Gémes István prédikációi
Jézus 12 csodája
7.

 

A kenyérszaporítás (Jn 6,1-15)


Igen nehéz dolgom lenne, ha ezt a csodatörténetet itt most csupa éhenkórász, napok óta éhező embernek kellene megmagyaráznom. Valószínűleg inkább messze elkerülném, hiszen úgy sem tudnék, Jézushoz hasonlóan, még néhány tucat embert sem, nem hogy 5 vagy 4 ezret, ilyen csodának legalább az ígéretével jóllakatni. – Pedig álmodozni lehet ennek az esetnek az utánzásáról. Elvégre a kenyérkérdés éppen az, amivel mai társadalmaink is igen nehezen tudnak zöldágra vergődni. S hogy milyen kutyaszorítóban vagyunk, azt két ellentétes tény csak megerősíti: tudjuk, hogy földünk egyre szaporodó lakosságának egyre nagyobb hányada fekszik le esténként korgó gyomorral. Mint ahogy azt is, hogy – nemrégi felmérés szerint –, a magyarországi 12 éven aluli gyermekek óriási többsége túlsúlyos. Ez pedig már előrevetíti árnyékát a jövő társadalmának, amely már ma vezet az elhízás okozta belső szervi betegségek elterjedettségében.

Jézus tette egyszeri és utánozhatatlan – ez az első „sóhajtásunk“. De hogy János evangélista is fölvette evangéliumába ezt a kenyérszaporítási történetet, annak mégis több oka van. Hiszem, hogy ha ezeket látjuk és komolyan vesszük, jobban kibomlik ennek a nehezen hihető történetnek az üzenete is.

1.

Már a legkorábbi időkben észrevették az érdekeltek, hogy az embereket legkönnyebben és legeredményesebben a gyomrukon keresztül lehet megnyerni. A szívünkhöz legközelebb a gyomrunk helyezkedik el, kézenfekvő tehát az összekapcsolásuk. Különösen akkor, ha valaki valakit vagy valakiket a maga célja érdekének kíván megnyerni. Amikor mai politikusok és a hatalom megszállottjai a maguk személyes, vagy pártjuk közös céljai legfontosabbjaként ígérik a biztos munkahely, jobb élet, gondtalan kenyérkereset paradicsomi állapotát – főleg választások előtt! – akkor ők is erre a régi felismerésre alapoznak: a nép gyomrán át vezet a legbiztosabb út a hatalomhoz. A Jézus korabeli társadalmakban ez közvetlenebbül ment. Ismeretes pl. hogy a római birodalomban időről-időre nagy éhinség ütötte föl a fejét. Ám ilyenkor mindig akadtak jobbszívű gazdagok, akik kegyesen megnyitották magtáraikat és a fölöslegükből gabonát osztogattak. Ennek a congiariumnak nevezett jótékonykodásnak nem egy politikai ambíciójú gazdag lett a haszonélvezője. Hiszen, ugye, aki kenyeret oszt, annak hatalma van, aki pedig hatalmas, bizony csak olyan kezébe érdemes letenni a magunk és a közösség gondját. S ez hovatovább annyira ment, hogy Augustus császár, aki félig-meddig Jézus kortársa is volt, szigorú rendelettel megtiltotta alattvalóinak az ilyen alamizsnálkodást – ugyanakkor ezt a jogot kizárólag magának tartotta fenn. Az intézkedés célja világos és félreérthetetlen volt: senki nem léphet föl a császár konkurrenseként, még a kenyérosztásban sem! őmaga a nép egyedüli jóltevője, ahogy azt későbbi uralkodók emlékoszlopairól vagy síremlékeiről bőségesen ismerjük: „X.Y. népének ura, pásztora és jótevője is volt“.

Valahányszor olvasom ezt a kenyérszaporítási történetet, nem tudok ezekre az összefüggésekre nem gondolni. Már csak azért sem, mert nincs még egy csodatörténete Jézusnak, amely évszázadokon át, a mai napig, annyit foglalkoztatta volna az emberek fantáziáját, mint éppen ez a kenyérszaporítás. Mind a négy evangélistán kívül még vagy egy tucatnyi óegyházi forrás és magyarázatok tömkelege foglalkozott vele. Talán csak azért, mert a kenyérkérdés mindenkor igazán a „gyomrunkra megy“? Azt hiszem, többről van itt szó.

