Gémes István prédikációi
Kérdezzük meg Pált!
2009

 

6. No és az asszonyok?
(1Kor 11,11-12)


A Württembergi Ev. Egyház lelkészi karának csaknem egyharmadát nők teszik ki. Úgy tűnik, a hosszú úton érdemes volt küzdeni ezért. – Van azonban egy sereg evangélikus egyház, amely eltiltja a nőket a lelkészi szolgálattól, sőt a lett egyház szinte kettészakadt emiatt. Akik ellenzik a nők lelkipásztori szolgálatát, szívesen hivatkoznak Pál szavára: „Asszonyaitok hallgassanak a gyülekezetben!” (1Kor 14,34) Azonkivül jó ellenpéldának használják fel a római egyházat, ahol a nők álmodozhatnak, sőt ábrándozhatnak, de a szentmise akkor is minden bizonnyal még igen sokáig szigorúan a férfiak számára fenntartott és védett zóna marad.

Amióta világ a világ, mindig sok gond forrása is volt az emberiség két nemre osztódása. Ami a Szentírásban olyan egyszerűnek hangzik, hogy „Isten megteremtette az embert az ő képére ... férfiúvá és asszonnyá teremtette őket” (Gen 1,27), azt sokszor felhasználták arra, hogy szembeállítsák, sőt fellázítsák egymás ellen a valamivel nagyobb létszámú női- és számarányában kisebb férfitábort. Vannak, akik ide vezetik vissza a jogot a férfiuralomhoz társadalmaink nagy részében. Vagy azt is, hogy ugyanazért a munkáért a nők még mindig alacsonyabb bért kapnak férfikollégáiknál. Nem kevesen ezért is Pált hibáztatják, aki szerint ez az egyedüli törvényes ranglétra: „Isten – Krisztus – férfi – nő” (1Kor 1,3), akik egymásnak vannak alárendelve. Ezért: „asszonyok, engedelmeskedjetek a férjeteknek” (Kol 3,18).

Akik még jobban el akarják áztatni az apostolt, azok csak gúnnyal emlegetik a nőtlen Pált, aki ugyanezt ajánlotta másoknak is, a házasságot pedig csupán szükségmegoldásnak tartotta: „...mert jobb házasságban élni, mint égni” (1Kor 7,9). És fanyalogva hallgatják el, hogy száz- meg százezer diakonissza, szerzetes és nővér él úgy, mint ő – igen sok jót téve az emberiségnek.

Nem lehet ma sem feladatom valamiféle „szerecsenmosdatás”, vagyis, hogy kimagyarázzam Pált. ő nem a 21., hanem a Kr.u-. 1.században élt és ő is korának gyermeke volt, akárcsak mi, a mi korunkéi. De sokkal inkább azért sem, mert Pál van annyira tisztességes, hogy ezekre a témákra adandó válaszaiban mindig gondosan különbséget tesz a saját véleménye – ami változhat – és az Úr rendelése között, – ami időtálló és korfölötti.

Mi hát ebben a nem egyszerű kérdéshalmazban Pál üzenete, amiért érdemes ma is kikérnünk a véleményét?

1.

Vegyük szemügyre először azt, hogy „asszonyaitok hallgassanak a gyülekezetben”. Nagyon megbotránkoztatnálak Benneteket, ha azt mondom, hogy ez nem lehet Pál véleménye? Pedig én azt állítom, mert ha figyelmesen olvasom 1Kor 14. fejezetét amelyben ez a mondat áll, feltűnik, hogy Pál a nyelveken szólásról és annak gyülekezeti használatáról, valamint prófétálásról beszél. A fejezet 32-33. versében azt mondja, hogy a próféták egymást is viseljék el, hiszen a közös Isten nem a veszekedésnek, hanem a békességnek az Istene. Ezt a gondolatot folytatja tovább a 36. versben, ahol óv, nehogy a próféták azt gondolják, hogy ők találták ki az Isten beszédét, amit közvetítenek. Hogy az asszonyok hallgassanak a gyülekezetben és ha mégis tanulni akarnak, azt otthon kérdezzék meg (ahogy ez a 34-35. versekben áll) – hát ez bizony nem illik ide, ebbe az összefüggésbe! Viszont ez a gondolat csaknem egyezik 1Tim 2,8-15-el, amiről biztosan tudjuk, hogy azt a levelet Pál nevében írták, de semmiképpen nem ő maga.

