Gémes István prédikációi
Kérdezzük meg Pált!
2009

 

1. Megváltozhat-e az ember?
(Fil 3,7-14)



Még élénken emlékszem fiatalkori, újévi fogadkozásaimra: az új évben igyekszem jobban tanulni, levetkezem rossz szokásaimat, abbahagyom a dohányzást, megpróbálok lefogyni... Arra is határozottan emlékszem, hogy az ilyen nekibuzdulások milyen, addig ismeretlen erőket szabadítottak föl bennem. Átmenetileg. Mert a tanulás az új év beálltával sem javult lényegesen, rossz szokásaimat is sikerült többé-kevésbé átmentenem az új naptári évbe, ismét nehezen tudtam nemet mondani, ha cigarettával kínáltak. No és a kilóimmal folytatott hadakozás továbbra is mindennapi feladatom maradt.

Megváltozhat-e az ember? Kérdezzük ebben az új évben is. Beválthatja-e fogadkozásait? Kérdés, amire persze különböző válasz lehetséges. A legradikálisabb az, hogy ez lehetetlen. Hiszen senki sem képes kibújni a bőréből. Ott vannak az öröklött gének, a szinte befolyásolhatatlan agybeli folyamatok, amelyekkel az agykutatás naponként szembesít bennünket, mindig is egy-egy újabb felfedezéssel. – Más úgy látja, hogy nincs is szükség az ember megváltozására. Maradjon mindenki olyannak, amilyen. Ne erőltessük ezt a kérdést! És már csak kevesen gondolnak arra, hogy a mi keresztény vallásunk éppen azáltal „valósul meg“, lesz valósággá, ha megváltoztat bennünket. Első prédikátora, a Názáreti Jézus ugyanis ebben foglalta össze idevonatkozó evangéliuma teljes üzenetét: „...térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!“ (Mk 1,15) Keresztény hitünk szerint tehát nem kérdés, hogy megváltozhat-e az ember? Hanem az, hogy ez hogyan történhet meg? – Mivel pedig a római katolikus egyház által kikiáltott „Pál-évnek“ a végén járunk, arra gondoltam, hogy ebben az esztendőben a kereszténységnek ezt a kétségkívül leghatásosabb terjesztőjét kérdezzük meg. Igaz-e, hogy az ő üzenete a mai kor számára is érvényes feleleteket tud adni? Idei sorozatunk címe ezért ez lesz: Kérdezzük meg Pált!

1.

Ha jól látom, Pálnak igenlő a válasza a mi kérdésünkre: igen, megváltozhat! S ezt a választ már csak azért is hitelesnek kell elfogadnunk, mert Pál nem pusztán szavakkal érvel, hanem leteszi az asztalunkra a legfontosabb érvet, a saját megváltozását, megtérését. S bár a ránkhagyományozott leveleiben nem igen kényeztet el bennünket személyi adataival, mégis ismételten, néha csak rejtjelesen, vissza- visszatér erre. Nem csak akkor, amikor pl. megírja gyülekezetének, hogy aki azelőtt lopott, házasságot tört, hazudott vagy civakodó volt, azt semmiképpen ne tegye többé, amennyiben hitre jutott. Hanem akkor is, amikor a saját élete nagy döntéséről ejt szót. Mert ez a Pál „megváltozott“. Erről született meg magyar nyelvünk szép szava, a pálfordulás, amely január 25.-én, Pál megtérése néven még a kalendáriumunkba is bevonult.

Bibliaismerők tudom azonnal az Apostolok Cselekedetei nevű újtestámentumi könyvünkben háromszor is leírt, ill. elmondott, Damaszkusz kapuja előtti jelenetre gondolnak. A Krisztus követői életére törő Saulnak dühét az Úr megállítja és készséges szolgájává teszi. (Csak azt ne mondjuk, hogy ekkor lett Saulusból Pál, mert ő, mint római polgár, a szokásjognak megfelelően már Damaszkusz előtt is mindkét nevét – a zsidó Sault és a római Paulust – egyformán viselte.)

