Gémes István prédikációi
Jézus 12 példázata
4.

 

A gyilkos szőlőbérlők
(Mk 12,1-8)


Nekünk, mai edzetteknek már a szemünk se rebben, ha betörésekről, rablásokról vagy gyilkosságokról hallunk. Tele van velük a hírközlés minden lehető csatornája. A TV pedig szinte beteges kéjjel varázsol a szemünk elé vértócsákat, megcsonkított halottakat, megölt áldozatokat. Kit érdekelne még egyetlen egy embernek a tragikus vége? Legfeljebb a meggyilkolása bűnügyi körülményei izgatják még föl a fantáziánkat, hogy azután ezek felett is gyorsan napirendre térjünk. Hiszen ugyis biztosra vehetjük, hogy hamarosan jön a következő „eset“. De Jézustól mégsem várnánk el azt, hogy ő is egy brutális gyilkossággal végződő történetet mondjon el nekünk, méghozzá kerekded példázatba csomagolva?! Pedig ezt tette, s ezt nem kevesebb, mint négy egykorú forrás bizonyítja! És semmi kétség nem férhet ahhoz sem, hogy példázatai legmegrendítőbbjét mondta el ezzel. Nekünk, prédikátoroknak, de bibliaolvasóknak is egyaránt gondot okozott vele. Hiszen hogyan is értsük, és mi haszna lehet számunkra egy ilyen „sztorinak“? – kérdezzük, talán nem is alaptalanul.

1.

Újabbkori kutatások azzal a felfedezésssel lepnek meg bennünket, hogy mennyire valós háttere van ennek a példázatnak. Nem vehetjük tehát ezt félvállról, mintha Jézus az akkori hallgatói számára nem a mindennapjaik (itt véres) valóságát mutatta volna be! Röviden csak annyit kell most tudnunk az akkori világról, hogy miután a rómaiak leigázták az akkori palesztin térséget és bekebe-lezték Asia nevű provinciájukba, nem sokkal a birtokbavétel után megjelentek római spekulánsok és a lehetetlenné tett helyi parasztságtól potom pénzen felvásárolták annak birtokait és szőlőhegyeit. A kisemmizett parasztság hamarosan arra kényszerült, hogy egykori saját földjét most bérbe vegye ki, nehogy éhen haljon. Az új tulajdonosok a messzi fővárosban laktak és ügynökeiket bízták meg a bérlőkkel való tárgyalással, azok felügyeletével és elszámláltatásával. S ez nem is volt olyan veszély-telen feladat. A tönkretett bérlőkben nemcsak azért gyülemlett föl az elégedetlenség, mert kisemmiz-ték és most kantáron tartották őket, hanem azért is, mert mindezt a gyűlölt megszállók tették velük. Tudomásunk van időnként fellobbant, kisebb-nagyobb szervezkedésekről, „zendülésekről“, amelyeket a római hatóság sorra erőszakkal levert, vérbefojtott. Ilyen eseteknél tehát egy ügynök elzavarása, bántalmazása, sőt megölése előfordulhatott és – elő is fordult.

De miért mondott el Jézus egy ilyen, éppen gyilkossággal végződő esetet a tanítványainak? Valami oka mégiscsak kellett legyen?

2.

Vannak magyarázók, akik ezt a példázatot együtt említik a hamis sáfárról szólóval (Lk 16,1-9). Abban nincs ugyan gyilkosság, csak egyszerű, orcátlan csalás. Amikor ugyanis egy vagyonkezelőt sikkasztás gyanuja miatt állásvesztés fenyeget, sietve keresi fel a klienseket, akik gazdájának tartoz-nak. Rábeszéli őket, hogy hamisitsák meg kölcsönszerződéseiket a maguk javára. Ezzel kívánja a maga oldalára hangolni az adósokat, hogy abban az esetben, ha tényleg elveszíti az állását, azok nyúl-janak a hóna alá, akiknek ő most a csalásnál segített. Mi a közös nevezője a két példázatnak? Az az elkeseredésen és félelmen alapuló elszántság, amely a sáfár-adminisztrátort az okirathamisításra ösztökéli, a szőlőhegy bérlőit pedig akár még a gyilkosságra is rászedi. A hamis sáfár példázata után ugyanis Jézus így foglalja össze a példázat tanulságát, hogy bizony a gonoszságra vetemedők „böl-csebbek“ (raffináltabbat is mondhatott volna), mert bármilyen kockázatot felvállalnak, hogy céljukat elérjék. Nem úgy, mint a világosság fiai, azaz a tanítványai, akikben hiányolja az üdvösség nagy célja elérésének a töretlen, elszánt vágyát.

