Gémes István prédikációi
Isten kérdez - te mit válaszolsz?
2010

 

6. Saul, Saul, miért üldözöl engem?
(Ap Csel 9,1-9)



A huszadik század különböző ideológiái áldozataiként, ma igen érzékenyen reagálunk üldözésekre, menekülésre. Csak az én generációmat kérdezve, szinte egyenként tudunk rémesebbnél rémesebb, bonyolult üldözési vagy menekülési történeteket elmondani. Nem kevesen vannak közülünk, akiket ilyen élményeik egy életen át elkisérnek és – ha másképp nem is – de álmaikban újra meg újra visszatérnek. Évtizedeken át tért vissza nálam, szinte szabályos időközökben az az álmom, hogy otthon, a falusi templomunkban ülök édesanyámmal. A lelkészünk a szószéken prédikál, és én azért imádkozom, hogy ne hagyja abba. Mert hátranézve észrevettem, hogy rendőrök állták körül a templomunkat, s ha kimegyek, mert véget ért az istentisztelet, letartóztatnak. De amig a lelkész prédikál, védve vagyok és szabad.

Mai igénkben is üldözés áll a középpontban. Viszont Isten üldözése, nem embereké. S ez csak bonyolítja a dolgunkat, ha most nagypénteken az ő kérdésével találjuk szembe magunkat: „Saul, Saul, mért üldözöl engem?”

1.

Hadd kezdjük az örök kérdéssel: mi visz rá embereket mások üldözésére, tönkretételére vagy elpusztítására? Káinnak, az első testvérgyilkosnak elég volt, hogy Isten általi mellőzöttsége érzése okán álljon testvérén bosszút. Azóta se szeri, se száma az üldözés indítékainak! Lehet, hogy csak megirígyeltek valakitől földet, vagyont, házat – és máris menekülésre kényszerül, hogy mentse legalább a puszta életét. A múlt század ezt nagy stílusban gyakorolta országok, organikusan összenőtt vidékek önkényes feldarabolásával, ahonnan milliók menekültek, vagy lettek megtűrt üldözötteké. De a legtöbb üldözést és menekülést a divattá vált politikai ideológiák gerjesztették. Milliókat üldöztek el hazájukból, ismét milliókat tettek földönfutó koldusokká vagy semmisítettek meg – mindig egy-egy ideológia nevében. Ez a rémes folyamat máig sem ért véget. Az Egyesült Nemzetek jelentése szerint jelenleg is 50 millió ember él menekültként a világon. Egyházi értékelések pedig arról szólnak, hogy kb. 100 millióra tehető az üldözött keresztények száma.

Az üldözés és menekülés szomorú jelensége a vallás területén sem ismeretlen. Itt elsősorban ne is a nagy „vallásháborúkra”, kereszteshadjáratokra gondoljunk, hiszen azok mögött csak igen ritkán álltak vallási meggyőződések. Maga a Szentírás már számtalan példával tud szolgálni. Honfoglalók, Istenük parancsára űzik el az ott talált őslakókat, menekülésre kényszerülnek más vallási nézetű csoportok vagy népek, saját isteneikért folytatott harcnak jelentenek ki sokszor véres törzsi, népi, családi, birtokszerző háborúkat.

Számunkra azonban ma különösen is az az üldözés áll a középpontban, amely a Názáreti Jézus nagypénteki megfeszítésével zárult. Az evangéliumok tanúsága szerint Jézus üldöztetése csaknem a világrajöttével kezdődött. Már csecsemőként kellett Heródes elől menekíteni. Tanító és gyógyító tevékenysége során is minden lépését lesték. Ürügyet mindig találtak az üldözésére. Még gyógyító jótetteit is üldözésre akarták felhasználni, csak mert azokat, egy vallási előírást megsértve, a szent szombaton hajtotta végre (Jn 5,16). Lukács értesülése szerint pedig még jóindulatú farizeusok is figyelmeztették egyszer arra, hogy Heródes nem csak az üldözésére, hanem a megölésére is készül. Amikor pedig a gecsemánei kertben elfogják, maga is rájön, hogy talán hallgatnia kellett volna jóindulatú figyelmeztetőire? „Mint valami latorra, úgy jöttetek szablyákkal és kardokkal. Mikor minden nap veletek voltam, nem vetettétek rám kezeteket, de ez a ti órátok és a sötétség hatalma” – mondta szemrehányóan az elfogására jött katonáknak (Lk 22,52-53).

