Gémes István prédikációi
Isten kérdez - te mit válaszolsz?
2010

 

2. Kivel mérhetnétek össze?
(Ézs 40,25-26)



Alig iktattak be cannstatti lelkészi állásomba 1972-ben, amikor az egyik istentisztelet után valaki azt kérte, hogy beszélgethessen velem. S amikor másnap a szobámban ült, rögtön a tárgyra tért: „Lelkész úr, arra intem, hogy ne használja olyan sokszor az Isten szót. Ugye tudja, hogy van ilyen parancsolat: ne vedd hiába Istened nevét?”

Mondanom sem kell, hogy erre nem voltam felkészülve. Mert ki beszéljen az Istenről, ha nem éppen a magamfajta, aki még Isten szolgájának is vallja magát? De a mellbevágó intésnek foganatja lett: el kellett gondolkodnom, milyen jogon beszélünk Istenről? És ha azt mondjuk: hála Istennek, Isten veled, Isten hozott, Isten nevében, bizonyisten – vajon milyen, vagy melyik Istenre gondolunk? Milyen Istenre gondoltak hadvezérek, akinek a nevében indították harcba katonáikat? Vagy ki volt az az Isten, akinek állítólagos kegyelméből királykodott egy-egy hatalmas úr milliónyi népe fölött? Vagy milyen Istent hisz az a szülő, aki nem bír a gyerekével és végső kártyaként még előhúzza az Istennel való fenyegetést?

Ha mai kérdésünket – kivel mérhetnétek össze – jól értjük, akkor Istennek riválisai is vannak. S lehet őt ezekkel összemérni.

1.

Valószínűleg meglepetésnek hangzik, ha elmondom, hogy a ma annyira aktuálisnak tűnő Isten-kérdést és a róla való döntés szükségességét nem mi találtuk ki. Az Ótestámentum tanúsága szerint Isten maga kényszeríti ki az emberekből erre a feleletet, amikor így kérdez: „Kihez hasonlíthatnátok engem, kivel mérhetnétek össze?” Ez a kérdés már két kijelentésre enged következtetni: arra, hogy ő maga nem ijed meg attól, ha összehasonlítjuk őt (-kivel?). Arra is, hogy összehasonlításra lehetőségünk van.

Ha az utóbbiból indulunk ki, azonnal felelevenedik előttünk az Ótestámentum világa. Az Egyiptomból megszökő és a Sinai pusztában vándorló nép sem élt istenképek nélkül. Mai ismereteink szerint Egyiptomból nyilván nem úgy jött el, hogy csak a legszükségesebbeket hozta magával anyagban és tárgyakban. Nyilván felcsípett valamit az ott uralkodó istenség-hitből (van tudós, aki szerint Mózes Istene sem több egyiptomi exportcikknél) és ismerjük Mózes nehéz küzdelmeit, hogy népét az egy igaz Istenben való hitre szorítsa. S hogy ez nem ment simán, s hogy a nép emlékezetében nem csupán az „egyiptomi húsos fazekak” maradtak meg kitörölhetetlenül, azt mutatja a készség, amellyel összes ékszereiket összedobták, hogy Áron, Mózes fivére, aranyborjút öntsön belőlük, hogy azt ők istenként imádják. Ha Mózes eltűnt a Hóreb hegyén, ők nem akarnak isten nélkül maradni, legyen egy pót-isten!

Nehéz lenne összeszámolnunk az ótestámentumi igehelyeket, amelyek hadat üzennek minden „istennek”, aki nem azonos a Mózes által hirdetettel. Amikor pedig elfoglalták Kánaánt, nem csak terület került a birtokukba, hanem az ott élő népek és azoknak istenei is. Amikor Józsué a híres, első országgyűlésre hívja össze a honfoglalókat Sikembe, kénytelen tetemre hívni a népet. „Ha nem tetszik nektek, hogy az Urat szolgáljátok, válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni, akár azokat az isteneket, akiket atyáitok szolgáltak a folyamon túl, akár az emóriak isteneit, akiknek a földjén laktok.” – S hogy kétségeik ne legyenek az ő meggyőződése és hite felől, azonnal hozzá is teszi: „De én és az én házam népe az Urat szolgáljuk” (Józs 24,15). Nem kacsintgatunk se jobbra, se balra, nem kacérkodunk idegen istenségekkel.