Ennek a gondolatnak különben Pál maga is ellentmond, aki egy másik alkalommal tisztességes viseletre és viselkedésre intette a gyülekezetben szolgáló, imádkozó vagy prófétáló asszonyokat (1Kor 11,5). Hogyne szólhattak volna hát a páli gyülekezetekben az asszonyok? Különben miért ajánlotta volna a rómaiaknak Fébét, a kenkhreai gyülekezet diakonisszáját? (Róm 16,1) – Vagy hogy engedhette volna meg, hogy Priszcilla, a sátorkészítő Akvila felesége Efezusban tanítsa az alexandriai Apollóst az Úr igaz útjára? (ApCsel 18,26). A zsidó Pál nem emlékezett volna az Ótestamentum híres prófétanőire, Mirjamra, Deborára és Huldára, vagy arra, hogy a Samáriában prédikáló Fülöp evangelistának mind a négy lánya nagy munkát végzett prófétálásával a misszióban – talán már Pál működése előtt? (ApCsel 21,9) – Hogyne becsülte volna nagyra Lidiát, a bíborárúst, a első európai Krisztus-követőt? (ApCsel 16,14)

Nem tudok másra gondolni, mint hogy, amikor később lemásolták, sokszorosították Pál leveleit, egyik másoló beírta ide ezt a két verset. Ez később történhetett, amikor – hogy úgy mondjam – már sajnos divat lett, hogy a görög társadalom példájára a nőknek tényleg nem sok szavuk volt a közéletben, a keresztény gyülekezetben sem. S ez ellen Pál már nem tiltakozhatott!

Nincs tehát joguk Pálra hivatkozni azoknak, akik megtiltanák, hogy nők is legyenek lelkipásztorok. Igaz, hogy Jézus apostolai mind férfiak voltak, s erre hivatkozik és épít kizárólagosan a rk. egyház, elzárva nők számára az utat a papi hivatáshoz. Ám, ha Lukács evangelista jól értesült, akkor igazat szól, amikor a Galileában városról városra vándorló és prédikáló Jézusról úgy ír, hogy „vele (ment) a tizenkettő és a magdalai Mária, Johanna és Zsuzsánna”. Mert ezek a részben előkelő, gazdag asszonyok, ha nem is számítandók a 12 tanítványhoz, de Jézus munkatársaihoz igen (Lk 8,1-3). Lehetséges, hogy a nők a lelkészi hivatal mellett túlterheltek lesznek gyermekvállalással és neveléssel és segítségre szorulnak. De ez nem lehet ok arra, hogy csak hallgatniok szabad a gyülekezetben! Hogy „elnőiesedik az egyház”, ahogy attól többen tartanak, az bennünket, férfiakat csak jobb munkára kellene serkentsen! Nem féltünk eddig az elnőiesedéstől, amikor a gyülekezeteinkben, istentiszteleteken, egyházi munkában erős túlsúlyban nők vettek és vesznek tevőleges részt és örömmel dolgoznak is? És keresztény férfiak inkább riadtabban azt kérdezhetnék, hogy nem lenne-érdemes felvenni a nemes versenyt az asszonyokkal, ahelyett, hogy félnének tőlük, mint riválisoktól?

2.

A második kérdéskörhöz, a két nem egymáshoz való viszonyához feltétlenül emlékeztetnem kell arra, hogy Pál nem ismerte sem Darwin származástanát, sem a modern kutatások egyelőre elfogadott és ma érvényesnek kijelentett biológiai, biokémiai, örökléstani és egyéb tudományos eredményeit. Annál inkább gyökerezett ismerete a bibliai teremtéstörténetben, vagy a ma tetszetősebben hangzó, az Isten általi teremtésről szóló bibliai hitvallásban. Ott pedig egyrészt az áll, hogy Isten közvetlen kezemunkája az ADAM = az ember világrajötte, s hogy ebből az embertipusból vált el a „minden élők anyja”, azaz Hevvá-Éva. Szó sincs ott arról, hogy ez az egymásutániság valami rangsorolást, sőt értékkülönbséget jelentene. De azonosságot sem, amit már csak az elsődleges és másodlagos nemi jellegzetességek sem engednek meg. Amikor Pál a korintusi zavarokról ír, ott hangsúlyozza ezt nagyon, ahol teljesen felborították az istentisztelet rendjét és az asszonyok úgy viselkedtek, mintha férfiak lettek volna. Pál kérlelhetetlen szigorral tiltakozott az összekeverés ellen. Ahogy Istennek nem Krisztus a feje, ugyanúgy a férfi sem a Krisztusé, hanem annak alárendeltje, s így alárendeltje az asszony a férfinak. Aki ennek a mondatnak az utolsó részén megbotlik, az viszont jól figyeljen mai igénkre: „Mindenesetre sem férfi nincs asszony nélkül, sem asszony férfi nélkül. Mert ahogy az asszony a férfiúból van, ugyanígy a férfi is az asszony által, az egész pedig Istentől.” Ennél tömörebben nem lehet egymásra utaltságunkat bemutatni.

