Gémes István prédikációi
Jézus 12 példázata
5.

 

A jó pásztor és az eltévedt juh
(Jn 10,11-15 - Mt 18,12-14 - Lk 15,3-6)


Az a világ, amelyben Jézus élt, többé-kevésbé még mindig a nomádok világa volt. Hozzátartozott az életstílusához, hogy az emberek terelgették maguk előtt a nyájukat, hogy a már akkor is sivatagos terület szélén mindig új meg új legelőt találjanak. S ahol egyszer lelegelte a nyáj a füvet, oda csak jó idő multán tért vissza a pásztor, ha egyáltalán visszatért. Nem tért vissza például Ábrahám sem, aki vagy másfélezer kilométeren át nyáját terelgetve, folyvást kerülgette a nagy arábiai pusztaságot, amíg a babilóniai Úr-Kaszdimból a palesztinai Hebronba ért.

A Jézust hallgató embereknek nem sok magyarázat kellett tehát, ha nyájról, pásztorról, legelőről, vándorlásról, nyájterelgetésről volt szó. Sőt, ha kortársai még valami nagyon szépen akartak mondani az Istenről, akkor így vallottak: „Az Úr az én pásztorom, nem szükölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem...“ – ahogy azt a gyönyörű 23. Zsoltárból ismerjük. Ha pedig önmagukat akarták valahol elhelyezni, akkor szívesen és örömmel azonosították magukat a néppel, amely az „Isten legelőjének nyája“ (Zsolt 100,3). Az elsővel Isten magasztalták, mint jó pásztort, a másodikkal az öntudatukat erősítették, hiszen ők a a teremtés és a történelem Urának, a jó pásztornak a tulajdonai.

De mert ez a világ már nem a mi világunk, nehézségeink vannak, ha Jézusnak a példázatai között a jó pásztorról, az elveszett, de megtalált juhról, legeltetésről és pásztorolásról hallunk. Pedig Jézus nem kevesebb, mint három olyan példázatot mondott el, amellyel talán a legeslegfontosabb üzenetét kívánta közölni velünk.

Melyek ezek? No és van-e fülünk az üzenet meghallására?

1.

A korai keresztény katakombák szarkofágjain gyakran látható Jézus alakja a vállán hordott báránnyal. ő a jó pásztor, aki gondoskodó és óvó szeretettel menti meg legyengült barikáját, s akinek ez a hű szolgálata még a koporsóba, a halálba is elkiséri a védenceit, – ezért a szarkofágon az ábrázolása. Pogány előképei is voltak ennek az ábrázolásnak, ám az első keresztény nemzedékek inkább tájékozódtak az Ótestámentum gondolkozásvilágán. Nem csak a már említett, Isten és a nép közötti összehasonlítás miatt. Sokkal inkább azért, mert az Ótestámentumban örökös feszültség volt a Nagy Pásztor és azok között, akikre rábízta a nyáját. Róla még meggyőződéssel vallhatták a próféták, hogy „karjára veszi bárányait, az ölében hordozza őket“ (Ézs 40,11). De ezt aligha lehetett volna elmondani a „béreseiről“, földi meghatalmazottjairól. Nem csoda, ha Isten időről-időre megelégelte rossz munkájukat és egyik prófétája igen haragosan kelt ki a rossz pásztorok ellen, akik csak „magukat legeltették“, de bűnösen megfeledkeztek a rájuk bízottakról. Meg is hirdette, hogy ennek az áldatlan állapotnak úgy vet véget Isten, hogy elcsapja a haszontalanokat és „egyetlen pásztort rendelek föléjük, aki majd legelteti őket, szolgámat Dávidot.“ (Ez 34,23) Az ő jelenléte békességet és védelmet hoz a nyájnak, no és benne és általa Isten maga lesz közöttük.

