Gémes István prédikációi
Isten kérdez - te mit válaszolsz?
2010

 

4. Mi csinálsz itt, Illés?
(1Kir 19,9-13)



Sok prédikátor-kollegámnak és írásmagyarázónak kedvenc ótestámentumi emberéről, a prófétának tartott Illésről szól mai igénk. Ennek az Isten-szolga embernek az életéről rengeteg érdekes, sőt ellentmondásos dolgot lehet elmondani. Kir 2 tudósítása szerint (2Kir 2,11) Isten végül is mennybe vitte őt forgószélben és a zsidóság, Malakiás prófétával együtt, szentül meg volt győződve afelől, hogy Illés még egyszer újra visszatér (Mal 3,23-24). Amikor pedig Zakariás és Erzsébet János fiuk születését várták, azt az ígéretet kapták, hogy ez a Keresztelő János végzi majd el, Illésként, annak szolgálatát: ő téríti vissza az Úrhoz a hitehagyottakat, az Úr előtt jár és gondoskodik a nemzedékek egymásra találásáról (Lk 1,16-17).

Jézus is elismerte, hogy munkája számára milyen fontos volt az Illésként előtte utat készítő Keresztelő János (Mt 11,14; 17,9-13). Nos, Illés ilyen fontos voltának hangsúlyozása sem vonhatja el azonban a figyelmünket arról a kérdésről, amellyel egy bizonyos helyen Isten megdöbbentette emberét: Mit csinálsz itt, Illés? Mert ez a meglepő kérdés azóta is elérhet bennünket, akik Istennel szoros, vagy akár felszínes kapcsolatban állunk. Hogy felelünk?

1.

Az ÓT eredeti nyelvéről ezt a kérdést inkább talán így kellene fordítani, hogy „No és most, Illés?” Itt Isten kérdez. És a megkérdezett életének valószínűleg olyan kritikus pontjára érkezett, ahol meglehetősen tanácstalanul tiblábol.

Eszembe jutnak a saját életem útelágazásai, amelyek meglehetős fejtörést okoztak. Merre menjek, melyiket válasszam, melyik a jó út és hol nem tévedek el? Senki sem tagadhatja, hogy ilyenkor milyen nagy nyomás nehezedik ránk, amelyet nem könnyű kivédeni és elhordozni. Úgynevezett modern életünk, társadalmi berendezéseink pedig ezen a téren sem könnyítik meg a helyzetünket. Szinte állandóan döntésekre kényszerülünk. S nem csak a szerelmes nótában vallja be az éneklő, hogy „két út van előttem, melyiken indúljak?” Már a családdal kapcsolatosan is döntenem kell. Akarom-e, tudom-e vállalni, vagy inkább maradok egyedül és esetleg pót-megoldásokkal elégszem meg? Vállaljak gyermekeket? S ha igen, mennyit vállalok fel a nevelésükből és mennyit engedek át idegen, vagy titkos nevelőknek? Boldog az, aki már gyerekkorában mozdonyvezető vagy doktornéni akart lenni, s ez a vágya teljesült is. De mi van a társadalmainkban tengődő fiatal-sokakkal, akiket vagy a szükség kényszerít be egy foglalkozási skatulyába, vagy nem akarják, nem tudják eldönteni, hogy életük útja milyen pályán fusson?

Szellemi téren se sokkal másabb a helyzet. Elárasztanak bennünket a szellemi értékek szinte áttekinthetetlenül elburjánzott termékeivel. Melyiket válasszam? Amit esetleg csak propagandisztikus céllal, vagy üzleti spekuláció végett ajánlanak, vagy azt, aminek értékes voltáról magam is meggyőződtem? Ha az utóbbit: nem teszem-e ki magamat a másik oldal örökös kisértéseink? Ha viszont úszom az árral – „hiszen mindenki ezt teszi, csinálja, vásárolja, gondolja” jelszóval – mikor veszem észre, hogy már nem én élem a saját életemet, hanem afelől már régen mások döntenek?

