Gémes István prédikációi
Sorozaton kívüli prédikációk

 

Egymásra utaltak[ * ]
(1Kor 4,1-5)

Ezzel kívánok sok-sok istenáldást az Úr új esztendejére!

A gyülekezetben hivatalába iktatják az új lelkészt. Első igehirdetését ezekkel a mondatokkal kezdi: „Kedves gyülekezet, nem azért jöttem hozzátok, hogy a szájatok íze szerint prédikáljak, mert én csak Isten előtt érzem magam felelősnek azért, amit teszek. ő az én egyetlen bírám.“ – A gyülekezet megrőkönyödve hallgatja ezt a nem éppen kedves belépőt. A mondat mellbevágja, sőt haragot és felháborodást vált ki belőle. Hadd kérdezzelek meg most benneteket, ti hogy reagáltatok volna egy ilyen prédikáció-kezdetre?... A lelkész nem érti a felháborodást, s amikor kérdőre vonják, egyszerűen Pál apostolra utal, aki mai igénkben tényleg ezt írta a korintusiaknak: „Legkevésbé sem törődöm azzal, hogy ti hogy ítélkeztek fölöttem...mert aki felettem ítélkezik, az Úr az.“

Tényleg, a mára előírt igénkben állnak ezek a mondatok, s ezért szólnunk kell róluk. Még akkor is, ha ezen a közös, német-magyar istentiszteletünkön talán többen inkább hallanának valamit a két gyülekezetünk közös, jó munkájáról, népek, kultúrák békés találkozásáról, integrációról vagy egyébről. Azt hiszem, ehelyett együtt kell beszélgetnünk a közös munkánkról, jelesül arról, hogy hogyan végezzük mi lelkészek a szolgálatunkat, s ennek mi a viszonya a gyülekezethez? Elvégre, mi lelkészek szegről-végről mégiscsak amolyan Keresztelő János-utódok vagy követők vagyunk, s az egyházban ősidők óta az ő emlékének és útkészitő munkájának szenteljük a harmadik ádventi vasárnapot. „Készítsétek az Úrnak útját!“ – ennek az ótestámentumi igéretnek a megvalósítására ez a torzonborz pusztai ember vállalkozott annakidején.

Kezdjük hát a lelkipásztorokkal, velünk! Kik is vagyunk mi? Krisztus szolgái és Isten titkainak sáfárai, mondja Pál. Kicsit elegánsabban így is fogalmazhatnánk: Krisztus mennyei udvartartásának magasabb hivatalnokai, Isten titkainak koronaőrei. – Szerényebben fogalmazva: segédek, adjutánsok, asszisztensek, sőt teherhordók. Mert bizony a görög szövegben szereplő, gazdag árnyalású szót legjobban ezekkel a kifejezésekkel kellene lefordítani!

56 év óta szinte minden nap találkozom azzal a kérdéssel, hogy vajon ezeknek az újtestámentumi direktíváknak megfelelően végzem-e a szolgálatomat. Akkor is például, ha amolyan tessék-lássék módon tartok meg egy biblia- vagy konfirmációs órát? Akkor is, hogyha a legkisebb részvét és együttérzés kimutatása nélkül végeztem el egy temetési szertartást? Akkor is, ha valaki bajbajutottat azzal utasítottam el, hogy most fontosabb dolgom van? És akkor is, hogyha az istentiszteleti szolgálat elvégzése nálam már csupán csak rutin kérdése? Ezekkel a nem szónoki kérdésekkel szembesülök állandóan és velük és a rájuk adandó válaszommal bizony egyedül az Isten (és a lelkiismeretem) előtt állok. Itt bizony a legjobb gyülekezetnek sincs sok beleszólása a megítélésembe vagy a felülvizsgálatomba! Mert valahogy János követője szeretnék abban is lenni, ahogy kételyei támadtak, amikor a maga szolgálatát azon mérte le, hogy mennyire hasonlítható-e ahhoz, amit Jézus végzett Isten előtt az emberekért? Helyes volt-e, nem tévesztett-e célt vele? Igen, ilyenkor közvetlenül az Istennek tartozom felelősséggel és jaj nekem, ha elítél a lelkiismeretem!

De hadd élezzem még tovább a kérdést: tényleg mindig is úgy viselkedtem, dolgoztam, végeztem a szolgálatomat, hogy kiérdemeltem volna a Krisztus szolgája és Isten titkai sáfárja kitüntető címet? Az újtestámentum szemlélete szerint egy segéd vagy asszisztens urának tökéletes kiszolgáltatottja és alárendeltje. Soha nem léphet föl úgy, mintha ő maga lenne az Úr. Isten titkai sáfárjaként sem büszkélkedhet azzal, mintha azok az ő tulajdona lennének. Hát nem lépünk föl sokszor úgy, hogy a népszáj „urak a papok“- at kiálthat? És milyen sokszor megelégszünk csupán azzal, hogy egyszerüen vegyék készpénznek, amit mondunk és ne kérdezősködjenek annak igaza és tartalma felől? S ha néha mégis nekünk szegeznek egy kérdést, igazán soha nem veszünk elő a tarsolyunkból valami pót-titkokat, amiket igazában talán csak mi értünk? S azok maradnak a mi „titkaink“?! Keresztelő János nem árult zsákbamacskát és merte tovább adni még azt a kemény üzenetet is, amely nyilván őt magát is megdöbbentette! De kézzel-lábbal tiltakozott, amikor lelkes rajongói megváltóvá akarták tenni: „Én nem vagyok a Krisztus. Neki kell növekednie... nekem pedig kisebbé lennem.“ (Jn 3,30)

