Gémes István prédikációi
Kérdezzük meg Pált!
2009

 

9. Mi köze hallásnak a hithez?
(Rm 10,13b-15.17)



Idestova 36 éve vagyok ebben a gyülekezetünkben, de még soha nem ünnepeltük meg kifejezetten a reformáció ünnepét. Annak az eseménynek az évenkénti visszatértét, amelynek az evangéliumon tájékozódó protestáns egyházaink a létüket köszönhetik. Egyszerű oka ennek a mulasztásnak az, hogy a reformáció napja egyik hónapnak, októbernek az utolsó napja, s a mi magyar istentiszteleteink a hónapok közepén foglalnak helyet. De a másik oka az talán, hogy úgy látszik, sok evangélikus és református testvérünknek nem hiányzik az ünneplés. Legalább is nálam soha senki még nem reklamálta a reformáció-napi istentisztelet elmaradását és nem kérte annak pótlását.

Nem arra gondolok elsősorban, hogy hangzatos szónoklatok hangozzanak el a reformátorokról, elmarasztalás a pápákról és az akkori egyház visszásságairól. Inkább az foglalkoztat, hogy értjük-e még a reformáció alapvető tanítását? Hogy mi hit által, egyedül hit által igazulunk meg az Isten előtt – téma ez még nálunk? Pedig Augsburgban még a rk. egyházzal is – amely 400 éven át tiltakozott ellene – megegyeztünk abban, hogy ez a kereszténység legfontosabb üzenete és ebben nincs kompromisszum. – De az én szülőföldemen már a múlt század harmincas éveiben kutatott egy lelkész, aki sokszáz hívét kérdezte meg efelől és megállapította, hogy legtöbbjének fogalma sem volt arról, hogy milyen fontos ez a tanításunk, a reformáció fő témája.

Úgy érzem, hogy amikor ma tombol körülöttünk az elméleti, de még inkább gyakorlati hitetlenség, egyre többen állnak ott üres kézzel, ha keresztény hitüket kell megfogalmazni és meggyőzően képviselni is. Nos, ebben a helyzetben segítséget ma is attól a Páltól kérünk, akinek egyik mondatától indult el tulajdonképpen a 16.századi reformáció: „Az igaz ember pedig hitből él” (Rm 1,17). Mit jelenthet ez nekünk?

1.

Nem valószínű, hogy én lennék az egyetlen, aki tanácstalanul és értetlenül állok a kérdés előtt, hogy miért nem hisznek emberek? Kiteszed a lelked, imádkozol értük, jársz utánuk és megpróbálod érvekkel meggyőzni őket, s mégis beleütközöl ebbe a titokba, mint valami elháríthatatlan falba, hogy vannak hívők és valószínűleg még többen, akik nem hisznek. Kérdésünkkel egyébként jó társaságban vagyunk. Már Krisztus születése előtt vagy 8 évszázaddal előbb élt próféta is ezt kérdezte: „... ki hitt a mi beszédünknek?” (Ézs 53,1) Jézus is kénytelen volt szemrehányóan megkérdezni a rá acsarkodókat: „Ha az igazságot mondom, miért nem hisztek nekem?” (Jn 8,46) – Pál pedig teljesen értetlenül háborgott, hogy az a prédikációja, amely a meghalt és feltámadott Jézusról szólt, a legkevesebb fajtestvérének kellett. Annyira vitte, hogy magára vett volna minden átkot helyettük, csak, hogy „test szerinti rokonai” elfogadják az ő Messiását, a Jézust! (Rm 9,29) Kétezer év alatt sem sikerült elérnünk –, minden jószándékú igyekezet és sok-sok tévelygés ellenére sem – hogy legalább ez az egy nép, a zsidóság, Krisztus-hitre jusson.

Lehetséges az is, hogy vannak, akiknek mintegy veleszületett képessége lenne a hithez, míg mások ennek egyszerűen híjával vannak? Nagy tanácstalanságában Pál valóságos láncot állított össze ezekből a kérdésekből. Szerinte a hitnek olyan előzményei, feltételei vannak, amelyek egyszerűen szükségesek a hit megszületéséhez. Azt mondja, hogy a hitre szükség van az üdvösséghez. De ehhez segítséget kell kérni Istentől. De ha nem hisznek Istenben? S ha nem is hallottak róla? S ha nem mondták nekik? És ha senki nem volt, aki elmondta volna, hogy hallják? Pedig csak, ha ezt az érdekes érvelési láncot visszájára fordítjuk, csak akkor értettük meg Pál kijelentését: „A hit hallásból van. A hallás pedig a Krisztus beszéde által.” Ez Pál egyértelmű válasza.

2.

