Gémes István prédikációi
Isten kérdez - te mit válaszolsz?
2010

 

5. Van szemetek, mégsem láttok?
(Mk 8,14.16-21)



Nem látsz a szemedtől, fiam? – így szokott volt rámripakodni édesanyám, ha valamit nem találtam meg, pedig az orrom előtt volt, s majd kiszúrta a szememet! Ilyenkor bosszankodva sóhajtott: hát ilyen vagy, te gyerek! Mire való a szemed? Persze másutt jár az eszed....! Úgy látszik azonban, hogy ez nem csupán figyelmetlen gyerekre jellemző eset. Valóságos hagyománya van az Ótestámentumban Isten panaszának: az ő népének van szeme, mégsem lát, füle van, de játssza a süketet! Van próféta, akit Isten már eleve így küld a szolgálatba: „Engedetlen nép közt laksz, akiknek van szemük, hogy lássanak, mégsem látnak, van fülük, hogy halljanak, mégsem hallanak, mert engedetlen nép ez“ (Ez 12,2). Mi lehet ennek az oka?

Mindenekelőtt a feledékenység. Átéltem, láttam, hallottam valamit, ami még érdekelt is. De csak átmenetileg. Mert miután tudomásul vettem, gyorsan elsüllyesztettem a tudatom legmélyebb csücskébe, hogy ott sebesen a feledés jótékony fátyla borítsa be. Ugye nem kétséges, hogy az ótestámentumi nép legnagyobb élménye a rabszolgaságból való isteni szabadításhoz fűződött. Mégis, talán semmi mást nem vet annyiszor népe szemére az Isten, mint hogy erről már réges-rég elfeledkezett. Jó és eredményes volt ez az élménnyé lett tett, de azóta belepte már a feledés pókhálója...

S ha jól látom, ami a feledékenységet illeti, semmivel sem maradunk el a pusztai vándorlók mögött. Hirtelen sebességgel felejtő nemzedékek vagyunk! Bosszankodunk, felháborodunk, szörnyűlködünk egy-egy eseményen, katasztrófán vagy brutális tetten. Ám amilyen gyorsan támadt a szörnyűlködés, épp olyan gyorsan teszünk úgy, mintha soha nem láttunk-hallottunk volna valamit is. S ezt nem tompítja az a közbevetés sem, hogy modern médiavilágunkban túlságosan töményen kapjuk pillanatokon belül a világ összes hírtömegét, s ezen a tudatunk a gyors elsüllyesztéssel próbál segíteni.

Emlékezés-zavarnak nevezik ezt a fajta betegességünket, amely a legfurcsább lépésekre késztethet bennünket. Éppen olvasom a hírt, hogy a mai Oroszországban szinte futótűzként terjed annak a diktátornak a tisztelete, sőt kultusza, akinek – ha még élne –, lelkiismeretét 20, de lehet hogy 30 millió ember szenvedése, gyásza, gyötrelme és megkínzása kellene gyötörje! Elfelejtették volna éppen a meggyötörtek utódai a sok kegyetlenséget, amit elődeiken követett el? Nem emlékeznek rá? Emlékezés-zavar a javából!

De gondoljunk 1848/49 magasztos történetére és eszméire! Hát nem kötöttük hozzá a sorsunkat – hogy Kossuth kedvenc érvével éljek! – egy széthullásra ítélt osztrák monarchiához – s mindezt pontosan alig húsz évvel az embertelenül kegyetlen Bach korszak vérengzése után? És volt-e azóta egyáltalán kor, amelyben ne dobtuk volna oda – önként vagy kényszer alatt – 1848 legnagyobb kincsét, a szabadságunkat? A kiegyezés atyjai törölték az emlékezetükből, hogy a velük kegyeskedő osztrák császár kezén száz meg száz magyar vére száradt. De ugyanúgy csókoltunk kezet először a nemzeti szocialista, majd a kommunista zsarnokoknak, akiknek legkedvesebb foglalatossága az elhurcolás és eltüntetés, a deportálás és a koncepciós per, az akasztás és rémuralom minden válfaja volt. Pedig mindezek a rendszerek véreink áldozatából táplálkoztak, amiről már rég megfeledkeztünk. Emlékezés-zavar ez, ami egyik szimptómája a demenciának, a degenerációnak, amitől pedig valamennyien annyira félünk.

