Gémes István prédikációi
A hónap igéje
2009

 

Július igéje:
Örüljetek az Úrban! (Fil 3,1)

Július havi igénk Pál apostolnak a Filippiekhez írt leveléből való, amelyet én legszívesebben „örömlevélnek“ neveznék. Pál közli, hogy minden tagjáért „örömmel könyörög“. Annak is örül, ha mások is hirdetik az evangélium örömhírét. Már előre örül a gyülekezet örömének, ha a hozzáküldött, Epafróditusz nevű tagjukat visszontlátják. Annak is, hogy valószínűleg ez az Epafróditusz hozott valami anyagi támogatást Pálnak a börtönébe. S a legfeltűnőbb az, hogy kétszer is ismétli a mondatot, hogy „örüljetek az Úrban!“, s egyszer még hozzá is teszi, hogy „ismét mondom: örüljetek!“

Mit is kezdjünk ezzel a szépen hangzó, de inkább túl idealisztikusnak tűnő mondattal?

1.

Mindenekelőtt jól meg kell tanulni: szóba kell hozni az örömöt. Emlegetni kell, beszélni kell róla. Már csak azért is, mert mai társadalmaink vészesen hajlanak a búskomorságra, a melanchóliára, az apátiára, a rezignációra. Felüti az ember az újságot, bekapcsolja az elektrónikus médiákat, s rá kell jönnie, hogy azok szinte kéjelegnek a hír-, és egyéb anyagban, amely inkább szomorúvá, deprimálttá teszi az olvasót/hallgatót. Évekkel ezelőtt konfirmandusaimmal végeztünk ebben az irányban kutatást. Megnéztük a napilapokat, keresve bennük azt, ami vidámságra, örömre gerjeszthetné az embert. A legmeglepőbb az volt, hogy az én 14-15 éveseim maguk jöttek rá az örömszerző hírek szinte teljes hiányára.

Gondoljuk el, hogy alig is esik szó a nagyon sok, boldog, örvendező házasságról, – de annál kajánabb kárörömmel a szétziláltakról. Elképzelhetetlen, hogy a gyermekekről, mint Isten örömszerző ajándékairól tudósítanának, – de annál többet arról, hogy mennyibe kerül egy gyermek? Igen szép kezdeményezések vannak szerte az országban, amelyek a generációk békés együttélését segítik elő. Ezekről alig esik szó, de azt szinte hetenként sulykolják belénk, hogy az egyre elöregedő társadalom mennyire a fiatalok kárára terpeszkedik és éli föl azok jövendőt biztosító anyagi tartalékait. A sajnálatosan kegyetlen gazdasági válságról pedig ne is beszéljünk! Mert ott sincs szó a károsultakról, hanem csupán a megbánás legkisebb jele nélkül újra harácsolókról és azok igazolásáról! Hát bizony ezek se adnak sok alkalmat arra, hogy valamiféle örömre derítsenek bennünket.

Ám ez csak az érem egyik oldala. Mert a hírverés/propaganda ugyanakkor minden eszközt megragad, hogy kívánatossá tegye – ha nem is az örömöt magát – de legalább az öröm h a j s z o l á s á t ! Mesterséges, művi eszközök és trükkök használatának népszerűsítésétől sem riad vissza, csak, hogy valamiképpen belelovallja az embereket az öröm produkálásába, illetve annak megkísérlésébe. Akár kizárólagosan propagált terményekkel, akár szédítő hordószónoklatokkal, akár a drogok ma már szinte áttekinthetetlen fajtáival. Örömben csak akkor lesz részed, mondják, ha a mi termékünket veszed, ha velünk utazol, ha nálunk vásárolsz, mert mi elkisérünk akármilyen bódulatba, soha nem létezett álomvilágba.

Nos, ilyen tévutakra térítetteknek kell hirdetnünk, számukra kívánatossá tennünk az igazi örömöt. S aki felismerte az ajánlott kisérleteknek a téves és hazug voltát, annak ennek az igazi örömnek kell hirdetőjévé – bibliai nyelven – bizonyságtevőjévé válnia. De hogyan kell ezt „csinálni“?

2.

