Gémes István prédikációi
A hónap igéje
2009

 

Május igéje
"Nem tehetjük, hogy ne szóljunk!" (ApCsel 4,15-20)

Májusi igénk megértéséhez el kell mondani azt a történetet, amelynek része ez az apostoli bizonyságtétel: nem tehetjük, hogy ne szóljunk! A történet a kereszténység kezdeti idejére vezet vissza bennünket. A Jézus halála miatt elárvult és csalódott tanítványoknak Isten Szentlelkére volt szüksége, hogy magukhoz térjenek és ráébredjenek a tulajdonképpeni feladatukra. S a félénk csalódottak közül egyszerre bátran felálló két apostol, Péter és János, meggyógyított egy, a templomkapuban kolduló sánta embert. A hirtelen összefutott bámészkodóknak pedig Péter rögtön elmondta, hogy ők nem valami csodadoktorok. Amit tettek, azt a meghalt és feltámasztott Uruk, Jézus Krisztus nevében hajtották végre. S ahogy az ilyenkor lenni szokott: a bámészkodók egy része hitt neki, a másik rohant a főpapokhoz, hogy besúgja őket. Persze lehettek közöttük, akik ezt boldog örömhírként közölték a hivatalosokkal, hiszen kigyógyult egy közismert koldus a betegségéből. Mások nyilván rosszakarattal tették ezt, mert a gyógyítás hitelessége már akkor is igen kényes kérdés volt. Mindenesetre az eseményből fergeteges nagy ügy kerekedett. Egyszerre odafutott a templomőrség mindenható parancsnoka, befolyásos papok és még a szadduceusok pártja képviselői is. Az első nyilván a templomi rend veszélyeztetettségétől félhetett, utóbbiak pedig nem akarhatták, hogy bármiféle zavargás felkeltse az általuk igen tisztelt (s a nép által igen gyűlölt) római megszállók figyelmét.

El is fogták, le is csukták hát a két gyanus gyógyítót és másnap a legfőbb papi tanács elé állították őket. Péter itt is megragadta az alkalmat, hogy prédikáljon szeretett Uráról, a meghalt és feltámadt Jézusról. Nem éppen tapintatosan szemükre vetette, hogy ők, a papok és a szadduceusok, juttatták Urát a keresztre, pedig ő az, akin kívül senki másban nincs üdvössége ennek a népnek sem. A tanács egyik ámulatból a másikba esett. Rá kellett jönnie, hogy két iskolázatlan halászemberrel van csupán dolga, akiktől csak nem kell félni, hogy megdöntik a zsidó vallás rendjét? De a szadduceusok is meggyőződhettek, hogy ez a két delikvens valószínűleg semmi veszélyt nem jelent a római birodalm számára. Persze azért ott volt a papi aggály is: ennek a Jézusnak, aki egyedül lenne az üdvösség adója, ennek a prédikálása igen meredek, szektás vélemény, amit csírájában kellene elfojtani, mielőtt nagyobb bajt okoz. Fejtörést okozhatott számukra az is, hogy a meggyógyított ott állt a két vádlott mellett. Nehéz lett volna itt valami elméleti vitába bocsátkozni a tettesekkel.

Kizavarták hát őket, hogy zárt ajtók mögött megtanácskozzák, mitévők is legyenek? A tanácskozás nagy tanácstalanságot árult el, mert a végbement csodát mégsem lehetett letagadni. De a két tudatlan embert miért is itélték volna el? És milyen jog vagy törvény alapján, azért mert jót tettek? A tanácstalanságból végül is határozott parancs született, mint utolsó szalmaszál: megfenyegetik őket, hogy hagyjanak fel ezzel a Jézus-prédikálással! Elvégre a közrend fenntartása fontosabb és ez a bizonyos Jézus amúgy is gonosztevőként került a keresztfára...

Péter és János örülhetett volna, hogy ilyen simán, tehát megvesszőzés, bebörtönzés nélkül úszta meg az esetet. Talán még az se lett volna teljesen téves, ha megköszönik, hogy ilyen kesztyüs kézzel bántak velük... A nem várt fordulat azonban elképesztette még a tanácstagokat is. Mert a két vádlott léleknyugalommal kijelentette, hogy esze ágában sincs a tanács szerinti parancsnak engedelmeskedni. Amit ők tesznek, az az Isten ügye, amit a tanács kíván tőlük, annak semmi alapja nincsen. Nem tehetnek tehát mást, mint hogy ők Isten akarata mellett döntenek. Igenis, elmondják azt, amit láttak és hallottak!

Bizonyíték híján, erős fenyegetések közepette kénytelenek szabadon bocsátani őket a hivatalosok, már csak az időközben összefutott tömegtől is tartva, amely tanúja volt a gyógyításnak. Kár lett volna még ezzel is összekötni a bajúszt!

