Gémes István prédikációi
A hónap igéje
2009

 

Szeptember igéje:
Hol a szívetek? (Lk 12,33-34)

Kicsit sután hangzik ez a kérdés, hiszen a kisgyerek is tudja már, hogy a szíve valahol itt fönt, a mellkasa baloldalában dobog. Ott szokott fájni, szúrni, feszíteni, félelmet kelteni és igen sokszor bajt is okozni – ahogy ezt mi, felnőttek már saját tapasztalatból ismerjük. Ezzel a személyes érzéssel szemben szinte banális a modern lexikon meghatározása, amely szerint a szív „az ember és sok állat izmos, az erekben levő vért áramlásban tartó szerve”. Hát ez bizony sovány kenyér!

Ha ezeken az ismereteken tájékozódott volna Jézus, akkor talán ezt a korabeli bölcs mondást egyáltalán meg sem említette volna. Hogy azonban ezt a mondatot jobban megértsük, kicsit föl kell derítenünk azt a világot és gondolkodást, amelyben ő élt és dolgozott. Így jobban megértjük őt és számunkra ma is érvényes üzenetét.

1.

Valószínűleg nem csak az anatómiai ismeretek ókori fogyatékossága miatt jutott a szívnek főszerep az akkori idők emberei gondolkodásában. Nem csoda azért, ha az Ótestámentumban pl. nem kevesebb, mint csaknem 900 esetben van szó róla. Semmi más emberi testrészt nem említenek ilyen sokszor, mint éppen a szívet. A legtöbb esetben akkor, ha valaki az érzéseit, a fájdalmait, az érzelmeit, sőt a gondolatait vagy akaratát szerette volna kifejezni. Hiszen ezek mind a szívben laknak, amely mintegy az ember központi szerve. Ha a próféta azt mondja, hogy „elszorul, háborog a szívem” (Jer 4,19), s a zsoltáros azt panaszolja, hogy „szívem hevesen dobog, erőm elhagyott” (38,11), akkor tudja, hogy Istentől kell kérni, hogy „enyhítse szívem szorongását” (Zsolt 25,17). A szívben lakik ugyanis mind a szorongás és minden gond, mint ahogy az öröm és a felszabadult életérzés is. Szemléletesen fejezi ki ezt a bölcs mondás: „Az örvendező szív megszépíti az arcot, a bánatos szív pedig összetöri a lelket” (15,13). A szív örvendezéséhez különben a bor is hozzájárul (Zsolt 104,15) és „a vidám szív a legjobb orvosság” (Péld 17,22).

Milyen jellemző, hogy nyelvünkben a legtöbb pozitiv emberi érzés és magatartás is nyelvileg a szívhez kötődik: ha valaki jószívű, szíves, szívélyes, szívlel, szíveskedik, szívből tesz valamit, akkor azt ugyanolyan örömmel vesszük tudomásul, mint ahogy elszomorodunk a szívtelenség, a keményszívűség minden megnyilvánulásán.

Ezt a fontos szervünket azonban egyáltalán nem szabad elidealizálni. Mai anatómiai ismereteink alapján persze, hogy tudunk a szív fontosságáról. Amikor kórházban fekve vesekezelésben részesítettek, hirtelen megszakítottak minden további eljárást, mert közben a szívem veszélyeztetettségét állapították meg. S meg kellett hajolnom a kezelő orvosom érve előtt, aki szerint egy vesét még lehet pótolni vagy akár nélkülözni is, de ez a szívnél már nem mondható el ilyen egyértelműen. De ma azt is tudjuk, hogy a szívünk mégsem érdemli meg azt a kiemelt helyet, amit régen tulajdonítottak neki. Ma tudunk az agyműködés fontosságának elsőbbségéről.

2.

Nem feledkezhetünk meg azonban arról sem, hogy már Jézus – anatómiai ismeretek ide, vagy oda – nem járult hozzá az emberi szív elidealizálásához, mivel ő jól ismerte azt. Boldogoknak, azaz az Istennel harmóniában élőknek a tiszta szívűeket mondta (Mt 5,8). Ami viszont azt jelentené, hogy bőven vannak olyanok is, akiknek nem tiszta a szíve. Jézus tudja, hogy az emberek gonoszt gondolnak a szívükben (Mt 9,4), hogy keményszívűek (Mk 8,17), hogy kételkedők (Mk 11,23). Tudja azt is, hogy „a szív teljességéből szól a száj” (Mt 12,34), s hogy a házasságtörés nem a másé elcsábításával kezdődik, hanem már akkor, amikor annak gondolata megszületik a szívben (Mt 5,28).

