Gémes István prédikációi
Kérdezzük meg Pált! / November igéje
2009

 

11. Mi lesz a halottainkkal?
(1 Thess 4,13-14;18)



Kérdezzük meg Pált:


Ha vannak élethelyzetek, amikor teljesen tanácstalanok leszünk, akkor egy hozzánktartozónak a halála okozta helyzet egészen bizonyosan az. Lelkészegyesületünktől kaptam nemrég egy arról szóló brossúrát, hogy „mi a teendő haláleset alkalmával?“ Ám csak technikai tanácsok olvashatók benne: milyen orvoshoz forduljunk, hol kell a halálesetet jelenteni, mik a teendők a temetéssel kapcsolatban, stb. De hogy hogyan kezeljük (és hogy kezelhetjük-e?) a gyászunkat, a szomorúságunkat, a lelki veszteséget? – erről hallgat a brossúra.

Nem kisebb tanácstalanságot, vagy legalábbis ellentmondásosságot árul el a társadalom is. Egyrészt a fiatalos, kisportolt, szép testet viszi piacra és dicsőíti, másrészt szinte szégyenlősen igyekszik eltüntetni látókörünkből az emberi holttestet. – Egyrészt szinte kéjes élvezettel tárja elénk terrortámadások, földrengések, repülőszerencsétlenségek vagy ámokfutások megcsonkított, eltorzult áldozatainak holttesteit, másrészt legfeljebb száraz statisztikai adatként veszi tudomásul – ha egyáltalán?! – azokat, akik itt közöttünk száz és százezerszám lettek a közlekedés, a mértéktelen kábítószerfogyasztás, vagy az öngyilkosságok áldozatai. – Egyrészt azt sulykolják belénk a médiák, hogy az életet tulajdonképpen élvezni kell, s a halál csupán sajnálatos üzemi baleset, másrészt ijesztően nő azok száma, akik olyan nyomtalanul akarnak kimúlni a világból, hogy még a holttestükre emlékezetető sírt, fejfát, temetési szertartást is teljesen fölöslegesnek vélik.

Nem tiszteljük az életet, ezért alig is tudunk valamit kezdeni a halállal. S mivel a halált is elkenjük, vagy mumusként kezeljük, süket fülekre talál a kereszténység központi üzenete, a feltámadásról szóló örömhír is. Tudatlanságunkban a legelső hordó-szónoknak is bedőlünk, aki elkápráztat a legkülönbözőbb ezoterikumokkal.

1.

Mielőtt azonban bármit is mondanánk ezekről a nehéz kérdésekről, felhívom a figyelmet arra az egyszerű tényre, hogy Pál apostol minden idevonatkozó mondanivalóját egyetlen egy céllal közölte: ő vígasztalni akart. Leveléből kitűnik, hogy szaloniki gyülekezetében nem csak a pogány istenektől való elfordulásról és az igaz Istenhez való megtérésről, hanem Krisztus hamaros visszajöveteléről is prédikált. Az utóbbinak a hirdetése különösen is megfoghatta a gyülekezet tagjainak a szívét és boldogan várták a visszajövő Úrral való személyes találkozást. Az idő múlása során azonban a hívő testvérek közül egyesek meghaltak. S ez igen nagy zavarodást keltett a közösségen belül: mi lesz most már azokkal, akik elhúnytak és nem várták meg az Úr érkezését? Elvesznek talán, s akkor ez már gondolatnak is borzasztó! Nem láthatják meg az Urat? Örök halál lesz hát a részük?

A halálesetek okozta szomorúság riadalmában ijedten fordulhattak Pálhoz. S Pál érezte, hogy szent kötelessége a megszomorodottak vígasztalása. Ez azonban soha nem tartozott a könnyű feladatok közé. Hosszú szolgálati időm folyamán igen gyakran lett ez a feladatom és annak nehéz voltát saját tapasztalataim alapján csak igazolni és megerősíteni tudom. Mert a vígasztalásnak többféle akadálya lehet. Ilyen például a gyászolók elvárásainak egynémelyike, amelyet a lelkipásztorral szemben támasztanak. Bevallom, hogy ezeknek bizony nem minden esetben lehet eleget tenni. Mert ahogy nem lehet a lelkipásztor feladata az elhúnyt viselt dolgainak ilyen vagy olyan értékelése, ugyanúgy nincs arra sem megbízatása, hogy az elhúnytat elkárhoztassa vagy az üdvösség biztos várományosának tekintse. Ott is nehézségek léphetnek föl, ha a lelkipásztor – aki szintén veszélyeknek és az érzelmek hullámzásának kitett személy – éppen akkor nem rendelkezik a megfelelő erővel, amikor erre a legnagyobb szüksége lenne, amelyet a vígasztalás szolgálata megkíván. Sose felejtem el azt, hogy saját édesapám temetése után 48 órán belül kellett elbúcsúztatnom valakit, aki apámmal egykorú, azonos foglalkozású, ugyanolyan családi körülmények között élő, s ugyanabban a betegségben meghalt férfi volt. Ugye megértitek, hogy úgy kellett küszködnöm az el-elcsukló hangommal, könnyeimet visszatartva. S bizony akkor úgy álltam ott esetlenül és megilletődötten az idegen ember koporsójánál, hogy nekem legalább annyira szükségem lett volna éppen arra a vígasztalásra, amit akkor tőlem vártak el a gyászolók, mint nekik maguknak.

