Gémes István prédikációi
A hónap igéje
2009

 

Január igéje:
(Zsolt 16,5-8)

Állítólag 800 autóbusz közlekedik Angliában január elseje óta, oldalán ezzel a felirattal: „Valószínűleg nincs Isten, ne aggódj és élvezd az életet.“ Az angol vallástalanok humanistának elnevezett társasága kezdeményezte ezt a mozgalmat. Az történt ugyanis, hogy egyik ujságíró hölgytagjuk „megcsömörlött“ a sok bibliai idézettől, amely az angol közjárműveken naponként bántotta a szemét és pokollal riogatta az utasokat – és így válaszolt. A kezdeményezők már 144 ezer font adományt kaptak mozgalmuk pénzelésére. Állítólag az USA-ban, Olasz- és Spanyolországban is utánozzák az angolokat. Sőt ennek a bölcsnek tűnő mondatnak már a gyenge pontját is fölfedezték. Az egyik brit napilapban (Guardian) ez állt: „Ha egy pilóta azt mondaná nekem, hogy a Párizsba induló gépe VALÓSZÍNÜLEG megérkezik, akkor én vonattal utaznék.“

Ha most az életünket valamiféle autóbusz-utazáshoz hasonlítanánk, vajon mi milyen feliratot ragasztanánk rá ennek az új évnek az elején? Kölcsön vennénk a londoni formulát, vagy inkább annak a barcelonai cáfolatát, amely állítólag így hangzik: „Mégis van Isten, élvezd az életet Krisztussal“?

Mindez átvillant az agyamon, amikor rájöttem, hogy erről a zsoltárversről, január hónap vezérigéjéről prédikálok ma köztetek: „Az Úrra tekintek szüntelen, nem tántorodom meg, mert a jobbomon van.“ Mit is kezdjek most ezzel London és Barcelona feszültségében?

1.

Azt gondolom, hogy van olyan ember, aki ugyanúgy érzi, tudja, talán tapasztalja is az Isten jelenlétét az életében, akár ez a zsoltáros. Ez a vers egy hívő ember bizonyságtétele. Sőt hozzátehetem bátran, hogy boldog bizonyságtételről van itt szó. Ha ugyanis elolvasom a verset a zsoltár összefüggésében, akkor itt egy megelégedett, kiegyensúlyozott és az életét nagyon nagy örömmel élvező hívő ember szólal meg. Olyan, aki a zsidóság hétévenkénti vagyon-újraosztásakor kapott új részesedésével meg van elégedve. Aki valószínűleg az emberi közösségével sem áll hadilábon, hiszen „pohárról“ szól, amit Jahve poharának neveztek, amely a közösséget az Istennel való kapcsolatra emlékeztette. Ez az imádkozó azért is hálás, mert úgy érzi, mintha boldog élete magának az Isten életének része, szelete lenne. Együtt él, együtt lélegzik, együtt sír és örül az Istennel, akit többé el nem vehet tőle senki. Szinte összenőtt vele, s ezért hálás, hogy sorsát is kezében tartja. Boldog így az ő élete, s erről az így kapott örökségről azt mondhatja – nem is szerénytelenül –, hogy „nagyon tetszik nekem.“

A zsoltárvers olvasásánál nekem azonnal Jézus prédikációja jutott eszembe, amit az Isten övéiről való gondoskodásáról mondott. „Nézzétek meg az égi madarakat... a ti mennyei Atyátok eltartja őket...figyeljétek meg a mezei liliomokat...Salamon teljes dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy is...ne aggódjatok hát...“ (Mt 6,25-34).

Mind az egyik, mind a másik vallomás olyan mély meggyőződésből fakad, hogy nincs jogom kétségbevonni a valódiságát. Boldognak kell azért tartanunk azt az embert, aki ilyen szent odaszánással és teljes bizalommal vall Istennel való életéről. Eszembe jut az ismert anekdóta a tengeri viharba került hajóról. A matrózok rohangálnak a fedélzeten, hogy mentsék, ami még menthető és megússzák a katasztrófát. Egyikük egyszercsak fölfedezi az egyik sarokban a kapitány ott alvó kisfiát. Odarohan, fölrázza és rákiabál: Nem látod, milyen borzasztó viharba kerültünk? És te alszol, hát nem félsz? Mire a kisfiú nyugodt arccal azt feleli: Miért félnék, hiszen az én apám a kormányos?! S ha valaki ezt a gyermeteg mondatot olyan szép köntösbe öltözteti, mint a mi zsoltárírónk, akkor azt el kell fogadnunk tőle boldog vallomásként!

