Gémes István prédikációi
Isten kérdez - te mit válaszolsz?
2010

 

3. Hol van Ábel, a testvéred?
(1Móz 4,6-10)



Idei sorozatunk első prédikációjában azt találtam mondani, hogy a történelem folyamán semmi sem tartott és tart annyira izgalomban bennünket, mint az emberiség két nemre osztódása, vagyis Ádám és Éva „esete“. Most mégis túl kell licitáljam magam, amikor azt állítom, hogy semmi annyira fel nem tudja bőszíteni kortársainkat, mint Ádámék első gyermekeinek, Káinnak és Ábelnek az ügye. Széplelkek azon ütköznek meg, hogy miért kell az emberiség feltehetően első története elbeszélését egy gyilkossággal, sőt testvér-gyilkossággal kezdeni? – A modern természettudományok sok művelője csak legyint ennek a „mesének“ hallatán. Elvégre kutatásuk bebizonyította, hogy érzelmeinket csakúgy, mint pozitív vagy negatív végződésű tetteinket tőlünk mintegy független biológiai processzusok irányítják. Nem szükséges tehát nagy felhajtást és főleg nem felelősségrevonási procedurát csinálni ebből az állítólagos első gyilkosságból. – Van aki úgy látja, hogy az emberben – minden emberben – vadállat lakik, amely bármikor, bárkinél, akármilyen formában kitörhet, s így az ember „minden állat legveszélyesebbje“, ahogy azt egy mai tudós fogalmazta. – Ismét más nem érti ezt a sok „mellébeszélést“, amikor itt egyszerűen arról van szó, hogy a paraszt Káin és a nomád birkapásztor Ábel csupán szimbolizálja a földműves és a nomád kultúra ősidőkben lezajlott összeütközését.

Most sincs időnk arra, hogy ezt az egész eseményt részleteiben megmagyarázzuk. Ellenben annál inkább összpontosítunk most is arra az egy kérdésre, amelyet Isten szegez a mellünknek fáradhatatlanul: „Hol van Ábel, a testvéred?“

1.

Igazából az a sorsa ennek az elbeszélésnek, hogy, miután kellőképpen felháborodtunk egy kegyetlen testvérgyilkosságon, igyekszünk azt sietve félretenni. S eközben elfeledkezünk felháborodni, vagy legalábbis megütközni azon, amit itt Istenről olvashatunk. Elvégre ő itt a főszereplő. Hát végső soron nem ő az oka Káin teljes kisiklásának? Ábel birkapásztor véres áldozatát – hogyan és miért és milyen formában? – kedvesen fogadta, míg a parasztgazda Káinéra rá se nézett. Csodálkozunk-e hát a megbántott, megalázott, vérig sértett reakcióján? (A kriminológia „affektusban elkövetett bűntényről“ beszél.) Hát nem bármire képes az ember, akit ilyen mély megbántódás ért? Ugye valamennyien ismerünk tragédiákat, amelyekben lenézés, megvetés, kigúnyolás, mellőzés volt a bosszúból elkövetett tett tulajdonképpeni indító rugója?! Káin, akárcsak minden utódja, emberségében érzi magát megbántva, s ez a legrosszabb, amit alig is tudunk elhordozni!

Ám, ha most valaki azt várná, hogy gyorsan igyekezzünk Istent valamiképpen racionálisan „tisztára mosni“, az téved. S még az a rossz kisérlet sem vezet eredményre, ha a bibliai elbeszélésbe belemagyarázzuk Káin irígységét és féltékenységét. Ott erről ugyanis nincs szó. De arról igen, hogy Káin Isten eljárásán „akad ki“. Azonban mégis van egy két meggondolandó szempont, amin feltétlenül el kell gondolkoznunk.