Most azonban a Filippiekhez írt leveléből vettünk elő egy részletet, mert itt nem egy esemény külső leírásával van dolgunk, hanem saját szavaival a „főszereplő“ ír arról, hogy hogyan változott meg ő maga. Itt kell hát nagyon odafigyelnünk, hogy ezeket az igen felindult mondatait megértsük. Úgy látom, három csomópont van a vallomásában: ahogy a múltjára tekint, ahogy Jézusához hasonló kíván lenni és ahogy bevallja, hogy végső célját még távolról sem érte el.

2.

Nem mindenki kenyere a múltjára való visszatekintés kényszere, vagy lehetősége. Különösen akkor nem, ha maga is érzi, hogy van abban valami takargatni való. A jelenlegi magyarországi ú.n. tényfeltáró kutatások világosan bizonyítják, hogy akinek a letűnt politikai rendszerben viselt dolgai miatt vaj van a fején, az mindent megmozgat, csak nehogy napvilágra kerüljön az, ami számára kompromittáló lehetne. A védekezés széles palettájáról szedi az érveket: „minek háborgatni most a múltat?“ „Miért kavarnánk föl újra a rég elfeledett dolgokat?“ – ez ugyanolyan védekezési forma egyébként, mint az, hogy „én csak a kötelességemet teljesítettem, nekem is parancsoltak, nem felelhetek hát mások parancsaiért.“

Valahol olvastam egy lovagról, akinek sok volt a rovásán, de ő mindig gyorsan fátylat borított a múltra és nem volt hajlandó visszaemlékezni. Az egyik csatában azonban halálosan megsebesülve esett le lováról és a történet szerzője azt állította, hogy a lovag sebesülése és halála közti pillanatnyi idő is elég volt ahhoz, hogy egész életének a filmje leperegjen lelki szemei előtt, titkos, elhallgatott és elfeledett részleteivel együtt. Aki nem akar azonosulni a múltjával, azt előbb-utóbb utólérik az emlékek, – talán csak az utolsó pillanatban?!

Igen, kellemetlen lehet a vissszaemlékezés. Hiszen a bensőnkben kavarhat föl tényeket, helyzeteket, amelyek esetleg még most is – tudatosan vagy a tudatunk alatt –, meghatározzák az életünket vagy egyes lépésünket. Sokan azért is menekülnek a visszaemlékezés elől, nehogy be kelljen vallaniok ezek máig is tartó hatását. Pedig a visszaemlékezés, a múlt hibáinak, mulasztásainak felismerése és megvallása nélkül ugyanúgy nem változhatunk meg, mint ha a múlt szépségeiért és áldásaiért elfelejtünk köszönetet mondani. A múlt mulasztásait, sötét foltjait még akkor is magunkkal cipeljük, ha azokat nem is tudatosítjuk magunkban. Ha máskép nem, azok álmainkban jelentkeznek, hogy vegyük már észre őket. Nem csoda, ha a tudatunk úgy védekezik, hogy álmainkat, az ébredés után, legtöbbször gyorsan elfelejtjük.

Pál apostol, feledés és tagadás helyett, más utat választott, amit hihetetlen elevenséggel, de mindenképpen őszinte nyíltsággal ajánl nekünk. Visszanéz minden szépítés és vonakodás nélkül, igen rossz bizonyítványt állítva ki magának önmagáról. Pedig tudtunkkal nem volt gonosztevő. Sőt azt gondolta, hogy amikor egy bizonyos, az övétől eltérő vallásosság követői ellen erőszakkal is föl kell lépnie, akkor ő is „felsőbb parancsra“ hivatkozhat. Úgy vélte, hogy tette még Istennek is tetszik. S éppen ezért, amit tett, azt nem csak valahogy ímmel-ámmal, félvállról, hanem buzgón, lelkesen, teljes odaszánással tette.

