Gémes István prédikációi
Kérdezzük meg Pált!
2009

 

7. Mire való a gyülekezet?
(1Kor 1,1-9)



Egy magyarországi kiadványban emberek vallanak arról, hogyan jutottak hitre és találkoztak Istennel. Az igen sokszínű vallomások feltűnő, közös nevezője, hogy valamennyien, így vagy úgy, szándékkal vagy inkább véletlenszerűen, bekapcsolódtak egy vallásos, gyülekezeti közösségbe, itt találták meg a helyüket és szinte csodával határos módon „újjászülettek“. Lám, milyen fontos tehát egy gyülekezet!

Az egyik, mai rádióadásban riportot hallottam keletnémet „templommentésekről“: a volt keleti német állam egyházellenes propagandája hatásaként szinte teljesen elvallástalanodott faluk emberei egyszerre mentik a rombadőlni készülő, elárvult templomaikat. S a csodák csodája az, hogy a legtöbb helyen fel is fedezik a templomban összejövő gyülekezet fontosságát. Lám, milyen fontos lehet még a mai körülmények között is a gyülekezet!

Az elmúlt század hetvenes éveiben viszont itt nálunk nyugaton valaki felröppentette a jelszót: „vallás, Isten – igen, egyház, gyülekezet – nem!“ Számtalan formában és fórumokon próbálták egyre többen értesünkre adni, hogy ahhoz, hogy valaki vallásos, hívő legyen, egyáltalán nincs szüksége egyházra, gyülekezetre. Elvégre jó reformátori tanítás az – érveltek –, hogy mindenkinek személyesen kell elintéznie az ügyét a Jóistennel! Nem kell ehhez semmiféle közvetítő, közbenjáró, még az se, amelyik magát egyháznak vagy gyülekezetnek nevezi...

Ennek a gondolkodásnak igen örültek a különböző vallási irányzatok, mert ez a „nagy“ egyházak szétbomlását siettette és ebből ők csak profitáltak. S ténylegesen vele vette kezdetét az emberek tömeges kivándorlása német keresztény egyházainkból, ami mai napig is tart. Egy sajnálatos statisztika szerint 2007-ben közel félmillió egyháztag hagyta el az evangélikus és római katolikus egyházakat...

Mire való vagyok én még? – ezt azért meg kellene kérdeznie magától ma minden egyháznak. Mint ahogy minden egyes keresztény személynek is azt, hogy igényt tart-e még egyházra, gyülekezetre ahhoz, hogy lelki életet élhessen? Tudtunkkal Jézus nem alapított egyházat, de az ő követői – jellemző módon – kétezer év óta mégis egyházban, gyülekezetekben tömörülnek! Nem érdektelen azért megkérdezni Pál apostolt, akit sokan azzal gyanúsítanak, hogy ő találta volna ki az egyházat, gyülekezetet. Ugyanakkor viszont arra is fény derülhet, hogy az egyház, a gyülekezet mai formájában megfelel-e vajon a páli elvárásoknak?

1.

Pál erről szóló mondanivalóját az egyház mai megjelenési formájával összehasonlítani, bizony ez igen nehéz vállalkozás. Mégpedig egy alapvetően fontos tény miatt. Az apostol szentül meg volt győződve afelől, hogy a feltámasztott és mennybement Úr Jézus Krisztus még az ő életében újra megjelenik. Legrégibb, általunk ismert levelében is azért dicséri a szaloniki gyülekezet tagjait, hogy „várjátok a mennyből Jézust...“ (1Thess 1,10). Korintusba pedig, ezzel kapcsolatban azt írta, hogy a gyülekezet tagjai számára a házasságtól kezdve a javaik kezeléséig és minden fajta napi, üzleti ügyeik viteléig, itt minden csak viszonylagos, átmeneti értékű. Hiszen az Úr bármikor betoppanhat és a Vele való találkozás öröme gyorsan elfeledteti velük mindazt, amiért itt küzdöttek, amin a szívük csüngött, amiért lelkesedtek. Hitt a hamarosan visszatérő Jézus Krisztusban! – ez volt ennek a nyugtalan embernek a hajtó, űző motorja! Ez űzte őt Jeruzsálemtől Makedóniáig, Antiókhiától Rómáig. „A hátralevő idő rövidre szabott!“ – írta Korintusba. És neki ezalatt gyülekezetek tucatjaiba kell összegyűjtenie azokat, akiket majd a megjelenő Úr bevisz az ő országába! Élet vagy halál, az örökélet vagy az örök veszedelem múlik tehát azon, hogy „begyűjtettünk“-e a gyülekezet hajójába. Mint ahogy ugye a vizözön idején is csupán azok élték túl a kozmikus katasztrófát, akiket magába rejtett Noé bárkája. Ezért van hát szükség gyülekezetre, s annak leghőbb imádsága kell legyen: Marana tha! Azaz: Jőjj el, Uram Jézus!

