Gémes István prédikációi
Kérdezzük meg Pált!
2009

 

12. Betlehem – Pál módján
(Gal 4,4-5)


Attól tartok, hogy ezen a mai ünnepen semmi ujdonsággal nem tudlak meglepni Benneteket. A Názáreti Jézus születését ünnepeljük, akit Isten Fiaként tisztel és imád a kereszténység. De ezt én hosszú életpályámon már legalább 56 karácsonyon elmondtam. Néha több prédikációban is. S rólatok sem tudom elhinni, hogy ne hallottátok volna ezt már igen sokszor. Talán éppen ezért van bennem az a furcsa feszültség, hogy egy „közönséges“ vasárnapon felszabadultabban állok a szószéken, mint az ilyen nagy ünnepeinken.

Mivel pedig a mi karácsonyunk a társadalomban is rég elszakadt a vallási gyökereitől és a fogyasztás legtöbb hasznot hajtó üzleti alkalmává fokozódott le, a mindenkori prédikátornak a feladata így sem vált egyszerűbbé. Meggyőződéses ateista jelentette ki a multkor cinikusan, hogy a karácsony mindenkié és a kereszténységnek nincs joga azt kisajátítania...

E nem könnyű feladat megoldására serkentett viszont mégis Pál apostol, akit most egy éven át faggattunk. Egyrészt azzal, hogy valószínűleg ő maga sem látta Jézust testileg, akárcsak mi. Márészt azzal bátorított föl, hogy neki nem csupán egy, hanem két elvilágiasodott, s az evangéliumot meghallani nem akaró társadalomnak kellett érthetővé és elfogadhatóvá tennie Azt, Aki őt megragadta és szolgálatába állította. Bravúrosan oldotta meg a feladatát, azt rögtön el kell mondjam. Hogy ez nekem is így sikerül-e, azt majd istentiszteletünk végén állapíthatjuk meg?!

1.

Újra csak közhelyet mondok amikor arra emlékeztetek, hogy Pálnál hiába keresünk a Jézus életére vonatkozó utalásokat. Következésképpen a betlehemi gyermek születése történetét is hiányolhatjuk. Nem tudunk arról sem, hogy Jézus és Pál valaha is találkoztak volna egymással. Sőt, egyik korintusi levelében azt jelenti ki az apostol, hogy „ha ismertük is Krisztust test szerint, most már őt sem így ismerjük“ (2Kor 5,16). Bár ez a mondata valószínűleg a saját megtérése előtti érdektelensége, sőt ellenségeskedése hátterén értendő, az biztos, hogy a figyelme a missziói munkája folyamán nem fordul Jézus földi élete felé. Ami a mi nyelvünkre áttéve azt jelenti, hogy Pálnál ott kezdődött a Jézus iránti érdeklődése, amikor Az feltámasztottként jelent meg számára, mint az „Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit“. Ezért a korintusi gyülekezetének be is vallotta, hogy „úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról (amit így is fordíthatnánk, hogy a Messiás Jézusról!), róla is, mint a megfeszítettről“ (1Kor 2,2).

Ennek a stratégiai álláspontnak a következetes alkalmazása egyenes következményeként történhetett meg az, hogy a korai kereszténység vagy három évszázadon át nem is ünnepelte Jézus születését. Számára fontosabb volt Jézus harmadnapi feltámadásának megünneplése, még pedig hetenként! S ezt nem azért tette, mert ezzel valamiféle „ellenünnepet“ kívánt volna bevezetni – mondjuk, pogány istenségek ünnepeivel szemben. Hanem azért, mert az Úr Szolgája ártatlan szenvedését és halálát már a próféták is megjövendölték, mint amit ez a Szolga „helyettesként“ vállal majd magára. Szenvedése és halála adta követőinek azt a reménységet, hogy ez mind az ő megváltásuk végett történt. Úgy is mondhatnánk tehát, hogy üdvösségünket nem a bepólyált gyermek, hanem a megfeszített és feltámasztott Úr szerezte meg. Ezért nem érdeklődött a korai egyház az Úr születése, annál inkább a halála és feltámadása iránt.

Magam részéről sem abban látom a mi társadalmunkban a karácsony eredeti értelmének elvesztése okát, hogy túlságosan csak az üzleti érdek tapad hozzá. Mert megértem, hogy egy elvilágiasodott, sőt vallásellenes társadalom számára még mindig könnyebb gügyögni egy bébivel, mint egy „fán függő“ szenvedésével és annak gyümölcsével azonosulni. S mindezt én a mi büntetésünkként értékelem. Mert mi követtük el azt a mulasztást, hogy üdvösségünket nem ettől a ma nem „szalonképes“ isteni megoldástól reméltük és inkább sietve az általános „szeretet ünnepévé“ tettük karácsonyt. Pedig az eredetileg egészen bizonyosan nem az emberek közötti szeretetről, hanem kizárólag Isten világ iránti szeretetéről szólt! Ezért javaslom, hogy tegyük ezt a napot a bűnbánat napjává, mert rossz példánknak köszönhető, hogy karácsonytájt még harcos ateisták is a mi ünneplésünk lelkes, sőt irígy résztvevői. De húsvétkor és nagypénteken – már csak a nagyheti turizmus áldott hatásaként! – szinte konganak templomaink az ürességtől.

