Gémes István prédikációi
A hónap igéje
2009

 

Április igéje:
Kinek van adósságlevele? (Kol 2,13-15)

Soha nem volt (és nem is lesz) népszerű a kereszténységnek az eredeti/eredendő bűnről szóló tanítása. Az a tanítás, hogy „Ádám bűnbeesése óta a származás természetes rendje szerint minden ember bűnben születik. Tehát Isten félelme és Istenbe vetett bizalom nélkül“ (Ágostai Hitvallás 2. cikke). Az egyháztörténet folyamán ismételten lázadtak föl ellene még komolynak hihető keresztények is. Nehezen tudták, vagy nem is akaraták elfogadni, hogy valaki elődjei bűneiért lakoljon, amelyekről ő végső soron egyáltalán nem tehet. Van is ebben az ellenvetésben némi logika, az tagadhatatlan. Nehéz elfogadni nemzedékek százaival azelőtt éltek félrelépésének következményei felvállalását és elviselését.

Ezen a merev elzárkózáson és heves tiltakozáson igen sokat tompított az örökléstan. Sikerült kimutatnia, hogy az ősők bűneiért felelés egyáltalán nem is olyan képtelenség, mint azt sokan állították. Hihetetlen erők és bekódolt viselkedési sémák élnek az emberiségben, amelyek évmilliók múltával sem engedik magukat hatálytalanítani és töretlenül befolyásolják mai életünket.

Egy-egy körülmény, helyzet, tett, lépés, magatartás szinte „megismétlődik“ kései utódokban is és meghatározza őket. Valaki agyáról készült felvételét magyarázta örökléstanos barátom egyszer. Hihetetlen precizitással választotta szét a számomra teljesen érthetetlen görbék egyes fordulataiból azokat, amelyekről az illető „tehetett“, azoktól, amelyekre sem rálátása, sem behatása nem volt. Agy- és idegcellák és ezek hatásaiként jellembeli erősségeink és gyengéink évszázadok viharát átvészelt erőket hordoznak magukban. Nem mi „tehetünk“ róluk. Így kaptuk őket. És mégis mi felelünk értük. De akkor ugye felvetődik a kérdés, hogy a tény ellen lázadunk-e inkább, vagy a felelősségvállalás ellen?

1.

Ha azonban most valaki azt gondolná, hogy a modern örökléstannal szeretnék egy kertesztény tanítást mintegy igazolni, arra gyorsan nemet kell mondanom. Részben azért, mert a folyton fejlődő, modern örökléstan, – mint egyébként minden más természettudomány –, mai felfedezéseiről nem tudhatjuk, hogy holnap is érvényesek lesznek-e még? Másrészt azért, mert ennek a tudományágnak az említésével csak illusztrálni akartam valamit. Ehhez hadd tegyem hozzá a magamét a saját családunk történetéből.

Apai nagyapám tehetős nagygazda, jó kereskedő, városatya, presbiter volt és tizenöt tagú családjáról kellőképpen gondoskodott. Egy szép napon azonban agyvérzés végzett vele, s mielőtt akkor még élő nyolc gyermeke a vagyon felosztására gondolhatott volna, megjelent a végrehajtó és a törvény nevében még az utolsó szöget is lefoglalta. A család nagy megrőkönyödésére kiderült ugyanis, hogy a megboldogult boldog-boldogtalannal pereskedett – és veszített. Az apa félrelépett és a fiai-lányai – tetszett, nem tetszett –, kényszerültek ennek következményei terhét is átvenni és hordozni. S amikor az évekig tartó pereskedés lezárult, ott álltak mind csaknem üres kézzel. Hivatkoztak is gyakran és erőteljesen arra, hogy ők nem felelhetnek apjuk félrelépéseiért, amit persze meg se hallgatott a bíróság. Jogszerinti örökösök azok, akik nem csupán a nevüket és az esetleges vagyont öröklik apjuktól, hanem a terheket is.

