Gémes István prédikációi
A hónap igéje
2009

 

Február igéje:
Hol van a hitetek? (Lk 8,22-25)

Pár évvel ezelőtt régészek halászhajót emeltek ki a Genezáret tava iszapjából. Megállapították róla, hogy körülbelül a Krisztus születése körüli időben épült. Ezzel, vagy ehhez hasonlóval közlekedhetett Jézus és ilyennel keresték meg kenyerüket tanítványai, mint például Péter és András, a Bethsaidából származó, halászati vállalkozó testvérpár. A hajó – vagy inkább halászbárka -, méreteiből következtetni lehet a most felolvasott történetünknek arra az érdekes közlésére, hogy a hirtelen kitört viharban ez a viszonylag kis alkalmatosság igen hamar megtelhetett vízzel. Mivel pedig utasai között ott volt a két, már említett halász-szakember is, nyilván tudták, hogy ebben a helyzetben gyors segítségre van szükségük, különben elvesznek.

Második adatunkat a történetünkhöz a tó földrajzi és éghajlati helyzete szolgáltatja. A ma Kinneretnek nevezett, a Balaton egyharmadának megfelelő kiterjedésű tó partjait – északnyugattól eltekintve –, magas sziklák képezik, mintegy katlanba szorítva be a vizét. A katlanon belül nyáron akár 50o C fokra is felszökhet a hőmérséklet. Viszont a hegyekről lezúduló hideg szél igazi viharként csap le a tó vizére és gyakran többméteres hullámokat korbácsol fel. Ha tehát Jézust és tanítványait éppen egy ilyen lezúduló vihar lepte meg, akkor ez igen mélyen bevésődhetett a tanítványok emlékezetébe. Hogy megmenekültek Mesterük közbelépésének köszönhetően, azt valószínűleg széltében-hosszában mindenkinek elmesélték. Remélhetőleg azt is, hogy amikor Jézus szava nyomán a tó vize lecsendesedett, azt se tudták, mire véljék a dolgot. Mert egyszerre reszkettek a félelemtől és tanácstalanul ámuldoztak, – ahogy az eredeti szöveg ezt elárulja. Nem kell hát csodálkoznunk, ha Máté, Márk, Lukács evangélisták bizonyára többféleképpen hallották ezeket az elbeszéléseket és mindhárman fontosnak tartották az utókor számára való megőrzésüket.

Hármuk beszámolóját érdemes ezért egymással összehasonlítani. Az eseményt, hogy Jézusék hajójukkal a tulsó part felé igyekeznek, mindhárman leírják. Azt is, hogy útközben a velük hajózó Jézus elaludt. Korábbi írásmagyarázók ebben is annak jelét látták, hogy a Názáreti Jézus tényleg hozzánk hasonló ember is volt, aki valószínűleg a munkavégzés miatti fáradtságtól elszenderedett. Továbbá a vihar kitörését és a bárka vízzel megteltét is hasonlóan írják le és végül azt, hogy a felébresztett Jézus eloszlatta a vihart.

Különbözőképpen riasztják fel azonban a tanítványok az alvó Jézust. Máté szerint pánikban: Uram, ments meg minket, elveszünk! – Márknál szemrehányó formában: Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk? – Lukács szerint teljes kétségbeeséssel: Mester, Mester, elveszünk! – Jézus válasza is háromféle. Máténál: Mit féltek, ti kicsinyhitűek? – Márk szerint: Miért féltek ennyire? Mért nincs hitetek? – Lukácsnál pedig igen megdöbbentő a kurta kérdés: Hol van a hitetek?


Nem kell készpénznek venni, amit most mondok. De úgy gondolom, hogy a felébresztett Jézus nem akarhatott gúnyt űzni megijedt tanítványaiból, hogy kicsinyhitűeknek nevezte volna őket. Jézus sokkal jobb lelkipásztor volt annál, semmint a kutyaszorítóba kerülteket még felemelt mutatóujjal meg is fenyegette volna, valahogy így: hát ennyire nincs bizalmatok bennem? – A Márknál található választ is legszívesebben megtagadnám Jézustól. Aki hozzá jött, az általában félve, szorultságában keresett nála menedéket. A szorongás mindig is félelemmel jár. Nem ok nélkül állítja a lélektan, hogy emberi életünknek nincs még egy olyan makacsul hozzánkszegődött kisérője, mint a félelem. Persze, hogy féltek ott a tanítványok a baj kellős közepén! S a félelem nem jó tanácsadó, mert még a bizalmat, a hitet is hatályon kívül helyezheti.

