Gémes István prédikációi
Isten kérdez - te mit válaszolsz?
2010

 

1. Ádám, hol vagy?
(1Móz 3, 1-13)



Igen sok kortársunk Istennel/vallással való kapcsolata manapság szinte teljesen a kérdezésre zsugorodott össze. Miért engedte meg Isten a világháborúkat? Miért nem akadályozta meg az öt évvel ezelőtti szökőárat? Miért lettem éppen én beteg? Miért születnek fogyatékos gyermekek? Miért van ennyi igazságtalanság a földön? – Talán még soha nem akarták emberek ennyire sarokba szorítani Istent, mint ahogy az ma már szinte természetes nálunk! Mi kérdezzük őt, mi akarjuk őt kérdőre vonni, s a kérdőrevonáson mindig is felelősségrevonást értünk. Igazolja magát Isten, ténykedésével nem vagyunk megelégedve!

Ehhez való jogunkról, vagy lehetőségünkről természetesen lehet vitázni. Viszont ugyanakkor ez a minimálisra behatárolt kapcsolatunk Istennel elfeledteti velünk azt, hogy az emberiség történetének legeslegelső kérdezője nem az ember volt, hanem Isten. ő teremtette meg az embert, párt adott mellé, aztán belehelyezte, feladat elvégzésére, a teremtett világba. Nem bábuként, hanem felelős munkatársként. Ám a felelős munkatárs igen hamar kívánta önállósítani magát. Ennek oka felől kérdezősködik nála Isten: Ádám, hol vagy? Az ember tehát a legelső megszólított, a kérdőre, a felelősségre vont. Neki kell hát elsősorban nem kérdeznie, kérdéseivel bombázni Istent, hanem felelni. Ez elsőrendű kötelessége, mert Isten kérdezte őt, s kérdésére feleletet vár. Minden nemzedékben.

Idei prédikációsorozatunkban Istennek ilyen kérdéseivel szeretnénk foglalkozni. Ma ezzel a kérdéssel nézünk szembe: Ember/Ádám, hol vagy?

1.

Gondolkozó emberek lévén, azt vizsgáljuk meg persze legelőbb, hogy milyen jogon kérdez minket Isten? Pál apostolról tudjuk, hogy nevetségesnek, sőt felháborítónak tartaná az ilyen ellenkérdést. „Ugyan ki vagy te, ember, hogy szembe szállsz az Istennel? Mondhatja-e alkotójának az alkotás: Miért formáltál engem ilyenre?“ (Rm 9,20) S ezzel hivatkozik a régi próféta fenyegetésére: „Jaj annak, aki perbe száll alkotójával... jaj annak, aki ezt mondja apjának: miért nemzettél? – és anyjának: miért vajúdtál velem?“ (Ézs 45,9-10).

Mi sem természetesebb annál, minthogy most erre legyintünk csupán. Hiszen a természettudományos kutatás szinte teljesen megrendítette az ember Isten által való teremtettségébe vetett hitét. Sőt a legújabb kutatások szerint bármikor megvalósítható az emberiség nagy álma a homo faber-ről vagy a homo creator-ról, azaz az önmagát megteremteni, előállítani tudó emberről. Nincs szüksége többé teremtőre, ő maga az. Egyet azonban ezek a leghaladóbb kutatások sem tudtak megdönteni, mégpedig azt, hogy én nem tudom megteremteni önmagamat. Ahhoz apa kell, aki nemz, s anya kell, aki kihord. Még akkor is, ha mindez a folyamat művi úton történik. Akár anyaméhben fogant, akár lombikbébi vagyok, „függvénye“ vagyok valaki más akaratának, szándékának. Ezt a valakit utóbb megkérdezhetem vagy akár még felelősségre is vonhatom a tettéért. Ez igaz. De ez végső soron nem több az agyag okvetetlenkedésénél, amikor felelősségre vonná a fazekast, hogy miért csupán kutyaitató csöbröt, s miért nem királyi asztalra való díszes edényt formált belőle?