De gondoljunk a saját helyzetünkre is: mennyire zavarba jövünk, amikor részvétünket kell kinyilvánítani! Hát nem érezzük, hogy a kényszeredetten kimondott „őszinte részvétem“ milyen ólmos nehezen és színtelenül hagyja el a szánkat? Vagy mennyire nem vígasztalás az, ha olyasmiket mormolunk el zavarunkban, hogy „sajnáljuk“, „de kár“, vagy hogy „majd az idő behegeszti a sebeket...“ Milyen üresen konganak ilyenkor a szavaink, s ezt magunk is jól érezzük.

A vígasztalás bizony nem mindenki kenyere. S mert ez ritkán sikerül, talán azért is van annyi jajveszékelés keresztény temetéseken. Vagy éppen átéljük – s ez látszik ma modernnek! – a temetéseken való hűvös megjelenést, mint udvarias kötelességteljesítést, ám a fekete öltözéken kívül semmivel nem adjuk legcsekélyebb jelét sem személyes érintettségünknek! Számomra felejthetetlen egy fiatal doktorandusz temetése a ludwigsburgi temetőben, aki doktori vizsgája előestéjén önkezével vetett véget az életének. A szertartáson a fél egyetem előkelői ott ültek a kápolnában. Elegánsan, komor szobrokként. Éreztem, hogy minden mondanivalóm lepergett a kötelességteljesítésükön. S ezt azzal is kimutatták, hogy közülük egyetlen egy ki nem kísérte a koporsót a sírhoz...

Van-e még fülünk annak az isteni biztatásnak a meghallására, hogy „vígasztaljátok, vígasztaljátok népemet!“ – ahogy azt a próféta hirdette? (Ézs 40,1) S van-e még készség bennünk arra, hogy szócsövei legyünk Annak, Aki „a minden vígasztalás Istene“, s „Aki megvígasztal minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvígasztalhassunk másokat...“ – ahogy azt Pál írta Korinthusba (2Kor 1,3-4). Sohasem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Jézus a tanítványainak hagyta örökségül annak a Szentléleknek az elküldését, akit maga is a Vìgasztalónak, a közbenjáró Pártfogónak nevezett (Ján 16,7), s aki nehéz órákban még szánkba adhatja azt a mondanivalót is, amit saját erőnkből nem tudnánk kipréselni magunkból (Mk 13,11). – Azért, mielőtt vígasztalnunk kellene, forduljunk bizalommal Hozzá, hogy Szentlelke kellőképpen készítsen föl bennünket a nem könnyű szolgálatra.

2.

Pál apostol komolyan vette a vígasztalás szolgálatát, de sose volt kenyere a köntörfalazás vagy mellébeszélés. A gyászoló szomorkodóknak is egyenesen válaszol, miközben Isten nagy tettét állítja szemük elé: Isten feltámasztotta Jézust a halálból. Emlékezteti őket arra, ami ottjártakor is prédikációinak szíveközepe volt, hogy Isten ezt a tettét minden ellenállással szemben hajtotta végre. Ellenségei megölték Jézust – írja a levélben –, és azt is tanusítja, hogy „amikor hallgattátok az Istennek általunk hirdetett igéjét, nem emberi beszédként fogadtátok, hanem Isten beszédeként...“ (1Thess 2,13). Szalonikiben tehát komolyan fogadták a feltámadási evangélium örömhírét.