Én Lukács tudósitása mellett voksolok. S ezt meg is okolom. De előbb még megjegyzem, hogy mindhárom evangélista egyöntetűen közli, hogy mielőtt Jézus rákérdezne a tanítványokra, előbb csendet teremt. S erre igen nagy szükség van. Hiszen minden súlyos, bonyolúlt vagy életfontosságú ügyünk azonnal felkavar bennünket. S az első, természetes reakciónk az, hogy keresünk valakit, aki – mintegy ellenpólusként! – lecsendesít, csendet teremt. Azaz, nagyon figyel a panaszunkra, egész jelenlétével érezteti, hogy követi minden szavunkat, meghallgat, sőt együtt izgulja velünk az esetünket. Nem vág bele könnyelműen, a szakértőt megjátszva, a szavunkba, hanem egyszerűen enged kibeszélni bennünket és nem halmoz el rögtön a maga tanácsaival. Így teremt csendet. S ez a csend talán a legfontosabb pillanata beszélgetésünknek. A tanácsadónak alkalma van belemélyedni az előadott helyzetbe és ebben a csendben keresi a maga helyét. Én, a panaszkodó is elnémultam és ebben születik meg bennem a remény: hátha mégis van segítség a bajomra?!

Nos, én így képzelem el a mi hajójelenetünket is. Jézus először csendet teremt. Míg körülötte ott állnak a még mindig megrettent és feldúlt kedélyű ámuldozók. S Jézus elég bölcs ahhoz, hogy most ne förmedjen rájuk. Nem is vonja kétségbe a hitüket. Bár közös útjuk során nem mindig volt az a véleménye, hogy tanítványai valami nagy hithősök lennének. De ezt most, hogy úgy mondjam, az orruk alá dörgölné? Élvezettel? Bár tudja, mi játszódik le a belsejükben, de most rontsa le bennük még azt a keveset is, amijük van? Semmiképpen nem! Ez nem Jézus stílusa!


Én még úgy tanultam, hogy, ha valaki lelkipásztori beszélgetésre jön hozzám, elsőrendű kötelességem annak visszaadni a hitét, hogy igen, van megoldás a problémájára, ám csak a saját hite mozgósításával. És távolról sem azzal, hogy a saját hitét kikapcsolva, én lássam el őt tőlem, a kívülállótól jövő tanácsokkal.

Ezt a „mesterfogást“ fedeztem én föl Jézusnál, a történetünkben is. Hol van a hitetek? Nincs ebben sem szemrehányás, sem korholás. De a mellüknek szegezett kérdés önmagában is nyugtalanítja őket. Ha így kérdez Jézus, akkor ez azt jelenti, hogy a tanítványok nem hozták magukkal a hitüket a hajóra. S mivel otthagyták valahol a parton, nem sok hasznuk volt belőle a vihar közepette. Pedig a hit nem arra való, hogy elcsomagoljuk, vitrinbe vagy konzervdobozba zárjuk, őrizgessük és itt-ott talán még meg is feledkezünk róla. A hit erőt, tartást, biztonságot éppen akkor ad, amikor bennünk és körülöttünk minden erőtlenségről, ellankadásról, bizonytalanságról és veszélyről beszél.

Jézus csendes, minden értékelés nélküli érdeklődése mégis a tanítványok legnagyobb nyomorúságára világít rá. Hívők ők, van hitük, csak éppen azt nem tudják, hogy azt használni is kell. Elsősorban nem akkor, amikor minden olyan ünnepélyesen vallásos és hozzá csak az kell, hogy ünneplőbe öltözzünk és felvegyük a vasárnapi ábrázatunkat. Hanem akkor, amikor családi kapcsolatok ropognak, munkahely elvesztése fenyeget, ellenség vonul föl, hogy valami számunkra értékeset tönkretegyen, amikor zúg a tavon a vihar és a bárkába bezúduló vizet már vödörrel sem tudjuk kimerni. Akkor van szükség a hitre.