Úgy gondolom, hogy Isten kérdezéshez való jogát alapozza meg a bibliai, úgy nevezett teremtéstörténet leírása: Isten akarta és adott életet az embernek. Ezért – úgy is mondhatnánk –, alanyi jogon kérdezheti is a teremtményét. És ő Ádámot, nem egy letűnt világ mesealakját, hanem a mindenkori Ádámot, bármikor kérdezheti: Ádám, hol vagy? Akár ma is.

2.

Nem kell most attól tartani, hogy a Bibliának ezt a legterheltebb fejezetét végigmagyarázom. Nincs ugyanis még a Szentírásnak olyan része, amely minden idők emberei fantáziáját annyira fölcsigázta volna, mint a saját állapotuk vizsgálata, vagyis Ádám és Éva esete. Mi szorítkozzunk most csupán Istennek erre az egyetlenegy kérdésére. A kérdés elhangzott. Megkérdezhetnélek benneteket, hogy Ti mit válaszolnátok rá?

Gondolom, nem mást, mint ahogy ősünk, Ádám tette azt. Mi mindig is csak másoljuk őt! Ádámot bújócskázás közben érte a kérdés. Ki elől bújt el? Isten elől! Az elől, aki létrehozta, kistaffírozta, s a teremtett világban részesedő személlyé tette. Ezt jelenti az, hogy a saját képére formálta. – Ki ne szeretett volna már kisgyermekként bújócskát játszani? Semmivel nem lehet olyan jól szórakoztatni már a legkisebbeket sem, mint éppen ezzel. Micsoda izgalommal kerestük a biztos helyet, ahol nem talál meg a húnyó. Láthatatlanná, megtalálhatatlanná lenni, – hát soha nem ejtett meg még Benneteket ennek a vágynak a varázsa? S ez válik valóra esetekben, amikor legszívesebben láthatatlanná, megtalálhatatlanná válnánk – például a röstellkedéstől, szégyentől – mert rajtakaptak valamin?! Vagy olyan jó lenne, ha a föld nyelne el hirtelen! Nem is olyan régen riadtam föl álmomból, mert beszorultam egy egyre szűkülő utcába, amelyben marcona, gyanús alakok rohantak felém. Kétségbeestem, mert nem tudtam elbújni... Hála Istennek, erre fölébredtem!

Ám, aki bújócskázott már, az ezzel ellenkező tapasztalatáról is számot tud adni. Gyermektáborban volt szükség a vígasztaló segítségemre, mert egyik bújócskázó gyermekünk olyan jól talált elbújni, hogy nem találtuk meg. Csak a kiszámlálásnál jöttünk rá arra, hogy egy valaki hiányzik. S jóval a játék vége után, halálra sápadtan, zokogva jött elő. Félelem szállta meg őt egyszerre a rejtekhelyén: mi lesz, ha nem találnak meg?

Hol vagy Ádám? Egész életünkben az elbújás csiklandozó gyönyöre és az elfelejtés, a magunkrahagyás ijesztő réme között élünk. Mi mindent elkövetek, hogy mások, saját magam, de akár az Isten elől is elrejtőzzem. Titkaimmal és talán soha ki nem mondott vágyaimmal, amelyeket még magamnak sem merek hangosan bevallani. Ki ne tudná ezt saját tapasztalataival alátámasztani? És milyen sok óvintézkedést teszünk, tudatosan vagy ösztönszerűleg, csak nehogy magunkra hagyjanak és elfelejtsenek?! S akiben ez a feszültség még eddig nem tudatosodott, annak tükörként a 139. Zsoltárt ajánlom: „Uram, hová meneküljek lelked elől?“ Hiszen Isten elől végső soron lehetetlen elbújni, elrejtőzni! Hiába hazudja ezt az ateista reklám: Ne félj, mert valószínűleg nincs is Isten... De a zsoltáros szinte egy lélegzetvétellel könyörög is, nehogy megfeledkezzék róla az az Isten, aki őt már anyja méhében saját kezűleg formálta