Először. Nehezen tudjuk elviselni azt a gondolatot, hogy Isten az embert nem azzal a szándékkal teremtette, hogy legyen kit rángatnia a világ színpadán. Nem bábfigurát teremtett, hanem tevőleges, önálló munkatársat. Egy munkatárs ugyan mindig is a munkáltató keze alatt dolgozik, de tulajdonképpen nem lenne igazi munkatárs, ha végső soron csak parancsokat hajtana végre. Neki is kell közben kezdeményeznie, sőt, adott esetben döntenie is. Hogy itt szabad-e „szabad akaratról“ beszélni, ahogy az akadémikus vitákban szokás, afelől nem vagyok meggyőződve. Minden esetre a jó és a rossz megkülönböztetésének képességéről azt gondolja az ember, hogy a birtokába jutott. Ha pedig megkülönböztetésre képeseknek tartjuk magunkat, akkor úgy érezzük, hogy hatalmunkban van akár az egyik, akár a másik végrehajtása is. Mert ahol a rossz elkövetése nem lehetséges, ott a jó sem igazán – és fordítva. Megkülönböztetni-tudás azt is jelenti, hogy választhatunk és a tettünkért felelősséget is vállalunk. Igy mintegy átvettük a felelősséget Isten válláról. (A paradicsomban a kígyó ezt ugyan másképpen hazudta Ádám-Évának, amikor azt állította, hogy olyanok lesznek, mint az Isten...)

Másodszor. Számomra igen meggyőző és egyben megható is, ahogy Isten a nem-kedvelt áldozat után sem tartja rangján alulinak, hogy vígasztalja a „kiakadt“ sértődöttet. Elvégre egyszerűen tudomásul se kellene vennie egy paraszt duzzogását. De ő máskép lát! Emlékezteti Káint arra, hogy teheti a jót, de egy szuszra arra is, hogy a gonosz, a nem-jó most már ott áll lesben az ajtaja előtt, hogy hatalma alá gyűrje őt. Szó sincs tehát az apja-anyja által álmodott tökéletes szabadságról! – Sőt Isten még ezen is túlmegy, amennyiben biztatást fűz mindehhez: Káin, urald, győzd le a gonoszt! Erre is van lehetőséged. Hát nem szolidáris melléállásról kellene itt inkább beszélnünk, ahelyett, hogy szemrehányást teszünk Istennek? ő óv, emlékeztet, sőt figyelmeztet és ellenállásra biztat.

Milyen jól megtanulta Istennek ezt a mentő-óvó hozzáállását Pál, amikor odakiáltotta a római gyülekezetnek: „Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval!“ (Róm 12,31) Állítólag ez a mondat volt a legfontosabb vezérelve Mahatma Gandhinak is, s még a legyőzhetetlennek vélt brit impériumot is ezzel hozta sakk-matt helyzetbe.

Harmadszor. Van azonban ennek a furcsa helyzetnek egy még nehezebben megemészthető üzenete is. Még pedig az – akár tetszik az nekünk, akár nem! – hogy Isten nem enged beletekinteni a maga kártyáiba. Sőt: igazolnia sem kell magát előttünk a döntéseiért. Ádám annak idején önkényesen bontotta föl az Istennel harmóniában élés problémátlanságát-ártatlanságát. Isten viszont továbbra is ragaszkodik a Vele való együttélés legalapvetőbb normáihoz. S ezeknek elsője az ő teljes döntési szabadságának elismerése. Amit most már Káin személyében a második nemzedék próbál elszabotálni. Így érik be annak termése, amit Ádám az engedetlenségével vetett. A magam részéről azért nem szeretek Ádám-Éva esetében valami eredendő bűnről, ősbűnről beszélni, mert az teljesen félreérthető. Az „ősszülők“ szerződés-megszegése Káinnal érik bűnné, s ennek Ábel lesz az első áldozata.

