Gémes István prédikációi
Sorozaton kívüli prédikációk

 

Karácsonyi jel
(Lk 2,10-12)

(Karácsonyi és egyben keresztelői prédikáció, az istentiszteleten kereszteltük K.Attila Balázst.)


Egy Bánságból elszármazott német írónő irodalmi Nobel-díjat kapott nemrég, mert egy embertelen, elnyomó rendszer alatti vergődését véste a világ tudatába. Munkájában különös szerepet kapott egy jelentéktelen textildarab, amely számára a megaláztatás, kiszolgáltatottság, de egyúttal az emlékezés és menekülés megjelenítője is lett: egy zsebkendő. Tehetséges írónak kell lenni ahhoz, hogy ez a mindennapi használati tárgy ilyen felmagasztosult szerepet és jelentőséget kapjon. Állítólag már a Nobel-díj átvételekor biztos volt, hogy a díjazott művet 23 nyelvre kérték lefordításra. Világhírűvé lesz tehát egy zsebkendő.

A karácsonyi történetben is szerepel egy textildarab amit most nem lehet említetlen hagyni, amikor egyrészt itt Veletek a karácsonyi gyermek születését ünnepeljük, másrészt Attila Balázst kereszteljük. Mária bepólyálta gyermekét, akárcsak Attila Balázst az édesanyja. Jézust bepólyálta Mária és így lett ismertté az egész világon, több, mint 2 ezer év óta. Attila Balázs jövőjébe nem látunk bele, de gondolom, hogy rábízhatjuk Arra, aki őt élettel ajándékozta meg és keresztelésekor „fiává” fogadta.

1.

Először talán arra kellene most figyelnünk, hogy Lukács milyen szinte hétköznapi módon közli velünk Jézus megszületésének tényét és a körülményeit. Hogy a születendő gyermek szülei nem találtak szállást, az valahogy természetes, ha népszámlálás idején a kisváros minden szállóját elözönlötték az evégett ideutazott, összeirandó adófizetők. A hely, ahol végül is megszüli Mária a gyermekét, az lehetett a karavánok istállója csakúgy, mint talán egy közeli barlang, amelyben állatokat is őriztek. Valószínű, hogy ez az alkalmatosság valamiképpen a szabadban lehetett, mert az odasiető pásztorok is „szabad ég alatt” tanyáztak. Az újszülöttet édesanyja bepólyálja, amiben szintén semmi rendkívüli nincsen, ez kijár minden világrajött újszülöttnek.

Meg kell tanulnunk tehát ezt a történetet a maga mindennapiságában látnunk. Mert Lukács tudósítása semmiféle romantikus álmodozásra nem nyújt alkalmat. Kegyes emberek fantáziája találta ki a „szőkefürtű kisdedről” szóló gügyögést, mint ahogy népi játékaink kucsmás és pásztorbotos juhászait, akik bárányt, sajtot, tejet hoznak a kisgyermeknek. Ilyenekről Lukács mit sem tud, de, hogy bepólyálták a gyermeket, azt kétszer is olvashatjuk a történetében. S ennek különös jelentősége kell legyen.

Mindenekelőtt az, hogy a gyermeknek védelmet nyújt, mert védelemre szorult. Szakemberek szeretnek értekezni arról, hogy milyen megrázkódtatás ér bennünket világrajöttünk alkalmából. Az anyai test meghitt melegéből ki- és belecsöppenünk ennek a világnak a hidegségébe. Vannak rovarok és egyéb élőlények, amelyek szinte perceken vagy órákon belül már önálló lények lesznek. Csak mi, emberek, vagyunk rászorulva pótmelegre, és nem csak a születésünk pillanatában, hanem még éveken, vagy rossz esetben még évtizedeken át is. Lukács erről talán ilyen tudományosan nem tud. De bizonyára tud embervoltunk kiszolgáltatottságáról, megsérthetőségéről és védelemre szorultságáról.

Nos, ebben van éppen az egyik üzenete. Ez az újszülött ember ilyen gyökeresen osztja a mi emberi sorsunkat. Isten vele sem tett különbséget és kivéltelt. S ha belegondolunk, hogy Jézusnak is egy életen át része volt támadásokban, üldöztetésben, sőt a végén még meghurcoltatásban is és tönkretették az életét – akkor rájövünk, hogy milyen isteni védelemben részesül ő születésekor. Erre szüksége van, mert ő is, hozzánk hasonlóan, magatehetetlen és kiszolgáltatott gyermek. S ha hozzávesszük, hogy amikor az Ótestámentumban rólunk, emberekről van szó, akkor olyan kifejezést is olvasunk, hogy „segítségre szoruló lények” vagyunk. Ne feledjük el, hogy Isten már Ádámnak és Évának „pólyát”adott, amikor felruházta őket és védelmet ígért nekik. Így látta el védelemmel a betlehemi gyermeket is. Ahogy ez azóta is kijár minden újszülöttnek.