Egyszer nagy vitába keverték őt az ellenfelei az ember tisztasága kérdésében. Azt állították, hogy ha az ember betartja a vallásos higiéniát és pl. az előírásoknak megfelelően a kezét mossa, akkor már teljesen megtisztult. S ha még az étele tisztaságára is vigyáz, akkor csaknem tökéletes és Istennek tetsző kell legyen.

S talán soha olyan éles állásfoglalásra nem kényszerítették Jézust, mint ezekkel a téves elképzelésekkel. Ismerjük a feleletét: „Nem az teszi tisztátalanná az embert, ami a szájon bemegy, hanem ami a szájból kijön ...” (Mt 15,11) S az ellenfelek nagy felhördülése után Jézus még a mondata megokolásával is szolgált. Így: „Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúbizonyságok, istenkáromlások.” (Mt 15,19-20) Más alkalommal pedig óvott attól, hogy „ne terhelje meg szíveteket a mámor, a bódulat, vagy a megélhetés gondja ...” (Lk 21,34).

S ha azt mondjuk, hogy ennél aktuálisabbat ma sem mondhatott volna Jézus, akkor egyszerre érezzük a mi mély veszélyeztetettségünket. Kifejezéseket használ itt Jézus, amelyeket ma sem veszünk komolyan. Egész iparágak alakultak ki és kínálják nyilvánosan a mámor, az elkábítás megtapasztalásához szükséges művi szereiket. Vallásszerű mezben is megjelennek irányzatok, amelyek népszerűsíteni és csábítóvá tenni akarják az elbódítás megannyi lehetőségét. Statisztikáink pedig szinte lesik az alkalmat, hogy világgá kürtöljék az alkohol, a dohányzás, a művi kábítószerek áldozatainak egyre növekvő számát. S hozzávehetjük a mámor következményeként a közúti baleseteket, az elkövetett gyilkosságokat és gyermekszeplősítést s akkor meg kell rettenjünk.

Megterhelt szívű emberiség része vagyunk, amit csak ijedelemmel és rémülettel vehetünk tudomásul. Hacsak el nem bódítjuk magunkat is, hogy ne kelljen szembenéznünk a valóságos helyzetünkkel.

3.

Ezt a mai igénket – ahol a kincsetek, ott a szívetek is – két evangélistától ismerjük. Máté szerint Jézus a földi harácsolástól óv. Azzal a megokolással, hogy a földi kincseket a rozsda és moly tönkre teheti, ill. tolvajok ellophatják. Ezzel szemben a hívőket mennyei kincsek gyűjtésére biztatja, amelyeken sem a rozsda, sem a moly foga nem rág és tolvajok számára sem elérhetők. Ezeken kell csüggjön a szívünk, ne a veszendőkön.

A mennyei kincseknél lehet gondolni Isten ajándékaira, csakúgy, mint az evangéliumra, amelyet az apostolok a nagy kincsként tartanak számon. Vagy akár a megelégedett szívre, hiszen – mondja a bölcsesség – semmit sem hoztunk magunkkal, világos, hogy el se viszünk semmit magunkkal, ha meghalunk (Tim 6,9-10). ősidőktől fogva ezekre gondoltak az írásmagyarázók.

Amit a Máténál található változat csak sejtetni enged, azt sokkal nyomatékosabban idézi Jézustól Lukács evangélista. Nála Jézusnak ez a bölcs mondása egészen más összefüggésben kerül elénk. Míg Máténál az a benyomásunk, hogy Jézus a gazdagságtól, a vagyonszerzéstől óv, addig Lukácsnál Jézus nem ettől óv, hiszen az – már csak a megélhetés biztosítása miatt is – valamennyiőnk vérében van. De amikor a vagyon szétosztását kívánja, akkor éppen a szívünket akarja nagy megterheléstől megóvni.