„No és most, mi lesz?” Bizony őszintén bevallhatjuk, hogy hányszor torpanunk meg! Hogy milyen sokszor, esetleg rossz helyen, kérünk tanácsot, amely nem segít, vagy téves útra vezet. Vagy éppen beletemetkezünk bokros teendőkbe, csak hogy ne kelljen a kérdésre nyíltan válaszolni. Vagy menekülünk, pedig tudjuk, hogy életünket meghatározó, döntő helyetről van szó?!

No és most? – ez nem csak a mi kérdésünk lehet. Hanem Istené is. Isten kérdez, nem azért, hogy sarokba szorítson, azért sem, hogy levegye a felelősséget a vállamról. Úgy érzem, hogy a kérdezést az én helyzetembe beleélve, magát belehelyezve teszi. Amikor Jézus azt hirdette, hogy kérjetek, keressetek és zörgessetek, akkor a kérés, keresés, zörgetés sokszor nehéz feladatát egyáltalán nem akarta megtakarítani nekünk. De azt olyan háttér előtt elvégzendőnek nevezte, amely a megadatás, megtalálás és megnyitás minden lehetőségével és bizonyosságával áll ott biztonságként. Nem pottyan a sült galamb a szájunkba, ezt Jézus sem állította. De azt igen, hogy ne aggódjunk, mert „jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mire van szükségetek” (Mt 6,32). Isten tehát azért kérdez, hogy részt vegyen a szükségünkben és együttérzését, sőt segítségét ígérje meg.

Vajon túlságosan elidealizáljuk hitünket, ha mi ilyen együttérző, mindenképpen segíteni akaró Istenben hiszünk? Nem homokvár ez? Nem öncsalás?

2.

Ha most a gondolatmenetünkben túlságosan messze szaladtunk is el, mégis vissza kell térnünk Illéshez. Az ő gondja akkor, amikor Isten őt kérdezi, nem egy egyszerű, két lehetőség közötti választás volt. Illést az államhatalom üldözte és egy hegyi barlangba mentette előle a bőrét. Az államhatalmat, az ő esetében, elsősorban nem is Áháb király jelenti, hanem annak ambiciózus, ravasz és gátlástalan felesége, Jezábel. A zsidók ezzel a névvel olyat jelöltek, aki nem közülük való, tehát idegen volt. Jezábel nem is volt csak egyszerűen idegen, amit nevében is viselt, hanem a szomszédos tirusz-szidóniai királynak (és egyben a Baál istenség papjának) volt a leánya. Mai történészek, a Bibliától eltérően, megállapítják, hogy Áháb király és apja, Omri alatt szerveződött meg az első izráeli királyság. Áháb, vagy félévszázadon keresztül, sok jót tett népéért és országáért. Azonban azt is tudják bizonyítani – és ezt már a Bibliánkkal egybehangzóan – hogy az idegen asszony idegen istenek imádását is behozta magával az országba. Sőt, zsidó férjét arra is rábírta, hogy Baálnak, az idegen istennek, Samáriában még templomot is építsen. S amitől már Mózes, de még inkább Józsué féltette a népét, az bekövetkezett. Ez a 8. századi zsidó nép már csaknem teljesen megfeledkezett arról, hogy őseit az egy Isten hozta ki az egyiptomi rabságból és hosszú megpróbáltatásokból kimentve, még hazát is adott neki. Józsué még lelkére tudott beszélni népének a honfoglalás után: „Én és az én házam az Úrnak szolgálunk!” De az Omri dinasztia idejére ez az erőteljes garas-letevés az egy Isten mellett régen elveszett a feledés homályában. Jezabel királyné megjelenése pedig nem, hogy javított volna a fenyegető veszély elhárításán, hanem inkább vele sikerült Izrael istenhitének a „végkiárúsítása”. Mai kutatók sem tudnak mást felfedezni, mint amit a Szentírás mond: hogy a veszély nagyságának növekedésével egyszercsak megindult az egy Isten tisztelőinek elszánt ellenmozgalma. S ennek volt Illés a hajtómotorja és rettenthetetlen elkötelezettje. Csak idő kérdése volt, hogy meggyűljék a baja az államhatalom teljes súlyával rácsapni készülő királynéval. Illésnek menekülve, negyvennapi futás után sikerült elérnie a tízparancsolat hegyét, hogy annak egyik barlangjában rejtse el magát Jezábel haragja elől.

