Gémes István prédikációi
Jézus 12 csodája
6.

 

A 38 éve beteg meggyógyítása
(Jn 5,1-9a)

Amikor 31 évvel ezelőtt Jeruzsálemben jártam, valami megmagyarázhatatlan, belső kényszer mágnesként vonzott a város két helyére. A Getsemánei kertbe elsősorban. Ott legalább lélekben átélni Jézus gyötrődését és szenvedését, ennek már a puszta gondolata is lenyűgözött és hatalmába ejtett. De talán még nagyobb vonzódást éreztem arra, hogy felkeressem azt a Juh-kapunál levő, Bethesda nevű egykori víztárolót, amelynél a felolvasott történetünk lejátszódott. És egy csöppet sem zavart, hogy ma a két, kőbe vájt medence üresen tátong a látogatóra, és hogy csak a francia fehér apácák engedélyével szabad belépni a zárt kolostorterületre.

Bezzeg más volt Jézus korában itt a kép. A medence vizét még földalatti források is táplálták, a köréjük épített 5 csarnok pedig zsúfolásig megtelt gyógyulásra váró betegekkel. Szinte minden festő barátomat megkértem már – eddig eredménytelenül –, hogy fesse meg ennek az embernek a gyógyulását, akiről János evangélista itt tudósít és amelynek titkával nem tudok betelni.

A szemléletesen leírt esemény azonban – túl turisztikai érdekességén – számomra mindig is fejtörést okozott. Ezért szeretném Jánosnál valahogy kitapintani azt, hogy miért szánt ilyen nagy teret ennek az eseménynek és a következményeinek a leírására? Vagy ezen túl: mi a történet mának is szóló üzenete?

1.

Egy első pillanatra túl egyszerűnek látszó megjegyzéssel kezdem. Ajánlom, hogy szövegünk ötödik-hatodik versét így olvassuk: volt ott egy 38 év óta betegségében szenvedő ember, s ezt a fekvőt látta Jézus...

Nekem ez azért szúrt szemet, mert megfigyeltem, hogy ezt a látni igét János evangéliuma első fejezetében nem kevesebb, mint 17-szer használja. Keresztelő látja Jézust, látja, hogy ő az Isten Fia, két tanítvány látja Jézust. Simon elviszi a testvéret, hogy ő is lássa a Mestert, Náthánaelt látja Jézus, mielőtt ő még látta volna őt, és így tovább. Arra is emlékeztem, ahogyan Jézus tanítványául hívta el Mátét: látta őt a vámszedő asztalnál ülni és amikor megszólította, az minden ellenkezés nélkül, engedelmesen követte Jézust (Mt 9,9). Hasonlóan járt Simon és András is, a két halászati vállalkozó: Jézus látta őket a hálóvetésnél. Jőjjetek! – szólt a hívás és ők elindultak (Mk 1,16).

Ezért gondolom, hogy János evangélista nem csak úgy odavetette a szót, hanem azzal hangsúlyozni, nyomatékosítani szeretett volna valamit. Ne feledjük el, hogy a csarnokokban valószínűleg százával nyüzsögtek a gyógyulásra várók. De Jézus mégis csak azt az egyet látta, akin segíteni akart. Isten munkamódszerében ez a megfoghatatlan és a kiszámíthatatlan. Mielőtt én látnám őt, gondolkoznék róla, elképzelném őt magamnak, ő már lát engem. Látja Simont és Andrást a hálófoltozásnál, a hivatalában görnyedő Mátét, a százak között a mozdulatlanul már 38 éve fekvő szenvedőt. ő lát és ez azt jelenti, hogy észrevesz, megakad rajtam a szeme, komolyan vesz, mert valamilyen célja van velem.

A Szentírás nyelvén ez azt jelenti, hogy a látó a látott arcába néz, a maga személyében, hús-vér-ember-voltában veszi tudomásul és szentel figyelmet neki. Ugye a legkorábbi keresztényüldözéseknél sem egyedül egy bizonyos Tarzoszi Saul buzgólkodott. De Istennek úgy tetszett, hogy éppen ezt az egyet állította meg Damaszkusz kapuja előtt, hogy földre teperje, mert igénybe kívánta venni a szolgálatát. S ha most nem veszitek rossz néven, akkor hadd mondjam el, hogy az Isten által látottak közé engem is fölvett. Soha azelőtt semmi különösebb vonzalmat nem éreztem a vallási, a papi pálya iránt. És 1948-ban, amikor megcsömörlöttem az akkor már agresszív kommunista politikától az egyetemeken, nem csak én szakítottam meg nyelvészeti tanulmányaimat a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen. Később is hiába tiltakoztam kézzel-lábbal, már teológusként is, – Isten látott és nem tágított mellőlem, mindmáig sem. Pedig anyai nagyapám utolsó beszélgetésünkben lelkemre kötötte, hogy el ne menjek ügyvédnek, vagy papnak, mert – ahogy ő mondta – azokat senki sem szereti.