*

Eddig a történet, amelynek „csattanója“ tehát a májusi igénk: nem tehetjük meg, hogy ne szóljunk! Belőle azonban valami igen fontosat tudunk meg a kereszténység kezdeteiről. Mindenekelőtt azt, hogy milyen óriási hatása volt az időközben, pünkösdkor eljött isteni Léleknek. Valóban írástudatlan és iskolázatlan embereket, halászokat és vámosokat, az Uruk elvesztése miatt teljesen csalódott és talajtvesztett embereket tett egyszerre bátor hitvallókká. Míg Jézus nyomában jártak, valahogy biztonságban érezték magukat. Miután azonban Uruk szégyenfán végezte, hogyne csúszott volna ki lábuk alól a talaj? Péterről tudjuk, hogy el is döntötte a halászati vállalatához való visszatérést. Pünkösdkor azonban mind átélték a Szentlélek felfrissítő, megújító és munkába lendítő erejét. Minden ingadozás nélkül hithősökké váltak.

Másodsorban annak a modern elképzelésnek az eloszlatására is késztet bennünket ez a történet, miszerint, ha Pál nem jött volna, ma nem lenne kereszténység. Pál még teljes erőbedobással üldözte a Krisztus-követőket, amikor Péter, János és Fülöp meg a többiek már szétszóródtak Jeruzsálemből, hogy például egész Samáriában hirdessék a feltámadott Krisztust. A kereszténységet ma sem hasonlíthatjuk össze az iszlámmal, amelyben az egy Isten hirdetése egy emberi névhez, a Mohamedéhez van elválaszthatatlanul hozzákapcsolva. Ami a kereszténység elterjesztését illeti, Pál nagy érdemeket könyvelhet el magának, ez igaz. De mellette, sőt már előtte mások is voltak, akiket Isten felhasznált az ő evangéliuma hirdetésére. S ez az evangélium nincs egy emberi névhez sem kötve.

Azt gondolom azért, hogy ma is hálát kell adnunk a híressé lett kevesekért, de nem kevésbé a millió névtelenért is, akik két évezred széles történelme folyamában az evangélium hirdetésének elkötelezettjei lettek. Ma is milliók állnak ebben a szolgálatban, gyülekezetekben és a misszióban, a médiákban és felelős társadalmi posztokon is. S hogy munkájuk nem volt eredménytelen, azt a most, 475. születését ünneplő Württembergi Evangélikus Egyház története is híven mutatja. Képesek voltak egy jelentéktelen, osztrák tartományt az egyik legeredményesebb német állammá átalakítani, amelyben óriási szerepe mindenekelőtt a reformáció egyházának volt.

*

Mindez a méltó emlékezés azonban nem terelheti el a figyelmünket májusi igénk nagy kihívásáról: „Nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk!“ Ezek az apostolok elkötelezetteknek tudták magukat. Elkötelezték magukat egy ügynek, a feltámadt Jézus Krisztus evangéliumának. Ezért méltán bámuljuk és csodáljuk őket. De követjük-e is őket?

Az elkötelezettségnek, a bátor kiállásnak, a színvallásnak ma nem igen magas az árfolyama. Akárhova nézünk, a színtelen megalkuvás, az eltussolás, a meghunyászkodás, úgy tűnik, jobban kifizetődik, mint a kiállás és a saját meggyőződés bátor képviselete. Ma legfőbb értéknek a kompromisszumot tartja a liberális politikai- és életszemlélet. Ennek dikciója szerint Péternek és Jánosnak sem kellett volna nagy dobra vernie a krisztushűségét. Tekintettel kellett volna lennie a zsidó kortársak Mózes-hitére csakúgy, mint a szadduceusok Róma-szimpátiájára. Nem kell kiélezni a dolgokat, ha egy kis rugalmassággal is célhoz érünk! Mindenki engedjen egy keveset a sajátjából és megszületik a mindenkinek igazat (vagy rész-igazat) adó boldog kompromisszum... De Péter és János keményebb legénynek bizonyult, semmint hogy egy fenyegetéssel kikényszerített agyonhallgatásba beletörődött volna. És itt nem csupán valami legénykedésről volt szó, hanem egy általuk igaznak felismert ügyért való kiállásról.

Magyarázhatjuk ezt, ahogy jólesik. Mégsem tagadhatjuk le azonban, hogy a korai keresztényég szélsebes elterjedésének titka ebben rejlett: a TANÚSKODÁSban, ami a kereszténység lényegéből származik. Jézus nem azt mondta tanítványaival való utólsó találkozásakor nekik, hogy most ugyan összeomlott minden és nem jött el az Isten országa, amit hirdettünk, – de azért csak menjenek haza és ápolgassák a vele töltött pár esztendő elbűvölően szép és kellemes emlékeit. Gyógyító hatása lehet az ilyesfajta nosztalgiázásnak.... Hanem éppen ellenkezőt mondott: Menjetek el széles e világra és tegyetek tanítvánnyá minden népet... Azaz: mondjátok el a velem szerzett tapasztalataitokat és azt kössétek lelkére úgy az embereknek, hogy ők is részesei legyenek a ti tapasztalataitoknak.