Sose volt sikere a kereszténységnek, ha átkot szórt a gazdagságra, a vagyonra vagy a szorgos gyűjtésre. De maga is áldozatául esett annak, ha a szíve a vagyonon csüngött. Micsoda kirívó példáját szolgáltatta ennek a ferencesek rendje. Megalapítója, Assisi Szt.Ferenc a maga jó példájával járt elől, amikor teljes szegénységet és vagyontalanságot fogadott. Ám alig két évtized elég volt ahhoz, hogy a rendje az egyház leggazdagabb közössége legyen és csak pápai beavatkozás mentette meg a feloszlatástól.

Lukács evangélista különben nem igen szimpatizált a gazdagsággal és a gazdagokkal. Írásaiban vagy hússzor fordulnak elő a gazdagokat nem igen kímélő példázatok, történetek. Legyen elég csak a bolond gazdagról, a hamis sáfárról vagy a gazdagról és a szegény Lázárról szóló példázatokra utalni. De Lukács ennek ellenére különböztetni is tud Jézus szavai között. Tud arról az Úr, hogy a vagyont, a szerzettet nem elátkozni kell. De azt a szívet kell védeni, amely igen könnyen tapad rá a gazdagságra és azt hiszi, hogy vagyonszerzésben áll az élet értelme. Jézus nem démonizálja hát a tőkét (ahogy azt Marx tette), de óvja-védi az esendő és gyenge szívünket, nehogy áldozatául essék a mammonnak.

Sőt: egy lépéssel még tovább is megy, amikor arra szólít fel, hogy hívei tudjanak megválni is – jó cél érdekében – a megszerzettől. Mert éppen a lemondani tudás, az ajándékozás készsége a legjobb védekezés a szív megkeményedése ellen. A vagyonhalmozás kétes örömszerző, különösen, ha azt görcsösen és az elvesztéstől való félelemtől űzötten tesszük. De igaz örömre számíthat az, aki tudott rászorulóval osztozkodni, aki segíteni tudott a segítségre szorulónak. Pontosan ezért mondhatta Jézus azt, hogy „nagyobb boldogság adni, mint kapni” (Csel 20,35). Nem a törvényeknek szolgaian engedelmeskedve kell kötelességet teljesíteni (ugye, mi is belső tiltakozással fizetjük a törvényes adót?), hanem a szeretet belső indíttatására hallgatva tesszük mindig a legfőbb jót.

És Jézus éppen ezt a belső indíttatású tettet nevezi „kifogyhatatlan kincsnek”, amely sem kártevőnek, sem tolvajlásnak nincs kitéve. Mert – és végső soron ez ennek az igének a legmélyebb értelme – a kincsem, a vagyonom nem azért van, hogy a saját szívemet függesszem rá, hanem azért, hogy az én és te között, azaz az emberi közösségben tegye szolgálatát. A gazdagság és vagyon mágnesként vonzza magához és teszi önzővé és maga körül forgóvá a szívünket. S ha az bepörög, bizony bele is szédülhet. Rövidzárlat keletkezik és emberségéből is kivetkőztetheti az embert.

Anélkül, hogy újjal mutogatnánk korunk kizsákmányolóira, világméretű válságunk okozóira, mégis azt kell mondanom, hogy mennyire jól illusztrálják Jézus szavát. Mert, ha egy államelnöknek, sokmilliós állami segítség nyújtása után is, újra figyelmeztetnie kell a megmentett pénzmágnásokat, hogy erkölcstelen gátlástalanságukat fékezzék és ne tetézzék újabb kapzsisággal, akkor elárulják, hogy a nagy ijedelem ellenére továbbra is járják a vitustáncot a mammon, mint valami aranyborjú körül. Ez a vagyonmegosztást kívánó Jézus közönséges meghazudtolni akarása. És az emberség gúnyos lábbal tiprása.

Hol a szívetek? Ezt kérdezi Jézus ma tőlünk is, akik ugyan jelentékteleneknek számítunk a nagyvagyonúak klubja számára. De Isten egészen bizonyosan jobban számontart bennünket, amikor készek vagyunk szerény kincseink megosztására, segítségre és a szeretet gyakorlására.

Ehhez kérjük az ő segítségét!

Amen.


Tovább a következő prédikációhoz
 
Vissza a prédikáció-jegyzékhez
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2009