Egyet lát Jézus a Bethesda betegei közül. S ez irgalmának és könyörületének a jele. Ezt pedig nem tompíthatjuk le azzal a banális kérdéssel, hogy miért éppen ezt a 38 éve fekvő beteget és nem a többit látta?! Erre nincsen válasz. Hacsak nem az a nem éppen hízelgő ótestámentumi kijelentése Istennek: „Könyörülök azon, akin könyörülök...“ .- Nem kvalitást keres, nem elit személyeket válogat ki az Isten, ez volt sokáig az én hiedelmem. ő maga határozza meg teljes hatalommal, hogy kit lát, kin könyörül és kit vesz szolgálatába. Valószínűleg ezt jelenti az az ismert isteni kijelentés is, „mielőtt megszülettél, már anyád méhében kiválasztottalak...“ – ahogy azt Jeremiás (Jer 1,5) és Pál apostol esetében (Gal 1,15) egybehangzóan olvassuk.

Az evangélista első szándéka e történet elmondásával tehát az, hogy Isten irgalmas szeretetével ott hajol le, ahol ő azt jónak látja. Ma is lehetnek és vannak is látottak, akik hallják az ő kérdését: „Akarsz-e meggyógyulni?“

2.

Ezt a kérdést szegezi most már Jézus a 38 éve beteg ember mellének. S ez a kérdezés máig is nyugtalanít, valahányszor olvasom ezt a történetet. Nem egészen értem ugyanis a kérdést az adott helyzetben! Miért kell így kérdezni ott, ahol esetleg százak semmi másért nem tolonganak, hanem éppen a gyógyulás reményében? S mi más lehet a vágya valakinek, aki évtizedek óta odavánszorog vagy odaviteti magát a medencéhez, amelynek vize időnként felbuzog és – soha nem sikerül neki vágya beteljesülése?

Nekem már az is gyanus, hogy a legtöbb írásmagyarázó ebben a fajta kérdezésben semmi rendkívülit nem lát! Gyanúmat még csak fokozza az, hogy ennek a gyógyításnak igen terjedelmes leírásában hiába keressük a beteg válaszát erre a kérdésre. Hát nem érezte magát megszólítottnak? S az is feltűnik, hogy az egész történet folyamán egyetlen egy köszönet sem hangzik el a végül is végbemenő gyógyulásért? Miért?

Hogyan is kérdez Jézus? Gondolom, hogy így is kérdezhetett volna: szeretnél meggyógyulni? Vagy: meggyógyulni szeretnél? De nem ezt teszi, hanem hangsúlyozottan a beteg akarata felől érdeklődik: Akarsz-e meggyógyulni?

Beteglátogatási tapasztalataim, orvos ismerőseim véleménye alapján mondhatom, hogy a legjobb orvos, a legtökéletesebb terápia sem vezet eredményre, ha azt a beteg maga nem akarja. A betegnek akarnia kell, s ezzel kell hozzájárulnia a saját felépüléséhez. Késznek kell lennie nem csupán arra, hogy beveszi a gyógyszert, engedelmeskedik az orvos előírásainak, hanem arra is, hogy a betegségét ne tekintse pusztán valami, a maga személyén kívüli eseménynek. Mert ha nem akarja, igen nehéz, hogy mások hozzák rendbe.

38 év alatt meg lehet szokni, meg is lehet szeretni a betegségünket. Sőt azzal még visszaélni is lehet! Öregedő emberekről hallottunk már történeteket, akik betegségüket használták fel arra, hogy hozzátartozóikat sakkban tartsák, sőt örök engedelmességre kötelezzék. Azt a cinikus, modern drámaírót pedig ne is említsem, akinek darabjában a Jézus által meggyógyítottak méltatlankodva kérdezik, hogy – miután meggyógyította őket – miből fognak ezután megélni? Eddig jó volt a betegség, mert az általa keltett szánalom biztosította a könyöradományokat. De ezután?...(Dario Fo)

Van azonban ennek az ügynek egy másik oldala is, amiről személyesen is meggyőződhettem. Gyermektelen és rokontalan idős házaspárt ismertem meg, akik 40 évig Milánóban Mercedes-Benz képviselők voltak, s most visszatértek hazájukba, ahol már senkit nem ismertek. Hamarosan el is kellett temetnem az asszonyt és szinte egyik napról a másikra szakadt rám az elárvult férfivel való törődés feladata. Ám egy szép napon hírt kaptam, hogy az én szeretett Lutz bácsim kórházba került. Éppen nyári szabadságra készültünk a családommal, de még besiettem, hogy meglátogassam gondozottamat. Felkészültem arra, ahogy az ember kórházlátogatás előtt teszi, hogy elesett, nyomorult, magatehetetelenül ott fekvőt találok majd. Itt erről szó se volt: mosolyogva, kedélyesen ült az én betegem az ágyán és nagyon megörült a látogatásomnak. De rögtön be is jelentette, félreértések elkerülése végett, hogy ő itt nem meggyógyulni akar, de meg akar halni. Megdöbbenten kérdeztem meg a kezelő orvosát, aki bölcsen ezt felelte: a betegnek semmi baja, de aki nem akar élni, az meg is hal. – Szabadságról visszajövet hallottam a helyettesítőmtől, hogy elutazásunk után alig egy héttel csendben el is temették Lutz bácsit.