Erre a személyes állásfoglalásra igen nagy szükség is volt. A környező, vagy leigázott népek hittek Anu istenségben, akit nagynak, szentnek és igazat szólónak vallottak. Samas napistenről azt hitték, hogy egyedül ő a jónak és rossznak a tudója és ő tartja szemmel az embereket. Istár anyaistennőt irgalmasként tisztelték, Sin holdistent pedig teremtőnek vallották. Ha pedig ezek uralták egész népek életét a mindennapjaikkal együtt, a zsidók környezetében, akkor tudjuk csak igazán értékelni, hogy mennyire szükség volt Józsué meggyőző hitvallására. Bizony nagy volt a konkurrencia és annak minden kísértése. Kézenfekvő volt hát, hogy az őket Egyiptomból kimentő Istent összehasonlítsák az Anukkal, a Samasokkal és Istárokkal. – És nem hasonló helyzetben élünk mi is?

2.

Mivel lehet a mi Istenünk páratlanságát és senki mással össze nem hasonlítható voltát bizonyítani? Az Ótestámentumnak erre többrétű felelete van. Józsué és nyomában igen sokan azzal érveltek, hogy a szabadulásukat a fogságból egyedül ennek az Úrnak köszönhetik. Rámutattak tehát arra, aki a népük történetében mutatta meg magát erős támasznak, szabadító Úrnak és megbízható védelmezőnek. Talán ezért is van az, hogy az Ótestámentum népe nem sokat spekulált azon, hogy hogyan gondolja és képzelje el az Istent. Sőt, engedelmeskedett szigorúan a tiltásnak: „Ne legyen más istened rajtam kívül... és ne csinálj magadnak semmiféle istenképet ... és ne imádd és ne tiszteld azokat...” (2Móz 20,3-5). Ehelyett utalt arra az Istenre, akire a legnagyobb nyomorúság idején is számíthattak, s akiben nem is csalódtak. Meg tudott volna valaki más szabadítani bennünket? S a válasz egyöntetűen: nem!

Voltak aztán próféták, akik úgy igyekeztek az Úr egyedülvalóságát és dicsőségét „menteni”, hogy gúnyt űztek a pogányok istenképeivel. Jeremiás azon gúnyolódik, hogy erdőből kivágott fát baltával addig faragnak, arannyal, ezüsttel díszítik, szögekkel verik tele, míg istenkép/bálvány nem lesz belőle. „De bizony olyanok ezek, mint madárijesztő az uborkaföldön, nem beszélnek, hordozni kell őket, mert menni sem tudnak. Ne féljetek tőlük, mert nem tudnak sem rosszat, sem jót tenni” (Jer 10,3-5). „Bizony – állapítja meg – a népek bálványai hiábavalók.”

A mai igénkben azt a felhívást kapják a hallgatók, hogy csodálják meg a csillagokat, amelyeket Isten nem csak megteremtett és a „mennyboltra agatta fel őket” – ahogy ezt a teremtéstörténetben olvassuk (1Móz 1,17) – hanem parancsol is nekik, mert uralkodik felettük is. S ha meggondoljuk, hogy pl. Babilonban sorsdöntő hatalmaknak hitték az égitesteket, amelyek az emberek és a világ sorsát teljesen a kezükben tartják, akkor nem kételkedhetünk abban, hogy Isten ezt az összehasonlítást is kiállja: őt sem összehasonlítani, sem összekeverni nem szabad ezekkel az „istenségekkel”. Hiszen az égitestek is csak Neki engedelmeskednek. És semmiképpen nem egy mai horoszkópkészítőnek!

3.

Számunkra, mai emberek számára azonban sem az egyiptomi kivonulás, sem az ókor istenvilága nem jelent gondot – látszólag. Tényleg nyugodtan ölbe tehetjük a kezünket, mert mi az egy igaz Istent imádjuk és csak Benne bízunk? Már a reformátorok is tiltakoztak az ilyen öntelt kényelem és téves magatartás ellen. Luther ismételten felsorolt veszélyeket, amelyeknek mi is áldozatául esünk. Nagy Kátéjában egy helyütt ezt mondja: „Annak is van ám istene, aki abban bízik és azzal henceg, hogy művészete, bölcsessége, hatalma, összeköttetése, barátsága és tisztessége van, csakhogy ám ez nem az igaz Isten.” Még erőteljesebben fejezi ki magát Kálvin, aki szerint az emberi szív valóságos bálványgyárhoz hasonlóan szinte szünet nélkül egyre újabb istenségeket produkál.