Hogy ezt ráírná-e mai közlekedési eszközre? Ha anyagi tehetsége megengedi, – miért ne? Magam talán ezt így nem tenném meg. De azért az én autóm hátsó ablakán is van egy kevésbé hivalkodó felirat: Krisztus a békességünk. Lehet, hogy vele még soha senkit nem gondolkoztattam el, sőt lehet, hogy meg is mosolyogtak vagy egyenesen kigúnyoltak érte. De ezzel a felirattal én egyetértek, ez a felirat az én hitemet vallja, akárcsak a stilizált halacska mellette. Azonban vele senki világnézetébe nem kivánok beletiporni. Ilyen értelemben tehát én inkább a barcelonai megoldás felé hajlok. Még akkor is, hogyha keresztény hitemből kifolyólag vakok gyógyítására, árvák felkarolására, magatehetetlen elhagyottak megsegítésére adnám inkább a pénzemet, mint ilyen látványos autóbusz-hírverésre. De kivetni valót nem látok az emberi jogok ilyen gyakorlásában. Sőt nem tartom rossznak egy angol metodista vezető megjegyzését sem, aki üdvözölte a kezdeményezést, mert szerinte az elvallástalanodott britek között így végre talán megindulhat a beszélgetés Istenről is...

2.

Ez a gyönyörű, harmonikus zsoltárvers sem feledtetheti el azonban velünk azt a többi, számtalan zsoltárt, amelyekben imádkozók panaszt emelnek Istennél, megvádolják őt azzal, hogy elhagyta őket és nem törődik velük. Naponként kell elviselniök az istentelenek gúnyolódását és elnézni azok jó szerencséjét. Folyamatosan szenvednek hátrányt, pedig ők igazán ragaszkodnak az Istenhez. S ezért a nyomorúságuk a fizetség? Bizony hamar bekövetkezhet az, ami pontosan az ellentéte a mi boldog emberünk tapasztalatának: kételyeik támadnak, megtántorodnak és nem biztos, hogy az előálló kisértésekben meg tudnak-e állni?! A nyelvlexikon szerint a megtántorodás azt jelenti, hogy megbotránkozom valamin, hirtelen egyensúlyomat vesztem, erkölcsi szilárdságomat nem tudom tartani.

Eszembe jutnak példák a multból. A 19. században megjelent olyan evangélikus énekeskönyv, amelyből demonstratíve kihagyták Luther „Erős vár...“ című énekét. Azzal a megokolással, hogy abban ördögről van szó, márpedig a modern ember már nem hiszi az ördögöt. Ez a „felvilágosult“ kereszténység nem-létezővé akarta tenni az ördögöt, de az akkori, gyors iparosodás okozta kiuzsorázás és rémes szegénység panaszára bedugta a fülét. Hogy egyházaink modernkori válsága, egészen máig, innen indult el, az az akkori kereszténység megtántorodásának kézzelfogható következménye lett. Akkor veszítettük el hitelünket a gyári-ipari munkásproletároknál, akiket azóta sem tudtunk visszaédesgetni – még „munkáspapok“ elszórt kisérleteivel sem!

És mennyire elveszítettük az egyensúlyunkat akkor, amikor a világot két szégyenletes világháború rázta meg! Micsoda gondot okozhattunk az Úristennek, amikor az egymással szembenálló táborokban egyaránt győzelemért imádkoztak Hozzá! – Vagy gondolhatunk erkölcsi szilárdságunk mai, csaknem teljes feladására! Hazudozásukat nyiltan beismerők kormányoznak zavartalanul országokat; kétoldalú megkötött szerződések betartására nem is gondolnak a szerződő felek; hat milliárd ember asszisztál két faj kölcsönös mészárlásának; anya és lánya tart közös szeretőt egy újabb, fiatalok közötti tudományos felmérés szerint; médiáink pedig gátlástalanul népszerűsítik az emberi élet teljes lealacsonyodását és cinikus megvetését. Megtántorodott az egész világ. Vajon talán mégis csak azért, mert ahelyett, hogy az Istenen tájékozódnék, autóbuszaira festi a nyugtató pilulát, hogy nincsen Isten, s nem kell félni? Folyhat hát tovább a teljes káosz, csak arra az Istenre ne gondoljunk, akiről amúgy is kitaláltuk, hogy nincs is?!

3.