Lehet, hogy jó szolgája vagyok Krisztusnak. De akkor máris elém kerül a keresztkérdés: hány ember kapott kedvet a szolgálatom hatására, arra, hogy szintén szolgatársammá legyen ebben a munkában? – S ha mégolyan jó sáfára vagyok is Isten titkainak, akkor sem kerülhetem ki a következő ellenőrző kérdést: Hány embert tettem kíváncsivá arra, hogy izgassa, érdekelje, feldobja az isteni megváltás és embermentés rejtélye és titka? Magyarul így is kérdezhetném: hány embernek mutattam meg az Istenhez vezető keskeny útra való eljutást és a nála ránk váró öröm renménységét? Mert engem ezen kell lemérni, s nem más képességeimen. Nem hiszem, hogy ez a pusztai vegetáriánus Keresztelő rendkívül képzett és művelt ember lett volna. Kortársai sem a bölcsességét, sem a tehetségét, sem a teljesítményét vagy sikereit értékelték, hanem annál inkább a nagy hűségét. Hogy félre ne értsük: nem hűségét valami intézményhez, a szakmájához, az emberekhez, hanem egyedül az isteni titkokhoz. S ebből adódik számomra a következő és döntő kérdés: mennyire vagyok hűséges a rámbízott evangéliumhoz, az embereknek az Úr felé vezető útja egyengetése szolgálatához? Higgyétek el, hogy erre nem mindig, vagy csak feltételesen tudok megnyugtató választ adni!

*

Mivel azonban lelkipásztorok és gyülekezet – ahogy azt német testvéreink mondani szeretik – ugyanbban a csónakban ülünk, mai igénk a gyülekezet számára is tartogat néhány kemény kérdést. Azt például, hogy mit vártok el egy lelkésztől? Számomra megdöbbentő élmény üresedésben levő lelkészi állások meghirdetésének olvasása. Mi mindent várnak el gyülekezetek jövendő lelkészüktől?! Hányszor állnak a kiírásban kívánságok és dolgok, amiknek legfeljebb egy abszolut tökéletes ember tudna csupán megfelelni. Mi pedig egyáltalán nem vagyunk azok. De milyen ritkán olvasható az, hogy egy gyülekezet nem vár senki másra, mint valakire, aki Krisztus hű szolgája és Isten titkainak megbízható őrzője?! Hát nem az az igazság, hogy legtöbbször lényegtelen külsőségeket emelnek magasra, de a lényegeset már el sem várják tőlünk? Hadd kérdezzelek meg: ha Nektek kellene egy kívánság-katalógust összeállítanotok egy új lelkészről, vajon mik lennének a minimális és maximális elvárásaitok? Beírnátok, hogy okos, intelligens, jó modorú, barátságos, közvetlen és közlékeny legyen? – ez csak hagyján. De szerepelne-e ezek között, vagy mellettük, a megfellebbezhetetlen kívánalom, hogy Urának hűséges szolgája és az isteni titok, az üdvösség megrendíthetetlen hirdetője legyen?

*

De van egy másik kérdése is igénknek, amely a gyülekezetnek is szól. Az Újtestámentum sehol nem tud rólunk, mint valami papi rendről, annál inkább azonban a minden hívők általános papságáról! Ezért lelkipásztorok és gyülekezetek felé közösen irányul a keresztkérdés: mit teszünk azzal az elkötelezettséggel, amit a megkeresztelésünkkel vállaltunk magunkra? A szent keresztségben Isten elkötelezett bennünket, egyenként arra, hogy a keresztségben bennünket testvérévé fogadó Jézus Krisztus szolgái legyünk. Valamennyien! S ha ez igaz, akkor kérdezzük meg magunkat őszintén, hogy mit tettünk a magunk részéről azért, hogy az Isten csodálatos titkaival ismertessük meg ezt a világot? S ha ezt a kötelezettséget nem vállaltuk, vagy éppen elszabotáltuk, hogyan állunk meg a saját lelkiismeretünk, és hogyan az Isten előtt?

Bizony ez az ige mérlegre, a közös mérlegre tett bennünket, gyülekezetet és lelkipásztorokat. Könyörögjünk irgalomért és a Szentlélek megujító erejéért. Ámen.


[ * ]Fenti igehirdetés németül és magyarul hangzott el a Württembergi Magyar Protestáns Gyülekezetünket befogadó és támogató Stuttgart-Bad Cannstatt-i Luthergemeinde közös istentiszteletén, 2009.dec.13-án.


Vissza a prédikáció-jegyzékhez
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2009