Gémes István prédikációi
Jézus 12 példázata
6.

 

A toronyépítés és a hadvezetés
(Lk 14,28-32)


Nem hangzik ma különösebben időszerűnek Jézusnak ez az ikerpéldázata, hiszen egyikőnk se készül toronyépítésre, de hadvezetésre sem. Különben is, az első emlékeztet bennünket a bábeli toronyépítés bibliai esetére. Ennek Isten vetett végett, amikor össze-zavarodott a népek nyelve és egymást sem értették meg, nem hogy – ahogy tervezték –, örök hírnevet és dicsőséget szereztek volna maguknak a toronyépítéssel. A másodiknak már a gondolata is inkább taszít, mint lelkesít. Különben is büszkék és egyben hálásak is vagyunk azért, hogy 63 év óta nem kell az emberiségnek Európából megindított háborúk miatt szenvednie. Biztosan beletörne tehát annak a bicskája, aki a háborút bármilyen formában ma közöttünk népszerűsíteni akarná. Mivel pedig sem az egyik, sem a másik nem lehetett Jézus szándéka e példázatok elmondásával, jó leszögezni rögtön, hogy mind a toronyépítés, mind a hadviselés itt csupán példa. Hogy pedig a példáról szóló beszéd, a „példabeszéd“ elmondásának milyen célt szabhatott Jézus, annak megértéséhez szeretne ez a prédikáció hozzájárulni.

1.

Valószínűleg semmi sem befolyásolja annyira mai életünket, mint a propaganda a maga legkülönbözőbb formáiban. Nem kétséges, hogy az elmúlt századot bízvást lehetne a propaganda századának nevezni. Hiszen, ahogy a világháborúkat előkészítették, azokról tudósítottak, mindenféle trükköt alkalmaztak a felek a saját sikereik felnagyítására és az ellenfél lekicsinylésére, az a propaganda magasiskolája volt. Csak érthető, hogy az ideológiák is külön agitációs-propaganda osztályokat építettek ki, hogy a maguk oldalára húzzák a tömegeket, illetve elátkozzák a velük egyet nem értőket. Mert a propaganda emberek befolyásolásának, véleményük formálásának, meggyőzésükre irányuló szónak vagy tettnek az eszköze. Módszereihez pedig a saját vélemény egyedüliségének hangsúlyozása és az unalomig való, vég nélküli ismétlése tartozik. Addig kell mondani valamit, amíg a célcsoport inkább elhiszi a mondottat, abban a reményben, hogy többé ne zavarja a szóáradat. És megadja magát, vagy lemond az ellentámadásról. És még valami fontos: a propaganda mindig csak az ellenfélről mond negatívat, rosszat. A sajátja mindig azonos a jóval. El is vesztené hamarosan a posztját az a propagandista, aki netalán felcserélné a kettőt és rosszat mondana a saját portékájáról.

Mindezek alapján Jézust akkor valószínűleg anti-propagandistának lehetne neveznünk. Amikor Keresztelő például követeket küldött hozzá, mert nem volt afelől meggyőződve, hogy ő ezt az „utánam jövőt!“ hirdette, aki most itt nagy sikerrel működik, akkor Jézus is nekiállhatott volna, – minden rosszat rákenve ellenfeleire – a maga tetteit dicsőítve magát magas polcra helyezni. De ő éppen ezt nem tette. Pusztán annyit ajánlott a küldötteknek, hogy a látottakról saját szemükkel győződjenek meg és azt jelentsék mesterüknek. Nem használta a propaganda minden ellenállást eleve lehengerlő szózuhatagait, eleve üressé váló igérgetéseit. Mert akkor ő is közönséges propagandista lett volna, aki sikert akar éppen ott gyorsan aratni, ahol a megszólítottnak még ideje sem volt tapasztalatokat szereznie.

De ismerünk egy még keményebb történetet is Jézus életéből, ami számunkra szinte érthetetlen. Valaki lelkesen jött egyszer hozzá és odakiáltotta neki: Akárhová mégy, követlek! Már az evangélista szóhasználatából is kiderül, hogy itt lelkes, rajongó tanítvány-jelöltről van szó, akit nem is kell „meggyúrni“ a propaganda szokásos eszközeivel és módján. Hát mi mást várhatnánk el Jézustól, mint hogy ugyanilyen lelkesen fogadja a kínálkozót és talán még meg is veregeti a vállát, hogy „no, derék legény vagy...“, vagy: „ezt már szeretem...“ De ha ezt vártuk, tévedünk. Mert az Úr így válaszol: „ A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania.“ (Luk 9,57-58)

Ime, Jézus, az „antipropagandista“. Nem enged a befolyásolás lehetősége csábításának, nem keresi a fogékonyságot leginkább fokozó mézes-mázos szavakat. Ellenkezőleg: a határtalan, s ezért sokszor elvakult és elvakító lelkesedésből nem kovácsol tőkét, hanem marad józan, realista: semmi rózsásat nem igérhetek! Még olyan biztonságot sem, mint a barlang a rókáknak, a fészek a madaraknak. Mert magam is híjával vagyok ennek a biztonságnak. Érdemes megfigyelni például Márk evangélistát: nála párhuzamosan futnak a Jézus sikereiről szóló beszámolók ellenségeinek azzal a korai „döntésével“, hogy ezt az embert valahogy ki kellene vonni a forgalomból, el kellene tenni láb alól! Hogy is igérhetett volna másnak biztonságot, hiszen ő maga is határozottabbat kívánhatott vona magának!?

