Gémes István prédikációi
Jézus 12 csodája
5.

 

A tettenért asszony
(Jn 8, 1-11)

Mivel a János evangéliumában található jézusi csodákról szól idei prédikációsorozatunk, joggal kérdezheti valaki, hogy ennek a történetnek vajon mi keresni valója ebben? Hiszen itt Jézus se nem gyógyít csodás módon, sem nem űz ki ördögöket, nem tisztít meg senkit betegségtől-nyavalyától!

Azt gondolom, hogy mégis idetartozik, mégpedig több okból is. Az első egyszerűen a történet pozitív kicsengése. Nincs itt szó bukásról, vereségről, szemrehányásról, büntetésről vagy elítélésről, hanem csupán egy asszonyról, aki – a nagy ijedelem után –, egészen biztosan megkönnyebbülten és felszabadultan hagyja el a színt. Mai helyzetünkben, amikor tömegközlési eszközeink töményen zúdítják ránk, szinte szünet nélkül, a világ összes, negatív, elképesztő, félelemgerjesztő hírtömegét – mert csak annak van még érdeklődést kiváltó, kiváncsiságot kielégítő és szenzációéhséget csillapító ereje –, akkor egy ilyen történet a maga pozitív kimenetelével, egyenesen üdítőleg hat ránk.

Már pedig ez valóban az: igazi, jól végződő, kellemes kimenetelű történet, amelyet legalább 1600 év óta őriz kincsként a Bibliánk. Sokunk örömére! S ez még akkor is áll, ha bizony a történettel kapcsolatban igen nehéz kérdések merülhetnek föl, amelyeket kár lenne elhallgatni. – Nem mondja el például az asszony tettenérésének körülményeit, pedig azok az akkori világban igen fontosak voltak ahhoz, hogy döntsenek az élete vagy a halála fölött. – Egyenjogúsághoz szokott fülünket bánthatja az is, hogy házasságtöréshez legalább két személyre van szükség. De hol van hát akkor a férfi, az ügy másik főszereplője? Megszökött? Vagy esetleg írástudó férfi-társai kimentették – együttérzőn és megértőn? Ezért nem tudunk máig sem zöldágra vergődni a megvásárolható „szerelem“ női szolgáltatóinak az ügyével, mert még mindig csak őket szeretnénk kizárni a társadalomból, de meg sem kiséreljük felelőssé tenni azokat, akik igénylik a „szolgáltatásaikat“. – Azt is nyitva hagyja történetünk, hogy egy rajtakapott és ennyire nyilvánosságra került eset főszereplőjének mi lehetett a további sorsa? Futni hagyják? De hová? Egy hangsúlyozottan férfi-társadalomban kap-e még egyáltalán normális helyet? Jelent-e számára tehát valamit is Jézus kiállása mellette? De, ismételjük! –a sok kérdés ellenére egy pontja mégis döntő ennek a történetnek: valakit kiszabadítottak a halálos fenyegetettségből. És ez nem kevés! El lehet képzelni, hogy olyan személyről van itt szó, akit már régóta figyeltek. S ez most micsoda győzelemnek számíthatott volna, hogy végre diadalittasan a nagy tanítóhoz vonszolják és vele mondathatják ki az ítéletet felette: a törvény értelmében meg kell kövezni! S ime, most a Mester az utolsó pillanatban kiveszi a kezükből a már biztosnak tűnő zsákmányt és mielőtt rázúdítanák a vérszomjasok kőzáporát, egyszerre szabad lesz, mint a kalickából kiszabadult madár!? Egyszerűen csodálatosan szép történet ez!


*


Éppen ezért tör föl belőlünk a gyanakvó kérdés, hogy nem túlságosan szép-e ahhoz ez a történet, hogy igaz is lenne? Nem csupán valami „idealizált esetet“ akart valaki ábrázolni vele, esetleg csak, mert a saját társadalma vagy csoportja ezt a bánásmódot megtagadta tőle? Az írásmagyarázat története során igen sokszor szellőztették már az ehez hasonló kérdéseket és feltevéseket! Két oka volt ennek, amelyek ma is elgondolkodtatják az embert.

Mindenekelőtt az tűnt föl, hogy a kereszténység első két évszázadából származó bibliai kéziratokban nem található a tettenért asszony története. Ez megdöbbenthet most bennünket. Hiszen évszázadokon át hihetetlen sikerű és népszerű volt mindig is keresztény körökben. Még az annyira ismert mondásunk is – aki nem bűnös, az vesse az első követ! –, innen, ebből a történetből származik, még akkor is, ha ezt ma már csak kevesen tudják. Tehát, ha magának a történetnek nem is lenne helye Jézus történetében, a hihetetlenül sok áldást, amit milliók számára mindig is jelentett, hálával és nem kétkedéssel kellene elfogadnunk. Már ez a hatástörténeti „siker“ megéri, hogy János evangéliuma gyöngyszemeként tartsuk számon és értékeljük.