S amikor így bújócskázunk Istennel, éppen akkor fedi fel Isten ezzel a kérdésével ezt a soha egészen át nem hidalható szakadékot az előle való elbújás vágya és a remélhetőleg be nem következő isteni elfelejtés réme között. Ebben a helyzetben vígasztal és erősít bennünket Jézus Krisztus, például ilyen biztatásokkal: „Ne féljetek, még a hajatok szálai is meg vannak számlálva“ (Mt 10,30). Vagy ezzel: „Nem rejthető el a hegyen épült város!“(Mt 5,14). Ne féljetek, Isten számon tart! Akármilyen nagy is a szakadék az abszolut szabad elbújási lehetőség és a félelem között, hogy jelentéktelenné válunk, vagy elfelejtenek bennünket! Van, akinek egész életében gonddá válik ez a feszültség, még akkor is, ha kifelé úgy tesz, mintha nem érdekelné, vagy cinikusan gúnyolódik fölötte.

3.

Isten kérdése viszont többszörös hazugságon kapja Ádámot. Ádám azt állítja például, hogy fél. Pedig erre tulajdonképpen egyáltalán nem volna semmi oka, hiszen Isten nem félelemre teremtette. Ugyanakkor elhallgatja, hogy az Istennel való félelemmentes közös együttélést ő már tulajdonképpen felmondta. Áthágta Isten tiltását és evett a tiltott fáról, amivel egyben önállósította magát Istentől. Szakadék támadt kettejük között. Aminek kettős következménye lett. Egyrészt úgy diktálta neki a hirtelen támadt lelkiismerete, a saját terméke, hogy ő független, önálló lény, s önmaga fölött egyesegyedül maga intézkedik. Másrészt belekóstolt abba, hogy jó és eredményes bármiféle parancs, törvény, rendelkezés áthágása. Maradt volna Istennel közösségben, s zavartalanul élhetett volna eredeti romlatlanságában, ártatlanságában. Mivel azonban Ádám, a saját látása szerinti szabadságnak nevezett felkelést és önállósodást választotta, ennek fejében a tudás, a hatalom, a vétkezés képességét szerezte meg, s vele elveszítette az ártatlanságát.

Ezt a végzetes cserét drágán kellett és kell ma is megfizetni az emberiségnek. Nem mondok téveset, ha azt állítom, hogy a mára szinte gigantikussá nőtt sok tudásunk soha nem egyértelműen csupán a jót szolgálja. Miközben személy szerint is hálás vagyok a gyógyítás és eszközei szédületes fejlődéséért, ugyanakkor félelemmel és borzadállyal kell tudomásul vennünk az élet elpusztítása, a rombolás és az ölés technikáinak egyre tökéletesebbé válását. – Abban is sok jó rejlik, hogy ma már hatalmunk van sok minden fölött, amiről pár évtizeddel ezelőtt még csak álmodni sem mertünk volna. Ugyanakkor pedig hátborzongatóan éljük meg azt a sok visszaélést, amelyet hatalmon levők gátlástalanul követnek el. Mert akinek hatalom van a kezében, azzal tudjuk, hogy vissza is élhet. S ha arról mernénk egy szép napon álmodni, hogy feltalálunk olyan állami, vagy társadalmi formát, amelyben senkinek nem lesz lehetősége a hatalommal való visszaélésre, akkor arra valószinűleg hiába várunk. Mert Ádám óta tudjuk, hogy minden törvényt, parancsot, tiltást vagy óvást meg lehet szegni, meg lehet taposni, át lehet hágni. Sőt ennek – bizonyos esetekben – még örülni is tudunk, mert élvezettel tesszük. Tegye szívére a kezét, akit még nem ejtettek meg ilyen gondolatok például adóbevalláskor, közlekedési szabályok áthágásakor, rend és tisztaság elleni vétkezéskor... De aki itt moralizálni akar, annak Jézus szavára kell felhívnunk a figyelmét: „Képmutató, vedd ki előbb saját szemedből a gerendát....hogy kivehesd testvéred szeméből a szálkát.“ (Mt 7,5).

4.