Kételyeim támadtak mégis afelől, hogy ellenszerül valami ellenhadjáratot kellene-e indítanunk az autóbusz-akcióval szemben? Ahogy azt Barcelonában javasolták és el is indítottak egy autóbuszt. S ha ezt a kételyemet megindokolnom kellene, akkor legszívesebben a korai kereszténység szédületesen sebes, világot meghóditó elterjedésére utalnék. Mert azt a történelmi titkot még mindmáig nem sikerült megfejtenünk, hogy egy jelentéktelen római provincia eldugott csücskében levő Palesztinából megindult kereszténység hogyan terjedhetett el csaknem az egész világon ilyen szédületes sebességgel?! Nem hiszem, hogy az első keresztény nemzedékek transzparensekkel vonultak volna föl az akkori fő- és provinciai városokban, valami ilyesfajta felirattal, hogy „higyjetek, megszületett az egyedül üdvözítő vallás...“ vagy effélével. Az sem valószínű, hogy szórólapokat osztogattak utcákon, tereken. Különben is bő két századon át még az elrejtőző keresztényeket is felkutatta az államilag szervezett keresztényüldözés, s a cirkuszarénákban is olyan keresztényekre uszították a vadállatokat, akiknek alkalmuk csak meghalni, de nem szórólapokat osztogatni volt. Egy, a mai Tunisz területén élt keresztény író még a második század második felében is azt panaszolta, hogy a pogányok el se olvassák a keresztény írók írásait. Mi lehetett hát a gyors elterjedés titka? – kérdezik a kutatók, meglehetősen tanácstalanul. Azt gondolom, hogy szórólapok, könyvek és transzparensek propagandája helyett ott volt a Krisztus hívei életfolytatása, amit a legelvetemültebb keresztényüldözők is „elolvashattak“, ha szemük volt. Már a Péter-levél szerzője is ezt ajánlotta gyülekezetének: „Tisztességesen éljetek a pogányok között, hogy ha valamivel rágalmaznak titeket, mint gonosztevőket, a ti jó cselekedeteiteket látva, dicsőítsék Istent...“ (1Pt 2,12).

Ismerünk egy Kr.u. 2. századból származó levelet, amelyben egy bizonyos Diognétosz nevű pogánynak írja le nyilván az egyik keresztény, hogy milyenek is az ő hittársai. Ilyesmiket olvashatunk benne: saját hazájukban élnek, de mint jövevények...mindenben résztvesznek, mint polgárok és mindent eltűrnek, mint idegenek... a törvényeknek engedelmeskednek, de életmódjuk fölülmúlja a törvényeket... testben vannak, de nem test szerint élnek... közös az asztaluk, de nem az ágyuk... hogy egy szóval mondjam: ami a testben a lélek, az a kereszténység a világban...

Mert bizony ők tanították meg környezetüket a szegények, elesettek, betegek, özvegyek, árvák, sőt a halottjaik gondozására is. Megmutatták nekik az addig elképzelhetetlen egyenlőséget, amikor az úrvacsorában az úr együtt részesülhetett Jézus testében-vérében a rabszolgájával, együtt dicsérhette Istent a gazdag a szegénnyel, a beteg az egészségessel. A cirkuszi arénákban pedig olyan bátorságról tettek bizonyságot a mártírok, hogy egyszerre ez, és nem a feldühített vadállatok pusztító vérszomja tett nagy benyomást az eredetileg oda szórakozni jött közönségre! Éppen az előbb említett észak-afrikai Tertulliánusztól származik a jellemző mondat, hogy a mártírok vére a kereszténység magvetése volt!

Tegyük szívünkre a kezünket! Vajon a hitetlenek számára olyan „olvasnivaló“ a mi életvitelünk? Leolvasható-e róla, hogy „az Úrra tekintek szüntelen, ezért nem tántorodom meg, mert a jobbomon van“ – ahogy ezt zsoltárosunk vallotta? Tényleg lelke-e még a társadalom testének a kereszténységünk? Mert ugyebár cirkusznak kell tartanom azt, ha valahol a saját templomukba nem járók tiltakoznak, a vallásukra hivatkozva, mecset-építés ellen! Ha oltár előtt hűségnyilatkozatot akar kivenni a fiatal párból olyan lelkész, aki már maga is hűtlen lett a saját házassági igéretéhez! Ha milliókat zsebel be a vasárnap templomos menedzser, de a munkásai megszolgált bérét, üzlete érdekei miatt, legszívesebben csökkentené vagy szabadulna tőlük. Ha reménytelenül zokogunk temetéseken, pedig állítólag hiszünk a feltámadásban, amit minden istentiszteleten formálisan (?) vallunk. – Vagy ha még ma is olyan nagyon hívő római katolikusoknak, reformátusoknak, vagy evangélikusoknak valljuk magunkat, de a másikról nem hisszük komolyan, hogy az is keresztény lehet?!

Nem az autóbuszaink falára festett bibliai szövegen, hanem az életünkön szeretnének igen sokan tájékozódni ebben az iránytvesztett világban. Az életvitelünk lehetne a legjobb és leghatásosabb propagandaeszköz. No meg az, ha kívülállók elcsodálkoznának azon, hogy milyen őszintén szeretjük egymást, Jézus kívánságának megfelelően. Talán majd erről visszakövetkeztethetnének Arra, Akiről a zsoltáros módján igy érdemes vallani: „Az Úrra tekintek szüntelen, nem tántorodom meg, mert jobbomon van.“ Akkor kívülállók is megkérdeznék talán, hogy mutassuk meg nekik az ilyen nagy bizalmunkra méltó Istent! Ámen


Tovább a következő prédikációhoz
 
Vissza a prédikáció-jegyzékhez
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2009