Mi viszont valljuk meg őszintén, hogy mai kegyességünkben játssza-e még a motor szerepét a Jézus hamaros visszatérésének hite? Hiszen ez a fajta remény Pálnál magánál is beteljesítetlen maradt! Valljuk ugyan minden istentiszteleti hitvallásunkban, hogy Jézus az Atya jobbján ül és onnnan jön majd el... De már a mennybemenetele ünnepével sem tudunk sokat kezdeni, hogy ünnepelnénk hát hitelesen a vissszatértét?

Gyorsan be akarjuk-e gyűjteni gyülekezeteinkbe a Krisztussal közösségre vágyókat, mivel sürget, szorít az idő rövidsége? De hát: a bárka, a hajó biztonságát nyujtó intézmény-e még az egyház? Vagy éppen a mi gyülekezetünk?

2.

Aki azonban a Krisztus visszajövetele elmaradása miatt mindazt elvetné, amit egyébként Pál a gyülekezetről hirdet, az a fürdővízzel a gyermeket is ki akarja önteni! Hármas mondanivalóját szeretném kiemelni, amelyek mai gyülekezetek számára is maradandó fontosságúak lehetnek.

Először. Nagy előszeretettel mondja azt Pál, hogy a gyülekezet (Pál nem ismeri a mi egyház, gyülekezet megkülönböztetésünket, mindkettőre az ekklézia szót használja!) Isten vagy Krisztus tulajdona. Az övé és senki másé. S ezt éppen ő állítja, akinek a munkája nyomán szinte a semmiből nőttek ki a gyülekezetek. Mégis teljesen kiakadt, amikor megtudta, hogy egyik legproblémásabb gyülekezetében egyesek az ő, mások a Péter, ismét mások Apollós „tulajdonának“ tartották magukat. Szinte gúnyolódva kérdezte őket: „Hát részekre szakítható-e Krisztus? Talán Pál feszíttetett meg értetek, vagy a Pál nevére keresztelkedtetek meg?“ (1Kor 1,12-13) – Ezért nem lehet ma sem a gyülekezet egyesületté, amelybe jószántukból összeállnak emberek, s maguk döntik el megalapításukat. De nem lehet az egyház a pápáé, püspököké, a gyülekezet lelkipásztoráé sem. Magam részéről mindig is óvakodtam attól, hogy az „én gyülekezetemről“ beszéljek. Nem akarhatom átvenni a tulajdonjogot fölöttetek és visszaélni sem akarok azzal, hogy birtokjogommal kérkedjem. Az Úr a gyülekezet egyedüli Ura.

Másodszor. Érdemes mai igénkben arra figyelni, hogy az apostol szerint mi jellemzi az Isten tulajdonát képező gyülekezetet. Olyan nagy szavakat használ itt, hogy mélységük kifejtésére se időnk, se tehetségünk nincsen. Amikor azt mondja, hogy a gyülekezet tagjai megszenteltek, azokat Isten hívta el, ők hívják segítségül az Isten nevét, akik ebben a közösségben gazdagodtak meg lelkileg, s akik feddhetetlenek. Félreértenénk mindezeket, ha azt gondolnánk, hogy ez makulátlanságot jelent. Nem vagyunk mintagyerekek, akikre a fél világnak föl kellene tekintenie. Pál ennek sietve ellent is mond, amikor az Isten megszentelő Lelkéért, mint a gyülekezet lelkéért ad hálát és azért, ami az Isten megsegitő kegyelméből ebben megnyilatkozik. Mert a gyülekezet lényegét nem a tagjai makulátlansága, hanem az Isten megtartó kegyelme teszi ki! Aki mást akar belőle faragni vagy benne másra építeni, annak ezt kiáltja oda nagyon határozottan Pál: „Más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus.“ (1Kor 3,11)

Harmadszor. Ismert képet kölcsönöz Pál az ókori irodalomból, amivel a gyülekezet lényét és lényegét akarja körülírni. Azt mondja, olyan a gyülekezet, mint az emberi test, amely megszámlálhatatlan, kisebb-nagyobb részből áll. Hogy egészségesen fejlődjék és dolgozzék, ahhoz viszont minden egyes testrész összehangolt működésére van szükség. Ennek legfontosabb feltétele az, hogy minden egyes tagnak külön képesítése és képessége van elvégzendő munkájához. Nincs funkció nélküli része a testünknek, mert mindegyik közreműködése elengedhetetlen. Ezért nincs értékbeli különbség sem közöttük.