Ám ebben a mondatában ott a felelet is arra a kérdésünkre, hogy mi visz rá embereket üldözésre?! Minden üldözés legmélyén az emberi gonoszságnak valamilyen megnyilatkozása fedezhető fel. Külső okokat és alibiket mindig lehet találni az üldözés megindokolására, de azokat mind az emberben, az emberi szívben lakó gonoszság mozgatja. „Az ember szíve gonosz ifjúságától kezdve” – mondja az Írás. És ez a gonoszság nem ismer határt. Képes még az Isten üldözésére is. „Saul, Saul, mért üldözöl engem?” – kérdezte az isteni hang a bosszúvágytól űzött üldözőt.

2.

Mindig is tudtuk, hogy a kereszténység legismertebb szimbóluma, a kereszt, igen vitatott értékű. Főleg keleti vallások képviselői tartják azt barbár, visszataszító és ellenkezést kiváltó jelnek. Minden szára, ága mintegy beleszúr az emberbe és akaratlanul is védekezésre ösztönzi – mondják. Ebben nagy igazság is lehet, hiszen tudjuk, hogy az ókorban, de a római birodalomban is a keresztrefeszítést tényleg csak az alja népnél, a rabszolgáknál és megszállt területeken a lázadást szítóknál alkalmazták. Miért lett mégis a kereszténység legfontosabb jelévé?

Mindenekelőtt azért, mert Jézus szenvedése és megfeszítése az első kereszténységet Ézsaiás próféciájára emlékeztette. Könyve 53. fejezete szól az Isten Szolgájáról, akit üldöznek, megvetnek és – mint egy szelid bárányt – a mészárszékre hurcolnak, hogy kiméletlenül végezzenek vele. Ennek a jövendölésnek a beteljesülését látták a követői Jézus golgotai keresztjében. Amilyen ártatlan egy bárány és alig is védekezik, ugyanolyan embertelen és gonosz az a mód, ahogyan megölik. Ez a keresztrefeszítés, a rabszolga-kivégzési forma. Hogy az idők folyamán ezt a rémes tettet hogyan értelmezték, az a mai félremagyarázások közepette is kell, hogy foglalkoztasson. Hiszen nyugtalanító kérdés az, hogy kinek volt erre a borzalmas kivégzésre szüksége? Istennek? Ez volt a sokszor hallott érvelés. De hát milyen Isten az, akit csak valaki élete odaadásával lehet kiengesztelni? Nem ezt követelték meg a mayák, vagy egyéb természeti vallások isteneinek tisztelői? Jókedvre kell hangolni a haragvó Istent szűzlányok szívének felajánlásával? – Jézusnak lett volna szüksége a keresztre, hogy bizonyítson? Hát nem volt elég, hogy csodálatosan tanított, gyógyított és halottakat támasztott föl ahhoz, hogy emberek áhítattal essenek térdre előtte? Nem rombolta le inkább mindezt a sikerét ez a gyaláztos keresztrefeszítése, semmint, hogy segített volna műve betetőzéséhez?

Reformátorunkkal együtt valljuk, hogy erre a kereszthalálra se Istennek, se Jézusnak nem volt szüksége. Annál inkább nekünk. Rajta mutatta meg ui. Isten, hogy bűneink miatt milyen súlyos büntetést érdemeltünk volna meg mi! Örüljünk hát, hogy – éppen az ézsaiási prófécia értelmében – ő egyre, erre a Názáreti Jézusra hárította a nekünk kijáró, elhordozhatatlan büntetést. Mert bűnünk nem erkölcsi botlásokban jött elő elsősorban, hanem abban, ahogy egész magatartásunkkal Isten ellenségeivé, Isten üldözőivé váltunk.

És ha olyan sokszor azt hirdették nekünk, hogy nagypénteken Jézus-siratást kell rendeznünk, akkor el kell mondanunk, hogy sokkal inkább magunkat kell siratnunk, a magunk elesett, elcsábítható, megrögzött és megkeményedett állapotát. Ahogy azt a keresztet cipelő Jézus mondta a siratóknak: „Jeruzsálem lányai, ne engem, hanem magatokat sirassátok” (Lk 23,28).