De hivatkozhatunk Jézus figyelmeztető szavaira is, aki egyik példázatában vigyázásra intett, mert még a kikergetett „tisztátalan lelkek” is bármikor visszalopódzhatnak, s „annak az embernek az utóbbi állapota rosszabb lesz az előzőnél” (Mt 12,45), ha nem ügyel! Hát nem ilyen visszalopódzkodott „istenség” az égitestektől való függőség hite? Hány és hány kortársunk egy gondolatot nem veszteget az Istenre, de szentül meg van győződve, hogy a csillagokban van a sorsa elrejtve, s csak azokban lehet megbízni. Pedig éppen az asztronómia/csillagászat évében – ha már a szentírás kijelentésének nem adnak hitelt – kellene megtanulniuk, hogy a csillagok világa hideg és érzéketlen a mi emberi gondjainkkal és problémáinkkal szemben.

Ugyanilyen istenségi rangra emeltük a saját személyünket. Szinte csak azon tájékozódunk még, s annak látjuk értelmét, ami engem szolgál, nekem jó, a szórakoztatásomra, érvényesülésemre és önmagam megvalósítására alkalmas. Ha Isten a tízparancsolatban arra figyelmeztet, hogy „ne legyen más istened rajtam kívül” – akkor ezzel azt is megtiltja, hogy az ő imádásáról és belévetett bizalmáról átkerüljön a hangsúly a magam istenítésére és túlméretezett önbizalmamra. Mert mi mást tesz Jézus a farizeusról és a vámszedőről szóló példázatában, mint hogy óv attól a farizeusi magatartástól, amely a saját érdemeivel még az Istent is megvesztegethetőnek tartja. Aki pedig megvesztegethető, annak már sikerült föléje kerekednünk! Többé már nem ő a mi Urunk, mi parancsolunk neki. Ezt az istenséget közönségesen egoizmusnak nevezzük, s modern életünk istengyűjteményében talán a legelőkelőbb helyet foglalja el. Mi magunkat ültetjük az istenség trónjára. Pedig Isten, a mi Urunk, az ezzel való összehasonlítást is kiállja! De akkor nekem szélnek kellene eresztenem a magam körül forgás önimádatát, le kellene szállnom a trónról, amelyet jogtalanul bitorlok, és ez bizony nem is olyan egyszerű!

Ha jól látom, ilyen istenség-rangra emeltük a környezetünket is, amelynek mi csak függvénye vagyunk. Mivel a mindennapjainkat már nem Isten határozza meg, s őt a vasárnapba, a templomba, az istentiszteletre zártuk be, – ezért kell, hogy valaki feleljen értünk és helyettünk a mindennapjainkban. Marx szerint az ember csupán az, amit a környezete, a társadalom formál belőle. Ez a társadalom szorít be bennünket – hatalmas istenségként – a keretei, törvényei, diktátumai és elvárásai gyűrűjébe, s mi ezeknek csak engedelmeskedni tudunk. Az Istenbe vetett hit benne való bizalmat jelent, viszont a társadalom nem bizalomraméltó személyként vesz körül bennünket. Ennek súlyos következménye, hogy a felelősségvállalás, a kötelességtudás ugyanúgy föllazul, mint ahogy a saját tévedéseink, félrelépéseink, bűneink tudata is elhalványul. Felmenti a bíróság a tolvajt, mert a társadalom tette őt szegénnyé és éhessé. Szabadon bocsátja a gyermekrontót, mert ő maga a szülei akarata ellenére látta meg a napvilágot. Állami segélyre számíthat a közpénzek elkótavetyélője, mert hibásak a gazdasági struktúrák. Ma már nincs bűnös, nem vagyunk bűnben, csupán áldozatok vagyunk, a társadalom, a környezet istensége áldozatai.