Ennek a logikának a keménysége éppen abban mutatkozik meg, hogy Istentől ezt még csak számon se kérhetjük, ez – hogy úgy mondjuk – a magunk „produktuma“. Kérdőre vonása részünkről meddő vállalkozás. Ezért is vonakodunk annak megértésében, amit egy egész néppel évezredekre kihatóan döntött. Emlékezzünk csak arra, hogy amikor Mózes Istentől azt kérte, hogy mutassa meg neki magát és dicsőségét, ezt a választ kapta: „Elvonultatom előtted egész fenségemet... és kegyelmezek annak, akinek kegyelmezek és irgalmazok annak, akinek irgalmazok.“ (2Móz 33,18-19) Vagyis Isten méltóságának és páratlan dicsőségének jele az, hogy ő az egyedüli Úr és nem engedheti meg ennek el-nem-ismerését részünkről! S ő nem Ézsaut választja, a jognak megfelelőt, hanem Jákóbot, akit „szeretett“. Kíváncsiskodó kérdésünket tehát, hogy miért méltóztatott kedvére lennie Ábel áldozatának és a Káinénak nem? – megtakaríthatjuk magunknak.

2.

Ahogy ezt a Szentírás másutt is teszi, itt sem pazarol sok szót Káin tette elmondására. Összesen három szava van erre: rátámadt a testvérére és meggyilkolta. Kész. Figyelmes olvasónak azonban, ezzel szemben, rögtön feltűnik, hogy annál részletesebben, egész pontosan hétszer, hangsúlyozza, hogy Káin a testvérét tette el láb alól. őt hívta ki és ment vele a mezőre, őt akarta letagadni szörnyű tette után, s az ő vére kiált Istenhez. Sőt Istennek sem az az első kérdése Káinhoz, hogy mit tettél, Káin? – hanem az, hogy hol van a testvére?

Azaz Isten nem csupán arra vigyáz éberen, hogy az ő szuverénitása, szabad döntési joga ne szenvedjen csorbát. Hanem a Káin mellé adott Ábel, a testvér sorsát is ugyanúgy a szívén viseli. S azóta is megváltoztathatatlanul érvényes az Isten-ember-testvér háromszöge. Megsérül annak egyik szára, felborul a másik kettő normális viszonya is. Hangsúlyeltolódás sincs itt megengedve, pl. úgy, hogy szeretem Istent, de „agyoncsapom“ a testvért. Úgy sem, hogy „imádom“ a testvért (ez különben is nonsense, mert imádás csak Istennek jár ki, nem embernek!), de Istenről nem is szerzek tudomást. Ez lehet kellemetlen, de Isten a maga tiszteletét ugyanúgy megköveteli, teljes joggal, mint a testvérrel való felelősségteljes bánásmódot. Mert az Isten-szeretet komolysága a testvérszeretet mérlegén dől el, s a testvérszeretetnek lehet záloga, garanciája az Isten szeretete. Ezért nem lehet és nem is szabad őket elszakítani, sem egymás ellen kijátszani.

Nekünk, magyarul beszélőknek és gondolkodóknak kivételesen szép ajándék a testvér szavunk. Magam nem ismerek más nyelvet, amely az egy ugyanazon anyaméhből kikerült embereket azonos testűeknek és vérűeknek nevezné. Örülök, hogy egyszem húgom van, akinek teste és vére azonos az enyémmel, még akkor is, ha két különböző, független egyéniséggé nőttük ki magunkat. S ugyanez miatt nem kedvelem az egyébként nagyon biblikusnak tartott atyámfia elnevezést. Mert atyák lehetnek különbözők, de az egy anyaméh össze nem téveszthető mással!