S hogy a kereszt a kereszténység szimbólumává lett, azon nem kell ezek után csodálkoznunk. Már Pál apostol sem akart másról prédikálni, mint Jézus Krisztusról, még pedig mint a megfeszítettről. Nyilván nem utolsósorban az ő nyomában született meg az ősi mondat is: ave crux, spes unica = üdvözlégy kereszt, egyetlen reménység. Evangélikus ébresztőnk, Zinzendorf Miklós így mondhatta, az íróasztalára állított feszületet nézve: „Ez az én egyetlen passióm!” – s a latin szó nála egyrészt Jézus passiójára, szenvedésére, másrészt a saját passiójára, szenvedélyes imádására utalt. Ugyanezt a gondolatot fejezi ki gyönyörű énekünk is: „Én vagyok oka e nagy szenvedésnek / hogy a latrok közt keresztre feszítnek / amit, Uram, te szenvedtél helyettem / én érdemeltem.” – Hogy is vetnénk meg a keresztet, amikor az a szívünhöz kellett nőjjön, hiszen megmentésünk jele az?!


Ezért nem mondhatunk le a keresztről, mert az Istent-üldöző bűnünkre emlékeztet és arra a megérdemelt büntetésre, amelyet nekünk kellett volna elszenvednünk. Azért sem, mert amikor Isten harmadnapon feltámasztotta Jézust a halálból, megmutatta, hogy mégsem azoknak lett végérvényesen igaza, akik a halált hozó keresztfát ácsolták. S akit odaadott értünk a keresztre, az kell bűnbánatra késztessen bennünket és egyben reménykedőkké is tehet, mert legyőzte a halált. Ezzel „bizonyította” Isten, hogy milyen határtalanul szeret minket.

Minderre emlékeztet bennünket a mindig időszerű kérdése Istennek: „Saul, Saul, mégis mért üldözöl engem?

3.

Amennyiben ez a mondat Damaszkusz városkapuja előtt döbbentette és vakította meg a Tárzoszból való Saulust, akkor az eddigiekhez még a következőket kell fűznünk, kiegészítésül:

Lukács arról tudósít, hogy ez a Saulus nevű farizeus tanúként vett részt az első keresztény vértanú, István diakónus megkövezésén. Majd a Krisztus-követők további üldözése feladatával még külföldre is elkerült. Hajtotta, űzte őt a tanítványok ellen érzett dühe és a várható gyönyörűség, ha elfoghatja és kiszolgáltathatja őket az ítéletnek. Annyira elvakult és bosszúálló lett, hogy ez nem is tudatosodhatott meg benne, mert úgy hitte, hogy Istennek tetsző az, amit csinál.

Ám Damaszkuszba érkezése előtt váratlanul azt kellett meghallania, hogy amit ő istenvédelemnek tartott, az nem más, mint istenüldözés: „Saul, Saul, mért üldözöl engem? Én vagyok Jézus, akit te üldözöl!” S akkor itt az Isten üldözésének egy új változatával van dolgunk. Mert Sault itt úgy leplezte le az Úr, mint aki éppen az által lett Istent-üldöző, hogy üldözte az ő egyházát. Ez a jelenség máig nem fogyott el. Amikor februárban Nigériában muszlim nomád pásztorok éjjel lerohantak földműves falvakat és 500 keresztényt öltek meg, látszólag semmi közük nem volt Istenhez, akit üldöztek volna. Dühük és irígy földéhségük azonban ennek az Istennek, a Jézus Krisztus Atyjának követőin akadt meg és indította őket a mészárlásra.