Nem csodálkozhatunk, ha Jézus, amikor egyszer végignézett a hozzá sereglő, segélykérő sokaságon, „...megszánta őket, mert meggyötörtek és nyúzottak voltak, mint a „juhok pásztor nélkül“ – ahogy arról Máté evangélista tudósít (Mt 9,36). És János evangélistának köszönhetjük, hogy megőrízte számunkra Jézus szavait, amelyekkel így mutatkozott be: „Én vagyok a jó Pásztor, én ismerem az enyéimet és az enyéim ismernek engem“ (Jn 10,14). – Évszázadok művészetének egyik vezérmotívuma lett a mi Urunk Jézusnak, mint Jó Pásztornak az alakja. Bevonult a kegyes emberek tiszta szobáinak falára faliképeken és a hívő emberek hitének a legmarkánsabb ábrázolása lett. Benne összpontosult minden idők hívőinek békesség, nyugalom, harmónia, gondviselés és védelem utáni leghőbb vágya.

Nemrég megjelent egy könyv, amely ezt az ordító címet viseli: „Nem jó pásztor az Úr“ és ez az alcíme: „Hogyan mérgezi meg a vallás a világot?“ Minek is lehet jele ez a bennünket mellbevágó könyv? Félek, hogy félreértenek, mégis hadd mondjam ki, amit a könyv első látásakor gondoltam! Végre valaki leírta azt, amiben milliók élnek ma: mi, mai modern emberek megvagyunk önmagunkban és nincs szükségünk senki pásztorolására! Sőt: megalázónak tekintjük azt, ha valaki birkákhoz, ezekhez a békés, de nagyon butának tartott állatokhoz mer hasonlítani bennünket. Sok éve már annak, hogy valaki, aki egyszer jelent meg az istentiszteletünkön, utcai találkozásnál kikérte magának ezt az általam használt összehasonlítást. Egyenesen sértésnek vette és erőteljesen tiltakozott ellene. Ebben az isten-teremtette világban, amelyben otthonosan és őrzötten érezhetnénk magunkat, úgy látszik nincs jobb dolgunk, mint hogy fellázadunk a Jó Pásztor ellen és mindent kitalálunk – még azt is, hogy ő mérgezi meg a világunkat! – csak, hogy bizonyítsuk felnőtt voltunkat és abszolut önállóságunkat!

S én mégsem itt látom a tragédiánkat. Hanem abban, hogy amilyen gyors mértékben fellázadunk a Nagy Pásztor gondoskodása ellen, ugyanolyan, sőt nagyobb sebességgel ragadunk meg minden alkalmat, hogy pótpásztorok kezére bízzuk a sorsunkat. S ez bizony sokszor még tragikomikus formákat is ölthet: az új „pásztor“ legyen lehetőleg ápolatlan és torzonborz külsejű. Lehetőleg olyan szavakat, kifejezéseket használjon, amiket mi ugyan nem értünk, de valami titokzatosságot sejtünk mögöttük. Titkos világokba és azok rejtelmeibe való beavatást igérjen. No és, ami a legfontosabb: tőlünk ne követeljen semmit, cserébe viszont mámorítson el bennünket egy valamiféle szebb élet varázslatos kilátásba helyezésével. – Vagy egy másik változat: jelenjen meg előttünk a mindenkor, minden kérdésre, mindig is szabatos válaszokat adni tudó, tévedhetetlen szakember, naprakészen fellépő személyében! ő mondja meg, hogy kell élnünk, hogy kell táplálkoznunk, hogy kell gondolkoznunk, no és hogy mikor miben kell éppen hinnünk.

Bevallom, hogy valahányszor találkozom Jézus, a jó pásztor képével, mindig lesütöm a szemem. És szégyenkezve kérdezem meg magamtól, hogy régmúlt idők ittmaradt csökevényének tekintem-e ezt a bukolikus, idillikus alakot, vagy engedem-e még, hogy terelgessen, irányítson, sőt esetenként még észre is térítsen? Főleg akkor, amikor éppen szabadulni akarnék tőle és – állítólag – jobb pótlékok karjaiba szeretném sürgősen vetni magamat!

Ma a Jó Pásztor vasárnapján kívánom mindnyájunknak ezt a szégyenkező szemlesütést. De még inkább a nyugtalanító kérdést: kell-e még nekem ez a pásztor Jézus, vagy nagyon jól elboldogulok-e nélküle is?

2.

