Gémes István prédikációi
Kérdezzük meg Pált!
2009

 

4. Kik vagyunk, mi emberek?
(Róm 8,19.23)



Hát nem jogosult még ma is így kérdezni, hogy kik is vagyunk mi emberek tulajdonképpen? Hiszen közülünk, a mi fajtánkból került ki a vérszomjas keresztényüldöző Diokletianus római császár csak úgy, mint Rettenetes Iván cár, Sztálin és Hitler, a Gestapo keretlegénye vagy a GPU lelketlen emberkínzója, és a winnendeni 17 éves ámokfutó is. Micsoda faj vagyunk mi, akik ugyanakkor Árpádházi Szt. Erzsébettel, Assziszi Szt. Ferenccel, Semmelweiss Ignáccal, Bach János Sebestyénnel, Szentgyörgyi Alberttal, Kodály Zoltánnal, Kalkuttai Teréz nővérrel, sőt Luther Mártonnal vagy Kálvin Jánossal is megajándékozták magukat és világukat. Nincs igaza a görög tragédiáknak (pl. Antigone), amikor az emberről, mint a félelmetesen titokzatosról beszélnek?

Tudjuk mi egyáltalán, hogy hányadán is állunk magunkkal? Többszáz éves orvosi, genetikai, biológiai, lélektani kutatás letagadhatatlan ismerettömegével rendelkezünk önmagunkról. S mégis, ezek birtokában is, teljesen tanácstalanul ácsingózunk egyik lábunkról a másikra, ha valaki közülünk a saját lányával gyermeket nemz, évtizedekig fogságban tart gyermekeket, vagy ha Nigériában az idei húsvét ünnepén fanatizált muszlimok tucatjával kaszaboltak le békés keresztény zarándokokat, vagy ha gazdasági vezetők százezrektől vonják el a munkát és kenyeret, – takarékosság címén! – miután saját zsebeiket már megtömték az elbocsátottak izzadságán szerzett millióikkal!

Azt mondhatnánk persze az egyszerűség kedvéért, hogy aki a kérdésünkre szabatos választ kíván, lapozza föl a nagy enciklopédiákat, lexikonokat. Ott részletesen van szó antropológiáról, azaz az emberről szóló tudományról és annak figyelemreméltó eredményeiről. Ám ott az a legfeltűnőbb, hogy az antropológia szerint az emberről alkotott vélemény „attól függ, hogy milyen szempontból nézzük“. A válaszok ezért korlátozottak és behatároltak, és ennek megfelelően sokkal több kérdést vetnek fel, mint amennyire válaszolni tudnának.

Sorozatunknak megfelelően mi ma Pált kérdezzük meg ebben a kérdésben is. ő ugyan nem vetekedhet a lexikonok tudásmennyiségével. De a mondanivalóját biztosan nem skatulyázza be azzal, hogy „attól függ, honnan nézzük a kérdést“! Ugyanakkor olyan alapokat fektet le, amelyekre bízvást lehet keresztény antropológiát is felépíteni. Hallgassuk meg őt!

1.

Hogy az apostolnak soha nem voltak antropológus ambíciói, azt azzal is kinyilvánította, hogy egyáltalán nem értekezett az emberről önmagában. Nem esett áldozatául annak a modern csábításnak, hogy az emberi lény egyes szegmentjeit, szeleteit vizsgálja csupán. ő az embert, mint az Isten teremtett nagy világa egy fontos, de nem rendkívül fontos részét tartotta szem előtt. Ami azt is jelenti, hogy az ember nem igen érthető meg önmagában. Az ember és a világ, az ember és a teremtettség, az ember és a természet nem csak feltételezik, de ki is egészitik egymást. Állandóan és tartósan relációs párt alkotnak egymással. Amikor én cselekszem, az valamilyen formában mindig is kihatással van a világra, amelyben élek. Pl. ha valamit felépítek vagy lerombolok. Amikor pedig a természet „dolgozik“, annak hatása alól nem igen, vagy csak nehezen vonhatom ki magamat. Legyen elég itt mellszúrásaimra vagy reumámra utalnom, időváltozás esetén...