Itt is elmondhatjuk, hogy ezzel a moloch-istenséggel a mi Istenünk fölveheti a versenyt. Mert ő nem a környezetünket, hanem a szívünket nézi. Arról pedig Jézus nem sok jót mondott el. De a magát nem egyedül jónak tartó vámosról, aki csak annyit tudott kinyögni, hogy „Isten, légy igalmas nekem bűnösnek”, róla azt mondta Jézus, hogy helyesen tett, mert „aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalja a mi Istenünk” (Lk 18,9-14).

4.

Valószínűleg igen sok prédikátor-kollégámat követném, ha itt most lesújtó és dörgedelmesen zengő prédikációt tartanék modern korunk legvonzóbb istensége, a mammon és félelmetes imádata ellen. Tudjuk, milyen sok embertársunk, no és a társadalom életét egyedül ez tartja a karmaiban. Azt is tudjuk, hogy milyen sokan döntöttek mellette, akár még a keresztény vallásosságukat is sutba dobva. Mégsem ezt teszem, mert ezzel lealacsonyítanám azt az Istent, akit nekünk Jézus hirdetett. Ez nem lenne méltó hozzá.

Jézus ugyan nem tartott szakelőadást arról, hogy ki az Isten, vagy hogy ő van-e?! De másról sem szólt csodálatos példázataiban, mint Róla. Szolgálati naplómból tudom, hogy 12 évvel ezelőtt nem kevesebb, mint 14 prédikációban igyekeztem elmondani, hogy mi mindent hirdetett Jézus erről a mi Istenünkről.

Ma szerényebb leszek és csak egyetlen egy példázatot említek meg, a tékozló fiúról szólót. Már az elnevezés is mutatja, hogy mennyire félreértjük. Hiszen itt a tékozló, de az otthonmaradt fiú is csupán mellékszereplő. A példázat igazában a „jó apáról” szól. Ezt értette félre a francia André Gide „Az elveszett fiú” c.versében, amelyben az elkódorgott és elzüllött fiú példája még egy (költött) harmadik fiút is az utánzásra ösztönöz. Érdemes Prokofjev hasonló című balettjére is emlékeztetni, amely valósággal dúskál a tévelygő fiú züllöttségének ábrázolásában, de csak színtelen és sovány „erényprédikációt” szán az édesapának. Pedig ez a Jézus által festett apakép egyedülálló. Minden jogtalan szemtelenkedés ellenére szabadon engedi éretlen fiát. Nem rohan utána, nem indít hajtóvadászatot és megfelelő megtorlást, büntetést sem forgat a fejében. S amikor a pernahajder már a disznóvályúnál tart, akkor sem a saját nyomora téríti észre. Hanem az emlékezés a cserbenhagyott jó édesapára, akinél még a cselédek is bővölködnek a kenyérben. S az erre az apára való emlékezés még az esetleges büntetés fenyegető gondolatát is legyőzi. S az apai házhoz közledtében sebtiben megfogalmazott nagy, könnyzacskós gyónására sor sem kerülhet, mert az apát nem ez érdekli, nem is válaszol rá. Az ő apai szíve túlcsordul a fiú megjötte fölötti örömtől. ő öleli át, ő rendeli el az örömlakoma elkészítését s a gyűrű és sarú előhozását. Rembrandt csodálatos festményén nem is látjuk a térdreborult fiú arcát, mert az teljesen beletemetkezett a boldogan felénk néző édesapa karjaiba...

Lehet-e ezzel az Isten-képpel egyszinten emlegetni a mi kivénhedt, jellegtelen, saját kezünkkel fabrikált istenségeinket? Más vallások, köztük a zsidóság is beszélt Istenről, mint atyáról. Jézusnál nem ez az újdonság. Hanem az, ahogy ő Istent ebben a példázatban összehasonlíthatatlanná, páratlanná teszi. Örömmel jegyzem meg, hogy én attól kezdve számítom magamat kereszténynek, amikor megértettem és lenyűgözött Istennek ilyen képe.

S ha ehhez még hozzátesszük, hogy Jézus erre az Istenre mondta azt, hogy „én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30), akkor ezzel csak még közelebb hozta Istent mihozzánk. Ez indította az evangélistát ilyen vallomásra: „Istent soha senki nem látta, de az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt” (Jn 1,18).

Mi ebben az Istenben hiszünk, akit Jézusra hivatkozva Atyának szólíthatunk. Mert a gyermekei vagyunk.


Tovább a következő prédikációhoz
 
Vissza a prédikáció-jegyzékhez
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2010