül maradiaknak, megcsontosodott konzervatívoknak tekintenek bennünket. Ugyanakkor talán soha még ilyen busás üzleteket nem könyvelhettek el maguknak azok, akik fáradhatatlanul gyártják különböző elméleteiket a halálról és értik, hogyan kell elszédíteni okkultista, áttekinthetetlen, titokzatosnak kikiáltott tanításokkal-praktikákkal az elbizonytalanodott modern embert.

El kellene gondolkodtasson bennünket az a szomorú tapasztalat is, hogy akik nem vallják hitünk igazságait – így többek között a feltámadást sem –, azok többségükben nem lesznek hitetlenek vagy ateisták, hanem babonákba, féligazságokkal tarkított valláspótlékokba menekülnek. Mert mit is tartsak olyan valakiről, aki sajnálkozását fejezi ki afelett, hogy milyen kár, hogy lelkész vagyok, mert leragadtam idejétmúlt nézeteknél, s ő ezen már mind túl van, de kisvártatva lelkesen áradozik arról, hogy milyen világosan tárta föl egy jósnő a jövőjét, vagy hogy milyen túlvilági csodákat láttatott meg vele a delejes eszközökkel gyógyító lélekbúvár?! A nyiltan istentagadók – bár ma egyre harciasabbak és hangosak! – sokkal kevesebben vannak, mint azok, akik abban a hiedelemben fordítottak hátat a keresztény hitnek, hogy végleg túladtak rajta, hogy aztán téves tanítások dzsungeljében vesszenek el!

Melyek tehát azok az okok, amelyek miatt nem mondhatunk le a feltámadás tanításáról és a benne való hitünkről?

2.

Ha egy banálisnak tűnő mondattal kezdeném, azt mondanám, hogy nem mondhatunk le a feltámadásról, mert hiszünk Istenben. Engedjétek meg, hogy erről most az én naiv hitfelfogásom szavaival tegyek tanúságot! Meggyőződésem, hogy nem biológiai folyamatok, vagy véletlen szerencse hozott létre, formált, hívott elő engem, akit Gémes Istvánnak hívnak. Tudom, hogy olyan páratlan egyed vagyok, akivel teljesen azonosítható még egy példány nincs a világon. Valaki nem sajnálta a fáradságot, hogy a születésemkor már létező x-milliárd ember mellé és közé egy teljesen új sablonból engem extra teremtsen meg. Egyedüli vagyok. S amikor később ajándékba kaptuk fiainkat, egyik ámulatból a másikba estem. Istenem, hiszen ezek egyike sem az én másolatom, kópiám! Ezek egyenként új és egészen más egyedek. Kaphattak tőlünk, a szüleiktől géneket, hasonlíthat egyikőnkre-másikunkra a szemük színe, a balkezességük vagy a hangjuk magassága, mégis három teljesen más, új emberről van szó, akik egy az egyben még egymással sem hasonlíthatók össze.

No most az én logikám szerint megkérdezem, hogy megérte volna-e a Teremtőmnek, hogy belém annyit fektessen/invesztáljon, hogy engem egyedi egy példányt „feltaláljon“, ha néhány év vagy évtized mulva el kelljen néznie, hogy egy halálnak nevezett jelenség egyszerűen kivon a forgalomból és a roncstemetőre dob?


Ezt a kételyemet pedig még bibliai alapokkal is alátámaszthatom. Például a prófétai igével: „Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek“ (Jer 1,5). – Például Jézus szavaival: „Nektek még a hajatok szálai is számon vannak tartva...“ (Mt 10,30) – „ne aggódjatok életetekért...“ (Mt 6). – Például a zsoltárossal: „...(az ÚR) nem engedi, hogy lábad megtántorodjék, nem szunnyad őriződ“ (Zsolt 121,3). S végül azzal a gyönyörű biztatással, amelyet már megkeresztelésemkor útravalónak kaptam: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy“ (Ézs 43,1).

Mindezek hallatán hogy vonhatnám kétségbe Istennek azt a copy right-jét, szerzői jogát, amely még a fizikai halálom után sem veszítette el érvényét? Biblikusan így megtámogatott paraszti észjárásom hevesen tiltakozik az ellen, hogy testi halálommal a teljes elmúlás szemétdombjára kerüljek! Pár napja temettem egy 68 éves férjet és családapát. A vígasztalásra éhező, gyászoló hozzátartozók szeme semmire sem csillant föl olyan bizakodóan, mint amikor tiltakozásomat jelentettem be a mai, úgynevezett modern felfogás és babona ellen, hogy tudniillik a halálunkkal belezuhanunk végérvényesen valami sötét lyukba. Meggyőződéssel vallottam, hogy az az Isten, aki Jézus Krisztus közvetítésével a most elhúnyttal már akkor személyes viszonyra lépett, amikor életet adott neki, s a szent keresztségben fiává fogadta, lehetetlen, hogy hazahívása után ezt a személyes viszonyt vele felmondta volna! Isten mind az Ó-, mind az Újtestámentumban éppen elég bizonyítékot szolgáltatott szerződési hűségéről.

3.