Két levelében is megpróbálja most már ezt a képet a gyülekezetre és tagjaira alkalmazni. Legelső fontos kijelentése az, hogy nincs tagja a gyülekezetnek, akit ugyanaz a Szentlélek ne ruházott volna föl a funkciója jó elvégzéséhez szükséges képességgel. Azok ugyan különbözők lehetnek, de egyformán fontosak. Valaki jól tanítja az Isten igéjét, a másik buzgón és kitartóan imádkozik; az egyik nyelveken szól, a másik inkább a szegények gondozásában jeleskedik; ismét más nagyon jól ért a gyülekezet vezetéséhez, míg a másik inkább a magányosok, elhagyottak, kitaszítottak és elesettek nyelvét érti és beszéli jobban. - Másik kijelentése inkább komoly figyelmeztetés: ezeket a kapott ajándékokat távolról sem szabad gyorsan a vitrinbe elzárni. Mert azok használatra, működtetésre, bevetésre valók. Különben elsatnyulnak és a test egésze vallja kárát. Amikor évtizedek óta fájó hátammal jelentkeztem gyógytornára, az ortopéd orvos először azokat az izmaimat bízta meg feladattal, amelyeket én évtizedeken át „nem használtam“. S a tétlenségben bizony elsatnyultak.

Pál ismételten visszatér arra, hogy milyen módon kell együttdolgozniok a gyülekezet tagjainak, hogy közösségük életképes legyen. Nem az az érzésetek, hogy a mi gyülekezeteink inkább hasonlítanak amolyan gladiátori küzdelmekhez, ahol kevesek harcolnak, a többség pedig az arénában tapsol nekik vagy hangosan kinyilvánítja nemtetszését és erőteljesen szidja őket? Hányan vannak, akik istenáldotta képességűek, de elszabotálják a közreműködést, gyengítve, esetleg lehetetlenné téve ezzel a gyülekezet létét és munkavégzését! Hányan bújnak ki a felelősség alól azzal, hogy teheteséghiányra panaszkodnak! És milyen sokan állnának be a munkába, ha valaki rájuk figyelne és felkérné őket, s közreműködésükhöz alkalmat adna nekik!

Elavult, régimódi lenne Pál tanítása a gyülekezetről? Aligha. Amikor válsággal küszködő társadalmaink, világi intézményeink eszeveszetten keresik a közöset, az összekötőt, a megbukott, vad pénzindividualizmus okozta károk enyhítésére, bizony sokat elleshetnének Páltól. De főleg egyházaink, amelyekben olyan mély árkok húzódnak meg a páli tanítás és a reális valóság között! Jogosnak látszik azért a feltevés, hogy igen messzire távolodtunk el attól, amit Pál olyan nagy erdőbedobással nem csupán hirdetett, de meg is valósított.!

3.

Újra mondom: ne takaródzzunk azzal, hogy mi már csak amolyan sejtésszerűen számolunk a Krisztus visszajövetelével!Azt se hajtogassuk képmutató módon, hogy nem szorít bennünket az idő vagy, hogy nincs kit „begyűjtsünk“ a gyülekezetünk bárkájába. Ez mind bűnös alibikeresés. Mert világunkban egyre több a lemaradó, a kirekesztett, a csalódott, a deprimált, a tévelygő és kiútat kereső magáramaradt. Gyülekezet vagyunk-e még, ha havi egy-két istentiszteleten a saját lelkünket ápolgatjuk, de nem vesszük figyelembe ezeket a keresőket, akiket senki nem keres. Milyen lehetne gyülekezetünk, ha annak egészséges működéséhez mindenikőnk hozzájárulna a Szentlélektől kapott ajándékával?! És ezzel nem bánna szűkmarkúan?!

Ma adjunk hálát Istennek, hogy mi belül vagyunk a mentő bárkán. De nyugtalanítson bennünket a kívülállók vagy kívülrekedtek – a mi esetünkben a kívülálló magyar testvérek nagy tömege! – egyre szaporodó száma. Ha nem nyitunk, nem mozdulunk, magunk is elsatnyulunk. Áldott legyen Isten az ő egyházáért, amely ma sem felesleges képződmény, amennyiben teszi az Istentől rendelt kötelességét. Toboroz. Vallásos nyelven: misszionál. Ámen


Tovább a következő prédikációhoz
 
Vissza a prédikáció-jegyzékhez
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2009