Gémes István prédikációi
Sorozaton kívüli prédikációk

 

Ha az Isten... [ * ]
(Róm 8,31-32)



Talán nem is nagyon illik a kirándulásunkhoz és gyülekezeteink találkozásához az az alkalom, amely ennek a jól ismert bibliai szakasznak a kiválasztásához vezetett. Mégis elmondom, mert egyháztörténetünk egyik fontos alakjára vezet vissza bennünket. Egyúttal pedig azt az örök kérdést is nekünk szegezi, hogy hogyan is állunk mi az Istenbe vetett bizalommal?

Az 1560. április 19-re virradó éjjelt nyugtalanul töltötte a reformáció második legfontosabb embere, Melanchthon Fülöp. Súlyos betegen feküdt, szemben a halállal, s közben ez a kérdés foglalkoztatta: ha Isten velünk, ki (van, lehet) ellenünk? Tegnap volt ennek 448. évfordulója. Hogy mire jutott töprengéseiben és mély imádságában az az ember, akit már életében „praeceptor Germaniae“, sőt „praeceptor Europae“-nak, Germánia, Európa tanítójának tituláltak, nem tudjuk. De azt igen, hogy ha rajta múlott volna, soha sem szakad szét a nyugati kereszténység, azt meg még inkább, hogy soha nem tudott belenyugodni abba, hogy a kezdődő reformáció németországi és svájci ága nem tudott megegyezni és megbékélni egymással. Luthert elkísérte legfontosabb tanácskozó útjain és fájlalta a megegyezni nem tudást. – Mindenesetre, amikor veje megkérdezte őt, hogy kíván-e még valamit, röviden azt felelte: csak a mennyet! Estére, mélyen „imádkozva és csendesen“, hazahívta Isten ezt a tudós és sokat megviselt szolgáját. De már halála előtt is vagy 30 évvel megjelent róla egy rézmetszet, amelyre ugyanezt a páli igét vésték: HA ISTEN VELÜNK, KI ELLENÜNK? Úgy látszik, élete fontos és jellemző igéi közé tartozott, amely egy életen át foglalkoztatta és nem csupán halála küszöbén.

De mit kezdünk mi, mai keresztények ezzel az igével? Ha időnk lenne rá, legszívesebben megkérdézném sorban valamennyiőnket, magamat is beleértve. Mit válaszolnátok, válaszolnánk rá?

1.

Hadd kezdjem rögtön reklamálással, mai korunk egyébként is egyik legszembetűnőbb jelenségével! Engem nagyon zavar a mondat elején a HA szócska. A szófejtés tudósai szerint eredetileg időhatározó lehetett a „majd ha...“ és később alakult volna át feltételes mondatok kötőszavává. Ha ez vagy az lesz....; ha megigéred, hogy...; majd ha jó idő lesz...; – ilyen mondatokat gyakran használunk, s ezek mind feltételhez kötött kijelentések. – Egy másik feltételezés szerint a szócska önkéntelen hangkitörésből keletkezett, mert kimondója elcsodálkozott, meglepődött, megdöbbent vagy éppen haragra lobbant. És kimondta hirtelen: ha...

Pál apostol mondatában valahogy mindkettőt benne érzem. A feltételezést, hogy egyáltalán ki lehet ellenünk, HA, AMENNYIBEN velünk az Isten. De azt gondolom, hogy életünknek lehetnek olyan pillanatai, amikor elakad a szavunk, rádöbbenünk valamire, „leesett a tantusz“, s ilyenkor csaknem hogy kicsúszik a szánkon az ahá, óh, vagy a ha. Nem készültünk fel rá, meglepetés ért, elképedtünk valamin vagy megörültünk valaminek, s akkor ez a reakciónk.

De hát j o g o s - e a feltételezésünk, hogy velünk az Isten? Azt gondolom, hogy boldognak mondhatja magát az, aki még nem élte át az Isten-nélküliség nyomasztó és bénító hatását. Hányszor állunk meg ledöbbenten egy-egy sorscsapás talánya előtt? Hányszor jutunk zsákutcába, s egyszerre kénytelenek vagyunk rádöbbenni, hogy se hé, se há?! No és nem éppen ilyen helyzetekből született meg embervoltunk legtipikusabb kitörése: Ha Isten volna, akkor ezt vagy azt nem engedhette volna meg!? Lelkészi szolgálatomban igen sok, ilyen kérdésekkel gyürkőző és reménytelenül elbukó emberrel találkoztam. Ha, amennyiben velünk az Isten, akkor nincsen baj! No és ha nincs velünk?

Azt szeretném most elmondani Nektek, Testvéreim, hogy ezek a nyomasztó kérdéseink nem ismeretlenek Isten előtt. Miért igérttette volna meg különben a Názáreti áccsal, Józseffel, hogy ha fiatal felesége, Mária, megszűli elsőszülött fiát, ne féljen, inkább nevezze azt el IMMANUEL-nek? Ami annyit jelent, hogy „velünk az Isten“, mégpedig minden „ha“ nélkül?! Mert Ádám és Éva kiűzethetett minden idők kezdetén a tökéletes Isten-közösségből, mégsem vette le róluk szemét a Teremtőjük. Máig is felajánlja, mindig újra meg újra, fáradhatatlanul, hogy a maga részéről semmi akadálya annak, hogy ő velünk legyen. Kérdés azonban az, hogy a mi részünkről igény van-e a Vele való járásra, az ő közösségére, irányítására és védelmére? Vagy csak akkor reklamáljuk az ő vélt távollétét, amikor ezzel palástolni akarjuk a magunk tehetetlenségét? Akkor kapaszkodnánk csak bele, amikor már az utolsó szalmaszál is elúszott?