Adjunk hálát Attila Balázs keresztelésekor Istennek, hiszen a Szentírás azt mondja, hogy a szent keresztségben éppen ez történik: Isten látja kiszolgáltatottságunkat és a keresztségben mintegy felöltöztet, hogy védve legyünk a gonosz, a bűn ellen. Megköszönjük Neki azt is, hogy Attila Balázsnak édesanyja, édesapja van, akik felvállalták gyermekük jövetelét és vele a megőrzésében való önzetlen együttműködést. És szomorúan imádkozunk azokért, akik világra sem jöhettek, vagy akik megszületésük után nem számíthatnak gondoskodó szívekre és kezekre. UNO statisztikák szerint kb. 250 millió ember él menekültként a világon. S milyen nagy része lehet ennek az apátlan-anyátlan gyermek?!

2.

Az egyszerűség és mindennapiság a továbbiakban is megfigyelhető. Mindenekelőtt abban, ahogy az angyali üdvözlet kezdődik: „Ne féljetek!” Hogy a félelem az életünk egyik legmakacsabb kisérője, arról már millió tanulmányt és értekezést hallhattunk. Ritkán szoktak azonban arra figyelni, hogy mikor a Bibliában mikor van először szó arról, hogy Ádám, az ember, félt? Bizony azután, hogy ellene szegült az Isten kimondott tiltásának. Rögtön elrejtőzött és nem mert Isten szeme elé kerülni. Amikor pedig azt kérdezte az Úr: Hol vagy? Azt felelte, hogy félelmében bújt el. S azóta az Isten elől való bújkálásba belebonyolódott ember a félelemben keres menedéket a félelmei ellen.

A betlehemi pásztoroknak is szüksége volt az angyali biztatásra, hiszen olyan káprázatos égi tűzijátékot láttak, amelynek nagyságától és fényétől megijedtek. De ennek a félelemnek semmi köze nincs ahhoz, amit a vallásellenes propaganda a vallás szülőanyjának nevez: hogy ti. az embereknek a természeti jelenségektől – mennydörgés, villámlás, égzengés – való félelme szűlte volna a vallást. A pásztorok többet láttak természeti tüneménynél, jelenségnél.

Az angyal továbbra is valami mindennapit és általánosan érthetőt mond. Azt mondja, hogy nagy örömöt hirdet. Ez a „hirdetés” szó görögül úgy hangik, hogy „evangelizálás”. S ezt még a jámbor pásztorok is érthetik, hiszen akkoriban ilyen evangelizálásnak lehettek mindig tanúi, ha egy uralkodó, király, fővezér vagy császár született. Ennek bejelentése volt az „evangélium”. Nos, az angyal is így hirdet meg Valakit, akit a próféták már régen így jövendöltek meg: „Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk. Az uralom az ő vállán lesz ...” (Ézs 9,5) „Uralma növekedésének és a békének nem lesz vége a Dávid trónján és országában.”

Igen, itt is királyi gyermeket kell meghirdetni, s ez az igazi evangélium. Messiás, az Úr felkentje érkezik, még akkor is, ha valami karavánszeráj jászolában fekszik. S ennek a csodának a megismétlődése kicsiben minden újszülött megérkezésével megtörténik. Attila Balázs szülei szemérmesen válaszoltak, amikor azt kérdeztem, hogy milyen érzés volt karjaikban tartani elsőszülöttjüket? De magam bevallhatom, hogy mindhárom gyermekünk megszületésével szinte új korszak kezdetét véltem megérkezni. S emlékszem, hogy az egyik születése előtt olvastam a világhíresnek kijelentett orosz nevelő frivol mondatát: „Minden szülő messiást lát a megszületett gyermekében és az csak később válik megszokott pimasszá”. Emlékszem, hogy felháborodtam ezen! Minden születő, új élet magában hordozza Isten végtelen szeretetének és ajándékozó kedvének minden jelét. A kérdés az, hogy szülők, keresztszülők milyen kincset hoznak ki belőle, hűséggel, szeretettel és példamutatással. Kívánjuk, hogy Attila Balázs családjának is sok öröme teljék benne és neki is a családjában.