Ezt a feltételezésemet még alátámasztja az, amit sehol másutt nem olvasunk, csak János evangélistánál. Egyedül ő mondja el, hogy a megvendégelt emberek ezt a csodát j e l n e k tekintették. Mégpedig annak jelének, hogy végre van itt valaki, aki olyan hatalmas, hogy öt kenyérrel és két halacskával nemcsak jóllakat ilyen tömeget, de még fölösleg is marad. Jele ez tehát egy csodatevő határtalan hatalmának. S aki ilyenre képes, azt sürgősen királlyá kell tenni. Jézus csak gyors meneküléssel tud véget vetni ezeknek a téves következtetéseknek. Amikor pedig mégis utána mennek a tó tulsó partjára, Kapernaumba, meg is kapják a szemrehányást Tőle: „...nem azért kerestek engem, hogy jelt láttatok, hanem azért, mert ettetek ama kenyerekből és jóllaktatok“ (Jn 6,26). A csodajelt megértették, de rögtön félre is magyarázták. Mert itt valaki kézzelfoghatóan mutatta be, hogy hazudik a császár, amikor azt állítja, hogy ő a nép egyedüli jótevője. Ez a Jézus nem dugig tömött magtárai fölöslegéből osztogat alamizsnát, hanem egy kisfiú öt kenyeréből és két halacskájából elégít meg tömegeket. Arra gondolok, hogy amikor Pilátus azt kérdezte Jézustól, hogy „király vagy-e csakugyan?“, abban benne csengett a gyanakvás is: talán te is úgy tudsz megelégíteni embereket, mint a császár? Hiszen akkor te mégiscsak a császár konkurrense vagy! – Mai, divatos fordulattal azt mondanám hát legszívesebben, hogy Jézusnak ez a kenyérszaporítási csodája a maga idején a legélesebb politikumnak számított.

2.

Ezt a „modernnek“ tűnő magyarázati vonalat kedvemre folytathatnám tovább, ha János elbeszélésében nem lenne még egy további bökkenő. Az összes többi leírásban úgy kezdődik a történet, hogy a tanítványok fordulnak Jézushoz. Azt kérik tőle, hogy a beszédei hallgatásába belefáradt embertömeget bocsássa már el. Hadd menjenek valami ennivalót vásárolni maguknak a környező helységekbe. Mintha – durván fogalmazva – csak azt mondták volna, hogy mostmár elég a szövegből, mert egyedül ezzel nem laknak jól az emberek. Jézus a reklamálókra hárítja a felelősséget: „ti adjatok nekik enni!“. – Jánosnál erről szó sincs, itt egyedül Jézus a kezdeményező: „honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek?“ – kérdezi Fülöpöt. S amikor az, tehetetlenségük teljes tudatában azt válaszolta, hogy 200 dénár árú kenyér se lenne elég ennyi embernek (kétszáz dénár kétszáz napi munkabérnek felelt meg!), – akkor Jézus tudta már, hogy kettős tanítással lepi meg ámuló, kishitű tanítványait. Egyrészt azzal, hogy tudja, hogy az ő leghatásosabb prédikálása és annak hallgatása sem némíthatja el a korgó gyomrokat. Mert a kettőt nem lehet és nem is szabad kijátszani egymás ellen. S ennek megfelelően cselekedett: táplált lelki táplálékkal, de gondoskodott arról is, hogy hallgatói éhen ne maradjanak.

Úgy gondolom, hogy ebbe a tükörbe egyházainknak is bele kellene mélyen tekintenie. Már az Újtestámentum legelső, szociális lelkiismerete, Jakab apostol is óvott, Jézus nyomában: „Ha pedig a testvérek... szűkölködnek mindennapi eledel nélkül és azt mondja nekik valaki közületek, menjetek el békességgel, melegedjetek meg és lakjatok jól, de nem adjátok meg nekik, amire testüknek szükége van? – mi annak a haszna?“ (Jak 2,15-16) Bizony pesti káplán koromban találkoztam emberekkel, akik az első világháború után azért futottak a kommunista párt karjaiba, mert papjaik ugyan szépen prédikáltak a gondviselő jó Istenről, de megfeledkeztek a magukra maradt hadiözvegyek és árvák segélyezéséről. Szeretetről prédikáltak, de a vérengző háború ártatlan áldozatairól megfeledkeztek!