Melanchthon egészen másképpen hitt és gondolkozott. Közel hatszáz, latinnyelvű költeménye között találtam többek között egyet, amely arról tanúskodik, hogy számára az Istennel való közösség nem elsősorban a veszendőbe menő helyzetek végső megoldása volt. Hanem szíve mélyéből hála és dicséret szakadt fel, – éppen a megtapasztalt istenközelség áldásai okán! Szabad fordításban körülbelül így hangzik ez a költemény: „Engedj benne élnünk a hűek seregében / s megmaradnunk neved és Fiad örök dicséretében.“ Isten azt ígéri, hogy ő mindig velünk van. Kérdés, hogy mennyire számíthat arra, hogy ezt igényeljük is?

2.

De nem csupán reklamálni szeretnék, hanem inkább elmélyíteni ezt az egyébként is a Szentírás egyik legmélyebb mondatát. Az eredeti szöveg szerint ugyanis Pál nem azt mondja, hogy velünk van az Isten, hanem, hogy é r t ü n k. Magyar nyelvünk, úgy látszik, nehézkesebb ebben az esetben, mert mind Károli, mind az új fordítás megmaradt a régi „velünk“-nél. Pedig a németek „für uns“-t, az angolok „for us-t„ a franciák „pour nous“-t, a szlávok „za nás“-t fordítanak.

Jelent ez egyáltalán valami különbséget? Nem szőrszálhasogatás ez csupán? De mennyire, hogy jelent! Ha ugyanis Isten velünk van, az lehet olyan általános kijelentés, amelyen nem sokat értünk. Elmondhatja igen sok kortársunk, s mondja is, aki esetleg különben nem is hisz. Csak nem tagadhatja annak lehetőségét, hogy végül is mégis csak kell legyen fölöttünk valaki... S ez lehet puszta, semmitmondó spekuláció, kibeszélés vagy legfeljebb halvány sejtés. Mennyivel többet mondok azonban, ha azt jelentem ki, hogy é r t e m van az Isten! Mert akkor nem arra az elméleti-filózófiai kérdésre összpontosítok, hogy v a n - e , hanem, hogy t e s z - e értem az Isten?

S akkor érdemes elolvasni a Római levél nyolcadik fejezetét, amelyből mai igénk is való, amelyben Pál részletesen kifejti, hogy mit tesz, mit tett értünk az Isten? Azt, hogy Lelkét adja nekünk vezetőül és szószólóul. Ez a Lélek nem hagy békét, hanem űz, hajt bennünket, hogy fedezzük fel végre, hogy mi Isten gyermekei vagyunk, s őt Atyának szólíthatjuk; hogy Jézus Krisztust nem csupán valami történelmi alaknak küldte el, hanem azért is, hogy Vele együtt tartozhassunk az Isten nagy és szeretett családjához. Hogy ott tapasztaljuk meg és élvezhessük a tökéletes szabadságot, amelyért Jézus az életét adta.

Érezzük, miért kiált föl olyan felszabadultan Pál, amikor azt közli a rómaiakkal, hogy „nincs tehát most már semmiféle kárkoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak.“ (Róm 8,1) Ennek gyönyörű megzenésítése Bach csodálatos motettájának egyik fő tétele: Igen, nincs már semmi kárkoztatásunk (Károli szerint), mert érettünk van az Isten. Csak így szabadulhatott fel Pál, s vele együtt mi is az Isten önfeledt és felszabadult dícséretére. Ma, Cantate vasárnapja jó alkalom arra, hogy ezt gyakoroljuk is. A mi bibliai versünket így vezeti be Pál: „Mit mondjunk hát ezekre?“ – S a felelet, ha őszinték vagyunk, nem lehet más, mint ez: ha Isten ennyire értünk van, ki is lehetne még ellenünk? Ezt vette komolyan Luther, amikor híres éneket írta: „Erőnk magában mit sem ér / Mi csakhamar elesnénk / De küzd é r t ü n k a hős vezér / (Es streit f ü r u n s der rechte Mann) Kit Isten rendelt mellénk / Kérdezed, ki az / Jézus Krisztus az / Isten szent Fia / Az ég és föld ura / ő a mi diadalmunk“.

3.

S ez bizony hitvallás a javából. Amely eleve ellentmond a ma annyira elburjánzott modernista spekulációknak a távollevő és bennünket magunkra hagyó, talán nem is létező Istenről. Nem hogy magunkra hagyott volna bennünket, hanem éppen ellenkezőleg: velünk törődik, a pártunkat fogja, kiáll értünk! S ha mégse győzne meg bennünket Pál érvelése – „Aki az ő fiának nem kedvezett, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?“ (Róm 8,22) –, akkor legyünk legalább őszinték és vizsgáljuk meg a saját életünket, amely tele van Isten értünk levésének gyakran rejtett jeleivel. Csak fedezzük fel őket! Hogy nyavalygás és panaszkodás, örökös szemrehányás és reklamálás helyett vegyük hálával az ajkunkra Melanchthon kérését: „Engedj benne élnünk a hűek seregében / s megmaradnunk Neved és Fiad örök dicséretében.“

Önmagunk ámítása lenne ez csupán? Csak úgy bebeszéljük ezt magunknak? Ez lenne a mákony, amely elbóditana? – ahogy azt a ma felgyorsult ateista vallásellenes hadjárat mondja, gúnyolódva naív hiszékenységünken?

Nem! Hanem a Szentlélek munkája bennünk. Hívjuk őt ma is segítségül! – Ámen


[ * ] Elhangzott a mainzi, heidelbergi és stuttgart-heilbronni gyülekezetek közös istentiszteletén Mainzban, az Altmünsterkirche-ben, 2008. ápr. 20-án


 


Vissza a prédikáció-jegyzékhez
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2008