Persze mi itt felhorkanunk, mert Pál olyan igazi fundamentalista módon túlzásokba esik, amikor azt állítja, hogy a teljes múltját most kárnak és szemétnek ítéli meg. Van ennek a felhorkanásunknak bizonyos jogosultsága is. Magam sem kedvelem túlságosan az olyan (kicsit amerikai ízű) „bizonyságtételeket“, amikor valaki szinte a legmélyebb sárba rántja magát, csak azért, hogy a megtapasztalt kegyelemhez „megfelelő“ mértékű ellentétet építhessen fel.

Pál azonban megokolja ezt a lesújtó múltértékelését. Azt mondja, hogy az ő addigi életének az átértékelése csak úgy sikerülhetett, hogy most van kivel összehasonlítania. Ahogy ő fogalmaz: „az én Uram ismeretének páratlan nagysága“ az, ami a nagy ellentétet képezi az ő múltjához. Legjobb lenne ezt Jézus hűségével fordítani, amely bizony az ő hűtlenségével tényleg éles ellentétben áll.

S ha ezt most mai gondolkodásunkba viszem át, akkor így fogalmaznék: soha nem változhat meg az, aki múltja takargatására annyi energiát pazarol el, hogy képtelenné válik új cél, új mérce, új érték és összehasonlítási alap elfogadására. Pál igazán megismerte azt a Jézust, akit előbb buzgón üldözött, s akinek megtapasztalt hűsége és bocsánatkészsége végül is levette őt lábról. Hogy is állhatott volna meg így nyert új, összehasonlítási alapja előtt az ő eddigi, bosszúra és megtorlásra épített, állítólag vallásos élete?

Nem úgy van-e hogy szeretnénk megváltozni, mássá lenni, akár a legegyszerűbb dolgokban is, de nem vagyunk hajlandók keresni és azután elfogadni egy új összehasonlitási alapot? És még csak egyet hadd tegyek hozzá, ami banálisnak tűnik, de számomra teljes változást jelentett. Életemnek azt a foltját, amelytől megválni szeretnék, azt teljes nagyságában meg kell vetnem, le kell néznem, sőt meg kell útálnom. Vagy tíz éven át szerettem volna a dohányzástól megszabadulni, – eredménytelenül. Csak miután miatta követtem el valamit, amiből nagy kár keletkezhetett volna, akkor tört ki belőlem a teljes önmegvetés és szégyenkezés érzése. S ez kapunyitás lett a teljes megoldásra.

3.

A második lépésben Pál pontosítja az eddigieket. Mindenekelőtt azt a meggyőződését, hogy a megváltozást akarni kell! Aki ebben a tekintetben valami külső csodára vár, egészen biztosan hiába reménykedik. Nem megy jobban a tanulás magától, nem maradnak el maguktól rossz beidegződéseink, a cigarettadoboz sem marad magától hermetikusan elzárva és a kilók továbbra is vídáman gyarapodnak. Ezt a megváltozni-akarást – legnagyobb meglepetésünkre – Pál hitnek nevezi. S bizony akkor ez most már több nála, mint csupán valami rossz szokásról való leszokni akarás. Szerinte a hit odafordulás Istenhez, az a kitárulkozás, amely kész az elfogadásra és beteljesedére vár. Érdekes kifejezése az, hogy „Krisztust megnyerjem“. Benne ugyanis mindent megkap, ami valami újhoz, új életstílushoz, újrakezdéshez elengedhetetlenül szükséges. Megtudja, hogy milyen gyengén álló ember ő tulajdonképpen, azt is, hogy a megváltozáshoz csak akadály, ha törvényeket, kis szabálykákat, előírásokat akar betartani, meg azt is, hogy a megváltozás esetleg lemondással, veszteséggel, sőt fájdalommal is járhat. ő azonban itt is arra a Jézusra tekinthet, aki maga is szenvedett – és győzőtt. Neki is ehhez a szenvedő Krisztushoz lehet hasonlóvá lennie, hogy így eljusson a végső megváltozás, a feltámadás reménységéhez.