Egy friss esetet is említhetek. Az egyik német nagyváros bírósága alkotmányellenesnek ítélte a tárgyalótermei falán függő keresztény szimbólumot, a keresztet. El kell tüntetni, ki kell törölni az emlékezetből azt az ezeréves multat, amely elképzelhetetlen lett volna a kereszténység munkája, hatása nélkül! Ám ugyanaz a bíróság ugyanakkor lábmosó medencéket építtetett be az épületébe, hogy a muszlimok, akik ott vádlókként vagy vádlottakként megfordulnak, vallásos lábfürdőt vehessenek! Emlékezés-zavar ez legfelsőbb fokon, aminek az égadta világon semmi köze nincs az annyit dicsőített toleranciához!

Istennek ma is panasza van ránk. A feledékenységünk miatt. Például azt felejtettük el, hogy ő ajándékozott meg az élettel. S ebben a hitemben nem tántoríthatnak meg a modern tudományok szédületes felfedezései sem. Mert akármelyik, jelenleg érvényes tudományos felismerést nézem, egyik sem tud választ adni a legizgalmasabb kérdésemre, hogy én hogyan vagyok és honnan vagyok, s miért vagyok ember? Következésképpen még mindig a legkézenfekvőbbnek tarthatom azt, hogy Isten ennek a létemnek a Forrása, tovább már nem megkérdőjelezhető Kezdete. – Tiszteletben tartom mindenki véleményét és meggyőződését. Mégsem hallgathatom el, hogy ennek az őseredetnek, az Életnek tagadása nem más, mint az emlékezet-zavarnak legvégsőkig való fokozódása. Mivel nem akarok emlékezni, sem emlékeztetve lenni, inkább tagadom Annak létezését, Akinek a magam létét köszönhetném. A Biblia nyelvén: szemem van, de nem látok, fülem van, de nem hallok!

*

Az emlékezés-zavar másik oka az is lehet, hogy a mi emlékezőtehetségünk meglehetősen szelektív módon működik. Hadd emlékeztessek most itt felolvasott igénkre, ahol annak iskolapéldáját találjuk. Emlékszünk rá ugye, hogy Jézus egy szép napon ezreket etetett meg csodával határos módon. Köztük a tanítványait is. Nem csoda, ha a jóllakottak annyira belelkesedtek, hogy – az egyik evangélista szerint –, Jézust legszívesebben rögvest királlyá szerették volna tenni. Természetesen a mindennapi kenyeret biztosító királlyá! ő azonban valósággal elmenekült előlük a hegyre. Később mégis lement tanítványaihoz a hajóra, hogy áthajózzanak a Genezáreti tó tulsó partján fekvő Kapernaum városhoz.

Már a hajón vannak, amikor a tanítványok észreveszik, hogy maguknak az útra nem hoztak kenyeret. Pedig abból, ami a nagy megvendégeléseknél fölöslegként maradt, igazán elhozhattak volna valamit. Azt mondhatnánk, itt is emlékezés-zavar következett be. Mert Uruk megtöltötte a gyomrukat, őket csak ez foglalkoztatta. Ezt mutatja az is, hogy amikor Jézus a két vendégelés utáni maradékokkal megtöltött kosarak száma felől érdeklődik, egészen pontosan tudják, hogy egyszer tizenkettő, másodszor hét kosár telt meg. Mert ami jó, kellemes, tetszetős, azaz „jóllakató“ számunkra, azt jellemző módon, nem felejtjük el. De éppen ellenkezőleg igyekszünk eljárni, ha valami olyan történt velünk, ami nem tetszett, netán leterhelt, vagy éppen áldozatot követelt tőlünk.

