Gémes István prédikációi
Kérdezzük meg Pált!
2009

 

3. Miért ragaszkodunk annyira a feltámadás-hithez?
(1 Kor 15,12-20)

Miért ragaszkodunk annyira a feltámadás-hithez? Azt hiszem, ennél provokativabbat nem is kérdezhetnénk éppen ma, a feltámadás ünnepén. Hát nem azért ünnepeljük a feltámadást, mert hitünk szerint Isten nem hagyta a sírban Jézust, a Messiást, hanem harmadnapon feltámasztotta őt? S nem azért legfőbb ünnepünk a feltámadás ünnepe – eltorzított névvel, a húsvét! – mert, ha Isten Jézust föl nem támasztotta volna, akkor ma valószínűleg kereszténység sem lenne?! Mégis: miért ragaszkodunk annyira a feltámadás-hithez? – hányszor kérdezték ezt már tőlem. És nem csak vallástalanok, hitetlenek, hanem magukat jó keresztényeknek tartók is! Hadd mondjam el azért most, amit ezzel kapcsolatban a saját hitemen átszűrtem és ami bennem meggyökerezett. Bevallom, hogy ehhez Pál apostol is nagyban hozzájárult. Kérdezzük meg hát most őt a feltámadás kérdése felől!

1.

A világ legtermészetesebb dolgának tartom, ha foglalkoztat bennünket az életünk végessége és hogy esetleg van-e annak valamilyen folytatása? Életemben először akkor találkoztam vele, de akkor igen megdöbbentően, amikor édesapám alig hatvanévesen itthagyott bennünket. Sose felejtem el azt a jelenetet – különben a temetése körüli eseményeket mind elfelejtettem, de ez mélyen belémvésődött: ott ültem egyedül a tiszta szobában felravatalozott holtteste mellett. A szája már nem mozdult, a szeme nem mosolygott, a tekintete nem simogatott és én ezt akkor teljesen valószínűtlennek tartottam. Órák teltek el így, mire egyszerre belémhasított a tragikus felismerés, hogy ez most már örökre így is marad. De azonnal jött a belső tiltakozás is: ez így nem maradhat örökre! Hiszen akkor vereséget szenvedett az Isten és alaptalan lenne minden igérete, – gondoltam fiatalos, segédlelkészi lázadással. Az Isten lelkiismeretére szerettem volna appellálni: Uram, te ezt így nem akarhatod!

Azóta azt is tudom, hogy nagyon sok társam csatlakozik máig is ehhez a fiatalkori lázadozásomhoz, egy-egy súlyos veszteség után. Nem lehet, hogy csupán ez a néhány évtized érdemelné meg az élet nevet, amelyet bölcső és koporsó közé lehet szorítani, s amelyben jól vagy rosszul botorkálunk végig ebben a világban! Milyen sokan nem tudunk szabadulni ezektől a gondolatoktól?! – De még többen vannak, akik az élet végessége gondolatát egy életen át űzik maguktól. Legtöbbször ilyen propaganda szólamokkal, mint „ragadd meg a mát!“ – „Élj a világadta javakkal, amíg képes vagy szeretni azokat!“ – ahogy azt egy ókori sírkövön olvashatjuk. „Ne gondolj vele, ma kell élned. Minden más bizonytalan!“ – milyen megejtő és figyelemelterelő mondatok ezek?!

Ehhez hasonló véleményekkel találkozhatott Pál is. Mégpedig nem is csak úgy általánosságban, hanem egyetlen egy keresztény gyülekezeten belül! Korintusba írt levelezéséből legalább három, ha nem négy ellenvéleményt ismerhetünk meg. Olyanokét, akik egyszerűen tagadták az élet bármiféle folytatását a halál után. Igy is biztatták magukat: „együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk!“ (15,30) Olyanokét, akik látták, hogy a halott teste elenyészik ugyan, de valami nemesebb részük, talán a lelkük, tovább él (15,44). Olyanokét, akik azt vallották magukról, hogy ők már „feltámadtak“, mert ebben az életben olyan tökélyre vitték, hogy ennél jobb életet már el se lehet képzelni (15,23.54-55). Végül olyanokét, akik vallották, hogy ők ugyan fizikailag befejezik ezt az életet, de az az utódaikban, sőt alkotásaikban töretlenül tovább folytatódik. Hát nem emlékeztetnek bennünket ezek a mondatok nagyon sok, mai temetésekkel kapcsolatos tapasztalatainkra? Ès nem azt akarják ma is belénksulykolni, hogy ez az élet ugyan véges, de azt a lehető legjobb módon kell élvezni. Iparágak tucatjai kínálják a szép, a jó, a kellemes, az élvezhető és élvezetes életet szinte minden utcasarkon, már csak bizonyos magatartást, életvitelt vagy éppen megfelelő termékeket kell elsajátítani, megszerezni és felvállalni hozzá? Vagy kiirthatatlan közülünk az az ősi görög szemlélet is, amely szerint két részből állunk: van az értéktelen, a testünk, amely a sírba hull és elpusztul. De a nemesebb részünk, a lélek, alig várja, hogy kiszabaduljon testünk börtönéből, hogy aztán valahol, – talán az Istennél? – tovább éljen. Állítólag gazdag amerikaiak befagyasztott holttesteinek tucatjai kerengnek a világűrben, mert ott várják meg, amíg az orvostudomány annyira fejlődik, hogy majd újra életre tudja kelteni őket! – A ma divatos „vallásoskodó“ irányzatok közül egyesek olyan állapotot igérnek követőiknek, amely messze túl van életen és halálon. A mormonok azt hirdetik, hogy a templomaikban megkötött házasságok a halált is túlélik, s a házasfelek kapcsolatából tovább is születnek „szellemgyerekek“. – S ha a Pál korabeli ilyen-olyan elképzelésekre nem is hasonlítanak teljesen a nekünk kínáltak, mégis határozottan elmondhatjuk Pállal, hogy ezek mind álmegoldási kisérletei a feltámadásnak és ezért nem kell nekik hitelt adnunk.

