Gémes István prédikációi
Jézus 12 példázata
9.

 

A szőlősgazda és a munkásai (Mt 20,1-15)


Igen mélyen kell a hitben járatosnak és meggyökerezettnek lennie annak, aki Jézusnak ezt a példázatát minden megütközés, sőt botránkozás nélkül el tudja olvasni. Mert az elevenünkbe vág, amennyiben a mai, kifejlettnek és érzékenynek tartott igazságérzetünket mélyen sérti. Igaz ugyan, hogy modern társadalmainkban ugyanazért a munkáért kevesebbet kapnak a nők, mint férfi kollegáik, és hogy a 400 eurós éhbérekre egyre több ember kényszerül rá, – mindezt azonban a piac öntörvényűségére való hivatkozással rendben valónak tartjuk és tulajdonképpen ezeken már föl se háborodunk. De hogy valakit 8 órán át dolgoztatunk a tűző napon, a másikat meg az utolsó órában tuszkoljuk be a munkahelyre, s a kettőnek mégis azonos bért fizetünk, ez szerintünk a jogegyenlőség demokratikus elvének a megcsúfolása és a teljes igazságtalanság, a maga mezítelenségében.

Ám, miközben így füstölgünk és berzenkedünk, jellemző, modern módon ebben a példázatban csupán az egyenlő fizetésre, a pénzre ügyelünk. S a veszélye ennek az, hogy megfeledkezünk ugyanennek a példázatnak egyéb részleteiről, amelyek legalább annyira fontosak. Ezeket szeretném ma közelebbről megvizsgálni.

1.

Napszámosok és kubikusok hazája volt egykor az én békésmegyei világom, amelyben születtem és nevelkedtem. Bőven volt azért alkalmam betekinteni embereknek, családoknak a helyzetébe, akiknek egész élete ennek a rémes ritmusnak a jegyében folyt le: ha van éppen napszám, kenyér is van, de az éhezéssel is meg kell ismerkednünk, ha a napszám elmarad.

Ebben semmi újdonság nem volt, mert Jézus korában, az akkori palesztin világban is bizony gyakran őgyelegtek a piactereken olyanok, akiknek nem csupán magukat, de a családjukat is el kellett tartaniok. S ezek bizony ki voltak szolgáltatva a munkaadók alkalmi ajánlatainak. Ismeretes, hogy a rómaiak nem csupán megszállva tartották Palesztinát, de a távoli fővárosból gazdag uzsorások szinte fölvásárolták az elszegényedett helybeliek földjeit. Nekik pedig egyrészt megbízható vagyonkezelőre volt szükségük, másrészt a lehető legolcsóbb munkaerőt kívánták alkalmazni. Természetesen a piacon őgyelgő munkanélküli volt erre a legalkalmasabb. őt napi egy dénárral ki lehetett fizetni, s ez igazi éhbér volt, mert ezért legfeljebb egy pár kis lapos kenyérkét vásárolhatott magának. Erre mondta azt az egyik elkeseredett próféta, hogy „Aki pénzért (=napszámra) dolgozik, mintha lyukas erszénybe rakná a pénzét.“ (Hagg 1,6) Hogy a példázatbeli gazda ötször megy ki a piactérre és még mindig talál ott napszámos-jelölteket, az mutatja, hogy éhenkórász rászorulókban igazán nem volt hiány.

Nagyon jól tudom, hogy azt az időt nem lehet egy-az-egyben öszehasonlítani a maival. Mégsem hallgathatom el, hogy ebben a gazdag országban hány százalékkal emelkedett az utolsó 10 évben is a szociális segélyre szorulók és a „Billig-Job“-okat elvállalni kényszerülők száma. Talán ez az azonosság segíthet bennünket Jézus példázata jobb megértésében. S ennek feltétlenül az első lépése az, hogy észrevesszük Jézus szociális érzékénységét. Számára nem volt tabutéma a szegények kiszolgáltatottsága és nehéz helyzete sem. Nem csoda, ha egy sereg példázatában ezt nemcsak szóvá tette, hanem a szegények pártjára is állt. Ezt, minden felháborodást megelőzve, tényként kell megállapítani ennél a nem könnyű példázatnál is.

2.