Ne törjünk pálcát az ilyen felett. De tudnunk kell, hogy Isten megáldott bennünket erőkkel, amelyeket magunknak is be kell vetnünk a gyógyulásunk érdekében. S ezt akarni is kell! A 38 éve beteg – most ne firtassuk, hogy milyen megokolással? – megtagadta a maga hozzájárulását. Nem is csodálkozhatunk, ha a későbbi, körülötte kialakult vitában, még azt a Jézust is megtagadta, illetve elárulta, akire ellenségei már olyan régen leskelődtek és a halálát akarták! S nemcsak, hogy megtagadta a gyógyulásában való aktív részvételt, de még másokat is befeketíteni igyekezett, amikor azt állította, hogy nincs embere, aki őt bevinné a felbuzgó vízbe! Ez bizony nem válasz a mellének szegezett kérdésre, legfeljebb kisérlet a kibújásra a felelősségvállalás alól! Vajon kinek a segítségével fekhetett ki naponként a csarnokba ez a nyilván mozgássérült paralitikus?

Legszívesebben azt mondanám, hogy Isten mindig is munkatársakat keres – még a betegek között is! A legkisebb hozzájárulás és a Vele való együttműködés által is történhetnek csodák. Valószínűleg ez ennek a történetnek a második, visszájára fordított üzenete! Éppen nekünk, akik szivesen vonulunk ki a felelősségből és hagyjuk, sőt jogainkra hivatkozva megkívánjuk, hogy gyógyulásunkért mások vállalják a felelősséget!

3.

Jézus meggyógyította a fogyatékos embert. „Kelj fel, vedd a fekvő alkalmatosságodat és járj!“- mondta neki és az tényleg elindult. Ám ez a csoda nem úgy jött létre, ahogy azt a beteg, a többi, szenvedő társával együtt remélte. Mert ők valamennyien az időnként felbuggyanó vízre tapasztották feszült tekintetüket. Csodavárásukban valami természetfölötti erő közrejátszásában látták a megoldást. Bár tudjuk, hogy a medence vizét földalatti forrás kavarta fel, amelynek különleges gyógyhatása bizonyára megvolt, a néphit ezt természetfeletti hatalom megnyilvánulásának fogta föl és tisztelte. Az „Úr angyalát“ vélték leszállni látni, az kavarta volna föl a vizet. Hatását azonban csak az első belépő élvezhette.

Itt azonban most erre a természetes, vagy akár természetfölötti eszközre nem volt szükség. Jézus nem csak látta ezt az embert, de meg is gyógyitotta – a szavával. Ez persze furcsán hangzik a mi. fülünknek, de nem a Szentírás ismerőseinek. Azok tudják, hogy már a teremtés is azzal kezdődött, hogy Isten szólt és erre állt elő a világ. Az egész Ótestámentumot át meg átszövi a hit, hogy Isten szava, Igéje teremtő hatalom. Szerinte nem csak „elrepül“ a szó, hanem abban csodálatos erő van. Ezt jelenti ki Isten a próféta által: „az én igém, amely számból kijön, nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, s eléri célját, amiért küldtem.“ (Ézs 55,11) Ezt toldja meg János evangélista, amikor evangéliuma elején erről az isteni teremtő erőről közöl csodálatos szárnyalású himnuszt: „Kezdetben volt az Ige...“ S a himnusz befejezése így hangzik: „Az Ige testté lett... az Istent soha senki nem látta, de a Fiú kijelentette őt...“ (Jn 1,1-18).

Ma is erre a Jézusban testett öltött gyógyító igére kell figyelnünk. ő tud csodát tenni, a mi életünkben is. Nem a fürdőkultúra hasznosságát tagadja ez a történet. De fölhívja figyelmünket az örök, isteni Igére, amely bármilyen csodára képes. Mert teremtő, újjáteremtő Ige az. Az evangélista úgy látja, hogy a Bethesda tó medencéjénél történt gyógyítás pedig nem más, mint az általa megénekelt isteni IGE hatalmának a kézzelfogható bemutatása: ilyen erő az Ige ereje!

Milyen sokan szerezhettünk már tapasztalatot az Igével való találkozásról! Jézus szólított meg és gyógyító erejűvé vált ez a megszólitás. Közénk tartozott Luther, akinek vezérigéje volt a vallomás: Isten igéje megmarad örökké! Hála legyen érte. És köszönet az evangélistának, hogy ezzel a tudósítással ezt ma újra erőteljesen a szívünkbe véste! Ámen
 


Tovább a következő prédikációhoz
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2008