De ez a kis etimológiai magyarázat sem terelheti el a figyelmünket arról a nehéz fejezetről, hogy ki a testvérem és milyen hozzá a viszonyom? Káinként megszülethettem elsőnek, de ha mellém adatott Ábel, sőt Ábelek sokasága, tehetek-e úgy, mintha ők nem lennének? Nem akarok most elveszni annak taglalásában, hogy mit tanít a Szentírás a testvérről, a testvériségről. De az bizonyos, hogy egyik kulcsszava ez. Mindkét bibliai nyelvben jelenti a vérszerinti testvért csakúgy, mint a törzsi, népi, sőt az általános emberi közösséghez tartozót is. Azonban azt sem hallgatja el az Írás, hogy mennyire leterhelt ez a viszony. Káint és Ábelt Ábrahám és Lót, Ézsau és Jákób, József és a testvérei követték, akárcsak később népként Júdea és Izrael, Júdea és Efraim. És bizony ezek viszonya sosem volt felhőtlen, sőt esetekként egymás szagát sem bírták: lopás és csalás, hazugság és árulás, és – mint Káin és Ábel esetében – gyilkosság is jellemezte. Amikor pedig ezeket a bibliai „ősöket“ modern korokban sietve még az emberiség emlékezetéből is ki akartuk törölni, akkor se nyertünk sokat. A nagy francia forradalom szinte szentháromság-számba menő jelszavai között is ott volt ugyan a fraternité-testvériség, ami leghangosabb propagálóit távolról sem akadályozta meg abban, hogy tízezreket küldjenek a guillotin alá. S hogy a csőd teljes legyen, 200 év multán minden kommunista tankönyv hemzsegett a népek testvérisége hangoztatásától, azzal a különbséggel, hogy ennek nevében a sztálini haláltáborok már tízmillióban mérték áldozatait.

Azt meg saját lelkipásztori tapasztalatom alapján merem megkockáztatni, hogy talán senki más annyira nem tudja kiengesztelhetetlenül gyűlölni egymást, mint két, egymás hajába kapott édestestvér! Talán éppen ez késztette a római bölcset, Senecát arra a kijelentésre, hogy a szeretet és gyűlölet ikertestvérek és hogy csak egy hajszál választja el a kettőt egymástól, amely bármikor elpattanhat... (Seneca tragédiája ott teljesedett be, amikor a vérszomjas Néró császár öngyilkosságba kényszerítette!)

3.

Amikor egy fiatalember az irgalmas samáriairól szóló történet elmondására késztette Jézust, azt a választ kapta kérdésére, hogy „ki az ő felebarátja?“, hogy a mindig éppen rámszoruló a felebarátom, a testvérem. S itt újra megjelenik a háromszög, amelyből soha nem hagyható ki egyik oldal sem, mert attól függ a háromszög épsége. Tudnom kell: mindegyikőnknek megvan a maga Ábelje, s ez nem tehet közömbössé! Mert közösen felelünk egymásért. Emiatt kell határozott nemet mondanunk minden – még olyan demokratikusnak látszó! – modern ideológiára, amely a francia hármas jelszó kettőjét (szabadság és egyenlőség) a testvériség kárára akarja érvényesíteni és kijátszani! Mert az Isten előtt vállalandó felelős testvériséget még a ma annyit koptatott általános emberi jogokra sem szabad zsugorítani. Testvériség az, amely nem tekinti a szabadságot és az egyenlőséget legyőzendő ellenfélnek. De azt sem engedi meg, hogy őt nézzék annak.

A Jézust kérdező fiatalember más választ is kapott: ne spekuláljon annak elméleti eldöntésén, hogy ki az ő felebarátja. Azt bízza Istenre, ő gondoskodik róla. ő viszont sürgősen gyakorolja a testvérszeretetet! Isten Káin mellé Ábelt adta, Ábrahámnak Lótot, Ézsaunak Jákóbot. S egyik sem tehetett úgy, mintha egyedül tőle függne a világ sorsa és a saját boldogulása. Számolni kellett velük, hogy ebben segítik. De keresztbe is tehetnek neki. Mégsem szabad megtörténnie annak, hogy akár fizikai vagy lelki elpusztításuk árán egyedül akarjanak érvényesülni. Itt volt a végzetes tévedése Káinnak, a kriminológia története legelső közveszélyes bűnözőjének!