S hogy mi köze ennek a szomorkodók gyászához? Az, hogy akik örömmel fogadták be ezt az örömhírt, azokat Isten valami nagy kinccsel, a reménységgel is megajándékozta. Aki remél, az erős, gondtalan, bizakodó, erővel telt, magát biztonságban érző –, legalább is az Ótestámentum tanúsága szerint. Amikor pedig Pál az örökre megmaradó értékek között a hittel és szeretettel együtt a reménységet is említi – hit, remény, szeretet! – akkor világos, hogy mindhárom Isten erős igéretén alapul. A hit Isten iránti teljes bizalmat jelent, a szeretet pedig legfeljebb érzelmesség, ha nem méri magát ahhoz a szeretethez, amellyel Isten szeretett bennünket. S a remény a „kis testvér“ – ahogy azt Péguy francia költő nevezte –, amely tartást ad mind a hitnek, mind a szeretetnek. Ha pedig Isten életre keltette az ő Fiát, ezzel nem csak Pál prédikációjának szavahihetősége bizonyult igaznak. Hanem Jézusé is, aki szívesen idézte a régi kijelentést: „Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké!“ (Mt 22,32)

Ebben van tehát a vígasztalás: Isten nem gyönyörködik a bűnös halálában, hanem hozzá tért élőket akar maga körül látni. Ennek alapját vetette meg Jézus feltámasztásával, akit Pál előszeretettel nevez az elhúnytak „zsengéjének“, elsőjének (1Kor 15,20). Mert ahogy Isten őt feltámasztotta, ez a sors jut elhúnyt szeretteinknek is, – biztatja és vígasztalja a szaloniki gyászolókat Pál. Nem kondoleál hűvös szavakkal, nem tereli el a figyelmet a veszteség felett érzett fájdalomról valami erőltetett biztatással. Nem idealizálja vagy szépíti a halált sem, amelyet másutt „utolsó ellenségnek“ nevezett (1Kor 15,26). Hanem bizonyosságot teremt, amikor Isten szeretetére utal: ahogy Jézust nem hagyta a sírban, úgy kelt bennünket is életre szeretteinkkel együtt a feltámadáskor.

3.

Persze tapasztalatból tudjuk, hogy egy-egy szeretett ember elhúnytával egészen más hangsúlyú kérdés is foglalkoztatja a mindenkori gyászolókat: lehetséges lesz-e elhúnytjainkkal a viszontlátás? Hiszen éppen az a veszteség legsúlyosabb terhe, hogy el kell bocsátanunk egy szerető kezet, amely esetleg évtizedeken át összekulcsolódott a mienkkel! Sose felejtem el azt sem, ahogy egy éjszakát átvirrasztottam édesapámnak a tiszta szobánkban kiterített holtteste mellett ülve. Szinte eszelősen csodát várva reménykedtem abban, hogy egyszerre csak mégis újra megszólal. Ugyanakkor az a gondolat kínzott, hogy én most őt soha többé nem látom? Ezért sose mosolyogtam meg, vagy néztem le azokat, akik így kérdeztek: ugye elmondja majd a temetésen, hogy újra viszontlátjuk egymást?! Megvallom, hogy titokban, vagy inkább a szívem mélyén én sem mondtam le teljesen ennek a gondolatnak a megvalósíthatásáról.

Talán Pál sem zárja ki ennek lehetőségét. Mert amikor az élőkre keríti a sort, azt hangsúlyozza, hogy elhúnytjainkkal leszünk e g y ü t t az Úrral. De már itt világos, hogy mégis sajátságos hangsúlyeltolódásról is szó van: nem az egymás viszontlátásán, hanem a visszajövő Úr e g y ü t t e s látásán van a hangsúly. Ezt pedig Pál Jézusra alapozza, akit egyszer furcsa kérdéssel akartak sarokba szorítani a feltámadást tagadó szadduceusok. A zsidó törvény szerint egy fivérnek kötelessége volt elvenni megözvegyült sógornőjét, ha annak férje – tehát az ő testvére –, meghalt. S a gúnyos kérdés úgy hangzott, hogy akkor ez a nő a feltámadáskor majd kinek a feleségének számit végül is: az elsőnek, vagy az őt özvegyként, kötelességből elvett fivérnek? Jézus gyorsan kifogta a szelet a gúnyolódok vitorlájából, amikor így válaszolt: „Tévedtek,... mert a feltámadáskor nem nősülnek, férjhez sem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyben.“ (Mt 22,29-30)

Hogy milyenek az angyalok a mennyben, arról most nem értekezünk, hiszen Jézus válaszában nem ezen van a hangsúly. Hanem itt is Isten nagy, várható tettén: az utolsó időben ő gondoskodik majd arról, hogy az ő gyermekei összegyűjtessenek. Hogy egy se menjen veszendőbe. Ahogy megajándékozta őket az élettel, s őrködött afelett, hogy ezzel csínján bánjanak, úgy gondoskodik arról is, hogy még a halál se tudja tönkretenni az ő művét. Ez a szilárd hite űzi szinte az apostolt, amikor erről így vall, teljes pátosszal, Római levelében: „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent a Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.“ (Róm 8,38-39) Tehát nem választhat el még a halál sem!

S ennek a nagy, isteni stratégiának a keretei között lehet és szabad elhelyezni a mi viszontlátási vágyainkat is. Ahogyan ebben az életben együvé tartoztunk szeretteinkkel a hitben, az Isten nagy családján belül, ugyanúgy egyesít bennünket az ő végső összegyűjtése az örök életben.