Ennyit hát ünneplésünk súlypont-eltolódásáról és miattunk való felszínessé válásáról. De hát hol itt akkor a Gyermek születésének Pál szerinti értékelése és annak örömhíre?

2.

Arra még egy pillanatig várnunk kell, mert Pál nem osztogat elsietve „örömhíreket“. Meg kell azt is gondolnunk, hogy ezt a levelet a galata keresztényeknek írta. A galaták a kutatás mai állása szerint kelta népek voltak, aki Pannóniából szorultak le a mai török főváros, Ankara környékére. Imádták a földanyát és az Attis istenség követőiként akár még testük megcsonkítására is készek voltak. Kérlelhetetlen természetfölötti és természeti erőktől féltek és hittek a kiszámíthatatlan végzetben. Pál azt kiáltotta oda nekik, hogy mennyire megkötözött rabszolgák, mennyire kiskorúak ők, még akkor is, ha ők ezt tagadják. Gyámság alatt élnek, s ezt talán észre sem veszik.

őszi konferenciánkon jártuk körül a nagy kérdést, hogy mennyire vagyunk mi még ma szabad emberek? S bár a függőség, rabság, gyámság ellen kézzel-lábbal tiltakozunk, meg kellett döbbennünk a saját helyzetünkön! Azt gondolom, hogy anyagi függőségünk rabigáját, gazdasági válság idején nem kell sokat bizonygatnunk! Ha információi függőségünket tagadnánk, le kellene tagadnunk azt a szinte teljes uralmat, amelyet a tömegközlési eszközök gyakorolnak fölöttünk. Ha a „tudás társadalmáról“ álmodunk, gondoljunk csak arra, hogy mi minden jót adnak el ma nekünk tudomány és tudományosság címén. De milyen sokszor hiányzik ott a „mellékhatásokra“ való éber figyelés, sőt azok teljes figyelmen kívül hagyása! Arra pedig még gondolni is veszélyes, hogy mennyire ez a mindent-tudási és mindent-megoldó-törekvés tarja kezében az emberi élet kezdetét és a végét. És szinte kéjes gyönyörűséggel élvezhetjük, hogy ma már tetszés szerint csinálható és elpusztítható az ember.

Már csak a helyzet hasonlósága miatt is, érdemes arrra figyelni, hogy mit javasol Pál – karácsonyi üzenetként – ennek a rabszolgaszerű függőségi állapotunknak a megszüntetésére!

Mindenekelőtt hangsúlyozza, hogy Jézus evilágba való megjelenését kizárólag Isten határozta meg. Isten helyezte bele őt az emberiség történelme kellős közepébe. Ahogy Pál mondja: „amikor eljött az idő teljessége“. Ezért egyáltalán nem téves, ha – legalább mi keresztények – nem időszámításunk előtti és utáni korról beszélünk, hanem maradunk a „Krisztus születése előtti, illetve utáni“ szóhasználatnál. Számunkra ez a Gyermek a közép, az a pont, amely ketté választja és egyben össze is köti történelmünket. Ezt az időpontot Isten választotta ki szuverén módon és nem kért tanácsot se Józseftől, se Máriától, de tőlünk sem. A reformátor mondta azért helyesen, hogy nem az emberi történelem kedvezőre fordultával jött el az Isten Fia, hanem amikor ez Istennek jónak látszott. Nehogy valaha is eszünkbe jusson, hogy az üdvösségünk a mi találmányunk, tehetségünk vagy képességünk függvénye. Mert mi szerencselovagokként hamar jelentjük ki, hogy mi már megteremtettük a földi paradicsomot. Főleg, ha gazdagok vagyunk, ha jólétben élünk, ha nagyon tudunk és szinte minden kérdést megoldani képesek vagyunk! S hogy most már nincsen is más feladatunk, mint hogy élvezzük saját produktumunkat. No és persze fölösleges bármiféle isteni beavatkozás, mondjuk karácsonykor. Az üdvösségünket saját rezsiben oldjuk meg.

Pál jól érti a módját, hogy ezt az elküldött Istenfiút közel hozza hozzánk. Nehogy valaki is arra gondoljon, hogy annak eljövetele csak amolyan ködös, mesesszerű mitoszokban szerepeljen, ahogy az emberiség azt annak idején az akkori természeti istenségeknél megszokta. Ezért közli a galatákkal, hogy ez a Jézus „asszonytól lett“. S bár az anyja nevét nem említi, annál inkább kap azonban hangsúlyt a gyermek ember-volta. Ember ő, egy közülünk. Embertestvér. Hogy Pál mit akar ezzel értésünkre adni, annak talán a Zsidókhoz írt levél szerzője vonta le a legfontosabb következményét: „Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségünkön, hanem aki hozzánk hasonlóan kisértést szenvedett...“ (Zsid 4,15). Magára vállalta tehát embervoltunk minden jellemzőjét. Terheivel, kisértéseivel és örömeivel együtt.