A másik okot az esemény ténye szolgáltatja. Az ótestámentumi törvény minden esetben halálbüntetest szabott ki a házasságtörőkre. Mégpedig mind a férfire, mind a nőre (3Móz 20,10). A későbbi jogmagyarázat ezt soha nem értette azonban a megkövezésre. Ezt az asszonyt viszont azzal a követeléssel hozták Jézushoz, hogy a Mózes szerinti parancs teljesítése lenne, ha megköveznék. Talán eljegyzett hajadonról volt szó, mert az ilyennel elkövetett házasságtörést tényleg megkövezéssel kellett volna büntetni, 5 Móz 22,23 szerint. Ám akár az egyik, akár a másik előírás vonatkozott rá, egy kortörténeti adat csak újabb fejtörést okozhat nekünk, mai olvasóknak is. S mivel néhány évvel ezelőtt nálunk is nagy port vert fel egy nigériai nő esete, akit házasságtörés elkövetése miatt, a Koránra hivatkozva akartak megkövezni, sietve el kell mondanunk, hogy a mi történetünket ehhez nem lehet hasonlítani. Tudniillik a legszorgosabb kutatások sem tudtak konkrét adatokkal szolgálni arra nézve, hogy Jézus korában ezeket a drákói törvényeket egyetlen egy esetben is alkalmazták volna házasságtörők megbüntetésére! Annak idején Dávid királynak sem kellett ettől félnie, pedig ő igazán a házasságtörés klasszikus példáját követte el!

Ezzel szemben ismerjük a rabbik hihetetlenül fantáziadús, jogi trükkjeit, amelyekkel adott esetben mindig is sikerült megakadályozniok tettenértek megfojtását vagy megkövezését. Fölmerülhet tehát itt a kérdés, hogy nem csalták-e csupán lépre Jézust az asszonyt eléje cipelő írástudók? (Akikről János egész evangéliumában egyetlen egyszer, csak itt van szó!) Jézus előtt ők a megkövezést követelték, de kérdés, hogy azt egyáltalán végrehajtották volna-e, ha Jézus nem lép közbe? – Az a gyanú is fölmerülhet, hogy Jézus porba-írása nem a későbbi rabbikéhoz hasonló ügyes fogás volt-e csupán? Mint ahogy az is, hogy talán azért nem vették föl kétszáz éven át ezt a történetet az egyház Bibliájába, mert a tartalma ellentmondott az egyház tanításának? Hova vezethet az, ha minden házasságtörés fölött szemet húnyunk és a tettenért tettes megmentéséért harcolunk? Elvégre a 6. parancsolatot – ne törj házasságot! – mégsem lehet hatályon kívül helyezni?! Hogy ma szinte járványként törnek be idegen házasságokba, sőt, hogy vagy 20 évvel ezelőtt világméretű, úgy nevezett „vallási mozgalommá“ akarták kiterjeszteni a szabad házasságtörést, mint az abszolut szabad ember törvényes jogát! – hát nem ilyen fajta történetekre lehetne éppen hivatkozni, mint a tettenért asszonyé? S akkor nem kellene-e következetesen lemondanunk erről a szép történetről, éppen a visszaélés veszélyére való tekintettel?


*


Kérlek, nézzétek el nekem, ha most túl sok kerítést vontam történetünk köré! De szándékosan tettem ezt, mert nem szabad felszínesen olvasnunk azt. Másrészt azért, mert két olyan üzenetét érzem, amelynek fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ezekre szeretném még felhívni a figyelmet.

Figyelnünk kell arra, hogy ez a precízen író és szerkesztő evangélista milyen összefüggésbe helyezi el a történetünket. Előbb ismételten hangsúlyozza, hogy Jézus Jeruzsálemben tartózkodott és az időt a templomban való tanításra használta fel, éjszakára pedig visszavonult az Olajfák hegyére. Ezt szinte ugyanezekkel a szavakkal mondja el Lukács is (Lk 21,37-38), azonban még azt is hozzáteszi, hogy „közel volt a páska ünnepe“ (Lk 22,1-2), és hogy a „főpapok és írástudók keresték a módját, hogy öljék meg Jézust“. Vagyis a történetünknek valószínűleg alig néhány nappal Jézus megfeszítése előtt kellett lejátszódnia.

Jézus tanít a templomban, s egyszerre berobbanak a hivatalos tanítók, odavonszolva az asszonyt. Megrázó, megrendítő egyenesen a kép, ahogy megalázottan pellengérre, a középre állítják, mint valami kiállítási tárgyat vagy állatot. Rámenősen akarják kényszeríteni Jézust, hogy meglincselhessék a „vádlottat“. Szinte kéjes élvezettel remélik, hogy egyrészt most zsákutcába kergetik a nagy galileai tanítót, másrészt zöld fényt kapnak tőle erejük és tekintélyük fitogtatására. Jézus elpusztítását már eldöntötték. Most még jó lenne, ha ez a már elitélt döntene az asszony elitéléséről. Micsoda kettős győzelmet könyvelhetnének el a törvény és a rend őrei?!