A tragédiánkat éppen ennek figyelmen kivül hagyásában látja Pál. Szinte gigantikus erőfeszítésekre is készek vagyunk, csak hogy megfékezzük, sőt ha lehet megtörjük a természetet. Pedig az isteni parancs nem a természet leigázására, hanem a vele való felelős rendelkezésre szólt! Ugyanakkor távolról sem gondolunk arra, hogy a természetnek is vannak jogai, amelyeket tiszteletben kellene tartanunk. Az elsőre legyen példa a Duba-i eset, ahol addig szórták a sziklatömböket a tengerbe – kiszorítva a tenger vizét! – amíg csak sziget nem keletkezett, amelyen most gazdag nábobok és milliomosok szórakoztatása a legfőbb cél. Vele szemben áll a Banglades nevű ázsiai állam, amelynek területe egyharmadát fogja elboritani a tenger 30-40 éve belül, ha az északi és a déli sarkok jégtömegeit olyan őrült sebességgel olvasztjuk, ahogy azt ma tesszük. A most összeülni készülő ú.n. Oceanológiai Világkongresszus előzetes adatai szerint fél évszázad alatt egy méterrel emelkedhet a világóceánok vize, fenyegetve ezzel területeket, amelyeken ma kb. 200 millió ember él!

Nos, ebben az összefüggésben remélem érthető, hogy mai témánkhoz miért választottam ezt az éppen felolvasott bibliai szakaszt Pál római leveléből?! Pál szerint a természet sóhajtozik, nyög, vajúdik és arra vár, hogy „Isten fiai“ jelenjenek meg végre, ami véget vetne szenvedéseinek. S hogy kik ezek az istenfiak, azt bibliaolvasó embereknek nem kell sokat találgatniok: Mi vagyunk az Isten képére teremtett, ebbe a világba belehelyezett gyermekei Istennek. S ezzel már meg is fogalmazhatjuk Pál első meghatározását az emberről. Mi emberek, részei vagyunk az Isten teremtett világának, de – és itt jön a tragédia ! – mi ez ellen és így önmagunk lénye és rendeltetése ellen is kézzel-lábbal tiltakozunk. Mi megbántjuk, tönkretesszük a természetet, de ugyanakkor mélyen megsértve érezzük magunkat, ha Olaszországban teljes falukat dönt romba a földrengés vagy ha 250 ezer embert sodor el az élők közül a cunami. Mi nem viselkedünk, teremtettségünk alapján Isten méltó fiaiként. Azt hiszem, ebből a felismerésből születhetett meg Augusztinusznak az a mondat-fele, amely szerint „nyugtalan a mi szivünk...“ Igen, Pál szerint is a szív az emberi lét közepe és ha az nyugtalan, annak súlyos következményei lehetnek. Például az, hogy a természet még nem tud felismerni bennünket olyanoknak, amilyeneknek Isten teremtett és akart bennünket. Igy közös életünket leterheli, hogy hadiállapotban állunk a természettel és így magunkkal is! Honnan tudhatnánk hát, hogy kik is vagyunk mi, emberek?

2.

Igen sok nehézséget és félreértést okozott már az, hogy az emberről beszélve Pál egészen speciális kifejezéseket használ. Húsról, testről, lélekről, szellemről beszél és ezeket nem könnyű meghatározni mai gondolkodásunk számára. De valószínűleg a legmeglepőbb az a kijelentése, amikor azt mondja, hogy test az ember. Jól figyeljünk: nem azt mondja, hogy az embernek teste van, hanem hogy ő maga test. Ez számunkra eléggé nehezen érthető, de Pál kortársait ezzel a kijelentésével a barrikádokra űzte. Az akkor uralkodó görög szellemiségű világban az volt az elterjedt vélemény, hogy az ember egyrészt egy bizonyos nemesebb részből, a lélekből áll. Ez része a nagy világléleknek vagy szellemi világnak, abból jött és abba kell sértetlenül egykor vissza is térnie. Sajnálatosan azonban ez a nemesebb rész itt a földön börtönbe, az ember másik részébe, a testébe van bezárva. Az ember legfőbb törekvése kell legyen hát, hogy minél előbb kiszabadulhasson ebből a börtönből, hogy visszatérhessen az elhagyott szellemi világba. Ebben a gondolkozásban tehát az ember teste abszolut zavaró elem volt. Messze elszállt mát az a korszak, amelyben magas fokon állt az emberi test ideálja és tisztelete, amit a görög szobrászat remekeiben mindmáig megcsodálhatunk.