Nem vagyunk azonosak, nem vagyunk összekeverhetők, az időnként újra meg újra fellépő divatok ellenére sem, – de az isteni rend szerint egymással összekötöttek, egymástól függők igen. S ez az „egész pedig Istentől” van, ahogy azt Pál kifejezi. Lehetnek elképzelések ennek megdöntésére, praktikák ennek kijátszására. De amikor mai ismereteink alapján tudjuk, hogy csak egy kromoszómán múlik, hogy férfiként vagy nőként pillantjuk meg ezt a világot, akkor ennek a rigorista, isteni rendhez annyira ragaszkodó Pálnak mégis csak igazat kell adjunk.

Ha jól látom, itt lő túl a célon minden olyan mai törekvés és divat, amely össze akar mosni bennünket, a nőket nőiességüktől megfosztani s biztatni, hogy utánozzák a férfiakat, mert csak akkor lesznek egyenlő értékűek. Hogy volt ez a szocializmusban? Mit nyertek a várandós nők, amikor napról-napra traktorral rázatták magukat? – Mindkettőnek, férfinek és nőnek, meg van a maga helye, sőt feladata, sőt értéke. De mindig is a másikhoz viszonyítva. És nem úgy, ahogy azt az apokrif Tamás-evangélium gondolja: Csak az a nő jut be Isten országába, aki magát férfivá teszi (114).

Azt is érdemes Pálnál elolvasni, hogy a kettő nemi kapcsolatait még az imádságos gyakorlattal is össze meri kapcsolni, amikor elmondja, hogy „a feleség nem ura a maga testének, hanem a férje, hasonlóképpen a férj sem ura a maga testének, hanem a felesége” – de még ezt is szabad egybehangolni az imádsággal (1Kor 7,4). És ha Pál megköveteli, hogy az asszony engedelmeskedjék a férjének – engedelmeskedni lehet jó szívvel, de félvállról, morogva-lázongva is lehet. A férjtől nagyobbat követel meg, amikor azt írja, hogy „ti férfiak, szeressétek a ti feleségeteket, és ne legyetek velük megkeseredettek/mogorvák” (Kol 3,18-19).

Mivel azonban Pál nem természettudományos felismerésből, hanem vallási kötődésből érvel és vallási közösségnek is ír, mindezt szinte fejetetejére állítja, amikor azt írja, hogy ez azokra vonatkozik, akik „az Úrban” vannak. S akkor számunkra felállítja a mércét, amely nem rangsoroláson, a más kárára való önmegvalósítási erőlködésen, nem is uniformizáláson alapul. ő ezt a forradalmi maximát állítja fel: „Akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöztétek fel. Nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert Ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban” (Gal 3,27-28). Nem egyformák, nem azonosak, hanem a Krisztusban való hitben egymásra vonatkoztatottak. S ezzel a tanításával Pál a maga korában forradalmárnak számított.

3.

Még aki mindezt így el is fogadja, mint a páli rangsorolás megoldását, az is belebotolhat a harmadik, nem is egyszerű kérdésbe: hogy osztogathat itt tanácsokat egy agglegény, aki nem is átallja kijelenteni, hogy nem bánná, ha minden férfi követné őt ebben? (1Kor 7,7) S aki a házasságban nem lát többet, mint nemi eltévelyedések elleni biztosító intézményt?!

No most itt is azt mondom, vigyázzunk, mert nem olyan forrón eszik a levest, ahogy azt főzik. Hadd tegyek kisérletet hármas válaszra.