Először is kérdezzük meg, hogy tulajdonképpen mikor is örülünk igazán? Tapasztalat szerint akkor, ha valami tehertől szabadultunk meg. Vagy amikor esetleg váratlanul megkaptuk azt, amiről eddig legfeljebb álmodtunk, de hiányát mindig is éreztük. Ugye, nem kell ilyenkor magunkból kipréselni az örömöt, hajszolni is fölösleges és értelmetlen lenne, – jön az magától! Azt hiszem, a bibliai emberek is így látták és élték meg azt, amikor Istent, mint szabadítót és bőkezű ajándékozót ismerték meg. Nem csoda, ha az egyik zsoltáros így fakadt ki önfeledten: „Teljes öröm van tenálad!“ S az se, ha Luther Isten egész művét szinte ebbe a mondatba sűrítette, amikor így énekelt: „Isten megtett mindent ö r ö m ü n k r e .“ Isten megszabadít, amikor leveszi vállunkról bűneink terhét. S ugyancsak ő az, aki hiányosságainkat is tudja. Akit tehát kívülről jövő segítség örvendeztetett meg, vagy aki belső nyomástól szabadult föl, annál – nem kikényszerítve, hanem spontán – jelenik meg az öröm.

Egyik kedvenc énekem így kezdődik: In dir ist Freude/ In allem Leide/ o, du süsser Jesu Christ“. Szép magyar fordítását sajnos nem vettük be a mi énekeskönyvünkbe, pedig az is sokatmondó: „Öröm van Nálad / még ha búbánat / ér is minket, Jézusunk“. Jól tükrözi ez az ének a legfőbb bibliai üzenetet: mi a rólunk gondoskodó, szerető mennyei Atyának a gazdagon megajándékozott gyermekei vagyunk. S még életünk viszontagságai közepette is megtapasztalhatjuk, hogy a megbocsátó Isten mindig újra meg újra kész felszabadítani bennünket terheink alól.

S az a Pál, aki ezt olyan fennhangon hirdette, magatartásával sem cáfolhatta meg az üzenetet. Jó nem elfelejtenünk, hogy amikor a Filippibelieket örömre, sőt folyamatos örömre biztatta, ő maga börtönben ült!

1956-ban, Dániában találkoztam egy magyar rk. lelkésszel, akit a kommunista uralom alatt a hírhedt, szegedi Csillagbörtönben tartottak 40 lelkésztársával együtt egy cellába bezárva. Ott töltötték az egyik karácsonyt is. Breviáriumukat, énekeskönyveiket, Bibliájukat mind elvették tőlük. Mégis felkérték a köztük raboskodó Ordass Lajos ev. püspököt, hogy ott a cellában tartson nekik karácsonyi istentiszteletet. A rk. lelkész csillogó szemekkel mondta el, hogy örömükre, a püspök elvállalta ezt a feladatot. És hirdette nekik a karácsonyi evangéliumot: „Ne féljetek, ime hirdetek nektek nagy ö r ö m ö t , mert ma született néktek a Megtartó...“ A rabtársak egymás nyakába borulva örvendeztek, elannyira, hogy egy őr még be is nézett a nagy „rebellióra“...

Pedig rabok voltak ezek mind, kilátástalan messzeségben tőlük a szabadulás. De ezt az örömöt nem kellett mesterséges, művi fordulatokkal kipréselniök magukból. Megtette azt a karácsonyi örömhír. Akár Pálnál a filippii börtönben.

3.

Bár a rosszmájú mondás szerint legszebb öröm a káröröm, – a mi apostolunk ennek éppen az ellenkezőjét tanítja. Római keresztényeknek írta a szólásmondássá lett, ismert mondatot: „Örüljetek az örülőkkel és sírjatok a sírókkal“ (Rm 12,15). Mély tapasztalat csapódott le abban a mondatban is – mintegy a páli ige illusztrációjaként! – amelyet valaki így fogalmazott meg: A m e g o s z t o t t öröm kettős öröm. Ki ne élte volna már át ennek mély valóságát? Ha szerelmesek vagyunk, majd kiböki az oldalunkat az öröm, mert azt valakival feltétlenül meg kell osztani. S ha sikerül elérnünk valamit, kétszeresen örülünk neki, ha más is velünk együtt örül.