Volt még egy másik irányzat is, amit mai szóhasználattal élve ezoterikusnak nevezhetnénk. Ez a szellem ámulatában az emberi testet nagyon földszagúnak, alacsonyabb rendűnek, megvetendőnek tekintette. Ezekkel is hevesen szembeszállt Pál, amikor az embert, mint testet vette nagyon komolyan. Ez nem jelent hát kevesebbet, mint hogy az én testem engem jelenít meg, benne és általa vagyok én jelen és prezentálhatom magamat érzéseimmel, gesztusaimmal, hangulatával és puszta megjelenésével. (Volt ugyan Sao Pauloban egy öreg székely góbém a gyülekezetemben, aki szerint az Úristen azért még vagy 10 centit hozzátehetett volna az én kurta termetemhez – de ez nem több jó, tréfás bemondásnál.) Mert én magamat csak ebben a testben ismerem és tudom elképzelni. Ebben a 168 centiben és megfelelő kilóban. És jól érzem magam a bőrömben. Persze, hogy sokan közülünk szebb, tökéletesebb, formásabb testet kívántak volna maguknak. Ennek tudható be, hogy kutatások rohama indult meg arra nézve, nehogy nem szép, nem egészséges, deformált test jőjjön a világra vagy, ha véletlenül mégis itt van, akkor azt tökéletesen „reparálni“, javítani lehessen.

Nem idealizáljuk a testet. Mert arról is van bőséges tapasztalatunk, hogy milyen szörnyűségekre is fel tudjuk használni azt. És az sem véletlen, hogy az istenellenes erők és törekvéseik mind, kivétel nélkül, a test teljes felszabadítását követelik ordító egyetértésben. Ma a testnek minden szabad. Szabad féktelennek lennie, kábítószerekkel önmagát szétrombolnia, kikövetelnie kívánságai maradéktalan kielégítését, szabad határokat semmibe vennie!

Pál itt két ponton jelent be határozott ellenállást. Hangosan hirdeti, hogy bár én és a testem azonosak vagyunk, de a tulajdonjog az Istené. „Hát nem tudjátok, hogy testetek a Krisztus tagja...?“ – kérdezi (1Kor 6,15). Sőt követeli, hogy testünket szánjuk oda az Istennek kedves áldozatul (Róm 12,1), mert a mi testünk a Szentlélek temploma és ezért „nem a magatokéi vagytok“ (1Kor 6,19). Isten soha nem mondott le a tulajdonjogáról, legfeljebb árendáról beszélhetünk, amikor testté teremtett bennünket.

Pál másik figyelmeztetése az, hogy „minden szabad nekem, de nem minden használ.“ (1 Kor 6,12). Ez tehát Pál második felelete a kérdésünkre. Az ember Isten megajándékozottja, s ezért az ajándékért egyedül neki tartozik felelősséggel. Aki pedig ezt nem hajlandó elismerni, azt - Pál nem riad vissza ennek kijelentésétől sem! – Isten kiszolgáltatja a tisztátalanságnak, a szenvedélyeknek, erkölcsi ítéletre képtelennek, ahogy azt Római levele első fejezetében kifejti (Róm 1,18-32).

Téved, aki úgy véli, hogy Pál csupán valami erkölcsi husánggal handabandázik mások feje fölött. Különben miért kiáltaná egyszer szinte teljes kétségbeesésében: „Én nyomorult ember! Ki szabadít meg e halálra ítélt testből?“ (Róm 7,24) Mert ő is érzi, hogy csak két lehetősége van: vagy testestől-lelkestől Isten szolgálatára bocsátja magát, vagy a bűn szolgálatára. És követeli a döntést: vagy-vagy! (Róm 6,19) Mi itt ugyan sietve bemagyarázzuk magunknak, hogy szabadok vagyunk. Főleg, ha Istentől sikerült elszakadnunk! Pedig – Luther szavával élve – bennünket mindig „meglovagol“ valaki: vagy Isten, vagy istenellenes hatalmak. Ne legyenek illúzióink: hátunkon mindig nyereg van. Csak az a kérdés: ki ül rajta! Ez a mi „szabadságunk“. Mi elveszettek vagyunk!

3.

Kétségtelen, hogy igen bántja fülünket az, ahogyan Pál így lemeztelenít bennünket. Nem is akarom emlegetni az ótestámentumi idézetek tömegét, amelyekkel kimutatja, hogy reménytelenül a bűnnek adattunk el és hogy még a jóra is képtelenek vagyunk. De akkor viszont ágaskodik bennünk a kérdés, hogy lehet-e még ilyen teljes pesszimizmussal tárgyilagosan vélekedni az emberről? Nem esünk itt áldozatul valami megengedhetetlen sötétenlátásnak? Pál válasza erre az, hogy egyáltalán nem. Mégpedig több okból.