2.

Ha most közelebbről nézzük meg Pál érvelését a hamis megoldási ajánlatok ellen, észrevesszük, hogy az apostol feltételezésekből kiindulva vitázik. Ezt mutatja már a „ha“ szócska is, amely felolvasott szakaszunkban nem kevesebb, mint hétszer fordul elő: ha Krisztus nem támadt föl... ha nincs halottak feltámadása... ha csakugyan nem támadnak föl a halottak... – és így tovább. Nem gondolom, hogy ez Pálnál csak ügyes szónoki fogás lenne. Inkább bevallása annak, hogy ez a helyzet, így állunk és így vélekedünk mi emberek. Minden lehetséges, mert ha ez vagy az nincs a kezünkben, akkor, bizonyítékok híján, semmit biztosan nem állíthatunk.

Ebben az összefüggésben találtatik a kérdésünk is. Nincs semmi olyan bizonyítékunk, amellyel minden kétséget kizáróan bizonyítani tudnánk, hogy van feltámadás. Sőt még Jézus feltámadásának sem volt s z e m - tanúja. Hányszor gúnyolódtak már afölött, hogy az asszonyok által üresen talált sír még távolról sem bizonyítéka a feltámadásának. Ezt vették hamar észre az akkori ellenfelek és próbáltak abból tőkét kovácsolni Jézus és a követői ellen. Máté tudósít arról, hogy a Jézus sírját őrző katonákat lefizetik a papok, hogy azt híreszteljék, hogy a holttestet a tanítványok éjjel ellopták. Tudtunkkal sikerük is volt ezzel a megvesztegetéssel és csalással.

Ha azonban Pál hétszer használja a „ha“ feltételes kötőszót, akkor annál határozottabban állítja vele szemben azt a mondatot, amely az ellentétes „ámde“ kötőszóval kezdődik: „Ámde Krisztusról azt hirdetjük, hogy feltámadt a halottak közül, hogyan mondhatják közületek némelyek, hogy nincs halottak feltámadása?“ – Valószínű, hogy mi ma így nem érvelhetünk, de Pál annál inkább. Legfontosabb ellenérve az volt, hogy a föltámasztott Jézus ismételten megjelent nemcsak neki és a többi tanítványnak, hanem egyszer több, mint ötszáz embernek is, „akik közül a legtöbben még életben vannak...“ (azaz meg lehet őket még kérdezni is!).

S ezt jól meg kell jegyeznünk! Pál itt tehát nem valami dogmából, megfogalmazott kátéigazságból kiindulva érvelt. A zsidóknál különben is csak későn, perzsa hatásra, honosodott meg a feltámadásba vetett hit. A legrégibb ótestámentumi iratokban semmi nyomát nem találjuk. De Pál még erre sem nyúl vissza, hanem tapasztalatból beszél. Ha elolvassuk a Cselekedetek Könyvében megőrzött prédikáció-töredékeket, rájövünk, hogy mások is így érveltek. Az apostolok önmagukat hiteleseknek azért tartják, mert magukat tanúknak tekintik. Amikor a zsidó vezetők meg akarják tiltani, hogy Jézusról prédikáljanak, akkor az apostolok kijelentik, hogy ennek nem engedelmeskednek, hiszen miért hallgatnának arról, amiről ők személyesen tanúskodni tudnak?

Úgy vélem, hogy éppen ez a kereszténységünk erőssége. A személyes tapasztalat. Az evangélisták sem tettek mást, mint embereknek Jézussal való találkozását rögzítették evangéliumaikban. Keresztelő János megijedt követeinek sem mondhatott Jézus mást, mint azt, hogy nézzenek körül. És jelentsék a tapasztalatukat a mesterüknek. Az ókor nagy vallásaitól éppen ez a közvetlenség különböztette meg a korai kereszténységet. Nem mitoszokra, kitalált, költött, megálmodott gondolkodói művekre alapozták a kereszténység üzenetét, mint azok. S ha arra gondolunk, hogy az általunk ma is vallott Apostoli Hitvallásba vagy száz év multán is bekerült a mondat, hogy hiszem a test feltámadását, akkor emögött olyan erős bizonyítékoknak kellett állnia, amelyek egy évszázad után is igazoló erővel bírtak és bírnak ma is.