Jézus tudta, mi vár rá. Törődhetne hát a saját bajával és veszélyeztetett helyzetével. Ehelyett tanít és eldönti magában, hogy legalább most, mint annyiszor előbb is, mást ment meg a biztos haláltól. Az ő elítéltetése is törvénytelen lesz, de legalább ez a szerencsétlen asszony ne legyen bosszúállók és kárörvendők konca! Ennél nagyobbat alig is lehet mondani erről az együttérző szívű ember-Jézusról: az őt fenyegető veszélyben is a más baját helyezi előtérbe. S ezt nem csupán megfeszítése előtt néhány nappal a templomban, hanem pár nap mulva a keresztfán is. Tanítványára bízza az édesanyját, édesanyjára a szeretett tanítványát: „Asszony, ime, a fiad!“ és „ Ime, a te anyád!“ – milyen szívbemarkolóan hangozhatott ez a kereszten szenvedő szájából! (Jn 19,26-27). Más alkalommal azt mondták elragadtatott csoda-szemlélői, hogy „mindent jól tesz“. Itt hozzátehették volna, hogy nemcsak mindent jól tesz, hanem még akkor is ki akar menteni valakit a halál torkából, amikor a saját megmentéséért egyáltalán semmit nem tehet!

Ilyen önzetlenül, mindig csak segíteni akaró Jézus a mi Urunk! – ezt hirdeti elsősorban ez a történet. S hogy ezt lám, milyen „halálosan“ komoly helyzetben bizonyította!

Hogy ujjával mit írt és hogy ezt csupán zavarában tette volna, azt nem tudjuk. Mint ahogy arról sincsenek ismereteink, hogy mit tanított a templomban. Az elsőről a legbizarrabb találgatások láttak már napvilágot az írásmagyarázat története során. Hogy mit tanított, azt nem tudjuk meg soha. De hogy milyen tanítását illusztrálta a tettével, az itt egészen világos. Amikor a tolakodók szemérmetlenül megzavarták a tanítást, hogy válaszra kényszerítsék, ő egyetlen egy mondatával tükröt tartott a szemük elé, s ebben nem az asszony, hanem a saját arcuk nézett vissza: „aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ!“

Emlékeztek, mitől óvott a Hegyi Beszédben? „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek...“ (Mt 7,1) Ennek kiábrázolása az, ahogyan itt elintézi a bosszúért lihegőket. Lélekgyógyászok szívesen beszélnek projekcióról, amikor düh és bosszúvágy kiélésével eltakarjuk a saját, meg nem oldott problémáinkat, s azokat másra „projektáljuk“, vetítjük ki. Mi pedig megbúvunk mögötte. Leleplezték az asszonyt? Vajon attól félve tették ezt, hogy őket le ne leplezzék, hasonló tettükért? Mert, ha nem, akkor miért somfordáltak el olyan sietve?

A házasságtörésen rajtakapott megmenekül – csodával határos módon, s a vádlók sietve eloldalogtak. Hányszor vetették itt Jézus szemére, hogy ezzel a törvény ellen maga is vétett, mert eltussolta valaki nyilvánvaló bűnét. Abban kövessük őt, hogy igazoljunk minden további, hasonló bűnözést? – Ez szokott lenni a gúnyos szemrehányás. Ez kapitális tévedés! Jézus egy szóval sem bocsát meg az asszonynak! Az elkövetett bűne bűn marad továbbra is. Erre azzal is nagy súlyt helyez Jézus, ahogyan elbocsátja. Rendes körülmények között ezzel bocsátotta el gondozottjait: eredj el békességgel! Az asszony nem részesül ebben a békességkívánó áldásban, neki ezt mondja: „Eredj el és többé ne vétkezz!“ Menj el békétlenül – bármennyire fellélegezhettél most a pillanatnyi megmenekülésed után! – de ez a békétlenség űzzön a megtérésre: mától kezdve ne!

Hát nem történt csoda akkor, ott Jeruzsálemben? S nem Isten csodája-e az, ha életünkben egyszer annyira komolyan vesszük tévelygéseinket, hibáinkat és bűneinket; hogy magunkba szállunk? Rájövünk, hogy Isten bocsánatára csak akkor építhetünk, ha nem vétkezünk tovább. S akkor megtörténhet a csoda, hogy új életet kezdünk.

Ezt vési szívünkbe-lelkünkbe-agyunkba János evangéliumának ez a drága gyöngyszeme. Ámen.
 


Tovább a következő prédikációhoz
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2008