Nem így állunk Isten előtt is? A jóllakott tanítványok egészen pontosan emlékeznek a gyomortöltés részleteire. De tényleg semmi más nem maradt meg az emlékezetükben? Semmit nem láttak a szemüktől? A történet olvasásánál fel kell tűnjék, hogy Jézus nem kevesebb, mint hét kérdéssel próbálja feljavítani a tanítványok szelektív emlékezését. S még amikor a kosarak pontos számát is kivágják emlékezetből, az Úr nem igen lehet megelégedeve velük, mert még egy nyolcadik kérdést is mellüknek szegez: „Még mindig nem értitek?“

Miért ez a szinte vádló rákérdezés? Ismerve a helyzetet, amelyben ez elhangzott, nem más ez, mint a taníványok szelektív emlékezetének a leleplezése. A tizenkettő még a hajón is a gyomra megtöltésénél időzik. Ott is a legfőbb fejfájást az okozza nekik, hogy nem hoztak magukkal kenyeret az útra. Jó a jóra emlékezni, leginkább arra, amivel a legprimitívebb, legalacsonyabb szükségleteink elégültek ki. De most mi lesz tovább? Tanakodnak, tanakodnak és minden bizonnyal félelemmel és aggódással gondolnak a kenyértelen jövőre. Jézus beléjük lát és kérdéseivel arra akarja rákényszeríteni őket, amivel a saját megkísértésekor válaszolt és azt ezzel sikeresen el is hárította: „Nem csak kenyérrel él az amber...“ A boldogsághoz és életünk jó sikerültéhez nem elég egyedül az, ha megtelt a gyomrunk. De ezt a tanítványok Jézus nyolc kérdése ellenére sem veszik észre. Micsoda egyoldalú az emlékezésük?! Nem veszik észre Azt, Aki a kenyércsoda mögött áll, aki adta nekik a kenyeret! Még mindig azon sápítoznak, hogy mi lesz velük kenyér nélkül és nincs szemük arra, Aki ott van közöttük és fáradhatatlanul próbálja tágítani az emlékezetüket, és végül csalódottan azt kénytelen kérdezni tőlük, hogy értik-e már, miről van szó? S ezt az kérdezi, aki azt mondta magáról, hogy ő maga az élet kenyere. János evangelista jegyezte föl, hogy Jézustól olyan étkeztetést vártak el, ahogy annak idején a pusztában vándorlókat mannával táplálta Isten. „Uram, add nekünk is ezt a kenyeret!“ – így kérlelték őt. ő pedig így felelt: „Én vagyok az élet kenyere, aki hozzám jön, nem éhezik meg... de megmondtam néktek, hogy láttok ugyan engem és mégsem hisztek“ (Jn 6,35-36). Szemetek van, de mégsem láttok. Itt vagyok köztetek-veletek a hajón és ti egyfolytában azon jajongtok, hogy nincs mit táplálkoznotok.

Isten többet, mást is nyujtani akar és tud nekünk, mint csak az egyébként nagyon fontos mindennapi táplálékot gyomrunk megtöltése végett. Emlékeztetni akar azért, hogy emlékezet-zavarunkból kigyógyítson. Július 20-27 között itt Stuttgartban lesz a világ 70 millió evangélikusát összefogó Evangélikus Világszövetség 13. Világgyűlése. Vagy másfélszáz egyház küldöttei tárgyalnak majd a központi témáról: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma“. S én csak azt remélem, hogy a körülbelül kétezer résztvevő nem csak azért jön össze itt a világ legtávolabbi zugából, hogy pusztán a kenyértermelés és elosztás világméretű – egyébként elsőrendűen fontos – gondjairól, meg a kenyértelenség okozta éhezésről tárgyal majd, s ebben megreked és elvész. Mert világunk milliói másra és többre éhesek, mint csupán a gyomrot megtöltő testi táplálékra. Nehogy a küldöttségek később majd szemrehányást kapjanak, mert bár szemük van, de nem láttak, fülük van, de nem hallottak. Nem látták-hallották a lelki éhséget, amelynek csillapítását sem a bankoktól, sem a spekulánsoktól, sem a taktikázó politikusoktól nem várja többé az emberiség.