Mi adósok, eladósodottak vagyunk Isten előtt. Ádám óta. Azaz emberségünk kezdetei óta. Az Ótestamentum igen gyakorlati példákat sorol föl, mint következményeket. Hogy megszületésünk valakinek eleve fájdalmat okoz, hogy a mindennapi kenyérért – normális körülmények között –, fáradnunk kell, hogy lépéseinknek-tetteinknek nem csak jó, de igen gyakran káros következményei is lehetnek – esetleg tudtunk és akaratunk ellenére is! –, az mind-mind örökségünk terhe. Örökségünk része, amelyért már nem Ádám felel, hanem mi magunk, az örökösei! Efelől lehet vég nélkül vitázni, jogosságát kétségbevonni, de ez mit sem használ. Az örökösök feje alól még a párnát is kihúzza a törvény, ha szükséges. ők bűnhődnek az ős(ök) bűneiért.

2.

A Szentírás azonban ehhez az öröklődő bűn amúgyis nehezen megemészthető tanításához, sajnálatos módon, még egy további járulékot is ismer. Azt, hogy mi ennek a terhes örökségnek nem csupán a kénytelen elhordozói, hanem buzgó szaporítói is vagyunk. Nem állunk semlegesen vagy netán immúnisan a csődtömeg előtt, hanem egy életen át gyarapítjuk és kamatoztatjuk azt. Mert a gőgös önzés, a féltékeny irígység, a telhetetlen kapzsiság ma is állandóan velünkjárónk, – hogy csak a legjellemzőbbeket említsem. Arról pedig akkor még nem is szóltunk, hogy ilyenkor milyen sebesen tesszük félre az istenfélelmet és a belé vetendő bizalmat, amit már Ádám is szorgalmasan gyakorolt! Mert nagyapám ugyan terheket rótt a családjára, ami már önmagában is súlyos volt, de gyermekei, annak rendje-módja szerint, még össze is verekedtek a vagyonroncsokon! Megtetézték az amúgy is súlyos terhet.

S most ne vessük itt ennek ellenébe, hogy az emberiség okosodásával, tudáshalmazai felduzzadásával csökkenni fognak majd a kamataink! A tapasztalat ennek a naiv hitnek éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Így nő az adósságtőke, kamatozik, s az is kamatozik tovább. Még csak gondolni is nehéz a csökkentésére. S ezt most nem kárörvendve mondom. Mert csak nézzünk körül egyre brutálisábbá váló és egyre nehezebben kezelhető világunkban. Meglopjuk egymást gátlás nélkül, becsapjuk kéjes élvezettel a bennünk bízót. S ez nem csupán egyéni szinten, hanem a világot mozgatók szintjén is, nagy stílben folyik. Hogy aztán a bennünket meglopónak azt is megengedjük, hogy mint károsultak, gondoskodjunk megkárosítóink megsegítéséről. S közben egyfolytában nyugtatgatjuk magunkat, hogy ne nyugtalankodjunk, mert ehhez az Istennek az ég-világon semmi köze nincs, – hiszen ő nincs is!

Nem fogy a csődtömeg? De hiszen egész tehetségünkkel azon vagyunk, hogy, jaj, csak el ne fogyjék! Szorgalmasan, mindig újra ráteszünk még egy lapáttal!

3.

Ha én itt most befejezném ezt a prédikációt, akkor vétenék az eskümben vállalt feladatom helyes elvégzése ellen. A kereszténység tanításának a szíve közepében ugyanis nem az ember eladósodottságában való gyönyörködés, hanem az adósság letörlesztése lehetőségéről szóló örömhír, az evangélium áll. Mivel pedig április hónap igéje a Kolosszéi levélből való, vizsgáljuk meg Pál apostol idevonatkozó javaslatát. Pál igen lesarkítva halottaknak nevezi az eladósodott emberiséget, amelyet a tartozása élete végéig vádol. Ezzel a tartozására emlékeztető adóslevéllel valamit tenni kellene, ha nem akarunk örökös vádlottak maradni. Ehhez kínál az apostol javaslatot, amelynek könnyebb megértéséhez egyik, amerikai élményemet szeretném elmondani.