Ebben rejlik a keresztényég titka: a tanúskodásban. Abban a csodában, hogy a közelkelet egy jelentéktelen csücskében élt, megfeszített és feltámadt Jéztus Krisztus európai, ázsiai vagy afrikai igehirdető száján keresztül megváltó Urává legyen a Szibériában vagy a Tűzföldön, Alaszkában vagy a hatodik kontinensen élőnek is, mégpedig úgy, hogy annak élete sikerültté és boldoggá váljék. Nem számít az egyes tagok közötti faji, nyelvi, kulturális vagy egyéb különbség. Szájtól szájig, vagy ahogy Reményik mondaná: lélektől-lélekig jut el az örömhír. S ahogy a fogaskerék-rendszerben csak a fogazatok teljes összhangja biztosítja a zökkenésmentes munkavégzést, ugyanigy kell a nemzedékek egymásba kapcsolódó fogazatainak végezniök az evangélium továbbadásának ügyét.

Mai gondunk azonban éppen itt lett nyomasztóvá. Hogy ne beszéljünk rébuszokban: az a gondunk, mint hogy ha mai keresztény generációink úgy döntöttek volna, hogy „kitörnek“ a hitvallók évezredes fogazata együttes munkájából. Úgy véljük, hogy az evangélium továbbadásáért mi nem vagyunk felelősek. Nem vállaljuk a továbbadás feladatát. Pedig amikor hívővé lettem, elkötelezettje lettem a Krisztus ügyének. Az pedig elfogadásból, megtartásból és továbbadásból álló, megváltozhatatlan folyamat. Amikor gyermekemnek, családomnak már nem adom tovább azt, amiről közben azt állítom, hogy milyen érték az számomra, – akkor elkezdjük zsinagógává átalakítani a templomainkat vagy vendéglővé, könyvtárrá vagy sportcsarnokká, magtárrá vagy faluházzá. Számomra az utolsó hetek legtragikusabb hírét egy napilapban megjelent „szellemes“ és lelkes cikk jelentette. Szerzője túláradó örömmel jelentette a „remekül sikerült megoldást“: Két északi, római katolikus templomot, amelyből „elfogytak“ az élők, azaz megszűnt a gyülekezetük, hallatlan találékonysággal urnatemetővé, azaz holtak házává alakítottak át. Arra kellett gondolnom – minden pietás mellett -, hogy Jézus szerint Isten nem a holtaknak, hanem az élőknek az Istene. Aki azt akarja, hogy éljünk és addig hallgassunk (a templomban) az ő szavára, mielőtt urnánkba zárva már akárhova is kerülnénk...

*

Az Újtestámentum egyik fontos kulcsszava a tanúskodás. Görög-latin nevén a martirium. Ez a szó megjelöli azt a többlépésés szolgálatot, amit Isten ügye minden hívőtől elvár. Jelenti azt, hogy valamit láttam, hallottam, megismertem és azt megismertetni is kész vagyok. Utána – mint minden bírósági tanúskodásnál –, kész vagyok mellette kiállni. S ha ez a kiállásom heves ellenállásba ütközne, kész vagyok még – mi csupán így szoktuk használni a mártírium szót! – az életem feláldozására is. Még ma is vannak társadalmak, ahol erre is sor kerülhet. A mi helyzetünkben ettől alig is kell tartanunk. De akkor legalább a tanúskodás első két formáját joggal elvárhatja tőlünk az Isten. Nem tehetjük, hogy ne szóljunk arról, amit láttunk, hallottunk, megismertünk. Nem dughatjuk véka alá meggyújtott mécsesét a hitünknek! Vagy igen?

Ne áltassuk magunkat a divatos liberális jelszóval, miszerint a vallás magánügy. Sose volt az. Ennek legjobb megcáfolói Péter és János és nyomukban a tanúskodók megszámlálhatatlan serege. No és – ez sem fenyegetés, sem pánikkeltés nem kíván lenni! – megszégyeníthet bennünket, keresztényeket a köztünk élő ateisták és muszlimok kompromisszumot nem ismerő rámenőssége, amellyel a saját hitüket vagy hitetlenségüket tíz foggal, körömmel képviselik. Leginkább a miénkkel szemben!

Azt mondja az Írás, hogy Isten a kövekből is támaszthat magának fiakat. De ez nem ment fel minket a saját elkötelezettségünk alól! Jó lenne újra megtanulnunk és megszívlelnünk Péter levele intését: „.. az Urat, a Krisztust tartsátok szentnek szívetekben és legyetek készek mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek, a bennetek lakó reménységet. Ezt pedig szelíden és tisztelettudóan, jó lelkiismerettel tegyétek...“ (1 Pt 3,15-16)

Májusi igénkből még hozzátenném, hogy tegyük ezt elkötelezettekként, határozottan. Ámen


Tovább a következő prédikációhoz
 
Vissza a prédikáció-jegyzékhez
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2009