Idén ünneplik Reutlingenben a 19. századi evangélikus lelkész, Gustav Werner óriási üzemekkel, rehabilitációs központtal, nagy szeretetintézményekkel működő, Bruderhaus nevű diakóniai létesítményét, amely még mai is ezrekkel törődik, gondozza és foglalkoztatja őket. Az alapító 200. születésnapja alkalmából, a múlt vasárnap, gyáruk csarnokában rendezett istentiszteletet közvetített az egyik TV- állomás. Két mondat rögződött belém onnan. Az egyiket egy fogyatékos lány mondta, elmesélve, hogy milyen örömmel jár ide naponként dolgozni! S a másik a prédikációból hangzott a közösségteremtő munkáról, amely öröm forrása lehet.

Micsoda forradalom kerekedhetne abból, ha mi, keresztények megértetnénk ezzel a kárörömöt inkább gyakorló világgal, hogy ez nem lehet a megoldás. Mi olyan tartalékkal rendelkezünk – az öröm forrásával! – amelyet szívesen megosztanánk örömszegény világunk minden depressziósával, reménytelenjével. És mindenkivel, aki már eredménytelenül únt bele az öröm hajszolásába. Megtanultuk – Albert Schweitzer egyik mondatát átalakítva!, – hogy az öröm az egyetlen jó, amely megkétszereződik, ha megosztjuk!

Micsoda demonstráció lenne ez világunk számára, ha mi nem csatlakoznánk a kárörvendők karához! Inkább lennénk az elsők, akik a mások örömét – és bánatát – igazán átéreznénk. Ugyanakkor nem vonnánk meg másoktól azt a hírt, üzenetet, amely a mi örömünk biztos forrása, s a készségünket, hogy azt mindenkor készek vagyunk bárkivel megosztani.

Mert ezen a ponton vizsgázik ma is a kereszténységünk. Meg kell kérdeznünk magunktól, hogy leolvasható-e rólunk az öröm és annak hatása? Nem azért nem kell-e az embereknek az evangélium, mert annak bemutatását nem látják rajtunk? Nem inkább az a (rossz) hírünk a világban – és főleg az ifjúság köreiben, – hogy savanyú emberek vagyunk, akik ugyan morált, erkölcsöt hangoztatunk, értékekről beszélünk, de tulajdonképpen mindent tiltunk, ami örömre hangolhatná az embereket?! S ha ez a rossz hírünk, akkor ez éppen azt jelenti, hogy a kereszténység legfőbb örömforrását, az isteni szeretetet se magunk számára nem tartjuk értékesnek, se továbbadásra érdemesnek. Hát nem ellentmondás ez már önmagában is?

Egyik volt esperesemet legszívesebbn leparancsoltam volna egyszer a szószékről. Meghallgattam a prédikációját. Az örömről prédikált, de olyan savanyú ábrazattal, hogy már magában az öröm legjobb ellenpropagandája volt. Legalább egyszer jelent volna meg mosoly a szája szögletében! – Cannstatti szolgálatom elején feljelentettek a presbitériumnál, mert valakinek mosolyogva nyújtottam az úrvacsorát! – Rossz hírnökök vagyunk, ha a magatartásunk, életvitelünk nem tudja visszatükrözni az örömöt, amelynek közzétételére hivatottak vagyunk!

Kettős öröm a megosztott öröm! Mi lenne, ha ezt komolyan vennénk? Nem nagy szavakkal kell Európát újra evangelizálni. Hanem előbb nekünk magunknak kell ráébrednünk, hogy kiapadhatatlan örömforrás áll a rendelkezésünkre és mi magunk is „örölünk az Úrban“! S akkor ez nem idealisztikus, idejét múlt mondat lesz a szánkon, hanem mindennapi élettapasztalatunk hűséges kifejezése. Mi elhittük és megtapasztaltuk, hogy tényleg teljes öröm van az Istennél. Érdemes vele járni. És erről másokat is meggyőzni. Ámen.


Tovább a következő prédikációhoz
 
Vissza a prédikáció-jegyzékhez
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2009