Ha már most a gazda személyét vesszük szemügyre, kétségtelen, hogy Jézus itt nem valami zsugori, pénzéhes, ravasz ember képét festi meg, hanem igen szimpatikusan mutatja be őt. Ez az ember személyesen megy ki ismételten is a piacra és nem csupán valami fullajtárját meneszti verbuválásra. ő maga törődik kedves szőleje termése betakaritásával. S ezt nem tompítja az a lehetséges ellenvetés sem, hogy talán csak nehezen jövögetnek elő a munkásjelöltek, s ezért kell ötször kifáradnia a piactérre, mert nem talál eleget. Az meg szintén nem érv, hogy esetleg elkésett a szürettel és most kapkod, nehogy tönkremenjen a termése.

Jézus másik igen hangsúlyos szava az, hogy a gazda nem él vissza a munkakeresőkkel, hanem megegyezik velük egy bizonyos napi bérben. Akik beléptek tehát a szőlejébe, pontosan tudják, mennyit kapnak kézhez a nap végén. Erre utal a gazda, amikor a később jötteknek azt mondja, hogy megfizeti nekik, ami jogos. Azaz, a megállapodás szerintit.

A harmadik, nem lebecsülendő részlete a példázatnak az, hogy a gazda nem túlóráztatja a munkásait, hogy aztán – hivatkozva a megállapodásra – így visszaéljen a munkaerejükkel. „Miután beesteledett...“ – mondja Jézus – utasítást kap a vincellér a napszám kifizetésére. Ezt ma mi ugyan természetesnek vesszük, de az ókor rabszolgatartó társadalmaiban egyáltalan nem tartozott a rabszolgatartó vagy munkáltató erényei közé a munkásokkal való jó bánásmód és a szolgák igényeire való különös figyelés, s még kevésbé a szerződések betartása.

S ha ezt, mint valami ókori relikviát megmosolyognánk, akkor hadd emlékeztessek ennek mai modern, sokkal rafináltabb alkalmazási formájára. Amikor például a tíz munkahelyes üzemből elbocsátanak kettőt-hármat, s utána viszont a megmaradtakat kényszerítik mindannak elvégzésére, amit azelőtt tizen csináltak, – amennyiben meg kívánják tartani a munkahelyüket. Vagy amikor a racionalizálás és üzleti effektívitás biztosítása érdekében egy ápolónőnek egyszerre kétszer annyi beteget kell ellátnia, – ugyancsak amennyiben nem akarja elveszteni az állását...

Jézus tisztességes, inkább azt mondanám, emberséges gazdával ismertet meg itt bennünket: ha beesteledett, a napszám felvételével megszűnt a napszámos függősége, mert a gazda nem élt vissza munkaadói előnyével és hatalmával. Itt jut eszembe egy 28 évesen elhúnyt rabbi temetésén elhangzott gyászbeszéd. A búcsúztató rabbitárs azt állította, hogy az elhúnyt a maga 28 éve alatt többet teljesített, mint sok írástudó 100 év alatt. Mert azért az is lehet, hogy a legkorábban a szőlőbe jöttek elhenyélhették az egész napot, s nem teljesítettek többet, mint azok, akik esetleg csak egy-két órán át, de szorgalmsan dolgoztak! Igaz, ez csak feltételezés, erről nincs szó a példázatunkban.

3.

Akik nagyon felháborodnak ezen a nem szimpatikus példázaton, azoknak az eddig elmondottakon kívül meg kell gondolniok, hogy Jézus itt nem megtörtént esetet mond el – amin joggal föl lehetne háborodni! –, hanem példázatot. Ha például azt mondanám, hogy olyan az életünk, mint ha tűzhányó tetején vagy puskaporos hordón ülnénk, akkor ezzel nem azt mondom, hogy tényleg ott is ülünk. Viszont felhívom a figyelmet életünk veszélyeztettségére. Összehasonlítottam egy meglevő valóságot, az életünket, egy bármikor bekövetkezhető veszély rémes lehetőségével, amit a tűzhányó és a puskaporos hordó képe jelent.

Jézus is összehasonlít, mégpedig Istent a gazdával, a munkásokat velünk, emberekkel. Röviden összefoglalva azt mondja, hogy Isten bőkezű, nagyvonalú, amikor a sajátját osztja szét. És, hogy az ember nehezen tudja még a magáét is élvezni, anélkül, hogy ne irígyelné a másét.

