Gémes István prédikációi
A hónap igéje
2009

 

Március igéje:
Felebarát szeretete (3Móz 19,18+34)

Azt gondolom, hogy ezzel a márciusra kijelölt igével sokunknak gondja lesz. Először is maga a felebarát szó teljesen kiment a divatból, a szeretet szó pedig annyira elcsépelt, hogy már szinte sem érzelmekkel, sem mélyebb gondolatokkal, de főképpen tettekkel nem kívánjuk azonosítani. Szóvirággá lett. A kommunista uralom idején megjelent szómagyarázó szótár szerint a felebarát legfeljebb „vallásos”, tehát a társadalmi használatból kikopott szó. A szeretet pedig csupán „önzetlen jóakaratban megnyilatkozó érzelem”. Pedig a felebarát egyszerűen csak a másik embert, a másik félt jelenti, ahogy azt az ügyfél vagy a szerződő fél kifejezésben ma is használjuk. A szeretet bibliai jelentése pedig nyilván sokkal átfogóbb, semmint azt csak az érzelmekre redukálhatnánk.

De hát nekünk elsősorban nem a szavakkal támad nehézségünk, hanem a két szó ilyen radikális összekapcsolásával: szeresd felebarátodat! Még pedig úgy, hogy ez a keresztény hitünk egyik sarkalatos tétele/alapja. Ezért kell ezt ebben a mai igehirdetésben alaposan körbejárni.

1.

Mindenekelőtt az ótestámentumi helyet kell szemügyre vennünk, mert az Ótestámentumban csak itt, ebben a márciusi igénkben fordul elő a felebarát szeretetének követelése. Az itt használt héber szót a német fordítás a „Nächster” szóval adja vissza. Szeretni kell tehát a „legközelebbit”, a hozzám legközelebb állót, azaz a szülőt, gyermeket, testvért vagy éppen a népemhez tartozót. De méginkább azon van itt a hangsúly, hogy aki ugyanazt az Istent imádja, az a felebarát. Tehát zsidó embertől csak a saját fajtája, vallási társa szeretete kívántatnék meg. Aki ezen a kereten kívül él, az ki van zárva a szeretet kötelezettsége alól. Későbbi magyarázók úgy próbálták ezt a furcsa korlátozást javítani, hogy ugyanennek a fejezetnek a 34. versére utaltak. Ott hasonló mondat áll: „Ha idegen/jövevény tartózkodik nálatok az országban ... szeressétek, mint magatokat.” Ennek megokolása pedig úgy szól, hogy a másik szeretete azért követelhető meg, mert az is Isten hozzám hasonló teremtménye. Azért ajánlja egy modernkori zsidó tudós ezt a fordítást: „szeresd felebarátodat, ő ugyanis olyan, mint te magad.” T.i. az Isten képét hozzád hasonlóan magán hordozó társad.

A rabbik szerint ezt értette félre Jézus, amikor a hegyi beszédben ezzel a paranccsal szemben ezt mondta: „Szeressétek ellenségeiteket” (Mt 5,45). Mert ez „természetellenes” követelés, hiszen Isten se szereti az őt gyűlölőt. Mert aki Istent gyűlöli, az az én ellenségem is. Ne kívánja hát senki, hogy azt szeressem, aki gyűlöl.

Hogy a rabbik szemrehányása jogos-e vagy sem, arról itt nem szeretnék vitázni. Azt viszont nem tagadhatjuk, hogy a mi Jézusunk minden köntörfalazás nélkül, nagyon határozott lépéssel, szétválaszthatatlanul összekapcsolta az Isten szeretetét az emberszeretettel. Amikor egy írástudó sarokba szerette volna szorítani, azt kérdezte tőle, hogy melyik a legfőbb parancsolat az összes közül? Jézus így felelt: „A legfőbb ez: Halljad Izráel, az Úr a mi Istenünk egy Úr és szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből. A második ez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincs más, ezeknél nagyobb parancsolat.” (Mk 12,28-31)

Érdemes arra gondolni, hogy, ha a Mózes-féle két kőtáblán ezek a mondatok a 10 parancsolat között egyáltalán nem szerepelnek, akkor mit akart ezzel Jézus mondani? Azt gondolom, ezzel kettős volt a szándéka. Az első szándéka az volt, hogy a két szeretetet – amely az Istennek és amely az embernek szól – nem csak összekapcsolta, de egymástól függővé is tette. Azaz: nem lehet elválasztani egymástól a kettőt és kijátszani se lehet őket egymás ellen.

