Gémes István prédikációi
Jézus 12 példázata
7.

 

A farizeus és a vámos
(Lk 18,10-14a.)


Ugye egyetértünk abban, hogy ennek a példázatnak a két szereplője közül mindnyájunknak a második, a vámos a szimpatikusabb? Nem hetvenkedik, s nem is csinál nagy ügyet a dologból, egyszerűen csak őszintén a mellét veri és mintegy megadja magát Istennek, – kegyelemre. Első pillanatra úgy tűnik, hogy Jézusnak is ez a véleménye, – mi tehát csak csatlakozunk az övéhez!, – mert azt mondja, hogy a vámos ment haza a templomból megigazított, azaz Isten által elfogadott emberként és nem a farizeus.

Annál kisebb szimpátiát érzünk a farizeus iránt. Ahogy ott pöffeszkedik az Isten imádásának szent helyén, ahogy henceg a teljesítményeivel, az ugyan nem ismeretlen a mai világunkban sem, de semmiképpen nem látszik követésre méltónak.

Bennem azonban mégis néhány olyan érzés tolul fel – túl a szimpátián vagy antipátián –, amely valahogy nem akar megbékélni ezzel a fehér-fekete képpel: itt a gonosz farizeus, ott a jó vámtisztviselő. Megpróbáltam utána járni ennek a nyugtalan érzésemnek.

1.

Már többször említettem ebben a sorozatunkban, hogy Jézus távolról sem csupán altatónak vagy gyermekmesének szánta a példázatait. Megkövetelte hallgatóitól, hogy helyezzék bele magukat a szereplők világába-helyzetébe és úgy segítsenek maguk is az ott felvetődött kérdések megoldásában. Ha tehát itt két ember szerepel ebben a példázatunkban, nekem, mint a példázat hallgatójának, döntenem kell, hogy – ez esetben –, melyik szereplő bőrében érezném magam a legjobban? Hiszen itt nyilvánvalóan hatalmas ellentétről van szó.

Megpróbálhatom először a szimpatikussal, a vámszedővel. Én, Gémes István, belépek hát a templomba, hogy ott imádkozzam. S mert vallásos ember vagyok, megtanultam, hogy Isten előtt nincsen sok mindennel való dicsekedéshez jogom. Legegyszerűbb tehát nem kakaskodni és – megadom magam az Istennek. Ehhez kettő tartozik hozzá: bűnös voltom bevallása és az Isten irgalmában való reménykedés.

Gondolom, egyetértetek velem ebben?!

Mégsem érzi jól magát azonban a lelkiismeretem ebben az így kiosztott szerepben. Eszembe jutnak azok az imádságaim, amelyeket a templomi padba való leülés előtt szoktam elmormolni. Hányszor nincsen bennük vagy mögöttük a szívem és bizony csak formalitás lesz a gesztusom. Aztán én nem csak gyülekezeti tagként lépek a templomba. S ez nem könnyíti meg a vámos szerepének eljátszását. Hányszor vezettem már istentiszteletet, amikor arra jöttem rá, hogy ezért az istentiszteletért napi imádságaimban nem is könyörögtem! Nem kértem rá a Szentlélek Isten áldását és nem is számoltam a jelenlétével! Eszembe jut most egyik volt professzorom óvása, aki gyakran így figyelmeztetett bennünket: „Ha majd úgy érzik, hogy lelkészi munkájukat már csak rutinból folytatják, jobb, ha sürgősen abbahagyják!“ – Mikor lett számomra rutinná az istentisztelet, az igehirdetés, az imádkozás, a liturgikus szövegek felolvasása, az úrvacsoraosztás, a keresztelés, az esketés, a temetés? Bizony ezt csak Isten tudja és én titokban remélem, hogy nem tartja számon!

Aztán ott van annak bevallása, hogy bűnös vagyok. De ha mondom is, úgy is érzem-e, ahogy mondom? Mindig őszinték a válaszaim az úrvacsorai gyónásnál, amikor azt a kérdést kapom, hogy vallod-e magad igazán Isten előtt bűnösnek...? S amikor azt felelem, vallom, – ez üres szó csupán, vagy őszinte bűnvallás?

2.