Van Jézusnak egy másik példázata is, amelyben azt állította, hogy egy elveszett juh kedvéért ő még kilencvenkilenc másikat is szívesen magára hagy, ha arról van szó, hogy megtalálja és hazahozza az elkódorgott egyet. Paraszti észjárásommal – még teológiai tanulmányaim idején is – jóindulatú elnézéssel legfeljebb költői túlzásnak, de még inkább teljes képtelenségnek tartottam ezt a kijelentését. Ne próbálja senki bemagyarázni, hogy az egy elveszettnek olyan nagy értéke van, hogy értelmes juhász kitenné érte az odahagyott kilencvenkilencet természeti és egyéb veszélyeknek?!

Pedig ebben a példázatban nem is ez a legmegdöbbentőbb. Hanem az, ahogy Jézus azt hangsúlyozza, hogy a juh elkódorog, elvész és ő éppen azért jött, hogy keresésére induljon és hazavigye. Itt tiltakozunk, mi, modernek a leghevesebben. Hogyne, hiszen még a szóhasználatunkból is töröltünk olyan szavakat, mint eltévelyedés, tévedés, adósság vagy éppen bűn. Ezeket ki kell irtani az emberiség tudatából, nehogy arra a rossz gondolatra tévedjen, hogy rendezni kellene élete szénáját és talán még segítséget, vagy netán – Uram-bocsá‘ – bocsánatot is kellene kérnie! Ez a mindenkori „felvilágosítók“ kampányának legelső feladata. Fel kell szabadítani az embert mindenféle kényszer alól, hadd legyen igazán önálló és szabad!

De hát hol is rohanunk a vesztünkbe, ahonnan a Jó Pásztornak kellene kiszabadítania bennünket? Hadd emlékeztessek néhány, első hallásra banálisnak tűnő csapdára, amelybe únos untalan, de határozott tudatossággal beleesünk! Legálisan gyártunk és eladunk például építkezési anyagokat, amelyekről tudjuk, hogy beépítve ártani fognak a bennük lakóknak. Élelmiszereket termelünk olyan óvszerek hozzákeverésével, amelyekkel fogyasztóik egészségét ássuk alá. Fegyvergyártásban vetekedünk, mert még mindig legbiztosabb üzletnek az számít, amivel életek ezreit, millióit lehet kioltani. „Gyógy“szereket, idegen és mérgező anyagokat szedünk, pedig tudjuk, hogy minden lélegzetvétellel céltudatosan tesszük tönkre önmagunkat. Gyermekeket hozunk világra, de aztán rajtunk kívül mindenki mást okolunk, ha azok sikerületlenek lesznek. – Párkapcsolatokat építünk ki, de egy pillanatra sem vagyunk hajlandók azok ápolására és felelősségteljes védelmére és az első, fellépő nehézségre sietve felbontjuk őket. – Egy nemrég közölt statisztika szerint a (magukat nagyon modernnek tartó!) franciák évente háromszor annyit költenek kuruzslásra, kártyavetésre, horoszkópkészítésre és jóslásra, mint amennyit államuk az oktatásra költ! – És ugye milyen káoszt sikerült teremtenünk az emberi élet keletkezése és befejezése körül!? Legalizáltuk az elsőnél az élet létrejöttének megakadályozását, s a legjobb úton vagyunk afelé, hogy kizárólag mi döntsünk annak végéről és módjáról. S mindezt saját rezsiben!

Ám mindennél nagyobb zsákutca az, amelybe belegabalyodtunk és tagadjuk Istent, az élet forrását. Hiszen az előbb elmondottak csak ennek következményei: ha ugyanis nincs Isten, sem Istent, sem embert nem kell félnünk. Minden nekünk van kiszolgáltatva, kényünkre kedvünkre. Kell ennél nagyobb tragédia?

Éppen ezért akar bennünket a Jó Pásztor ezekból a buktatókból kiszabadítani. Nem fegyverrel, sem erőszakkal, hanem inkább magára veszi keresésünk minden kockázatát. És nem fárad bele a hivogatásunkba, amikor újabb meg újabb kalandjainkba készülünk bocsátkozni. Hogy miért hadakozunk a hívása és intése ellen, az az emberiség történelmének egyik legnagyobb rejtélye. S az is, ahogyan mindenféle trükköt kieszelünk a hívás meg-nem-hallása érdekében! Pedig ő nyitogathatná a szemünket, hogy életünk megannyi ellentmondásossága zsákutcájából kikerülhessünk, vagy abba eleve bele se szédüljünk!