Azt mondtam, hogy ebbe a tragikus történetbe ne magyarázzuk bele Káin irígységét, féltékenységét, mert erre semmi alapot nem találunk a bibliai szövegben. De Káin, apja nagy kisérlete után, hogy tudniillik teljesen szabaduljon Istentől, a saját egoizmusa kiélése akadályának látja Ábelt, s mint ilyet takarítja el az útjából. A teste és vére azonosságával kimutatható test-vért! Isten miatt van „kiakadva“, s ezt a testvéren bosszúlja meg. De ugyanez a gonosz szándék állítja szembe máig is a vagyoni osztozkodáson egymásnak eső testvéreket, a teremtett világ kizsákmányolásában versengő államrendszereket, az akár a társadalmi rendek teljes anarchiáját is bekalkuláló osztály-, párt-, gazdasági-, ideológiai-csoportosulásokat. Hány politikai megnyilvánulásból hallható ki az a bensőséges, bár jól burkolt vágy, hogy legjobb lenne a másikat Ábelként eltenni láb alól, akár lelkileg, de akár még fizikailag is?!

4.

Megbocsáthatatlan mulasztást követnék el azonban, ha elhallgatnám az Újtestámentum arra adandó feleletét, hogy hol van a testvéred, Ábel? Mert az Újtestámentumnak erre nem csak felelete van, hanem egyáltalán erről szól! S most csupán nem is arra gondolok elsősorban, hogy Pál Athénban ilyeneket hirdetett: „Isten az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette...“ (ApCsel 17,26), – tehát minden ember végső soron a testvérem, s én tudok erről. Hanem inkább arra, ahogy Isten minden követ megmozgat, hogy minden lehetetlen kisérletünktől távoltartson, amellyel a háromszög épségét szeretnénk veszélyeztetni. S ha már mégis elkövettük, akkor visszatérésre és a kár jóvátételére indítson. Ezért legcsodálatosab istennév az Újtestámentumban az abbá – atya. S a Káinok és Ábelek, minden perverzitásuk ellenére, ennek az Atyának a gyermekei. Ahogy pedig ezek egymáshoz viszonyulnak, ott nem maradhat megválaszolatlan vagy letagadott a kérdés: Káin, hol a testvéred, Ábel? Mert a feleletem csak ez szabad legyen: itt Uram, tudok róla, számolok vele, jótállok érte, segítem őt, nem tettem el láb alól. Hiszem és tudom, hogy őt is ugyanúgy tekinted gyermekednek, mint engem. S ezért hálát adok neked.

Persze, hogy ez nem megy ilyen simán és idillikusan, ahogy én azt itt elmondtam. Ezt nem csak mi tudjuk. Tudja azt Isten is. Határtalan szeretete indítja azonban arra, s Jézus Krisztus önként vállalkozott erre a szerepre, hogy észre térítsen bennünket. Fiára bízott olyan súlyos áldozathozatalt, amelyet igazában tőlünk követelhetett volna meg. Ahogy azt egyik nagyon szép nagypénteki énekünkben énekeljük: „Én vagyok oka a nagy szenvedésnek / hogy a latrok közt keresztre feszítnek. / Amit Te, Jézus szenvedtél helyettem / én érdemeltem“. Így akar bennünket visszaterelni az Isten-ember-testvér eredeti, meghitt háromszögébe. Csak ne akarjuk egymást eltenni áldozatként saját erőnk fitogtatása kedvéért, ahogy azt Káin tette Ábellel. Jézus önfeláldozása óta nincs többé szükség emberáldozatra, ahhoz, hogy a kérdésre: Hol van testvéred, Ábel? – őszintén felelhessünk: Ábel itt van, tudok róla a családomban, a közösségemben, a gyülekezetben, a nemzetemben, a munkahelyemen, a társadalomban. Sőt Haitiban is azért igyekszem segíteni, mert fáj nekem is a 210 ezer halott és gyászolóinak gyásza. Mintahogy egyre szorongóbb érzésekkel nyugtalanit a Kárpátmedencénk szegényeinek és becsapottjainak egyre növekvő száma is. Azokban testvéreimet veszítettem el. Itt testvéreim szegényednek el.

Legalább így vállalom én a felelősséget, amit Káin pimasz ellenkérdéssel akart elhárítani és utasított vissza. Ámen


Tovább a következő prédikációhoz
 
Vissza a prédikáció-jegyzékhez
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2010