Félévszázados szolgálatom folyamán bizony igen gyakran találkoztam csalódott keresztény-jelöltekkel. Akik, ki tudja, miért és hogyan? – de rájöttek arra, hogy a hívő embereknek sem jelenthet életbiztosítást a „vallásosságuk“. Isten soha nem igért gondtalan, felhőtlen életet, terhek, botlások és kisértések nélkül. ő nem gondtalanságot, kockázat-mentességet szavatoló biztosítási vállalat. S aki „csalódik“ Benne, nem Benne csalódik, hanem a saját, hamis elvárásai nem-teljesülésében!

2.

Ilyen szemmel kell néznünk a két példázatot is. Jézus nem azt mondja, hogy csak nyugodtan kezdjünk hozzá toronyépítéshez vagy hadvezetéshez, mert annak eleve sikerültét ő amúgyis garantálja. S ha az előbb hallott eseteket az „elrettentés“ címszó alá lehetne legtalálóbban foglalni, akkor a két példázatunk fölé ezt kellene írni: „megfontolás“. Mindkét példázatnak azonosan legfontosabb szava az, hogy le kell ülni, azaz meg kell tervezni, fontolóra kell venni az előzményeket, sőt már előre látni az esetleg megteendő lépéseink következményeit is. Amitől, ugye, mai világunkban igen-igen távol vagyunk. Bár megszoktuk, hogy a volt kommunista országokban 3 vagy 5 évre szóló terveket állítottak föl, amelyek általában előbb-utóbb csődbe vitték országaikat. De ne tévedjünk, ma a „vad kapitalizmus“ idején ugyanezt teszik, csak stratégiának nevezik, amely nem 3 vagy 5 évre, hanem hosszú távra határozza meg milliók életét. Ennek ellenére mégis milyen messze vagyunk a megfontolt lépésektől a mindennapi életünkben! Mindig elborzadok, amikor hallom, hogy még egyházaink is kénytelenek tanácsadó irodákat fölállítani, hogy segítsenek embereknek kimászni abból a csávából, amelybe könnyelmű kölcsönfelvétellel, adósság felhalmozásával, felelőtlen nagyvonalúsággal kerültek. Mennyire elterjedt köreinkben a könnyelműség, a „majd-csak-lesz-valahogy“ gondolkozás, a tervtelenség! Jézus ezt vési szívünkbe-agyunkba a két példázattal: gondold meg, fontold meg! Mert még a Hozzá tartozás sem lehet hebehurgya rajongás eredménye. A még a rókabarlang és a madárfészek biztonságát sem garantáló Mester nem kíván követőket, aki holnap – ha kijózanodtak! – megbánják és letagadnak mindent, amit tettek vagy igértek.

Jézus nem kényszerít senkit a követésére. De ha valaki vállalkozik rá, „üljön le“, fontolja meg, mire készül! Muszlimok közt dolgozó keresztény misszionárius ismerősömet kérdeztem meg, hogy mi a missziójának a legnagyobb akadálya és nehézsége? Azt felelte, hogy egy áttért muszlim számára a személyi következmények a legsúlyosabbak: családja legtöbbször kitagadja, esetleg az életére is tör, ha Jézus követésére szánta el magát. Vallásváltást nem ismer a muszlim környezet, s lépéséért meg kell lakolnia a „hitehagyónak“! Jézus nem kényszerít senkit a követésére. De ha egyszer így döntöttem, akkor nem csak a torony felépítésével vagy a hadviselés sikerültével, hanem annak esetleges csődjével is számolnom kell.

Anti-propagandistánál“ is radikálisabb ez a mi Urunk! Ezért kér, követel megfontolást, felelős latolgatást. Döntésunk ugyan ma nem jár a mai muszlim lépése következményének súlyával, de felelőtlenség és meggondolatlanság nem lehet Krisztus-követésünk alapja.