Ezt értette meg a maga mélységében János első levele: Ha azt mondja valaki, hogy szeretem az Istent és gyűlöli a maga testvérét, az hazug, mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát.” (1Jn 4,20)

Eszembe jut az a fiatal finn kezdő lelkész, akit bepanaszoltak a püspökénél. Azt kifogásolták, hogy nagyon szereti az Istent, de nem szereti az embereket. A püspök elküldte őt Afrikába, ahol a nyomorúságos életkörülmények között élő bennszülöttek minden gondját fel kellett vállalnia. Ott hamarosan rájött arra, hogy nagy Isten-szeretetével nem viszi sokra, ha abból a nyomorult embereknek semmi sem jut. S a püspöke fülébe gyorsan eljutott a hír, hogy fiatal lelkésze megtanulta Isten és az emberek szeretete összekapcsolását.

2.

Jézus másik szándéka ezzel az összekapcsolással az volt, hogy a tízparancsolat fölé emelte a szeretetet. Nincsen más ennél nagyobb parancsolat! Amikor valaki afelől érdeklődött nála, hogy mit tegyen az örök élet elnyerése érdekében, akkor Jézus elmondatta vele a két összekötött szeretetparancsot és azt mondta neki: „helyesen feleltél, tedd ezt és élni fogsz.” (Lk 10,28). Nem kétséges, hogy ebben is Jézus nagyon jó magyarázójának bizonyult Pál apostol, aki így írt a Római gyülekezetnek: „... egymást szeressétek, mert aki a másikat szereti, betöltötte a törvényt. Mert azt, hogy ne törj házasságot, ne ölj, ne lopj, ne kívánd és minden más parancsolatot ez az ige foglalja össze: szeresd felebarátodat, mint magadat. A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak. A szeretet tehát a törvény betöltése.” (Rm 13,8-10)

Ha jól értettem, Pál nem azt kívánja ezzel mondani, hogy a törvény, a parancsolatok nem lennének fontosak. Elképzelhetetlen lenne az emberi együttélésünk törvények nélkül. De mit ér emberi kapcsolatainkban az, ha pusztán a törvény miatt nem ölünk, nem lopunk, nem erkölcstelenkedünk? Az a társadalom – a mienk pedig ilyen! – amely előszeretettel bíróságon kíván igazának vagy vélt igazának érvényt szerezni, vagy egyre szigorúbb törvények után kiált, önmaga tönkretételéhez járul hozzá erőteljesen. Rémes még elképzelni is olyan emberi együttélést, amelyet csak szabályok, törvények, tilalmak és parancsok kormányoznának.

Ha hiányzik az egymás kölcsönös elfogadásának, tiszteletbentartásának és – végső soron – az egymás szeretetének készsége, ott a pokol van a földön! Ebből a megfontolásból születhetett meg a világirodalom legcsodálatosabb himnusza a szeretetről. Benne Pál nem átallja kijelenteni, hogy legszebb szavai, legmélyebb tudása, legnagyobb áldozatkészsége egyáltalán semmit nem ér, ha az szeretet nélkül történik.

Amit erővel, rámenősséggel, beképzeltséggel és tudással, anyagi vagy szellemi hatalmunkkal teszünk, még nem biztos, hogy igazán jó-e annak, akinek bizonyítani akartunk. „A szeretet türelmes, jóságos, nem irígykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója föl a rosszat ... A szeretet soha el nem múlik.” (1Kor 13) S ez a szeretet messze kimagaslik minden törvény fölé.

3.

Azt hiszem, senki nem csodálkozna, ha itt most ámen-t mondanék e szárnyalóan magas gondolatok után. De – gondolkozó emberek lévén – hiányérzetünk is támadna. Mert visszatérő kisértésünk az, aminek a Jézushoz jött fiatalember is áldozatául esett. Amikor ugyanis felmondta Jézusnak a jól betanult leckét az Isten és az ember szeretete összekapcsolásáról és Jézus megdicsérte, hogy ezt tenni/gyakorolni kell, akkor egyszerre kutyaszorítóban érezte magát. Kirukkolt hát a kitérő kérdéssel: De ki a felebarátom?