Aztán megpróbálhatom a farizeus szerepe felvételét is. Bevallottan, ez már távolról sem esik olyan könnyen. Talán már csak azért sem, mert a mi szóhasználatunkban már magának a szónak a csengése is rossz: a farizeus álságos, képmutató, nem őszinte. Csakhogy ez a téves kép egyáltalán nem felel meg a Jézus-korabeli farizeusok igaz képének. Ezt a vallási pártot és tagjait mélyen bántotta népe vallási dolgokban való járatlansága, sőt butasága. Tagjai ezért vállalták a nehéz feladatot, hogy egy Istenétől újra meg újra elrugaszkodott, Róla megfeledkezett néppel megismertessék és így kibékítsék az Istent. S ezt a gigászi feladatot nagyon intenzív tanítással próbálták megvalósitani. Azért tűnnek fel ismételten az evangéliumaink szerint is mindig ott, ahol Jézus tanít. Árgus szemekkel figyelik, hogy ez a Názáreti tanító esetleg nem téríti-e el még jobban a népet Istenétől? Azért zaklatják kérdéseikkel, sőt később még ellenségeivé is válnak, mert Jézus nem felel meg az ő elvárásaiknak.

Hát nézzük csak meg magunkat ennek a farizeusnak a szerepében! Nyugodt lelkiismerettel mondja el, hogy betartja a törvényt, s nem csak elméletileg tudja azt! Tisztességesen bőjtöl, a kötelező tizedet, értsd „Mehrwertsteuert“, vagy magyarul „áfát“, még a kötelezőnél többször is megfizeti. Ki vonná hát kétségbe – maga Jézus se teszi ebben a példázatban sem –, hogy egyenesen, emelt fővel léphet az Isten templomába?

Bevallom, hogy itt már nagyon is rámszabottnak érzem a farizeus szerepét! Hát nem úgy állok én is sokszor az oltár előtt, vagy a szószéken, mint aki abszolut biztos a dolgában? S nem azt szeretjük mi lelkészek hangoztatni, hogy egy lelkipásztor mindig is szolgálatban áll? Egyszer résztvettem egy lelkész kollegám temetésén egy egyszerű, bibliás asszonnyal együtt, aki a presbiterünk volt. Elámultam, hogy az elhúnytat milyen tömeg dícsérettel halmozták el a búcsúztatók! Hazafelé menet társam csodálkozva kérdezte, hogy ezen a temetésen miért hiányzott az Isten feltámadást és vígasztalást hirdető igéje? Hiszen ott csak a halott állt a középpontban! Tényleg ilyen jó, tökéletes, mindig emelt fővel az Isten előtt megállni tudók vagyunk mi, keresztények?

Nos, elég ebből ennyi! Tudom, hogy itt pszichológizálást lehet a szememre vetni! De két felismeréshez eljuthattunk így általa, gondolom. Az egyik az, hogy Jézus itt vagy idealizál vagy paródizál. Vagyis vagy valami elérhetetlenül tökéletes, vagy valami gunyorosan kinevetni való imádkozót állít a szemünk elé! Hiszen teremtett ember ilyen tisztán: vagy farizeus vagy vámszedő, alig is létezik önmagában. S ebből következik a második: bizony bennem is mindkettő megvan, a farizeus és a vámos is. Soha nem biztos, hogy valós-e a fellépésem, ha önelégülten állok az Isten elé. Mennyi lehet abban az őszinteség? És soha sem biztos, hogy mindig is hiányzik-e belőlem a félelemszűlte bűnbánat és az igaz megtérés-megbánás szándéka? Úgy, ahogyan arra egy egykori vámos alig is lehetett képes. Azért azt hiszem, mindenképpen jót tesz nekem, ha az Isten irgalmára bízom magam akár önelégülten, akár a porig meghajolva. Ott biztosan jó kezekben van az életem. Ahogy azt az egyik magyarázó mondja: Jézus ezzel a példázattal sem többet, sem kevesebbet nem kívánt mondani, mint ezt: ilyen az Isten! Kedves az neki, aki maradéktalanul a kezére bízza magát.

3.

Mégis akkor hogyan értsük Jézus magyarázó mondatát, amely szerint csak a vámos mehetett haza Istennek tetszően? Úgy látom, hogy a farizeus két súlyos hibát követett el, ami eleve nem találkozhatott az Isten jótetszésével.

Az egyiket már az első mondatával: „Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan – t.i.rabló, gonosz, parázna, stb. – mint a többi ember vagy mint ez a vámos is.“ Nem az a baj, hogy ez az imádkozó itt túl magabiztosan rukkol elő a mondatával, amit Isten ledorongolna, – ahogy azt lélekbúvárok Jézus szemére vetik. A baj az, hogy túltengő öntudatát a többi ember kárára akarja fitogtatni. Ezzel nem csupán annak az elemi, jézusi mondatnak nem felel meg, hogy „így lesznek utolsók azok, akik magukat elsőknek tartják“ (Mt 20,16 kicsit átalakítva!). De milyen jogon kategorizálja a „többi embert“? Fölkérte őt erre valaki? Vagy így akarja befolyásolni Istent a maga javára, tanácsok osztogatásával, hogy hogyan nézze és értékelje ő az embereket?