A másik ok, amiért ragaszkodunk a feltámadás tanításához, az a bizalom kérdése. Neveltetésünknél fogva azt szoktuk meg, hogy mindig előbb teljesítenünk kell, amit aztán megfizettetünk azzal, aki esetleg kétségbevonta előbb teljesítőképességünket. Úgy is mondhatnánk, hogy először látnom kell az eredményeket, s akkor megtudom, hogy bizalmam kellőképpen megalapozott-e? Igaz, hogy ennek tragédiáját hamarosan láthatjuk: bár egyoldalúan így adok-veszek alapon gondolkozunk, talán soha ilyen mély válságban nem volt a bizalom, mint éppen mai társadalmainkban!

Lázár feltámasztása történetében ennek pontosan az ellenkezőjét fedezhetjük fel. Igazán barátja feltámasztásával bizonyíthatott volna előbb Jézus, hogy azután nyugodtan megkérdezhesse Mártát feltámadáshite felől? Ám Jézus tudta, hogy miért lett volna téves az ilyen sorrend. Mert a hit sohasem várhat előzetes bizonyítékokra. Az általunk annyiszor emlegetett mondat, „hiszem, ha látom“ – semmit nem hoz a hit konyhájára. Amit látok, azt már nem kell hinnem. S mert a hit, bibliai szemmel nézve, a feltételeket nem igénylő bizalommal azonos. Ha mi olyan sokszor kiáltjuk, hogy hol az Isten és miért nem bizonyít nekünk a jelenlétével, a segítségével, – akkor itt már teljesen kikapcsoltuk a bizalom kérdését. Nincs rá szükség, úgy véljük. És sovány vigasz az, ha megállapítjuk utóbb kárörömmel, hogy „no ugye megmondtam, hogy semmi sem lesz belőle?“.

A Lázár feltámasztása sorrendjét talán még erőteljesebben szemlélhetjük a kapernaumi százados fiának meggyógyítása történetén. Vagy 30 mérföldet zarándokol el a rangos főember-apa Jézushoz, hogy segítségét kérje haldokló fia megmentéséért. Jézus sem nem látja a beteg gyermeket, sem feltételeket nem támaszt az apával szemben fia meggyógyítása fejében. Csak egyet kér tőle: bízzék meg abban, amit ő mond neki. Induljon vissza, mert a fia él. S nem egy idillikus mese happy end-jéről van szó, amikor szolgák jönnek a százados elébe és közlik, hogy tényleg él a gyermek. Pedig ez az apa semmi kézzelfoghatót nem kapott Jézustól, – egyszerűen csak hitt. Azaz megbízott benne. És – látszólag dolgavégezetlen – hazaindult.

Mert Isten logikája más, mint a mienk. ő, Aki a „feltalálónk“, a létrehozónk, igazán elvárhatna tőlünk annyi bizalmat, hogy még a halálunkkal beálló életszakaszunkkal sem helyezi hatályon kívül az alkotásában már megnyilvánult szeretetét. „Feltámad a testvéred!“- mondta Jézus Mártának, aki jól tudta a katekizmusból, hogy ez majd bekövetkezik az utolsó itéletkor, a zsidó tanítás szerint. De bizalma is kicsendült a válaszából, arra nem is gondolva, hogy ez a Jézus a már négy napja elhúnyt testvérével még kezdhet egyáltalán valamit.

Az Újtestámentumban csupán egy helyen olvasunk arról, hogy tulajdonképpen mi is a hit. Az azonban igen nyomatékos megfogalmazást ad: „A hit a remélt dolgokban való bizalom és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés“ (Zsid 11,1). Ezért minden előzetes elvárási bizonyíték nélkül mondhattam a múlt heti temetésen, hogy halottjukat a gyászolók bizalommal tehetik le Isten hűséges kezébe.

Egy ponton azonban ki kell javítanom magamat. Mert Isten egyszer mégis példát statuált ahhoz, hogy reménykedő bizalmunknak a maga részéről szilárd alapot adjon. Mégpedig Jézus harmadnapi feltámasztásával. Ezzel bizonyított Isten és többet nem is kell elvárnunk tőle. Megtette ezzel a legfontosabb lépést, amely a ma szokásos érvelési és bizonyítási eszközökkel mégsem tehető közkinccsé. Úgy tűnik, hogy Jézus feltámasztását ugyanúgy az emberi szemek elől elrejtetten végezte el, mint ahogy annak titkát az értelmünk előtt sem kívánná fellebbenteni. Itt nem segít sem álracionális spekuláció, sem ezoterika, sem elpszichológizálás, sem egyéb mese tetszhalálról vagy egyébről.

Isten ehelyett új távlatot és szemléletet kínál nekünk. Ezt bizalomkeltő módon Pál apostol fejti ki: „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámasztatott a halottak közül, mint az elhúnytak elsője/zsengéje“ (1Kor 15,19-21). És még nyiltabban egy másik levelében: „Mert, ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten vele együtt az elhúnytakat is előhozza a Jézus által.“ – S ezt fűzi még hozzá: „Vígasztaljátok hát egymást ezekkel az igékkel“ (1Thess 4,14+18).

Ez érvényes, ha reszketünk a haláltól vagy komolyan se vesszük, ha gyászolunk vagy habzsoljuk az életet, ha aggódunk vagy gondtalanul élünk. Ezért bármikor ér bennünket Isten kérdése: „Én vagyok a feltámadás... hiszed-e ezt?“ – bizalommal felelhetünk Mártával: „Hiszem, Uram, hogy te vagy az Isten Fia...“

ő ugyanis feltámadásunk egyetlen, de biztos záloga! Ámen


Tovább a következő prédikációhoz
 
Vissza a prédikáció-jegyzékhez
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2010