Nem úgy vagyunk-e vele mi is, hogy miután elméletben elfogadtuk, hogy tényleg Istent és a felebarátot egyként kell szeretni, belebotlunk a gyakorlati kérdésbe: ki is a felebarátom? Az, aki hazugsággal, rendszeresen pénzt akar kihúzni a zsebemből? Az, akiben már annyit csalódtam? Az, aki a vesztemet akarja, ócsárol, rágalmaz, meglop vagy megcsal? Aki gátlástalanul kihasználja a helyzetemet, vagy aki a hátam mögött szövetkezik, csak hogy tönkretegyen vagy elpusztítson?

Ezekre a részletkérdésekre sem Jézus, sem Pál nem felel. Magamnak is hiányérzetem van, hogy semmiféle használati vagy végrehajtási utasítást nem kaptunk a felebarát szeretete kívánalmához.

De Jézus nagyon fontos válaszát mégis ismerjük. Ezt pedig az irgalmas samáriairól szóló példázatban mondta el. Mégpedig annak a zsidó fiatalembernek, aki már akkor se volt jó véleménnyel a palesztinokról, nevezetesen a samáriabeliekről. A példázatban ugye léleknyugalommal elvonul a zsidó pap és a másodrendi lévita az útszélen fekvő, félig agyonvert és kirabolt embertárs mellett. Pedig elméletileg mind a kettő tudta a felebarát szeretete parancsát. De a nyomorúlton mégsem ők, hanem egy általuk mélyen megvetett samáriai segített, aki fölfedezte, hogy a félhalottnak most ő kell legyen a felebarátja. Amit azok elméletben tudtak, azt ő gyakorlatban megvalósította. Nem sokat töprengett a kibúvószámba menő elméleti kérdésen, hogy ki az ő felebarátja, hanem tette azt, amire őt egy kényszerhelyzet kötelezte. Nem ő kereste vagy választotta meg felebarátjául a nyomorult, árokban fekvőt. Isten adta elébe és ő csak engedelmeskedett. Hogy ki a felebarátom, azt nem meghatározni kell, hanem azzá kell válni.

Tanulság: Jézus szerint nem akkor járok el Isten akarata szerint, hogy aktiv leszek, miután tisztáztam a ki az én felebarátom-kérdést? Hanem, ha bárkinek bármiféle formában szüksége van rám, annak tilos megtagadnom a felebaráti szeretetet. Mert a szeretet nem érzelem csupán, hanem mindenekelőtt segítő tett!

Pál sem ad kazuisztikus, azaz minden lehető alkalomra alkalmazható receptet a felebarát kérdésére. De van egy olyan mondata, amely ezt bőségesen kárpótolja. Ez így hangzik: „senkinek se tartozzatok semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressétek...” (Rm 13,8). Amit Origenes, egy korai egyházatya így magyarázott: „soha meg nem szűnünk a szeretettel tartozni, mert miközben, ha minden nap tesszük is, minden nap újra adósokká válunk.” Ez alól nincs felmentés. Még akkor se, ha szívesen bújunk el az elméleti kérdés mögé, hogy „de hát ki a felebarátunk?” Tartozásban vagyok a szeretettel, amig élek. Isten iránt és a házastársam, a szülőm, a gyermekem, a koldus és a csavargó, az elesett és minden rámszoruló iránt.

Ha Isten hazahív, biztosan nem arra kérem szeretteimet, hogy azt véssék a sírkövemre, amit egy Jézuskorabeli római nő vésetett a sírjára: „senkinek semmivel nem tartoztam...”

Inkább az fog bántani, hogy hány embernek maradtam adósa a szeretettel. Biztosan olyanoknak is, akik bár az utamba kerültek, de én vak voltam annak meglátására, hogy mennyire szüségük volt arra, hogy a felebarátjukká legyek. Mert a szeretet elkötelezettséget jelent és ott bizony én ezt nem vállaltam.

Talán nem szentségtörés, ha – happyend helyett – ennek a körbenjárásnak a végét Villon „Haláltánc” c. balladájából veszem, mint adóssággal maradtak könyörgését:

„Kufárok voltunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek / Véred kiomló harmatával, irgalmazz nékünk, Jézus herceg!”

Amen


Tovább a következő prédikációhoz
 
Vissza a prédikáció-jegyzékhez
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2009