Mindig gyanakvó vagyok, amikor közvéleménykutatások olyan szép statisztikai adatokkal kívánják bizonyítani, hogy a nép milyen nagy százaléka még mindig hisz. Mert a valóság mást mutat. S most nem is azzal az örökös nyavalygással hozakodnék elő, hogy ürülnek a templomaink. Hanem megfigyelem és meg kell állapítsam, hogy ijesztő mértékben növekszik az egymás becsapása, átejtése, kiuzsorázása. Méghozzá világméretekben és a társadalomban elfogadott szalonképesen! Meg azzal, hogy emberi kapcsolatainkban és konfliktusainkban alig is gondolunk arra, hogy még a megbántónk vagy a megbántottunk is Isten teremtménye, tehát embertestvérünk. Meg azzal, hogy válságaink idején már nem is számolunk Isten segítségével. No meg azzal, hogy annyira földhöz ragadtunk, hogy a Jézus Krisztus által hozott és felkínált üdvösséget csaknem teljesen elveszítettük a szemünk elől.

Hiszünk mi bizony. De azt az utolsó hittanórán, konfirmációnk/bérmálkozásunk után letettük és bezártuk az almáriumba. Vagy az esküvőnkön olyan mély meggyőződéssel tett hűségigéretünkkel együtt a hitet sem tudtuk előkotorni, amikor válságos helyzet állt elő a kapcsolatunkban, vagy amikor gyermekeinknek kellett volna többet hinnünk és ezt a töretlen hitet nekik továbbadnunk. Ó, bizony mindenki hisz valamiben, szoktuk mondogatni, mert nincs ember hit nélkül. Csak az a kérdés, hogy tudjuk-e, mire való ez a hit? És hogy néha a mellé adott használati utasítást is érdemes lenne elővenni!


Pál apostolnak gyűlt meg a baja az egyik gyülekezetében azokkal, akik kétségbevonták az ő hívő voltát, magukat viszont a hit birtokosainak tartották. Az apostol szomorúan, de igen határozottan kérte őket, hogy tegyék magukat próbára, hogy ilyen méltatlan gyanusítgatások közepette „igazán hisznek-e még?“ Mert, ha ilyen gonoszul itélkeznek, akkor bennük és közöttük már régen nincs ott a Krisztus (2Kor 13,5-6). – S ez tudódott ki a hajón is. A reszkető tanítványok otthon hagyták a hitüket, pedig a „hit szerzője és bevégezője“ (Zsid 12,2), Jézus Krisztus ott volt közöttük. Még a bárka mélyén alva is biztosította az ő jelenléte a megmenekülésbe vetett hit győzelmét. A hitnek, ha velük lett volna, tudnia kellett volna, hogy van megoldás. A kételkedés, tehát a hit hiánya lát és mégis meginog. Ezzel szemben a hit megáll akkor is, amikor semmit sem lát. Mert Jézushoz kötődik. Nem csoda, ha a legkorábbi, általunk ismert őskeresztény prédikációk központi üzenete ez volt: „Higyj az Úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz mind te, mind a te házadnépe“ (ApCsel 16,31). S ennek érvényét ma sincs jogunkban kétségbevonni.


Ha az oltár elől azt az intést kaptuk: „ma, ha az ő szavát halljátok, a szíveteket ne keményítsétek meg!“ – akkor meg kell vizsgálnunk igazán magunkat, hogy hiszünk-e még? Nem fekszik-e valahol, elfeledetten, beporosodva egykori hitünk? Mert, amit nem használunk, az bizony előbb-utóbb értékét veszti. Pedig eredetileg arra való volt, hogy az életünket, a mindennapjainkat is befolyásolja és biztost tartást adjon. Gondoljunk erre, ha halljuk Jézus nyugtalanitó kérdését: „Amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?“ (Lk 18,8) Közvéleménykutatási statisztikáink adatai nem fogják őt meghatni. De bizonyára azt kérdezi majd, hogy bajban, veszélyek között, betegségben vagy a halál árnyékában hittünk-e az ő mentő jelenlétében? Ámen.


Tovább a következő prédikációhoz
 
Vissza a prédikáció-jegyzékhez
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2009