Vendégszolgálaton voltam az egyik, ottani magyar evangélikus gyülekezetben. Az istentiszteleti hirdetésekben, amelyeket a helyi lelkész olvasott föl, megütötte a fülemet, hogy milyen örömmel hívta meg gyülekezetét egy későbbi időpontban tartandó istentiszteleti ünnepségre. Azt mondta, hogy annak keretében lesz adóslevél-égetés. Azt is megfigyeltem, hogy ezt a bejelentést milyen nagy örvendezéssel fogadta a gyülekezet. Az istentisztelet után a lelkész elmondta nekem ezt a tipikus amerikai történetet, amit én eddig nem érthettem. Igazi, amerikai szokás volt valaha ebben az országban a kölcsönből való épithezés (ma is az és annak komolyan nem vétele tette tönkre az ország gazdadsági életét!). Bevándorló magyarjaink már a 19. században igyekeztek egy kupacban maradni, nehogy elvesszenek a nagy idegenségben. Legelső dolguk volt, hogy templomot, iskolát és esetleg valami gyülekező házat építettek maguknak a településük közepébe. Igen ám, de ehhez pénzre volt szükség, amijük nem volt. De volt a banknak, s az hosszú lejáratra, busás kamat fejében kikölcsönözte a szükséges pénzt. Erről adóslevél készült. Voltak templomok, ahol, jó látható helyen, lehetőleg a szószék közelében a falra függeszettek nagy táblát, amelyen hosszú évtizedeken át minden vasárnap jelezték, hogy a gyülekezet adósságából mennyit törlesztettek le? A gyülekezet tehát nem csak a prédikátort hallgatta, de szeme előtt volt minden időben az adóssága is. Látnia kellett, hogy mennyi áldozatra van még szüksége, amíg minden tartozása megszűnik. S amikor ez sikerült, nagy, vidám ünnepség keretében, nyilvánosan elégették az őket olyan hosszú időn át vádoló adóslevelet.

Biztosra vehetjük, hogy Pál apostol nem ismerhette ezt az amerikai eljárást, ám attól függetlenül ő is az adóslevél képét használja föl javaslatában. ő is tud arról, hogy Isten és ember között akadályként tornyosul valami, amit sürgősen el kellene távolítani. De ezzel ki is merül az amerikai szokással való kép-azonosság. Az amerikai magyar gyülekezetnek igen össze kellett szednie magát, hogy évtizedek múlva az adóslevél elégetésének örömünnepére jöhessen össze. Ezzel szemben Isten tudja, hogy örökké várhatna, amíg mi nekifeszülünk és erőlködésünk eredményes lenne. Ahhoz túl nagy a közte és köztünk levő akadály és túl kevés az erőnk. S ő mégsem hagy cserben bennünket. Azt írja Pál, hogy ő maga háritja el az akadályt. Az adósságra emlékeztető levelet ugyan nem égette el, ahogy azt amerikai honfitársaink tették. Hanem „odaszögezte a keresztfára“. A Jézus keresztfájára. Nincs az többé a bank ügyvédje páncélszekrényében, hogy riogathatná az adóst. „Ki vádolná még Isten választottait? Isten az aki megigazít!“- írja később Pál a rómaiakhoz küldött levelében (Rm 8,33).

Nem kétséges, hogy az adóslevél keresztre szegezése nem jelent mást, minthogy Isten megbocsátja bűneinket, amelyek szüntelenül vádolnak bennünket. De ez a felszegezés Annak keresztjére történt, Aki „.. a mi vétkeink miatt kapott sebeket és bűneink miatt törték össze...“ – ahogy azt már a régi próféta is megjövendölte (Ézs 53,5). Erre kell, hogy újra meg újra döbbentsen rá bennünket nagypéntek szent ünnepe. Ez a nap emlékeztet bennünket arra, hogy nem handabandázva kell lázadoznunk a bennünket vádoló bűnösség és annak tanítása ellen. Hanem örülnünk szabad, hogy Isten cselekedett és mi boldog reménységgel állhatunk lélekben Annak keresztje alatt, Akinek feje fölött ott állt elítéltetesének jele: I.N.R.I. – S mi ezt a táblát úgy is tekinthetjük, mint a minket többé nem vádoló adósságlevelünket. Hiszen ezt erősítette meg a haldokló Jézus, utólsó szavával, amikor azt mondta ki, hogy minden „elvégeztetett“. Az tudniillik, hogy Isten megváltott gyermekei vagyunk. Amen


Tovább a következő prédikációhoz
 
Vissza a prédikáció-jegyzékhez
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2009