Mai kutatók úgy vélik, hogy Illésék mozgalma, történetileg is igazolható módon, a zsidóság-kereszténység egyisten hitének a bölcsőjét ringatta. S akkor az Illésnek szóló kérdés nem szónoki, ha számunkra így hangzik: no és most mi lesz, kereszténység?

Hogy ne érjen most engem az a vád, hogy sértődötten nosztalgiázni szeretek, inkább hivatkozom egy mai, bevallottan ateista filozófusra. Ez az úr azzal vádolta meg nemrég az Európai Unió politikusait, hogy tudatosan dolgoznak az európai kereszténység lerombolásán. Megakadályozták, hogy az Unió alkotmánya előszavában utalás történjék a kontinens keresztény gyökereire. Öt évvel ezelőtt egy komisszár megválasztását megbuktatták, mert az keresztény etikai nézeteket képviselt. Csaknem mind a 27 tagállam olyan törvényeket hozott az euthanázia, a magzatelhajtás, a génmanipuláció, az embriókutatás terén, amelyek legtöbbje homlokegyenest ellenkezik a kereszény tanítással. S végül titokban becsempészték az európai alapjogok chartájába az egyneműek házasodási jogát. Viszont ugyanezek a politikusok a muszlim világgal való kapcsolataikban gyáván lemondanak arról, hogy, ha már a muszlimoknak itt sorban mecsetépítést engedélyeznek, megköveteljék, hogy a muszlim világban keresztény templomok épüljenek és azokban a keresztények vallásos életüket szabadon gyakorolhassák. Ma 100 millióra becsülik azon keresztények számát, akik a modern Jezábelek üldözésének vannak kitéve. Ki segít rajtuk?

No és most mi lesz? Belemenkültünk olyan magunkcsinálta barlangokba, hogy pl. a vallás magánügy! Vagy, hogy politikai pártokat keresztényeknek nevezünk anélkül, hogy a kereszténység szellemét, lelkiségét képviselnék. És kiabálunk amellett, hogy a társadalom összessége, az állam legyen vallási kérdésekben semleges.

Hogyan felelünk, mai keresztények, Isten kérdésére, biztosnak vélt „barlangjainkban”?

3.

Nem akarok ünneprontó lenni, de ez az Illés-ügy igen nyugtalanít. Ha ugyanis megkérdezem, hogy mi volt ennek a túlbuzgó prófétának a rovásán, amiért hanyatthomlok menekülnie kellett, akkor a Szentírás számomra megdöbbentő felvilágosítással szolgál. Illésnek vaj van a fején!

Illés az egy igaz Isten szolgájának tudta magát. őt kívánta a nehéz időben is szolgálni és Isten több rendbeli csodával mutatta meg neki, hogy szolgálatát igénybe is veszi. Szándékában és igyekezetében nem volt tehát kivetni való. Elannyira, hogy még egyfajta „tűzpróbára” is vállalkozott, csak, hogy Isten igazát megvédje. Az Írás nem szól arról, hogy Isten parancsára hívta volna ki párbajra egymaga a Jezábel királyné kegyencének számító 400 Baál-papot. A tűzpróba Illés győzelmével végződött és ez a siker valósággal elvakította őt. Kíméletlenül végzett az ellenfeleivel a Kisón patak mellett. Ez pedig nagy bűn volt, akárhogy is nézzük. Az Isten embere kezéhez vér tapadt! Nem is a véres esemény okoz nekünk önmagában gondot. Elvégre tudjuk, hogy Káin nyomdokain sokan járnak azóta is. A megdöbbentő számunkra az, hogy Illés ezzel a Kármel-hegyi véres leszámolással akarta a maga Istenét megvédeni! És csak borzadállyal gondolhatunk arra, hogy a zsidó és keresztény vallás története folyamán hányszor gondolták azt, hogy a kegyelmes Istennek szüksége van a mi öldöklő fegyvereinkre. Csak szemlesütve tudunk megállni a történelem itélőszéke előtt a keresztes háborúkban, inkvizícióban elkövetett vérontásokért. De vajjon mikor fogja majd az iszlám megvallani és megbánni azt a bűnét, hogy még napjainkban is öngyilkos merénylők rémtetteivel akarja istene ügyét nem csak megvédeni, de vele a világot is uralma alá hajtani? –Rászorul-e az egy igaz Isten, a mi Urunk, Jézus Krisztus Atyja, a mi vallási túlbuzgóságunkra?