Volt egy pápa, aki a reformáció hallatlan sikere láttán társaságot hívott életre, amelynek ezt a nevet adta: Congregatio de propaganda fide, (=a hit propagálásának társasága). Ennek tette feladatául, a harminc éves háború legádázabb dúlása közben, a „hit terjesztését“, ami elsősorban a reformáció által elhódítottak visszaszerzését jelentette. (Ismerjük a mi országunkbeli, az ellenreformáció okozta sok szenvedést!) S bizony csak szomorúság és mély bűnbánat tölthet el bennünket, hiszen a kereszténység sem tartotta mindig tiszteletben Jézus stratégiai utasításait. Amikor kényszerített embereket, sőt csoportokat vagy egész népeket az áttérésre. Bizony a keresztény missziónak, sajnálatos módon, nem csupán hősei és mártírjai vannak!

Bengel, a nagy sváb írásmagyarázó ezt a kérdést írta a két példázat magyarázatához: „Örökéleted, üdvösséged érdekében végiggondoltan, megfontolva tettél-e valamit? Vakon és meggondolatlanul a pokolra juthatsz, de nem a mennybe.“

3.

Példázataink olvasása után könnyen juthatunk arra a téves következtetésre, hogy szép és könnyű ezt így elmondani, de a végrehajtással van ám legtöbbször a baj. Hiszen az mindennapi tapasztalat, sőt ebben áll az élet igazi művészete is, hogy amibe egyszer belevágtunk, azt be is kell tudni fejezni. Csak kezdeni, vagy éppen mindig csak kezdeni akarni és nem befejezni? – ez bizony jó céltáblája lesz rögtön a gúnyolódóknak. „Nehogy gúnyolni kezdje mindenki, aki látja, hogy ez az ember építkezni kezdett, de nem tudta befejezni.“ – mondja Jézus. S a második példázat után még megalázóbb a folytatás: a hadi válllalkozásba belebukott még a végén üdvözölni lesz kénytelen az általa legyőzni akartat. Be kell vallania, hogy annak leigázott vazallusa lett ő, a győzelem helyett!

Azt gondolom, hogy Jézus itt nem csupán valami általános életbölcsességet akart ezzel népszerűsíteni. Már csak azért sem, mert a mondottat a saját életével példázta is. Kezdettől fogva tudta, hogy milyen nehéz feladattal bízta meg őt az Isten. De ezen túl azt is, hogy ez milyen kockázattal jár és a belebukás, a sikertelenség is állandóan ott lebeghetett a szeme előtt. S amikor egyszer ki merte mondani a legbizalmasabb tanítványai körében, hogy milyen sötét kilátásai vannak neki személyesen: fel kell menni Jeruzsálembe, ahol az Emberfiának szenvednie kell... – ugye, milyen vehemensen ugrott elé Péter azzal, hogy ez nem történhet meg vele! Vele, az ő Jézusával! S ennek megfelelő volt Jézus válasza is, amikor Sátánnak nevezte és felszólította, hogy távozzék az útjából!

Amikor a követésére hívott embereket, akkor megfontolásra, latolgatásra szólította fel őket: féltve őket a kigúnyolástól. De ő maga az Isten bizonyos küldetésének tudatában még a kigúnyolást is vállalta. Milyen nagy, saját eredménynek tekintették ellenfelei, amikor végre bíróság elé állíthatták! S milyen jót szórakoztak a kis katonák, akik bekötötték a szemét, ütlegelték és gúnyolódva kérdezték, találja ki, hogy vajon ki ütötte meg. Aztán a gyűlölt római hatóságtól kellett hallania a gúnyolódást, hogy talán csak nem a mindenható császárnak kíván konkurrenciát csinálni? Igazán amolyan ellenkirály lenne ő? S amikor a kereszten függött, milyen élvezettel gúnyolódtak fölötte a „győztesek“: másokat megmentett, most mentse meg magát... Vagyis: lám, milyen jól belekezdett, de most aztán igazán sántít a befejezés...

Amikor tehát Jézus elmondta a két kis példázatot, nyilván saját magára is gondolt. Tudta, hogy nem változik azon semmi, amit a próféta jövendölt róla: „Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki...némán tűrt...“ (Ézs 53,7) Tűrte a gúnyt, a csúfolódást, mert még ezt is vállalta. S hogy csődöt mondott volna ezzel, arról szó sem lehetett. János evangélista szerinti utolsó szava a kereszten – Elvégeztetett! – nem enged meg ilyen következtetést! Azaz: vállalt valamit magára, azt jól megfontolta, s véghez is vitte, befejezte. Ellenségei minden csúfolódása ellenére!

Ha igazán Jézus követésére szánom el magamat, azaz az Isten kezére bízom az életemet, tudnom kell – ő szavatolja ezt -, hogy ügyem nincs elveszve. Ezt példázta Jézus a saját életével. Ehhez kell leülnöm és megfontolnom, hogy mit teszek. S akkor ezen a gúnyolódók sem változtathatnak. Ámen.


 


Tovább a következő prédikációhoz
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2008