Feltűnő, hogy mennyire központi helyet foglal el ebben az érvelésben a hallás, valaminek a meghallása. Hadd hívjam itt segítségül a modern tudományokat, amelyek nem győzik hangoztatni, hogy milyen nagy szerepet játszik életünkben a hallás képessége. Jóval azelőtt, hogy beszélni tudnánk, már a születésünk előtti kb.két hónapban kifejlődik a hallásunk. S amikor – gondoljunk egy haldoklóra, vagy kórházban fekvő súlyos betegre – amikor tehát már régen nem tudunk beszéd segítségével kapcsolatot teremteni másokkal, a hallásunk az utolsó lélegzetig még mindig működik. Tévedés azt gondolni, hogy a terhesség alatt süket a gyermek és nem hallja édesanyja hangját, elannyira nem, hogy még megszületése után is meg tudja azt különböztetni mások hangjától. Az apjáét nem, de az édesanyjáét igen. – Mint ahogy az is nagy tévedés – ezt többszörös, saját tapasztalatból mondom! – hogy éppen egy haldokló szülő ágyánál kellene vitázni gyermekeinek a szétosztandó örökségről! Azzal a téves elképzeléssel, hogy a végső stádiumba került szülő már úgy sincs jelen és úgy sem hall semmit. Óriási tévedés! Hallóképességünk hal meg legutóljára!

Kutatások mutatták ki, hogy az újszülött legelső felsírása sem más, mint az első válasz arra a hangra, amelyet ő már édesanyja méhében megismert és megszokott. De az is biztos, hogy a már napok óta önközlésre képtelen beteget egy szerettének ismerős hangja vagy egy általa elmondott imádság vagy ének mintegy „visszahoz” – ha esetleg csak rövid időre is.

Egyáltalán nem tartom azért túlzásnak azt a megállapítást, hogy beszédre, tudomásvételre, megismerésre, ismeretre, tudásra képtelenek lennénk, ha hiányozna a hallásunk. Süketnémák tudnak arról, hogy milyen nagy erőfeszítéseket kell tenniök hiányzó hallásuk pótlására. Embervoltunk egyik legfontosabb jele és feltétele a hallás képessége, erre ritkán gondolunk.

3.

Nem véletlen tehát, ha a Szentírás egyik leggyakoribb szava a hallani, a hallás. Az ótestámentumi nép szinte egész hitvallását ebben az egy mondatban tömöríti: „Halld meg, Izrael: az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr!” (5Móz 6,4) Jézus pedig azt vallotta magáról, hogy semmit nem tesz magától, hanem azt hajtja végre, amit ő is hallott (Jn 5,30). Ezért jelentheti ki azt is, hogy annak van csak örök élete, „aki az én beszédemet hallja és hisz Annak, Aki engem elbocsátott ...” (Jn 5,24). Bolondnak nevezi az ótestámentumi bölcs azt, „aki arra felel, amit meg sem hallgatott” (Péld 18,13), sőt „aki elfordítja a fülét és nem hallgat a tanításra, annak még az imádsága is utálatos” (Péld 28,9).

Jézus azért vallotta boldogoknak a tanítványait, mert „A ti szemetek boldog, mert lát és fületek boldog, mert hall” (Mt 13,16). „Akinek van füle, hallja!” – milyen gyakran fejezte be ezzel a felszólítással a példázatait!

Azt mondhatjuk tehát, hogy a hit legfontosabb feltétele a hallás, ez a Szentírás egyöntetű bizonyságtétele. Isten szól, szólogat, hív, keres, kijelenti, hogy Urunk akar lenni, hogy szívén viseli életünk sikerültjét, hogy szeret bennünket, el egészen Fia odaajándékozásáig. Nem rajta múlik hát, ha erről nem tudunk.

S itt látom mai életünk és kereszténységünk legnagyobb deficitjét. Baj van a hallóképességünkkel és hallókészségünkkel. S most nem csupán a nem is olyan régi felmérésre gondolok, amely szerint az amerikai fiatalok (csak az amerikaiak?) több, mint háromnegyede hallássérült. Hanem arra, ahogyan alig is tudjuk feldolgozni azt a hang- és beszédtömeget, amelyet modern életünk zúdít ránk naponként. Képtelenek vagyunk ennek feldolgozására! Ami ellen úgy védekezünk, hogy megpróbáljuk lehetőleg a legalacsonyabb szintre helyezni a mércét és nem teszünk különbséget hang és hang között. Ezzel él vissza a kereskedelmi hírverés és a különböző vallási guruk. Ugyancsak ilyen védekezési fogásnak szánjuk azt is, hogy nem vagyunk készek a hallásra, odafigyelésre, a meghallásra. Nincs időnk rá! – szoktuk fölényesen mondani.