Igy foglalja össze Pál mindazt, amit az evangéliumok írnak Jézusról, hogy ő sírt és nevetett, szomorú volt és haragos, szenvedett és meghalt, – csakúgy, mint bárki közülünk. Ezzel eleve ellentmond azoknak a széplelkeknek, akik Jézust legfeljebb csak valami szellemi valóságnak, misztikus-ködös, szeánszokon megidézhető jelenségnek tartják. Páltól tanult bizonyára János, aki levelében ezt írta: „amelyik lélek vallja, hogy Jézus Krisztus testben (tehát emberként) jött el, az Istentől van...“ (1Jn 4,2). Az a kereszténység, amely lemondana Jézusnak erről az emberségéről, önmagát csonkítaná meg. És nem érdemelné meg, hogy még komolyan vegye a világ. Ezért olyan fontos, hogy a bölcsőben fekvő embergyermekben gyönyörködjünk időről-időre. S hogy felhívjuk világunk figyelmét Isten közöttünk lakozására.

Itt az Isten köztünk! Csak mondanánk ezt mi is, a körülöttünk egyre erősödő és agresszívan föllépő ateizmus világában. S ha máskor nem is, de legalább karácsonykor hirdessük ezt meggyőzően és ne mi alkalmazkodjunk a világ keresztényietlen karácsonyi parádéjához.

3.

Nem várhatjuk el Páltól, hogy Jézus eljövetelének célját olyan angyali szavakkal mondja el, ahogy azt a betlehemi pásztorok hallották: „ime nagy örömöt hirdetek ma nektek, amely az egész nép öröme lesz. A felszabadító született ma nektek.“ (Lk 2,10-11). Egyrészt azért nem, mert ő tipikus városi ember volt, s amit és ahogyan prédikált, annak ezt a műveltségi hátteret kellett szem előtt tartania. De inkább azért nem, mert a címzett galaták előbb ugyan megszabadultak a gyámsági, függőségi helyzetből és hívőkké, szabadokká lettek. De korholnia kellett őket, mert most készülnek éppen újra igába hajtani a fejüket, újabb törvények, túlhaladottnak és lejárt érvényűnek tartott szabályok szolgálatába. Egész levele leghangosabb mondata ez az óvó kiáltás: „Krisztus szabadságra szabadított meg minket! Álljatok meg tehát szilárdan és ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni!“

Mintha csak bennünket is féltve-óva szólítana meg, amikor minden ellenállás nélkül engedjük magunkat befolyásolni, meghatározni, amikor fejetlenül állunk be különböző izmusok táborába, ülünk föl annak a tévhitnek, hogy puszta tudással vagy pénzzel életünk és világunk minden gondja megoldható, vagy annak, hogy az emberiség fejlődésével a jó és a rossz különbsége is feloldódik és megszűnik.

S hogy miért küldte Isten a Fiát ebbe a világba? Éppen ezért, hogy a mindenféle törvények, szabályok, az életet gúzsbakötő megszorítások igájából szabadítson meg bennünket. Nem vagyunk nekik többé reménytelenül és esélytelenül kiszolgáltatva. Szabadok vagyunk, amennyiben mi is Jézus Krisztus testvérei, azaz az Isten fiai vagyunk. ő adhat erőt az ellenállásra, a bizos megállásra és kitartásra.

S ez új szempontot adhat a betlehemi Gyermek szemléléséhez is. Nem gügyögnünk kell vele. Látására inkább kérdezzük meg magunkat, hogy megfelelünk-e annak az elvárásnak, amit ő támaszt velünk szemben? Hadd kérjük ezt Tőle szép énekversünkkel:

Csak egyet, egyet kérhetek / Egy égi jóra várok / Hogy a szívemben végy helyet / Ó Jézus, bárhol járok / Tedd jászladdá a szívemet /Jer térj be és betér veled / Az öröm égi fénye.“

Ámen

Gémes István



Kedves Testvérek, akik kapjátok a prédikációkat!


Az új év elején szeretnék köszönetet mondani Mindnyájatoknak a szíves közreműködésért. Örülök, hogy eljutnak Hozzátok az igehirdetések, s visszajelzésekből tudom, hogy szívesen várjátok és fogadjátok őket. Annak pedig még inkább örülök, hogy bekapcsolódtatok ebbe a szolgálatba, amennyiben tovább külditek a kapottat, vagy együttléteken, bibliaórákon, imaórákon felhasználjátok őket. Nektek köszönhető, hogy „email“ gyülekezetünk így egyre terebélyesedik, hiszen mindnyájunknak mind nagyobb szüksége van tájékozódásra egyre bonyolultabbá váló világunkban.

Köszöntelek Benneteket és Szeretteiteket és kérem Istent, hogy áldja meg közös szolgálatunkat az új esztendőben is. Az ő dicsőségére. Jézus biztatása, az év igéje áldása kisérjen és erősítsen bennünket: „Ne háborogjon a szívetek! Higgyetek Istenben és higgyetek énbennem.“ (Jn 14,1)

Szeretettel köszönt: Gémes István


Stuttgart, 2010. január 6.


Vissza a prédikáció-jegyzékhez
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2009/2010