Az első elég szerény, de mégis megfontolandó. Korintusi ellenfeleit 13 kérdéssel kívánja Pál sarokba szorítani, hogy apostolságát megvédelmezze. Ezek egyike így hangzik: „Nincsen-é arra jogunk, hogy keresztény feleségünket magunkkal hordozzuk, mint a többi apostolok ...?” (1Kor 9,5) Mit keresne a 13 között ez a kérdés, ha Pál tényleg agglegény lett volna?

A második már döntőbb érvelés. Távollétében a korintusi gyülekezetében furcsa nézeteket kezdtek terjeszteni, pl. ezt: „jó a férfiúnak asszonyhoz nem nyúlni” (1Kor 7,1). Nézet, amelyet a pogányságból vettek át és amelyet keresztény köntösbe akartak öltöztetni. Későbbi időből tudjuk, hogy Pál halála után mennyire megerősödött ez a felfogás. A keresztény gyülekezet peremén olyan szekta alakult, amelyben nők és férfiak fogadalmat tettek, hogy együtt élnek házasságban – de mindenféle nemi kapcsolat nélkül (enkratisták volt a nevük).

Pál már itt, csírájában el akarta fojtani ezt a téves magatartást, mert úgy látta, ez csak újabb változata lenne a törvény igája cipelésének. És tisztességesen válaszol, amennyiben hangsúlyozza, hogy ez a házasfelek önkínzása lenne. S akkor ő mégis ügyesebben teszi, ha nem házasodik. De rögtön hozzáteszi, hogy ez az ő karizmája, amivel nem mindenki rendelkezik. S ha nem, akkor inkább házasodjék, mert inkább élje Istentől kapott nemiségét kölcsönös egyetértésben, mint hogy elemészti, elégeti magát a kielégítetlenség tévútján.

Egy kivétel azonban itt is van, s ezt se hagyja említetlen. Sőt, nyomatékul hozzáteszi, hogy most nem a saját véleményét mondja, hanem az Úr tanítását. Ez pedig a válás tiltása. „Amit az Isten egybeszerkesztett, azt ne bontsa fel az ember” – nyilván erre a jézusi mondatra céloz Pál. De mégsem idealizál, mert rögtön hozzáteszi a saját véleményét, miszerint a válással a feleknek sok békétlenséggel kell megküzdeniök. Hát nincs igaza?

Pál harmadik érve egyrészt a rajongó, másrészt a nagyon realista szemléletű Krisztus-tanítványról tanúskodik. Pál meggyőződött türelmetlenséggel alapította a gyülekezeteket a Közel-Keleten, mert abban a reménységben élt, hogy azok már a hamarosan beköszöntő Isten országának az alapjai. Akik tehát bekerülnek a gyülekezetbe, azok már az Isten országa „előiskolájában” gyakorolhatják a soha véget nem érő istendicsőítést. Hát nem ígérte meg Jézus az ő újbóli visszajövetelét, „mielőtt ez a nemzetség elmúlik”? (Mt 24,34) S ha ő eljön, a síróknak nem kell többé sírnia, a vigadóknak a vígság természetes életforma lesz, a kereskedőknek sem kell többet az üzleten törni a fejüket. „Mert elmúlik e világ” és „az idő már rövidre van szabva”. Ezért idesorolja a házasságot is: „akiknek van feleségük, tegyenek úgy, mintha nem lenne” (1Kor 7,29). Ezt nem kell védeni, inkább meghagyni, mert Pál Jézusra hivatkozhatott.

Mégis, úgy gondolom, hogy ezzel számunkra is fontos üzenetet közvetített. Tiltakozott a házasság lebecsülése, de a túlértékelése ellen is. Mert a házasságunk önmagában nem pokol, de azzá tehetjük. Önmagában mennyország sem, mert azt mi „csináljuk” – a mennyország, az örök üdvösség pedig Isten ajándéka lesz. Ne imádjuk ezért a házastársunkat, de ne is kiabáljunk kígyót-békát a házasságra. Házasságkötésünkkel nem léptünk a paradicsomba, mert a házasság legfeljebb – ha jól sikerül! – annak első előszobája. És a házasság nem a pokol, de azzá tesszük, ha elfeledkezünk arról, hogy azt csak a kölcsönös szeretet tarthatja meg. Pál ebben is Jézus tanítványa. És nem véletlen, hogy éppen ő írta/közli a világirodalom legszebb „szeretethimnuszát” 1Kor 13-ban. Amen.


 


Tovább a következő prédikációhoz
 

Vissza a prédikáció-jegyzékhez
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2009