Budapesti káplánkoromban az egyik prédikációm miatt beidézett az akkor teljhatalmú Állami Egyházügyi Hivatal Budapest-fővárosi főelőadója. Az ő feladata volt, hogy kémjei segítségével szemmel tartsa az összes Budapesten dolgozó és prédikáló papot, lelkészt, hogy ne mondjam: ellenőrizze. Hosszú beszélgetésünkben nem jutottunk zöldágra. Kínjában a hatalmas úr, nagy bosszúsan ezt kérdezte: No de, plebános úr, mit is tanítanak maguk a bűnről? Azt feleltem neki, hogy mi emberek egy életen át egy bevehetetlen várat ostromolunk. S nem akarjuk észrevenni, hogy az általunk ostromlottnak vélt várúr, az Úristen, kinyújtja karját, megsimogat bennünket és azt mondja, hogy igazán nem haragszik, hanem szeret bennünket. Az előadó úr, aki azelőtt csepeli gyárimunkás volt, hihetetlenül csóválta a fejét és türelmetlenül közbekiabált: plébános úr, ez képtelenség!

Igen, szerintünk is teljes képtelenség az, ahogyan az Isten eljár velünk. Hiszen ez valóságos provokáció, s ennek legnagyobbja az, hogy Isten mégsem hajlandó lemondani rólunk! Igy látja Pál az embert: mi állandóan provokálható és provokált emberek vagyunk. Haszonélvezői is annak, hogy „aki tulajdon Fiát nem kímélte, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent.?“ (Róm 8,32)

Ezért nem foglalkozott Pál Jézus életével, tetteivel és csodáival, hanem érdeklődésének középpontjában az az ártatlanul megfeszített és dicsőségben feltámasztott Úr állt, akiben Isten nekünk, az őt állandóan ostromlóknak, mindent odaajándékozott! ő igazaknak jelent ki bennünket, ha számunkra az még olyan képtelenségnek tűnik is. Ezért szerette Luther ezt úgy formulázni, hogy mi emberek egyidőben vagyunk igazak és bűnösök és a kettőt nem tudjuk elválasztani egymástól. S ezt nem magunknak köszönhetjük, hanem egyedül annak a Jézus Krisztusnak, aki „meghalt, amikor mi még bűnösök voltunk“ (Róm 5,8) – mondja mély meggyőződéssel Pál.

Amennyiben ezt komolyan vesszük, hihetetlen felszabadulásban lehet részünk. Egyrészt nincs szükségünk arra, hogy örökösen és betegesen bűnös voltunkkal bajlódjunk. Másrészt ez felszabadít bennünket a másiknak készségesen szolgáló életre. Vagy ahogy azt Pál mondja: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.“ (Fil 4,13) S ha valaki ezt inkább esztétikusabban szereti, annak ajánlom, hogy hallgassa meg Bach „Jesu meine Freude“ c. motettájának a második tételét, amelyhez Páltól vette a szöveget: „Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató itélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak“ (Róm 8,1). Ezért: „Mit mondjunk erre? Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?“ (Róm 8,31)

Hogy mi itt akkor a teendőnk? – ez így téves kérdezés. Nem tennünk, hanem hinnünk kell, hogy Isten ezzel a tettével „reparálta“, – mi így mondjuk: megváltotta emberségünket.. Ez a hit tesz bennünket igazzá. Pál szavával: „Az igaz ember hitből él“ (Róm 1,18).

Ebben a hitben következhet be az, amire a vajúdó természet vár. „Ime, az ember!“ – mondta Pilátus Jézus vádlóinak és valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy mennyire az igazat mondta ki. Ez a Jézus, a szenvedő és áldozatvállaló, a nem megfutamodó, s mégis győztes Úr, ő az igazi ember! S ha „élek pedig többé nem én, hanem a Krisztus él bennem“ – ahogy azt Pál szereti mondani, akkor ez a Krisztus ábrázolódik ki rajtunk, ölt bennünk testet. Az, akire a teremtettség vár, hogy vele együtt dicsérjük az örök élet Urát, a mi Istenünket!

Ebből az istendicséretből még nem tűnik ki, hogy szenterzsébetek vagy terroristák vagyunk-e, leszünk-e? De fennáll annak lehetősége, hogy embervoltunk se Istennel, se önmagunkkkal, de főleg a természettel ne kerüljön konfliktusba. Ime, ez az ember, ez vagyok én. A bűnös és megváltott, a hadakozó és az istendicsőítő.

De Jézus a maga képére formálhat át. Hogy igazán emberek legyünk! Ámen


Tovább a következő prédikációhoz
 
Vissza a prédikáció-jegyzékhez
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2009