Ha jól látom?! – sok jel mutat arra, hogy egyházaink sajnos ma éppen a másik végletbe esnek. Dicséretes a kiterjedt, az egész világ baján való segítési szándékuk. De ha csak ebben merül ki egész időszerű ténykedésük, akkor ne csodálkozzanak, ha szellemi, lelki táplálékért az emberek inkább szektákhoz, kuruzslókhoz és hazug ideológusokhoz menekülnek. Nemrég hallottam egy keletnémet püspök intését: „Az egyház soha ne felejtse el, hogy nem az a feladata, hogy jólétben éljenek az emberek, hanem, hogy felébressze bennük a vágyat az örökélet után.“

Jézus hű maradt önmagához: lelki-testi táplálékról maga gondoskodott. Számunkra ma teljességgel felfoghatatlan módon. Ebben őt, így, soha le nem másolhatjuk!

3.

Hogy azonban Jézus kenyérszaporítási tettét egészen félre ne értsék az emberek, János evangélista még egy meglepetéssel szolgál. Míg a többiek ezt a történetet úgy mondják el, mint Jézus mindennapi tevékenységének egyik érdekes esetét, addig János beépíti ezt evangéliuma olyan fejezetébe, ahol Jézus éppen azon vitázik a zsidókkal, hogy mi a különbség közte és a pusztai vándorláskor a zsidóknak adott manna között. Vitafelei azzal érvelnek, hogy amikor őseik éheztek a pusztában, Isten maga adott nekik mannát. Jézus ezt nem tagadja, de azt veti ellene, hogy bár az ősök tényleg isteni eledelt ettek, mégis meghaltak. Most azonban Isten nem mannát, hanem őt küldte hozzájuk, aki „az élet kenyere“ (Jn 6,48-49). Ezért inti jóllakott csodálóit, hogy ne romlandó ételért munkálkodjanak, hanem azért a kenyérért, amely „megmarad az örök életre“ (6,27). ő szállt le a mennyből (6,41), mint az örökké kielégítő kenyér és ha „valaki ebből a kenyérből eszik, örökké fog élni“ (6,51).

Más szóval: Jézus nem rejti véka alá, hogy az ő kenyérszaporítása Isten műve és megismételhetetlen. Ezért eleve melléfognak azok a modern, mai gúnyolódók, akik azt kívánják a kereszténységtől, hogy utánozza a gyakorlatban Jézust, s akkor hisznek neki! De amikor az ő rendelése szerint megtörjük a kenyeret és egy kehelyből egy korty bort kapunk, akkor nem árt emlékeztetni arra, hogy mit mondott Jézus? Mert ezeket a szavait is ugyanabban a fejezetben olvassuk, mint a kenyérszaporítási történetet: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van és én feltámasztom azt az utolsó napon. Mert az én testem valóban étel és az én vérem valóban ital...“ (Jn 6,54-56).

Így lesz Jézusnak ez a korgó gyomrot megnyugtató vendégelése az örök életre vivő és megtartó önmaga odaajándékozása, amit minden úrvacsoravételnél újra meg újra átélhetünk. Ezért olyan fontos nekünk az úrvacsoravétel, mert benne Krisztussal közvetlenül találkozunk, aki nem csupán ötezret lakatott jól a kevésből, hanem aki számunkra az ÉLET KENYERE. Nem ételt ad csupán, amely elveri éhünket, hanem ő maga táplál az örökkévalóságba és odáig.

Ez a fordulat bizony nem volt mindenki kenyere. Nem csak a Jézussal vitázók tartották hazuságnak, hogy Jézus az égből leszállott életkenyér lenne. Hanem még az őt hallgató és tisztelő tanítványok is azt mondták, hogy „kemény beszéd ez, ki hallgathatja őt?“ (6,60) – És János nem titkolja el, hogy Jézusnak ezzel a tanítással bizony kevesebb sikere volt, mint a kenyérszaporítással.

S amikor Jézus látta, hogy még a tanítványai közül is egyesek azzal tiltakoztak, hogy nem járnak többé a nyomában, megkérdezte – valószínűleg szomorúan, de kihívásszerűen is a tanítványait: „Vajon ti is el akartok-e menni?“

Bennünket ma is Jézus mellett tartson az a hitvallás, amit erre a kérdésre Péter felelt: „Uram, kihez mehetnénk? … Mi elhittük, és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia“ (6,68).

Ebben a hitben legyünk ma is vendégei az úrvacsorában, amelyet az új kenyérre emlékezve ünnepelünk. Amen.


Tovább a következő prédikációhoz
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2008