Gyászolóknál tett látogatásaim alkalmával ezért vettem mindig is komolyan azt, ha egy özvegy, szülő vagy gyermek arról tudósított, hogy még most is mindig „beszélget“ elhúnyt szerettével. „Én ma is megbeszélem vele, hogy mit és hogyan tegyek.“ – „Álmomból arra ébredtem, hogy ott áll az ágyam mellett.“ – „Édesapámtól még most is tanácsot kérek és megnyugtat, ha áldását adja rám!“ – ki nem hallott volna már ilyen tapasztalatokról? Ezek tűnhetnek furcsa rendellenességnek, vagy puszta beképzelésnek egy magunkfajta „normális“ ember számára. Mégsem szabad őket komolytalanul venni. Mert a kötelékek, amelyek bennünket összefűztek életünkben, nehezen szakadnak, s nyomot hagynak bennünk. Különösen akkor, ha ezekre a kötelékekre még a közös hit is rányomta a pecsétjét. A kötelékek megváltozhatnak, meglazulhatnak ugyan, de annál mélyebben ivódnak a lelkünkbe. Csaknem elszakíthatatlanul.

Ezért nem mosolyogtam meg azt az özvegyet sem, aki házastársa halála után több évvel hívott föl, hogy látogassam meg. Kinyitotta a szekrényeket és közölte, hogy most már elvihetem férje ruháit. Ilyen hosszan tartott, amíg tudatosodott benne, hogy a szekrényben lógó ruha már nem tudja „jelenvalóvá“ tenni számára sok éve elhúnyt hitvesét. Isten ennyi időt ajándékozott neki, hogy veszteségét „feldolgozza“ és elhúnytját teljesen az Isten kezébe tegye le.

4.

Mielőtt azonban Pál érvelését és magyarázatát, mint pusztán kegyes beszédet, félretolnánk, hadd utaljak itt még az apostol nagy valóságérzetére. Tudja jól, hogy az ő világában is vannak „többiek, akiknek nincsen reményük“. Az evangélium örömhíre a feltámadásról nem kell mindenkinek Vígasztaló üzenetét sokan nem kérik. Sőt: válsághelyzeteikben – s a gyász ilyen! –, szívesen nyúlnak pótmegoldásokhoz. Vagy elkábítják vagy becsapják magukat, azaz nem veszik komolyan a veszteséget, vagy azt sietve elfelejteni igyekeznek. Pedig szeretteink elvesztésekor nem búfelejtésre van szükségünk, hanem szívünket felszabadító, görcsoldó vígasztalásra. Aki ezt meg akarja takarítani magának, az erőszakot kíván elkövetni a saját érzelemvilágán. S nem ismeri meg a köszönet és hála felszabadító és feloldó erejét sem. Az ilyen magatartástól óv Pál, amikor nem engedi, hogy szaloniki gyászoló testvérei a reménytelenekhez legyenek hasonlók!

De hogy ezek a gyászolók se vegyék túlságosan félvállról az üzenetét, Pál hangsúlyozza, hogy vígasztaló szolgálatának eredménye feltételhez kötött: „Mert ha hisszük...“ – így kezdi érvelését. Igen, soha nem ringathatjuk magunkat abban az álomban, hogy viharos tapssal üdvözli a világ kereszténységünk feltámadásról szóló örömhírét, hitünk titkát és érintettségünk valóságát. Nem szabad hát megsértődnünk, ha nem aratunk vele sikert. Éppen ellenkezőleg: minél inkább „tabuizálja“ modern társadalmunk a halált, tünteti el lázas sietséggel városok peremére űzött temetőibe, vagy éppen névtelenül szórja szét halottainkat, s mindent megtesz, hogy kitolja, elodázza, megakadályozza vagy éppen könnyen elérhetővé tegye a meghalást, – annál inkább kell észrevennünk az egyre szaporodó sokak vígaszigényét. Amit feltétlenül csillapítanunk kell. Ez a megbizatásunk.

Nagyvárosok igen sok temetőjében kellett száz meg száz temetési szolgálatot elvégeznem. S a legtöbb helyen hiányoltam azt a bejárat fölötti feliratot, amely sok, otthoni temetőnkben várta az érkezőt: „Feltámadunk!“ Mert ez fejezi ki reménységünket, amely tartást ad hitünknek a halálon innen és túl is. Ugyanakkor int és figyelmeztet arra is, hogy hiszünk-e? Mert csak, aki hisz, üdvözül. A síron túl is. Ámen


Tovább a következő prédikációhoz a "Kérdezzük meg Pál-t sorozatban
 
Vissza a prédikáció-jegyzékhez
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2009