A mi példázatunkban is a legfeltűnőbb éppen ez a kemény rámenősség és makacsság, ahogy következetesen kergetik el, verik el sorra az őket elszámoltatni akaró ügynököket. És még akkor sem riadnak vissza, – sőt, ez egyenesen feldobja őket! – amikor megtudják, hogy maga az örökös jön, a tulajdonos egyetlen fia! Annak megölése, az előbb említett okokon kívül az is, hogy a régi jog szerint a földterület használójáé lesz a kérdéses ingatlan, amennyiben a tulajdonos meghal és nincs örököse! Tehát ha ők most megölik az örököst és meghatározott ideig benne „ülnek“ a birtokban, automatiku-san rájuk száll át a birtok joga. Csak ki kell ülniük ezt az időt...

Vannak bőségesen más magyarázati elképzelések is. A legkedveltebb és legismertebb volt mindig is az, amely szerint itt Jézus Istenről, a gazdáról és az ő szőlőskertjéről, Izráelről beszél. Ézsai-ás próféta szerint Isten a vezetőkre bízta a népet, a szőlőskertet, de pórul járt velük (Ézs 5,1-7). A szőlőskert elvadult és a várt termés elmaradt, távolról sem fizette vissza a rá fordított munkát és törődést. A gazda, tehát Isten hiába küldte a megbízottait, a prófétákat, mert azokat a bérlők sorra bántalmazták, s a végén még az ő egyszülöttét, Jézus Krisztust is eltették láb alól. Így értette ezt a példázatot már a korai kereszténység is, amelynek az evangélisták az evangéliumokat írták. Ez abból is látható, hogy a példázat úgy folytatódik, hogy a megdühödött birtokos erre föl „elpusztítja a bérlő-ket“, vagyis Izráel vallási vezetőit, és újaknak adja az árendát. Ezek pedig – mondják az első kereszté-nyek –, az ő vezetőik, felügyelőik és püspökeik. Ugyan ők már nem kelthetik életre a megölt örököst, azaz Jézus Krisztust. De Isten akaratának és tetszésének megfelelően ők „művelni“, azaz gondozni fogják a gazda szőlőskertjét, – értsd: gyülekezetét. Itt meg kell említenem, hogy ma, amikor más szemmel nézzük a zsidóságot és vallását, nagyon hamar megbélyegezhető ez a magyarázat antiszemi-tizmussal. Ezt én teljességgel indokolatlannak tartom, mert mai elképzeléseket és kategóriákat akar belepréselni az eredeti példázatba. Abba a példázatba, amit – jól jegyezzük meg! – a zsidó Jézus mondott el zsidó tanítványainak!

3.

Megkockáztathatjuk viszont a válaszadást most már arra, hogy miért mondotta el Jézus ezt a bizonyítottan hiteles példázatát! Három lépésben tegyünk rá kisérletet.

Az elsőben emeljük ki, hogy milyen fontos itt a b é r l e t képe. Anélkül, hogy most a gazdát azonnal Istennel, a kertet pedig a nép vezetőivel akarnánk azonosítani, tagadhatatlan, hogy Jézus szól valakiről, Aki mindent birtokol, minden az övé és ezt bérbeadja használatra és gondos kezelésre. S itt azonnal arra az újtestámentumi szemléletre gondolhatunk, miszerint a teremtő és fenntartó Isten kezé-ből vettünk mi is mindent. Az életünket, a szeretteinket, az értékeinket szellemiekben vagy anyagiak-ban, sőt még a föld kincseit is. Ha helyesen értékeljük azokat, akkor hamar rájövünk, hogy azok végső soron nem a mieink. Hiszen anyaszült csupaszon láttuk meg a napviláot és többé-kevésbé úgy is megyünk el innen. Semmiképpen nem vihetjük el magunkkal azt, amivel itt birtokként büszkélkedünk. Ha Pál apostol azt kérdezi egyszer a vagyonukkal hencegőktől: „Mid van, amit nem kaptál?“ (1Kor 4,7), – akkor csak a valós helyzetünkre világít rá. Minden az Istené, amit viszont ő nagyvonalúan ránk bízott. Bérbeadta nekünk, s ezzel majd el is kell tudni számolni. Mi tudjuk, vagy legalábbis érezzük, hogy még trükkök, kibúvók vagy akár engedetlenség árán sem tudunk elszámolni. Micsoda herdálást végzünk csak azokkal az ajándékainkkal, amelyek a legszűkebb életköreinkhez tartoznak! Arról nem is szólva, hogy hogyan kizsigereltük az Isten természeti ajándékait!