De itt vetődik föl a kérdés, hogy mi, keresztények készek vagyunk-e beállni abba a szolgálatba, amely éhezőknek, keresőknek a lelki táplálékot, az élő Jézus Krisztust kész úgy hirdetni, aki egyedül képes emlékezés-zavarainkat is megszüntetni? Erre legyen tekintettel a világgyűlés, magunkat is beleértve.

*

Emlékezés-zavaraink leküzdésére a Szentírás szerint a mindig újabb és újabb emlékeztetés mégiscsak az egyetlen hatásos gyógyszer. Bibliánk át meg át van szőve ilyen figyelmeztetésekkel: emlékezz, emlékezzetek, gondoljatok rá, idézzétek emlékezetetekbe, mondjátok el fiaitoknak! Ezért játszanak olyan nagyon fontos szerepet az Isten egyházában az ünnepeink, mert azok Isten nagy tetteire emlékeztetnek bennünket. Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, ne engedjük, hogy a kereskedelmi haszon emelésére érdekében éljenek vissza velük! – Isten tetteire emlékezünk minden istentiszteletünkön is. Ne engedjük, hogy Isten eme drága gyógyajánlatát csupán társas összejövetellé szegényítsük és zsugorítsuk le! Amikor úrvacsorára gyűlünk össze, higyjünk Jézus szavainak: ez az én testem, ez az én vérem..., egyétek, igyátok, s mindezt „az én emlékezetemre“! Vigyázzunk, hogy ne formaságokon akadjunk föl, hanem örüljünk az élő Úr Jézus Krisztussal való találkozásnak az úrvacsorában! – De ilyen sajátos emlékeztető a Szentírás tanulmányozása is. Halljuk meg belőle Isten hívását, amikor olvassuk, üzenetét keressük, s ne keményedjék meg a szívünk! Ne csupán régi történetek gyűjteményét lássuk benne, de halljuk ki belőle a kihívást is, amely feleletet vár el tőlünk!

Szemet adott az Isten, hogy lássunk, fület a hallásra, értelmet a belátásra, szívet a megszívlelésre és befogadásra. Így vagyunk Isten kivételezett megajándékozottjai. S így gyógyítja emlékezés-zavarainkat is ő. Igy lehetünk figyelmes, nyílt szemű, engedelmes fülű gyermekei, akiket nem kell únos-úntalan zavarba hoznia a kérdéssel: Még mindig nem értitek?

S végül hadd emlékeztessen Isten bennünket mindarra, amivel a tőle kapott életünket gazdagította. Vissza merünk-e tekinteni eddigi életútunkra úgy, hogy abban semmi nyomát nem látnánk Isten munkájának? Vissza tudunk-e emlékezni egy-egy istentiszteletre, igehirdetésre, úrvacsorára vagy bibliaolvasásra, imádkozásra, amikor határozottan éreztük Isten keresését-hívását? Sokszor az a véleményem, hogy az Ótestámentumban alig is található értékesebb és mélyebb értelmű mondat, mint a zsoltárvers: „Áldjad én lelkem az Urat és ne feledd el, mennyi jót tett veled“! (Zsolt 103,2) Hát nem kell tényleg vaknak lenni ahhoz, hogy ezt tagadjuk?

Nem csak azt kell áhítattal kérnünk, hogy Isten adja meg mindennapi kenyerünket. Hanem azt is, hogy bocsássa meg bűneinket – többek között az emlékezés-zavarainkat és szelektív választékosságunkat! Meg azt is kérhetjük, hogy Jézus Krisztusban ne csupán a világtörténelmet legjobban átformáló vallásalapítót lássuk, hanem azt az Urat, aki bennünket, bűnös és elítélésre méltó embereket saját élete odaszánásával váltott meg. És ezt ma is közli velünk – emlékeztetőül. Mert szemünket az Isten ennek meglátására, fülünket ennek meghallására adta.

Ne érhessen bennünket a vád, hogy nem látunk a szemünktől! Ámen


Tovább a következő prédikációhoz
 
Vissza a prédikáció-jegyzékhez
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2010