Így szakad meg az egészséges kapcsolat szülők és gyermekek, házastársak és nemzedékek, munkatársak és barátok között. S az eredmény: mindenki mondja a magáét és amit elmond, az mind falra hányt borsó.

S ami emberek közötti kapcsolatokban nagy pusztítást végezhet, az katasztrofális következményekkel járhat az Isten és az ember viszonyára. Ha nem hallom ki a modern élet hangtömegéből Isten hangját, ha eleresztem a fülem mellett, ha a végén már csak a magam szavát hallom, akkor nemcsak magamba bonyolódom bele, hanem elvonom a talán már ébredező hitpalántámtól az elengedhetetlenül szükséges táplálékot is.

A hitrejutás nem valláspótlékok és hókuszpókuszok eredménye, hanem annak születéséhez egészséges feltételek kellenek. Ezt próbálja Pál apostol mai igénk láncával bemutatni. Istentől várom el az üdvösséget, hiszen ezt ember nem szavatolhatja. ő készséggel jön elém s megszólít. Itt az értelme a gyermekkeresztségnek is: mielőtt mi keresnénk őt, ő már lát bennünket: Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak, enyém vagy! (Ézs 43,1). Ezt elmondja, s erre kell hallgatni, ezt kell meghallani.

Itt látom én a mi óriási terhünket és felelősségünket. Nem szép, tetszetős beszéd tartása a prédikátor feladata. Hanem annak az isteni hívásnak, szólongatásnak a közvetítése, amely elengedhetetlen a hit ébredéséhez. Nem tudom, hogy ha el kell számolnunk Isten előtt prédikátori munkánkról, felmentést, dicséretet vagy inkább dorgálást, netán büntetést kapunk-e érte? S talán nektek (no és magamnak is) csak ajánlhatom Luther tanácsát, aki ezt mondta: „Az Isten igéje hallgatásánál nem a beszélő emberre, hanem arra az Istenre kell figyelni, aki nevében ő beszél.” Készek vagyunk-e erre? És tudom-e én, a prédikátor, hogy ez milyen súlyos terhet rak a vállamra?

4.

Tévedés lenne azt gondolni, hogy Pál és vele együtt a reformátorok is mindezzel a kérdéssel csupán valami elméleti szőrszálhasogatást akartak volna űzni. Hangsúly volt náluk azon, hogy az igaz ember hitből él. Lehet, hogy ez már nálunk nem divatos téma, számukra azonban ez élet vagy halál kérdése volt. Pál apostol sajátságos kifejezést is használt, amikor a hit engedelmességéről vagy az engedelmes hitről írt a Római levelében (1,6;16,26). Hogy az Isten velem való jó tervéről szóló igehirdetést meg kell hallanom, ami jó igehirdetőt és igehirdetést tételez fel, azt most itt nem kell újra hangsúlyoznunk.De hogy a hallott igének valahol meg kell valósulnia, életté kell válnia, így értheti Pál ezt az érdekes és ritka kifejezést.

Ő ebben is Jézus jó tanítványának bizonyult, aki a Hegyi Beszédet ezzel fejezte be: „Aki hallja tőlem e beszédeket és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez, aki kősziklára építette a házát” (Mt 7,24), amelyet se eső, se árvíz, se szél nem tudott összedönteni, mert szilárd és tartós volt az alapja.

Már az ótestámentumi embereket is így intette Isten: „Nem üres beszéd ez számotokra, hanem életet jelent nektek” (5Móz 32,47).Az Újtestámentum nagy realistája, Jakab apostol pedig milyen egyszerű, de nagy benyomást keltő képpel él, amikor így inti olvasóit: „Az (hallott) igének pedig megtartói és ne csak hallgatói legyetek, mert ha valaki hallgatója és nem megtartója az igének, az ilyen hasonló az emberhez, aki tükörben nézi a maga ábrázatát, megnézte, majd elment és azonnal elfelejtette, milyen volt” (Jak 1,22-23).

Nem csoda, ha ebből a tartós felejtésből a végén megkeményedett szív és bedugult fül lesz, amely már képtelen a hallásra. Hogy ez be ne következzék, ezért küzdött mindenek előtt a reformáció, s nem a pápaság, a rossz püspökök és téves zsinatok elleni küzdelem volt a fő célja. Azért nem merülhet ki mai reformációi ünneplésünk sem valami ellen, hanem az a célja, hogy megkérdezze: hallóképes-e még a fületek, keresztények, s a meghallott üzenet életté válik-e számotokra? Ámen.


Tovább a következő prédikációhoz
 
Vissza a prédikáció-jegyzékhez
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2009