Ráismerhetünk itt magunkra, amikor esetleg rájövünk, hogy tényleg rossz fát tettünk a tűzre, és azzal vágjuk ki magunkat, hogy mi még akkor is jobban állunk, mint X vagy Y, aki nálunknál aztán igazán jobban lehetne elmarasztalható!? Igy mutogatunk egymásra kicsiben, és a társadalomban sem folyik ez másképpen. Nem jók a mutatóink, az eredményeink, valljuk be néha-néha. De ahhoz képest – tesszük hozzá gyorsan –, amilyen rosszak a többiekéi, nekünk igazán még mindig tiszta a mellényünk! Igy mutogatnak egymásra a rossz politikusok. És így mutogat a szegény a gazdagra, a kis tolvaj a sokat lopóra, az egyik párt a másikra – és fordítva! S ez bizony nem más, mint meggyőzési és manipulálasi kisérlet. S ha ez még ráadásul templomban is történik, annál rosszabb. Isten belelát a szivekbe, nincs arra szüksége, hogy megtanítsuk, hová kell engem és a töbi embertársamat besorolnia.

A farizeus másik nagy, elkövetett hibája a viselkedésében van. Bement a templomba imádkozni és ott megállt. Az itt használt görög igét inkább úgy kellene forditani, hogy fellépett, pozícióba vágta magát. Persze hogy állva is el lehetett végezni az imádkozást, ha már nem térdelt le valaki, de akkor erre egy másik szót használt volna az evangélista. Nem! A mi emberünk fellép, mint aki egyenlő értékű partnere akar lenni az Istennek. Jellemző rá, hogy imádságában semmit nem is kér. Mert erre – úgy érzi –, nincs is szüksége! Ehelyett felsorolja azokat az – egyébként önmagukban nemes – teljesítményeit, amelyeket Istennek tessék figyelembe vennie, ha ő szól Hozzá! Elfelejti, hogy Isten, az Ótestámentum szerint fenséges és szuverén Úr, akit nem alacsonyíthatok le közönséges tárgyaló partneremmé. Fenségének és méltóságának figyelembe nem vétele Isten megvetését jelenti. Inkább gondolhatott volna zsoltáros őseire, akik abban a tudatban léptek Isten elé, hogy „hozzád menekülök, Uram, ne szégyenüljek meg soha.“ (Zsolt 31,2) ők megadták Istennek a tiszteletet, amit a mi emberünkről nehezen lehetne elmondani.

Mégis azt ajánlom, hogy ne marasztaljuk el ezt az embert. Legalább is addig ne, amíg mi is be nem valljuk, hogy bizony számtalanszor teszünk mi is kisérletet a köteles tiszteletadás alóli kibújásra. Amikor ugyan nem soroljuk fel, hogy alapjában véve ilyen és ilyen rendes emberek vagyunk, de legszívesebben így tartjuk számon magunkat!

Megszoktuk, hogy ehhez a példázathoz még hozzáolvassuk azt a mondatot, amely Jézus korában közszájon forgó közmondás volt: „Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.“ (18,14b) Mégis azt hiszem, hogy a vámos dicséretreméltó magatartása több, mint megalázkodás. Azon túl, hogy mi ma még magát a szót is „megalázónak“, emberi méltóságunkon alulinak tartjuk, a vámos úgy veszi Istent, amilyennek Mózes és a próféták is meghirdették: nem az önérzetünket letörőnek, hanem irgalmas és szerető Istennek. S a vámos ezzel „nyert“. ő, aki nem egészen kóser foglalkozásában csalók, csempészek és gyanus üzletelők között maga sem volt makulátlan, tudta, sőt hitte, hogy minden élethelyzetünkben, ügyködésünkben és munkánkban csak úgy állhatunk meg Isten előtt, ha ezzel az ő szeretetével és mentő irgalmával számolhatunk. ő nem helyezte magát pozícióba, mint imádkozó társa. Csak reálisan mérte föl a helyzetet. Ezt nevezzük hitnek. Ez a hit Isten irgalmában és megbocsátó szeretetében volt az, amiért „megigazulva mehetett haza“.

Ilyen „megigazult hazamenetelt“ kínál föl nekünk is ma Jézus ezzel a nem is olyan könnyű példázattal. Ámen


 


Tovább a következő prédikációhoz
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2008