De az is eszembe jut, hogy van ennek a tulajdonosnak ö r ö k ö s e is. Aki egyszer így nyilat-kozott: „Mindent nekem adott át az én Atyám...“ (Mt 11,27). ő a törvényes örökös. Nem számolha-tunk azzal, hogy a vagyonba befészkeljük bérlőkként magunkat, azzal a hátsó gondolattal, hogy egyszer majd csak a miénk lesz végérvényesen minden, valamiféle „kiülési“ jog alapján. Mert ott az örökös, akit csak úgy lehet megkerülni és kijátszani, ha fellázadunk ellene és „kidobjuk a holttestét a kerítésen kívülre“.

A második lépésben érdemes arra is emlékeztetni, hogy Jézus egyszer, a dombtetőről rátekint-ve Jeruzsálemre, így siratta meg azt: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat és megköve-zed a hozzád küldötteket, hányszor akartam összegyűjteni a te fiaidat, miként a kotlós szárnya alá akarja összegyűjteni és te nem akartad...“ (Mt 23,37). Jézus itt sem mondott valami mendemondát. A történelemből két prófétáról is tudunk, akiket megköveztek, csak, mert kellemetlen volt az üzenetük. Sőt, amikor egyikük Egyiptomba menekült, menteni akarva a puszta életét, még onnan is visszalopták, csak, hogy odahaza végezhessenek vele (2 Krón 24,20kk. és Jer 26,20kk.). Ne legyenek illúzióink: mély hagyománya volt annak mindig is, hogy a kényelmetlen igazságot kimondókat így hallgattassák el. S ez nem csupán a „barbár ókorra“ vonatkozóan áll.

De ezzel már a harmadik lépéshez is elérkeztünk. Az evangéliumok a bizonysága annak, hogy amilyen mértékben nőtt Jézus igehirdetésének és tetteinek a sikere, ugyanolyan mértékben szaporodott az ellenségei tábora is. Nem volt ő olyan naív, hogy ne látta volna, hogy nem aratott osztatlan sikert. Látta tanítványai értetlenségét és ellenségei mindenre képes elszántságát. Tudta, hogy félre akarják tenni az útból. Akár gyilkosság árán is! Nyugodtan elmondhatjuk azért, hogy ezzel a példázatával – valószínűleg a nyilvános működése végefelé, esetleg röviddel nagypéntek előtt! – bizony a s a j á t s o r s á r ó l jövendölt.

Amikor nagypénteken keresztre feszítették, még a követői közé igazán nem sorolható római katona is azt vallotta megdöbbenten, hogy bizony ez az ember az Isten Fia volt! De ezzel már nem tehette meg-nem-történtté azt, ami kegyetlen valóság lett. S azóta is folyik ez az ádáz küzdelem az „örökös“ történelmünkből való kiiktatásáért. Csúffá akarnak bennünket is tenni, csak hogy kivessük őt mindörökre a „szőlőn kívülre“: ne játsszék semmi szerepet saját és világunk életének alakitásában!

Bennünket azonban utolsó szava inkább győz meg, mint a krisztus-üldözők durva gorombáskodása vagy misszionálni akaró szirénhangja. Hisszük, hogy üdvösségünkre minden ELVÉGEZTETETT! Mert az örökös él és igéretünk van tőle, hogy az ő örökségének mi is társai lehetünk.

Ez nagypéntek örvendetesen pozitív hozama. Ámen.


Tovább a következő prédikációhoz
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2008