Gémes István prédikációi
Jézus 12 csodája
8.

 

Jézus tengeren jár (Jn 6,16-22;25)


Nem igen van Jézusnak még egy olyan csodatette, amely előtt ennyire csődöt mond az értelmünk, mint amiről ebben a most felolvasott szakaszban olvastunk. Mégpedig kettős csodáról van szó: egyrészt Jézus a Genezáret tó vizén jár, másrészt a tanítványokat vivő hajót egyik pillanatról a másikra mintegy odaparancsolja a vagy 4 kilométerre fekvő kapernaumi kikötőbe. Egyik hihetetlenebb, mint a másik és a mai olvasó csak csóválni tudja a fejét. Tényleg megtörtént mindez, vagy csupán valami kegyes meséről van itt szó? Volt kutató, akinek az a zseniális ötlete támadt, hogy ilyen vizenjárásról világszerte a népmesék tudnak legjobb felvilágosítást adni. De hát a népmese éppen csupán m e s e és nem biztos, hogy fantasztikus részleteinek és fordulatainak valami köze is lehetne a való élethez! Mit kezdjünk hát mi ezzel a kettős csodával? És vajon mi célt követett János evangélista a feljegyzésével?

1.

Valószínűnek kell tartanunk, hogy ennek a beszámolónak az időbeli elhelyezése János számára igen fontos. Azon az estén játszódik le, miután Jézus kenyérrel és hallal nagy embertömeget elégített meg. Máté és Márk arról tudósít, hogy a fellelkesült jólakottak elől – akik királlyá akarják tenni Jézust! – a tanítványait mintegy menekíteni kényszerül (nehogy rájuk is átragadjon ez a furcsa lelkesedés?): betuszkolja őket egy hajóba, ő maga pedig elvonul a hegyre imádkozni. János ugyan nem szól semmiféle betuszkolásról, de feltételezi, hogy a Mester magukra hagyja a tanítványokat. S a tanítványok félelme már itt kezdődik, amit az evangélista azzal indokol, hogy „sötét volt már és még mindig nem ment hozzájuk Jézus“. A „hozzájuk-menés“ persze igen nehéz is lett volna, hiszen hajójukkal közben már úton voltak Kapernaum felé....

Fontosabb azonban az, amit János a mondat elején hangsúlyozottan mond: „sötétség volt már“. Ha pedig János sötétséget emleget, annak mindig is mély jelentősége és értelme van. Nála ugyanis a sötétség nem pusztán a világosság fizikai hiányát jelenti. Már amikor evangéliuma elején a testté lett Igéről énekel csodálatos himnuszt, ott is elmondja, hogy az isteni Ige „a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be“ (Jn 1,5). Amikor pedig Jézus önmagát a „világ világosságaként“ mutatja be, akkor azt is hangsúlyozza, hogy aki őt követi, „nem jár sötétben“ (8,12). Hiszen ő éppen azért jött, hogy vele a világosságban járjunk, „...mert aki sötétben jár, nem tudja, hova megy“ (12,35).

Nos, ennek a valóságát tapasztalják meg a hajóban szorongó tanítványok. A kb. 7-8 kilométeres hajóúton egyszerre háborogni kezd a tó vize, amit az erős szél korbácsol föl. A Genezáret tava környékén lakók ismerik az igen mélyen fekvő tóra a hegyekből hirtelen lezúduló viharokat, amelyek életveszélybe sodorhatják a hajósokat és a halászokat. Jézus nincs azonban a tanítványokkal, s ez valamikor hajnalra már félelemkeltő jelenséggé válik. Teljesen elbizonytalanodnak. Nem szeretnék most visszaélni azzal az ismert hasonlattal, amely az egyház életét a tengeren hánykódó hajóval szokta előszeretettel összehasonlítani. De a képből annyi mégis csak igaz, hogy Jézus jelenlétén múlik minden az egyházban is. Nélküle „sötét van már“. Amit egy másoló úgy fejezett ki, hogy „elnyelte őket a sötétség“.

Bizony ennek számtalan példáját szolgáltatta az egyháztörténelem. Micsoda furcsa helyzetek álltak elő, amikor az egyház önhatalmúlag szinte a mennybe űzte Jézust és katedrálisai bejárata fölött legfeljebb ítélő szigorú bíróként ábrázolta őt (lehetőleg szájában a kétélű karddal)! Milyen Jézus-nélküliség uralkodhatott abban a kereszténységben, amely kereszteshadjárataiban ölt és pusztított vagy szinte legfőbb „kedvtelésének“ tekintette az „autodafé“-kat, amelyek keretében rosszindulatú feljelentések vagy koholt vádak alapján börtönbe vagy inkább máglyára küldött úgynevezett boszorkányokat és eretnekeket?