A legnagyobbat azonban azzal hazudja Ádám, amikor azt állítja, hogy azért bújt el és félt, mert Évával együtt „kinyílt a szeme“ és felfedezték mezítelenségüket. Megteremtésükkor szükségesnek tartotta a szentíró annak hangsúlyozását, hogy „mindketten mezítelenek voltak... de nem szégyelték magukat“ (1Móz 2,25). Miért most hát a „nagy felfedezés“ és a fügefalavelekből sebtiben fűzött ágyékkötő hirtelen fabrikálása? Kifogynék az időből, ha elsorolnám az erről támadt bölcs és kevésbé bölcs spekulációkat! Például azt, hogy itt tulajdonképpen nincs másról szó, mint arról, hogy a kamaszodó fiú vagy lány egyszerre felfedezi a nemiségét. Vagy a 20. század nagy megváltójának kikiáltott Freud-i tanítást, miszerint egész emberi lényünk csupán a szekszualitás körüli forgás. Hogy ekörül forog az emberiség javarésze, azt sikerült elhitetni a világgal, s azóta szinte hálálkodva magasztalják például a szex-üzletek első megalapítóját, aki felszabadította volna az emberiséget a szekszuális görcsökből. Ugyanakkor viszont kitartóan és bűnösen hallgatunk a gyermekszülő gyermek-anyák tömegeiről, engedjük, hogy ilyen vagy olyan izmus nevében tartósan egymás ellen izgassák föl a nemeket, hogy szalonképessé tegyék a perverzitást, azaz a nemiséggel való megannyi visszaélést. Ha ez a szekszuális görcsökből való kiszabadítás, akkor tökéletes munkát végeztek!

Azt gondolom azonban, hogy ezt az édenkerti jelenetet nem szabad ilyen spekulációkra fölhasználni. Itt másról van szó. Egyrészt arról, hogy Ádám tévedett, amikor Istentől való elszakadásával gondolta elérni a teljes függetlenségét. Mert egyszerre kiderült, hogy a határtalan szabadság szélén új határ jelent meg, Éva, a maga határaival. S mindkettőjük közé gyorsan kellett – mintegy kölcsönös védekezésül mostmár – anyagban az ágyékkötő. És a szégyenérzet – a lelkiismeret megnyugtatására. A nemiség elfedése és a szemérmetesség gyötrelme újabb feszültséget jelentett. Hogy ma mindkettőt erőszakkal, sőt kéjjel dobják le magukról sokan, az még távolról sem jelenti azt, hogy ezt a nagyon emberi kérdésünket így tartósan megoldottuk volna.

Mert az így előállt új helyzeten máig sem változott semmi. Továbbra is ott perzsel a vágy a másik birtokbavételére, s ugyanakkor függetlenek és önállóak akarunk maradni. Pedig egymásból és egymásért vagyunk. S ezt a legtökéletesebb törvény sem tudja maradandóan szabályozni vagy megoldani. Ide egészen más megoldásként szólal meg Jézus: „Amit az Isten egybekötött, ne válassza el az ember!“ (Mk 10,9) De ne is keverje össze! Hozzátehetnénk: még olyan biztosnak gondolt ágyékkötővel vagy álszeméremmel sem! Megoldási javaslatot kaphatunk – s ez egy tökéletesen más szint, mint a törvények szintje – Pál apostoltól. Szerinte itt csak a szeretet mindent áthidaló ereje ad megoldást: „A szeretet türelmes, jóságos, nem irígykedik, nem kérkedik... nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát...mindent elfed, mindent hisz, mindent eltűr.“ (1Kor 13,4-7) Ez pedig fölötte állóvá emeli a nemek egymáshoz való kapcsolatát minden törvényen.

Hol vagy Ádám? – Hát itt vagyunk, Úristen, az elbújás gyönyöre és a meg-nem-találás félelme között ingázva. A teljes szabadság és függőség dilemmájában. A másik megkívánása és a magunk függetlensége mindenáron való megvédeni akarása között.

Csak el ne bújjunk! Álljunk Isten elé. És kérjük, hogy így fogadjon el bennünket. És bocsássa meg eltévelyedéseinket. Ahogy azt Jézus igérte. Ámen .


Tovább a következő prédikációhoz
 
Vissza a prédikáció-jegyzékhez
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2010