A 40 napi meneküléstől ellankadtan, barlangja mélyén gubbaszt Illés. És reszket a puszta életéért. De lelkiismerete sem lehet nyugodt. Véres tettének ténye és mértéke nyilván nem hagyja békében. Rosszat sejt, amikor Isten rákérdez: „No és most, Illés?” Elő is hozakodik rögtön egyfajta önigazolással. Gyorsan bevallja, hogy túlbuzgó, fanatikus szélsőséges módon járt el. De rögtön hozzáteszi – mintegy enyhítő körülményként – hogy hiszen mindezt az ő Uráért tette. És hogy a meggyilkoltak sem voltak jobbak a Deákné vásznánál. Azok előbb már kiirtották az igaz Isten összes prófétáját és csak őt hagyták meg írmagnak... Mindezek után, Illés vélhetőleg azt várja, hogy Isten megtapsolja, vagy legalább pár szóval elismeri, amit tett és megdícséri bosszúja sikerültéért.

Ám Illésnek most tévednie kell. Először is, Isten kiparancsolja őt a rejtekhelyéről, anélkül, hogy nagy vallomására figyelne. A barlang nem való annak, aki Isten ügyéért ég. S aztán megleckézteti a prófétát. Akárhogy dúl a vihar, meghasad a föld, fellángol a tűz –ezekben Illés Istennek még a nyomát sem találhatja meg. Isten nem lakik semmiféle rontó, pusztító, tönkretevő jelenségben. Ahogy heti igénk mondja: Isten világosság és benne nincs sötétség. Mint ahogy arra sincs szüksége, hogy ezeket az erőszakos erőket a maga szolgálatába állítsa. Isten nem a rontás, vér és halál oldalán áll. ő nem a holtak, hanem az élők Istene, akinek megbocsátásában, türelmében, hosszútűrésében van az ereje. Vagy ahogy azt Jézus mondta: „Szeressétek ellenségeiteket ... hogy legyetek mennyei Atyátok fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra...” (Mt 5,44-45).

S akit kiparancsolt a barangból hogy álljon elé rapportra, az előtt Isten halk és szelid hangon szólal meg. Akit se vihar, se földrengés, se tűz nem foghatott magába, az ott van a halk és szelíd szóban. Hogy mi volt a szelid szó tartalma, arról nincs kijelentésünk. Talán olyasféle, mint a damaszkuszi kapunál: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” Vagy egy más alkalommal: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz?” (2Kor 12,9).

Mindenesetre ez készteti Illést belátásra, tette miatti megindultságra. Legszívesebben láthatatlanná tenné magát szégyenében és sebesen birkabőrgúnyájába rejtette arcát, bűnbánata legmélyebb jeléül. S erre ismétlődik a kérdés: No és most, Illés? De ez már nem vádol. Mert „közel van az Úr a megtört szívűekhez és a sebzett lelkűeket megsegíti” – mondja a zsoltáros. Jézus pedig, a mellétverő vámszedőről szóló példázathoz fűzte ezt a biztatást: „Aki magát megalázza (ti. az Isten előtt), azt felmagasztalja ő” (Lk 18,14).

Ne kövessük a gerinc nélküli politikusokat. Valljuk meg „alkalmas és alkalmatlan időben” a hitünket. Leginkább, amikor gazdasági, politikai, erkölcsi kérdésekben ez a világ gonosz cinkosainak akar megnyerni bennünket. Legyen erőnk az ellentmondásra és helytállásra.

De egyet nem engedélyez Isten: hogy őt fegyverrel akarjuk megvédeni. Itt is érvényes Jézus szava: „Boldogok, akik békét teremtenek, mert őket hívják az Isten fiainak” (Mt 5,9).
Amen.


Tovább a következő prédikációhoz
 
Vissza a prédikáció-jegyzékhez
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2010

>