És milyen nyomorult képződményt jelent ma az a kereszténység, amely legfeljebb csak az ideológiák versenyében vesz részt, boldogságot és jólétet igérve az embereknek, de megfeledkezik arról, hogy fölkészítse őket az örök életre? Belevész politikába, kiötöl gazdasági megoldásféléket, de lelki éhségét a hozzáfordulóknak nem tudja vagy nem is akarja csillapítani?! Az ilyen egyházat előbb-utóbb elnyeli a Krisztus-nélküliség sötétsége. Pedig ő milyen félreérthetetlenül jelentette ki, hogy „Én világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz bennem, ne maradjon a sötétben“ (Jn 12,46).

Kell-e még nekünk a Jézussal-járás világossága, vagy pedig jól érezzük magunkat, mai keresztények, a sötétben, amelyben olyan jól lehet eltévedni? Vajon nem onnan származik rengeteg félelmünk és aggódásunk, mert ez a Világosság-Jézus alig is játszik szerepet a mindennapjainkban?

2.

Jellemzőnek kell azt is tartanunk, hogy mit tart János fontosnak elmondani a tanítványok Jézussal való hirtelen találkozásáról? „Megrémültek, amikor meglátták az Urat“ – írja. De ha egyszer annyira hiányolták a jelenlétét, panaszolták, hogy nem szállt velük a hajóba, akkor most – meglátva őt –, miért nem örültek a viszontlátásnak? El lehetne ezen spekulálni, de János evangélista egyértelműen tudósít. Míg Máté és Márk azt írja, hogy a tanítványok valósággal pánikba estek, mert azt hitték, hogy valami kisértet közeledik feléjük, addig János semmi ilyen babonás pánikbaesésről nem tud. Sokkal inkább tudósít arról, hogy a tanítványok Jézus tengerenjárásában legalább olyan nagy isteni csodát látnak, mint a csodálatos kenyérszaporításban. Félelmük nem valami észvesztő tanácstalanság következménye, hanem a megfoghatatlan isteni csoda előtti megilletődöttségé és leborulásé. Nem a bűnbeesett Ádám félelme ez, aki a kérdésre, hogy Ádám, hol vagy? – azzal felel, hogy a meztelensége miatt fél előbújni. Hanem az a félelem, amely elnémítja az embert, amikor Isten csodatettét látja és – nem érti.

Sokszor félremagyarázták már Luther mondatát, amellyel Kátéjában minden parancsolat magyarázatát kezdte: „Istent féljük és szeressük“. Az Istentől nyilván nem reszkető térdekkel és remegő szívvel kell félnünk. Hanem azzal a megilletődöttséggel, ami neki, mint a mi mindenható Urunknak egyedül kijár. Németül ezt jobban ki lehet fejezni a két rokon szóval: nem a Furcht, hanem az Ehrfurcht az, amiről itt szó van. Jelenti ez azt, hogy Istennel nem lehet egy tálból cseresznyézni, de azt is, hogy az őt megillető tisztelettel bátran közeledhetünk felé. Luther próbálta ezt megmagyarázni egyik prédikációjában így: „Édesanyákat óvni kell, nehogy gyermekeikben rémképekkel keltsenek félelmet, s főleg ne éjszaka. De neveljék őket arra, hogy olyan dolgok előtt érezzenek jó félelmet, amely tisztelettudáshoz vezet...“

Milyen félreértés az tehát, amit jelenleg az angol ateisták terveznek. London összes közlekedési eszközén plakáttal akarnak kampányolni, ezzel a szöveggel: „Valószínűleg nincs Isten. Ne aggódjék, élvezze az életet!“ Ez a félreértés feltételezi a haragvó Istent, aki előtt reszketni kell, s ettől bizony tényleg meg kell szabadítani az emberiséget. Jézus viszont azt az Istent hirdeti nekünk, akinek minden tette a javunkra van és ezzel megilletődést és csodálattal vegyes tiszteletet vált ki belőlünk.

János evangélista így tart tükröt a mi szemünk elé is és megkérdezi, hogy félelemből vagyunk-e csak istenhívők? Rácsodálkoztunk-e már legalább egyszer az életben arra, amikor szemünk láttára csodát tett az Isten? Vagy inkább csak szerencsére, véletlenre hivatkoztunk?

3.

Hogy Jézus a vizen járt, hogy a viharba rekedt hajót egyből a rendeltetési helyére vitette, ahhoz – hiába töröm a fejem –, nincs hozzáfűzni valóm. De magamnak két megfigyelésem segít, hogy valamikép mégiscsak megtaláljam a nyitját ennek a csodának.