3.

Pál bizonyításai láncában viszont, ennek megfelelően, még két összefüggés nagyon fontos. Az elsőben bevallja, hogy az ő prédikálása üres szalmacséplés lenne, ha Krisztus nem támadt föl. S ő ebben is következetes maradt. Amikor a korintusi gyülekezetbe érkezett, azt vallotta, hogy „...nem úgy érkeztem, mint aki ékeszszólás vagy bölcsesség fölényével hirdeti nektek az Isten bizonyságtételét. Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, mint megfeszítettről....“ (1Kor 2,1-2). Leveleiből tudjuk, hogy nem a galileai utakon vándorló prédikátor-Jézus ejtette őt rabul, hanem a megfeszített és feltámadt Jézus Krisztus. És még a prédikálásának is kizárólag ez adott érvényt. Enélkül minden szavunk „alaptalan“.

Ne hangozzék azért teátrálisnak, ha azt mondom, hogy csak ennek biztos tudatában léphetek ide, a szószékre. Prédikációm legitimációját nem kevésbé jelenti a Jézus feltámadása, akár a Pálét. Enélkül hordószónok lennék csupán vagy jó agitátor, kiváló mesélő vagy jólértesült információközlő. Szívesen mondom azért, hogy minden feltámadási ünnep azért is tölt el örömmel, mert igazolja azt, hogy szükség van a prédikálásomra. De azt a ki nem mondott kérdést is emlékezetembe idézi, hogy vajon igehirdetéseim közvetítenek-e valamit a feltámadott Jézus életet átformáló erejéből, vagy csupán csak beszélek?

Miért is ragaszkodunk annyira a feltámadás-hithez? Hát ezért, mert csak így lesz hiteles a prédikálás szolgálata. Három konferencián vettem részt az elmúlt napokban. Különbözőségük ellenére mind a hármon a résztvevők azonos kérdésével találkoztam: mennyire h i t e l e s és szavahihető mai prédikálásunk? S a válasz nem lehetett más, mint az, hogy annyiban, amennyiben a Feltámadottat Isten előhozta a sírból, mert ő nem a holtak, hanem az élők Istene, s az igehirdetés remélhetőleg ezt az örömhírt közvetíti is. Nem kultúra-ápolás, sem a haza képviselete, nem morális oktatás vagy szociálpolitikai álmok meghirdetése a prédikálás célja. Bizonyára ezekből is befolyik egysmás igehirdetésünkbe, de célnak egyik sem megfelelő.

Második következtetésével Pál összekapcsolja Jézus feltámasztását a mi hitünkkel is. „Ha pedig Krisztus nem támadt föl, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok.“ Sőt ezt a mondatát még úgy is lehetne forditani, hogy az ilyen hit hiábavaló vagy sikerületlen. Ez pedig, már első hallásra is, tulajdonképpen meg kellene rettentsen bennünket. Mert akkor kérdés, hogy hitnek nevezhető-e még az a „minimálhitvallásunk“, hogy van egy Isten? Vagy, hogy valakinek mégiscsak rendeznie kell a világ ügyeit? Vagy az, hogy „én tisztességes életet élek, nem öltem, nem loptam, nincs hát szükségem semmi égi ellenőrre“. Pál szerint „ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.“ Még akkor is, ha Krisztust legfeljebb jó tanítómesternek és okos tanácsadónak tekintjük. Tanítása, útmutatása igen fontos, hogy legyen módunkban a követésében járni. De hogy életben és halálban Vele egybefonódjunk és elmondhassuk, hogy „nem én élek, hanem a Krisztus él bennem...“ (Gal 2,20), ahhoz az ő halálon is diadalmaskodó erejére van szükségünk.

Hadd kérdezzük meg hát még egyszer: miért is ragaszkodunk annyira a feltámadás-hithez? Nem kellene megelégednünk kevesebbel is, hogy magunkat keresztényeknek nevezhessük? Nem adhatjuk alább, mert Jézus feltámasztásával Isten megvetette alapját a mi feltámadásunknak is. Csak így lehetséges, hogy nem ragadunk le ebben az igen változékony és bizonytalan földi életben, nem is akarjuk valami „nemesebb“ részünket átcsempészni valami bizonytalan túlvilágba. Inkább hitelt adunk Jézus örök szavának: „És ha majd elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is“ (Ján 14,3). Ilyen igéretet pedig az tett, akin Isten már megmutatta halált legyőző hatalmát. Hogyne szeretnénk örökre „ott“ lenni, ahol ő van?! Ezért olyan felülmúlhatatlan szent és fontos nekünk a feltámadás ünnepe. Ámen


Tovább a következő prédikációhoz
 
Vissza a prédikáció-jegyzékhez
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2009