S ha ezt most kibontjuk, akkor Jézus ebben a példázatban festi meg az ő Istenének legcsodálatosabb képét. Hogy ez az Isten gondoskodik az övéiről és megőrzi őket minden gonosztól, ezt az Ótestámentumon nevelkedett hívők pontosan tudták, sőt hitték is. Elég csak futólag beletekinteni a zsoltárokba, amelyek ezt a gondoskodó, őrző, vigyázó Istent dicsérik és magasztalják, nyilván saját tapasztalatok alapján is.

Ez a hit azonban sokukat vezette el arra a hamis következtetésre, hogy ezzel az Istennel akkor lehet legjobban kijönni, ha ezt a képletet követjük: legyünk jók, s akkor Isten is jó lesz hozzánk – mintegy automatikusan. S ha gonoszok vagyunk, ezért büntetés jár. A példázat kifejezésével: ha szépen, korán reggel mentünk ki a szőlőbe és dolgozunk, amíg be nem esteledik, akkor megkapjuk, ami a korrekt szőlőtulajdonostól jár nekünk. Ezzel szemben hangsúlyozza Jézus, hogy Isten természetesen betartja a szerződést. A legkorábban jötteknek folyamatosan ki is fizetik a jog szerint nekik járót. De az ő Mennyei Atyja éppen abban különbözik a csak jog szerint eljáróktól, hogy ő kegyelmesen nagyvonalú és még örömét is leli ebben.

Persze, hogy ez nem felel meg a mi elképzeléseinknek. Nálunk a teljesítmény és annak díjazása számít az élet minden területén. Még annak ellenére is, hogy tudjuk, hány millió ember dolgozik és végez olyan munkát, ami soha nincs kellőképpen megfizetve. Ismer talán közülünk valaki olyan társadalmat, amely valaha is jó fizetéssel és megbecsüléssel javadalmazta volna a tanítókat? És például hány egészségügyi dolgozó szakította már meg álomnak képzelt pályáját, mert semmi kilátást nem látott a jövőjére nézve?

Isten tiszteletben tartja a jogot, de az nem kötheti meg úgy a kezét, hogy azon túl még ne ajándékozhatna is. Az enyémből adok! – mondja és ez megfellebbezhetetlen kijelentés. Még akkor is, ha mi itt zsörtölődünk, igazságtalansági érveket sorakoztatunk föl, mert ez őt nem zavarja.

S ezen a háttéren most már még csak annál élesebb lesz a rólunk festett képe példázatunknak. Nem kisebbet és képtelenebbet tesznek ezek az első munkások, mint hogy megvádolják és pörlik valakinek a jóságát. Ahelyett, hogy résztvennének az ő örömében, bevádolják a jósága – biblikusan kifejezve: a kegyelme miatt. Képtelenség az, ha bíróság elé visszük annak ügyét, aki csak jót tett és semmi mást. Bár a mi világunkban az emberi igazságszolgáltatásban sem mindig a Justitia istennő az egyeduralkodó, de azért ma sem képzelhető el, hogy – mondjuk – a világ egyik leggazdagabb emberét, az amerikai Bill Gatest azért pörölnék be, mert millárdokkal segített szerte a világon!

Azért gonosz a szemed, mert én jó vagyok?“ – kérdezi a megtámadott, jóltevő gazda a példázat végén. S ez a rólunk, emberekről festett képnek a második vonása. Azt hiszem, már itt is emlegettem annak a Mainz-i szociológusnak a munkáját, akinek könyve rám 20 év olvasmányai közül a legmélyebb benyomást tette. Irígység (Der Neid) egyszerűen a címe, s az ember ájuldozik, hogy ez az annyira kifejlett emberi tulajdonságunk – Pál ezt bűnnek nevezi! –, mennyire meghatározza egész életünket, de a társadalomét is.

Hogy rövidre fogjam, a példázat fényében: még azt a kialkudott, egy nyomorult dénárt se tudja irígység nélkül kézbevenni. Nem ismerünk magunkra, akik néha rajtakapjuk magunkat, hogy amit tettünk vagy mondtunk, csupán az irígység beszélt belőlünk?!

Istent nem az igazságérzetéért kell dicsérni, amint hogy ezt támadják leginkább hitetlenek. Hanem a kegyelméért és örvendező szeretetéért, ami előtt ma is úgy állunk, hogy azt el se tudjuk képzelni. De Jézus ezzel a vitatott példázatával éppen ezt az Istent mutatja be nekünk.

Áldott legyen az ő neve. Ámen.


 


Tovább a következő prédikációhoz
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2008