Világi szóhasználatunkban ez így hangzik: ha szeretnék megváltozni, akkor a). határozottan be kell vallanom, hogy „érett“ vagyok a megváltozásra és ezzel belsőleg is egyetértek; b). belátom, hogy nem segít az, ha most kis szabályokat, rendeleteket, törvénykéket ácsolgatok magamnak, s azokra pazarlom az erőmet. Ez ilyenkor mind mellékvágány! és c). belátom, hogy énemmé vált rossz szokásoktól, bűnös szenvedélyeimtől nem lehet olyan könnyedén megszabadulni, s hogy ez a szabadulási kísérletem esetleg félemmel, veszteséggel és fájdalommal is járhat. Aki az elsőt nem vállalja, csak önmagát áltatja. Aki a másodikat nem látja be, az „szabálycsinálásaival“ leragad önmagánál és tulajdonképpen egyhelyben topog. Aki a harmadikat nem igenli, az örökké az „egyiptomi húsos fazekak“ világát sóvárogja vissza és esetleg egy életen át igyekszik menekülni mindenfajta áldozatvállalástól, veszteségtől.

Ismertem valakit, aki már fiatalon is tele volt nyugtalansággal. ő azt mondta: keres. A valóságban érezte, hogy mássá kellene lennie, meg kellene változnia. Teljes mellszélességgel vetette bele magát az élet csábító karjaiba, elhagyta a családját, nem akart ebben a romlott társadalomban élni sem, nagy kalandokra vágyott, más vallásokban keresett megnyugvást, ill. kibúvást. A végén Thaiföldön buddhista szerzetesnek állt. Ott döbbent rá hosszas töprengés után, hogy az általa keresett megnyugvás helyett csak akkor lehetséges a megváltozás, megtérés, megújulás, ha Jézus Krisztus felkínált kegyelmét fogadja el. Vagyis „megnyeri Krisztust“. Hazajött és Cannstattban nagyon jó és hűséges kollegám lett. Mindent belátott és elfogadott, – ha megkésve is. Ezért az Úrért érdemes volt mindent kárnak és szemétnek ítélnie, mondta később. Amit azelőtt nyereségnek tekintett, arról kiderült, hogy számára veszteség volt az.

4.

Pál nagy józanságára vall az, ahogyan megváltozottan, megtérten sem szállt fejébe a dicsőség. Mennyi élettapasztalat lehet amögött, ahogyan a beképzeltségtől óv. Kétszer is hangsúlyozza, hogy bár a Krisztust megnyerte, még sincs a célnál. Még most sem tökéletes. De tudja, hogy pályán van, annak nagy részét már lefutotta. Amióta Krisztussal jár, már a célegyenesbe fordult. Bizony ott még a legnagyobb erőfeszítés is kevés! Nem szabad lefékezni vagy lazítani. Emlékeztek a tavalyi olimpiai játékokra, ahol a karibi futó éppen a célegyenesben hagyta maga mögött a versenytársait, mert oda összpontosította minden erejét?!

Kevés ilyen szerény és őszinte vallomást találunk a Szentírásban, mint Pálnak ezt a vallomását: „Testvéreim, nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszűlve futok egyenest a cél felé. Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.“

Amikor börtönében ezeket a sorokat írta, Jézus szavára emlékezhetett, aki egyszer azt mondta, hogy „aki mindvégig kitart, az üdvözül.“ (Mt 10,22). – Mert amíg élünk, a legradikálisabb megváltozással sem vagyunk még a célnál, viszont pályán vagyunk. Ezért kell mindvégig éberen akarnunk a megváltozást, hogy Krisztus nyerjen meg bennünket és így igazán az ő képére formálódjunk.

Aki kevesebbel elégszik meg, az hamar beletunyul a megváltozhatatlanba és megtörténhet, hogy soha célba nem ér. Isten most egy új esztendővel ajándékozott meg bennünket. Nem kell, hogy üres fogadkozások éve legyen, mert a kegyelem esztendejévé lehet számunkra. A célgyenesé. Erre a nagy és csodás lehetőségre int és a „mindvégig“ kitartásra buzdít Pál apostol, akit ma megkérdeztünk. Ámen.


Tovább a következő prédikációhoz
 
Vissza a prédikáció-jegyzékhez
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2009