Végül még valóságérzetről tanúskodó kijelentést tesz az angyal, amikor azt mondja a félve csodálkozóknak, hogy számukra üdvözítő született. Itt is olyan kifejezést használ, amit a zsidó hallgatók a Messiás szóval ismertek, a görögök pedig az isteneikről ugyanezt vallották. Nem ámítja hát az embereket, nem akarja elszédíteni, elkábítani vagy elködösíteni őket, hanem a valóságra irányítja a tekintetüket: Ez az igazi!

Mindezzel az angyal a lényegre, a megszületett gyermekre hívja föl a figyelmet. ő az esemény lényege, közepe, értelme és ajándéka az emberiségnek, nekünk. Ez indította Luthert arra a szellemes megfigyelésre, hogy igen sok ember jut el Betlehemig. Ám megelégesznek azzal, hogy látták a pólyát és visszafordulnak. Pedig nem a pólya – ez a textildarab – a fő, akár a Nobel-díjas írónőnél sem a zsebkendő. Hanem az, Aki belehelyeztetett. A pólya, a zsebkendő üzen, tartalmaz valamit. Jellé válik.

S amikor mai elesettségünket látom, s vele és benne ezt a fékezhetetlen ádventi-karácsonyi nyüzsgést, eszembe jut a reformátor szellemes megjegyzése: csak a pólyalátás végett kell nekünk ez az ünnep?! De arra alig is vagyunk kíváncsiak, hogy a pólya azt takarja, akit Isten küldött nekünk megmentőül és szabadítóul. S akinek az arcáról őt magát, az Istent is megismerhetjük. Ahogy azt János evangélista írta: Az Istent soha senki nem látta (de) az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt (Jn 1,18).

Máté mondja el, hogy József azt az utasítást kapta, hogy ha megszületik a Gyermek, nevezze Immánuelnek, ami azt jelenti, hogy „velünk az Isten”. Ez a csoda, az Isten velünk együttlakásának csodája történt meg, s azóta van közel hozzánk, van velünk az Isten. S ennek a csodának jele minden újszülött, akit éppen a keresztségben ennek a közeli Istennek a kegyelmébe és megtartó szeretetébe ajánlunk. A keresztség efelől győz meg bennünket: nem hagyott magunkra, velünk van az Isten.

3.

Alig is megbocsájtható vétket követnénk el, ha az angyali üdvözlet legfontosabb szaváról megfeledkeznénk egy karácsonyi igehirdetésben. Az angyal ugyanis azt mondja, hogy ő az elképedt és megijedt pásztoroknak örömöt hirdet, s ez az egész népé is lesz. S ha az előbb a félelmet, mint emberi életünk legkonokabb kísérőjét említettük, akkor tegyük hozzá rögtön, hogy félelem és öröm kizárja egymást. Aki fél, annak beszűkül az érzelmi, de az értelmi világa is. Aki fél, az kétségben van a jövője felől és alig is tud a jelen feladataival foglalkozni.

Azért realista ez a betlehemi angyal: ott hirdet örömöt, ahol félnek. A félelem helyet kell adjon az örömnek. Persze ez nem megy parancsszóra. S a változást meg kell alapozni. Öröm ott születik, ahol valami nagyon jó tapasztalatban volt része az embernek: kapott valamit, adhatott valakinek valamit, kedves emberrel találkozott. Bibliakutatók azt állítják, hogy így keletkeztek az ünnepek. Ünnep egy nép megmenekülése, akárcsak egy elveszettnek hitt fiú hazatérése, egy elkódorgott bárány megtalálása, egy gyermek születése. S ahol ilyen ünnepet ülnek, ott biztos helyen van az öröm.

Nem lehet csodálkoznunk, ha Attila Balázs családja örül a gyermek megjöttének és megkeresztelésének.Azon pedig szintén nem, hogy alig is van karácsonyi énekünk, amelyből hiányozna az öröm, az újjongás, a halleluja és istendícséret. Gondoljunk a „Fel, nagy örömre...” kezdetű énekre. Vagy gondoljunk a 155. énekünk 4.versére, amelynél mélyebbet nehéz elképzelni:

„Csak egyet, egyet kérhetek, / egy égi jóra vágyok / Hogy a szívemben végy helyet / Ó Jézus, bárhol járok / Tedd jászladdá a szívemet / Jer, térj be és betér veled / az ÖRÖM égi fénye.”

Így jutottunk el a pólyától, a fontos textildarabtól a Gyermek megszemléléséig, hogy félelemtől kisért életünkből az öröm űzze el a szomorúságot, a bánatot. Amit nálamnál sokkal költőiebben fogalmaz meg János levele:

„Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az ÉLET IGÉJÉRŐL ... Ezt azért írjuk meg Nektek, hogy ÖRÖMÖTÖK teljes legyen.”(1Jn 11-4)


Vissza a prédikáció-jegyzékhez
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2009