Ebből pedig két következtetést vonhatunk le, még akkor is, ha ezt fejcsóválva, vagy ellenkezve tesszük. Az első az, hogy Isten annyira szereti/akarja az ő földön élő egyházát, hogy minden üldözést, támadást, bántást és sértést, amely ellene irányul, saját maga elleninek tekinti. Mert a Szentírás szerint az egyház, a hívők közössége az a szent hely, amelyben Isten már fel akar készíteni bennünket a jövendő örök életre, Vele. Azért vigyáz rá, mint a szeme fényére akkor is, ha annak tagjai, munkásai méltatlanokká válnak – mint például a jelenlegi nevelési botrányokban. De még inkább vigyáz a kívülről jövő egyházellenes támadásokra. ő szeretettel és hűséggel azonosítja magát egyházával és minden üldözést, támadást ő ellene indítottnak tart. „Saul, Saul, mért üldözöl engem, amikor a gyermekeimet üldözöd?” Az üldözési stratégia egyik jól átgondolt húzása az is, amikor autóbuszok külső falára ragasztott „szellemes” mondatokkal akarják nevetségessé, vagy nem is létezővé tenni az egyházával azonosuló, vele együtt szenvedő Urat!

Másrészt ne gondoljuk azt, hogy Jézus Golgotán felállított keresztje csupán valami egyszeri üzemi baleset volt. Minden egyes üldözési hullám, amely az évszázadok folyamán a kereszténység kiirtását célozta, csak ugyanezt a keresztet állította föl. Mégpedig úgy, ahogy azt Jézus előre megmondta: „Emlékezzetek meg a beszédeimről, amiket mondtam néktek. Nem nagyobb a szolga az uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd” (Jn 15,20). Sőt a Hegyi Beszédben még világosabban fejezte ki magát, amikor ezt mondta: „Boldogok vagytok, ha szidnak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem. Örüljetek és örvendezzetek, mert jutalmatok bőséges lesz a mennyben. Mert így bántották az előttetek élt prófétákat is” (Mt 5,11-12). S a legfelső fokon: „Imádkozzatok ellenségeitekért...” (Mt 5,44).

Olyan jó lenne, ha államügyészségnek és világi törvényeknek nem kellene „üldöznie” keresztény férfiakat és nőket azért, mert úgy csalnak, mint a nem hívők, úgy lopnak és sikkasztanak, ahogy az a „magasabb körökben” az ügyesség jele. Mert úgy paráználkodnak és törnek házasságot, ahogy azt a médiák vagy guruk sugallják; úgy nevelik a jövendő nemzedékeket, hogy már most traumatizálják őket fajtalankodásokkal; mert nem azért viselnek papi öltönyt, hogy amögött bármit el lehet követni, még közlekedési vétséget is... Ez nem az az üldözés, amiről Jézus beszélt. Ilyen sajnálatos esetekben ne mímeljük az üldözési áldozatot, ez nem egyház-ellenesség. Van civil jog, amely alól mi sem vonhatjuk ki magunkat. Ez közönséges vétség az ellen.

Úgy tűnik, hogy ez a jelenség sem új, már Péter apostol levele foglalkozni kényszerült vele. ő így erősítette olvasóit: „Senki közületek ne szenvedjen (üldözést) mint gyilkos, tolvaj, más dolgába avatkozó vagy gonosztevő. Ha pedig mint keresztény szenved, ne szégyelje, sőt dicsőítse azért az Istent” (1Pt 4,15-16).

Fáj a szívünk azért az 500 lemészárolt nigériai testvérért, az egyre harciasabbá váló iszlám áldozataiért. Nem örülünk ennek, sőt, minden lehetőt meg kell tennünk, hogy ezek ne maradjanak napirenden! De emlékeznünk kell Jézus szavára, amely szerint ez a kereszténység velejárója, üldözés és életvesztés, ahol azt komolyan veszik és élik. Jézus Krisztus Istene üldözése tragikus emberölésekben ölthet formát. Nem ok nélkül figyelmeztetett Jézus, hogy csak az üdvözül., aki mindvégig kitart! (Mt 24,13) Kitart üldözések közepette is. Mi még nem kell üldöztetéssel számoljunk. De a jövő sok meglepetést hozhat, mert ellenfeleinket nem hatja meg Krisztus nagypénteki keresztje, sem annak tisztelete.

„Üdvöz légy, kereszt, egyetlen reményünk” – ez maradjon a magunkat erősítő, nagypénteki jelszavunk.

És vigyázzunk, nehogy az Úrnak ránk kelljen kérdeznie: „Saul, Saul, mért üldözöl engem?” Amen.


Tovább a következő prédikációhoz
 
Vissza a prédikáció-jegyzékhez
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2010