3.

Az előbb felolvasott Máté-evangéliumbeli szakasz nem csak azért fontos, mert benne Jézusnak a példázatát találjuk. Máté nem csupán a példázatot közli, hanem rögtön értelmezi is azt. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk tehát, hogy első kézből figyelhetünk Jézus szavai legelső magyarázójának munkájára. El kell hozá olvasnunk a 18. fejezet első verseit. Ott arról a hallatlan esetről tudósít, amikor az egyébként egyformán egyszerű környezetből származó, tehát egyenlő tanítványok egyszercsak elkezdik rangsorolni egymást. Vajon ki lesz majd nagyobb az Isten eljövendő országában? Ki kap majd „magasabb“ pozíciót? – ezzel az abszurd kérdéssel fordultak Jézushoz. Jézus nem felelt azonnal, hanem előbb egy kis gyermeket hívott magához és azt a nagyra-vágyó tanítványok körébe állította. S amikor ezek, nyilván fitymálva, megnézték ezt a jelentéktelen személyt – hiszen abban a társadalomban a gyerek legfeljebb tökéletlen felnőtt-számba ment! – akkor legnagyobb megdöbbenésükre azt mondta Jézus, hogy nekik is olyanokkká kell lenniök, mint az ott álló gyermek. Mert Isten országában nincs kicsi, sem nagy, sem előkelő, sem kevésbé fontos, hanem oda csak azok az alázatosak kerülnek, akik látják és vállalják a maguk és mások kicsiségét. S hogy még nyomatékosítsa a mondatot – gondolom, hogy felemelte a hangját! – óvta őket az ilyen kicsik megútálásától, megvetésétől. Ezután hozza az evangélista a mi példázatunkat.

Hogy értette tehát Máté Jézus példázatát? Úgy, mint aki három legyet üt vele egy csapásra. Elsősorban kijelenti, hogy közöttünk, emberek között, már csak azért sem lehet rang- vagy egyéb különbséget tenni, mert Isten előtt mi egyformán elveszettek vagyunk. Már Ádám és Éva kikerült az Istennel együttélés boldog és zavartalan állapotából. Aki tehát még mindig megkülönböztetni akarja a kicsit a nagytól – vagy folytassuk így a sort! – a képzetlent a tudóstól, a férfit a nőtől, a fehéret a feketétől, a falusit a várositól, a szegényt a gazdagtól, – annak nemcsak fölösleges, hanem egyenesen bűnös a törekvése. – Másodszor pedig hangsúlyozza, hogy a minden elveszettnek elveszésébe beletörődni nem akaró pásztor a legnyaktörőbb vállalkozásokra is kész, csak, hogy megkeresse és megtalálja az elveszettet. Ezzel pedig tükröt tart Jézus a példázat mindenkori hallgatója/olvasója elé: te vagy az, aki elvesztél és a magad erejéből sose találsz vissza az Isten nyájához. Ne áltasd magad, keresőre és megmentőre van szükséged! – Harmadsorban pedig azt közli, hogy ez önmagában ugyan kilátástalan helyzet, de nem kell, hogy feltétlenül tragédiában végződjék. Inkább örömünnep lesz az, amikor Isten és az ő egész udvartartása határtalan örömre fakad, csak egy elveszett megmentése okán is. S amiatt ne legyen gondunk, ha esetleg ott majd olyanokkal is találkozunk, akiket mi itt legszívesebben lenéztünk, de odamenekítette őket a Jó Pásztor. És esetleg azokat hiányoljuk majd, akiknek az odakerüléséről itt a földi életünkben szentül meg voltunk győződve...

Mert az emberfia azért jött, hogy megtartsa, ami elveszett“ – ezt a mondatot fűzte hozzá később a példázathoz – nyilván örömében – az evangélium egyik későbbi másolója. Mert biztosan saját magát az elveszettekhez, de egyúttal a megtaláltakhoz is számította.

Örüljünk hát vele együtt, mi, kései olvasók! Ámen


 


Tovább a következő prédikációhoz
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2008