A vizenjárásnak már az Ótestámentumban is „hagyománya“ van. Az egyik zsoltáros elmeditál az Úr tetteiről, „hajdani csodáiról“ és ezek között sorolja föl, hogy „Láttak téged a vizek, ó Isten, láttak a vizek és megremegtek... utad a tengeren át vezetett... lépteid nyoma sem látszott.“ (Zsolt 77,12-20). Az egyik próféta pedig azt vallja Istenről, hogy „utat készít a tengeren… ösvényt a hatalmas vizen át.“ (Ézs 43,16) A Jézus-korabeli zsidó kegyesség meg volt hát szentül győződve Ura hatalmának a víztömegek fölé való kiterjesztéséről. S ha ehhez hozzávesszük a korabeli elképzelést, hogy a víztömegek a rossz, a gonosz, a Leviathán lakóhelye, akkor világos a kép. Jézust úgy élik meg a megrettent tanítványok, mint aki olyan, vizek fölötti hatalommal rendelkezik, akár maga az Isten. Másrészt pedig a tenger viztömegében rejlő, az emberre nézve ellenséges, gonosz erők fölött is lépdel, azaz azokat is az uralma alá hajtotta. Ahogy ő most a vizen jár, az is isteni voltát mutatja és így kelt bizalmat az emberi szívekben.

Elismerem, hogy mai gondolkodásunk számára nem több ez rejtélyes mitológiánál és bizonyára az emberi gondolkodás legalacsonyabb fokára helyezendő. De amikor azt gondoljuk, hogy az életünk és a hitünk igazságainak minden körülmények között, mindig is meg kell tudni állnia az értelmünk itélőszéke előtt, – akkor nem árt ilyen jézusi csodákat komolyan venni. Mert ezek is hozzátartoznak keresztény hitünkhöz. És nem árt gondolni a magunk tapasztalataira sem, amikor minden agyafúrtságunk csődöt mondott volna, de Isten – talán éppen csodával határos módon –, egyenesbe hozta a szerintünk lehetetlent is.

S hogy ez az értelmezés nem egészen helytelen, arra bizonyíték a kijelentés, amellyel Jézus az erősen megilletődötteket erősíti és vígasztalja: „Én vagyok, ne féljetek!“ A mondat első feléről tudjuk, hogy esküforma. Nem azt jelenti hát csupán, hogy Jézus ezzel magát azonosítja. Hanem Istennel való azonosságát árulja el vele, aki így mutatkozott be számtalanszor: „Én vagyok a te Urad, Istened...“ A mondat második fele pedig Jézus tökéletes emberismeretén alapszik. ő tudja, hogy milyen nagy szájhősöket tudunk megjátszani, pedig igen sokszor csak a félelmünket leplezzük ezzel.

Másik megfigyelésem a tudósítás egyik utolsó mondatához kapcsolódik. A hajó közelébe érkező Jézus felé kitárják karjukat a tanítványok, hogy betessékeljék őt a hajójukba. Erre nem kerül sor, mert a hajó hirtelen révbe ér. Az egyik kegyes egyházi tanító (Bonaventura) szellemesen jegyzi meg, hogy „nem a hajó hordozza az Urat, hanem az Úr a hajót“ – ezért nincs szükség a beszállásra. Számomra azonban sokkal fontosabb kép a tanítványok karnyújtása és el-nem-fogadása. A félő tanítványok Jézus fizikai jelenlétében látják személyes biztonságuk szavatolását. Erre akarják őt tulajdonképpen felhasználni. Modern kifejezéssel élve: instrumentalizálni. De ezzel lealacsonyítjuk őt, méltánytalanul bánunk vele és csupán a magunk céljai elérésére akarjuk igénybe venni.

Minden tiszteletet fenntartva, meg kell azért mégis kérdeznünk, hogy nem ezt a visszaélést tükrözte-e az, amikor „Jézus!“ felkiáltással küldtünk harcba katonákat, vagy amikor az ő nevével és nevében áldottunk meg pusztító, harci fegyvereket? Vagy amikor bármit tettünk, ami ellentmondott a szeretet nagy parancsolatának? Vagy amikor hazugságainkat az ő nevére hivatkozó esküvel akarjuk elleplezni?

Végül azonban a tanítványok Kapernaumban mégis megtalálják Jézust. De mennyi szemrehányás csendül ki a kérdésükből: Mester, mikor jöttél ide? Talán legszívesebben azt kérdezték volna, hogy hogy is kerülsz te ide egyáltalán? Hiszen elváltál tőlünk a kenyércsoda után, a hajónkba se szálltál be, pedig kértünk rá és most mégis itt vagy?

Mintha csak mai, szokásos szemrehányásainkat hallanám ki, amikor magunkra hagyottaknak érezzük magunkat betegségben, bajban, gondok közepette, szeretteinktől elválásban, vágyálmaink nem teljesülésében... Mert igen nehéz beletörődnünk abba, hogy ez a mi Jézusunk mégis szuverén Úr, aki nem engedi magát befogni szekereink elé, aki nem száll be egy füttyentésre a hajónkba, s aki – ennek ellenére –, mégis eljut az ő mennyei Atyja által meghatározott céljához. Minden kishitűségünk és piszkálódó kérdéseink ellenére is.

Csodatörténetünk ezt a Jézust állítja elénk és az ő úr voltát vési újra meg újra a szívünkbe. Mert mi igen feledékeny és hálátlan emberek vagyunk. Ámen.



 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2008