Gémes István prédikációi
Jézus 12 csodája
4.

 

A vakonszületett meggyógyítása
(Jn 9,1-7)


Közvéleménykutatók kérdezték meg az embereket afelől, hogy – ha ez bekövetkeznék! – melyik az a fogyatékosság, amellyel legkevésbé szeretnének élni? Megdöbbentő volt az eredmény: legkevesebben tudnák elképzelni az életüket a látás, a szemek munkája nélkül. S hogy ennek elkerülésére vagy megszüntetésére még áldozatot is tudunk hozni, arról egy másik statisztikai adat tanúskodik: az itteni Christoffel Blindenmission az a segélyszervezet, amely az elmúlt években a legtöbb önkéntes adományt kapta. Ennek munkatársai szerte a világon száz- meg százezreknek adják vissza a látás képességét. – Valaki összeszámolta, hogy a Szentírás 866-szor szól szemekről és 1300-szor látásról! Az egyik ótestámentumi próféta még az üdvösség nagy napjáról sem tud anélkül szólni, hogy ott majd „megnyílnak még a vakok szemei...“ is. (Ézs 35,5) – S ne feledjük el, hogy magyar nyelvünk milyen finom ráérzéssel fejezi ki a látás ajándéka visszanyerését, amikor a visszakapott „szemevilágáról“ beszél. Egész világot – beleértve a világosságot is –, nyer ajándékba az, aki ajándékba kapja a látását.

1.

Nos, éppen egy vakon akadt meg a szeme Jézusnak Jeruzsálemben. Az evangéliumokból tudjuk, hogy a palesztinai világban nem voltak ritkák a koldusok, akik vakon, s legtöbbször némán álltak városkapukban, az utcaszögleteken vagy éppen a templom előtt, kérve a járókelők könyörületét. Márk evangélista még a nevét is tudja az egyiknek, akit Jerikóban gyógyított meg Jézus: Bartimeus a neve (ez Áprily Lajost még egy csodálatos versre is megihlette!) – Azért mondtam ezt most el ilyen hosszadalmasan, mert nem hiszem, hogy a Jézus útjába kerülő vak annyira feltűnő és ritka jelenség lett volna, hogy ne lehetett volna napirendre térni és egyszerűen elmenni mellette, különösebb megindultság nélkül. Azonban két körülmény mégis csak „esetté“ tette ezt a találkozást. Az egyik az volt, hogy előtte Jézus egy hosszas és viharos vitában olyan igényekkel lépett fel leskelődő ellenségeivel szemben, hogy azok dühükben „köveket ragadtak, hogy megkövezzék...“ (Jn 8,59). Jézusnak el kellett rejtőznie, hogy utána észrevétlen – talán valami hátsó bejáraton át? – meneküljön a dühük elől. Menti tehát a saját életét. S akkor Isten hirtelen éléállít valakit, akinek mentésre sokkal inkább szüksége van, mint neki. Ha igaza van azoknak, akik János evangéliumát a legnagyszerűbb drámák egyikeként értelmezik, akkor ennek a csodálatosan „megdöbbentő véletlennek“ ebben igen nagy szerepet kellene játszania. Jézusnak nincs miért féltenie az életét, hiszen Isten megigérte neki, hogy „én, az Úr elhívtalak...én fogom a kezedet. Megőrizlek...“ (Ézs 42,6) Nincs szükség az ebben az igéretben való kételkedésre. De ez az igéret itt nem ér véget, hanem így folytatódik: „Nyisd meg a vakok szemeit, hozd ki a börtönből a foglyokat, a fogházból a sötétben ülőket...“ Magyarul: ne magadon felejtsd a tekintetedet, lásd meg inkább az útszéli vakot.

A másik rendkívüli körülményt János azzal látszik érzékeltetni, hogy hangsúlyozza ennek az embernek a születésétől fogva való vakságát. A hangsúlynak rögtön eredménye is van: a tanítványok egyenesben vetik föl a kérdést: „ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?“ Hát nem cseng vissza ebben örök emberi kérdésünk?

Az egyik rabbiról azt tartja a hagyomány, hogy ha amputáltat, vakot vagy leprást látott, ezt szokta volt elmormolni: „Áldott legyen az igazság bírája!“ Vagyis, ha már egy rabbi az amputáltságban, a vakságban vagy a leprásságban Isten, az igazság ítélő bírája közreműködését látta, mennyivel inkább látott az akkori köznép szoros összefüggést a betegség és a bűnösség között?! Vagy ha már nem maga a beteg a közvetlen bűnös, azaz oka a saját bajának, akkor talán a szülei? Ilyen közszemlélet mellett a tanítványok tehát nem is kérdeznek valami rendkívülit. Ahogyan a mi társadalmainkban is csak nagyon vontatottan és nagy visszaesésekkel látszik megerősödni a látás, hogy betegre, fogyatékkal élőre ránézve, ne rögtön az a gyanakvó kérdés törjön föl belőlünk: mi rosszat csinálhatott is ez, hogy ilyen...? Itt a cannstatti parókiánkkal szemben évtizedeken át működött egy testi és szellemi fogyatékkal élő gyermekek intézete. Minden ádventi ünnepségüket itt tartották a mi gyülekezeti termünkben. Az igazgatóval való barátság és többszörös látogatás után igen sok megmagyarázhatatlan részletet ismerhettem meg ezeknek a családoknak a nehéz helyzetéről. És talán egy bölcsőskében-betlehemes játékban sem láttam olyan bensőséges szeretettel simogatni-ölelgetni a kisjézust, mint ilyenkor. Tanítókat ismertem meg, akik tudásuk, lelkesedésük legjavát dobták bele a – kívülállók szerinti – amúgy is „értelmetlen erőlködésbe“!

Egyébként itt látom én az alapvető különbséget a két testámentum szemlélete között is: az ótestámentumi ember, akárcsak Jób tette, a miért?, a hogyan? kérdéssel bíbelődik, a baj okára kíván inkább összpontositani. Az újtestámentumi ember ezzel szemben azt kérdezi, hogy a tényleges bajból hogy lehet kiszabadítani és boldoggá tenni embereket? Érdemes magunkat is megvizsgálnunk, hogy melyik szemlélethez állunk közelebb?

2.

Jézus nagyon határozottan, egy mondattal elvágja minden további spekuláció fonalát. „Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy megmutatkozzanak / nyilvánvalóvá legyenek rajta az Isten tettei“. De itt aztán igazán fölhorkanunk! Abban mutatkoznának meg Isten tettei, hogy valakit fogyatékkal küldött a világra? Micsoda elképesztő gondolat lenne ez? Kell az Istennek amolyan „munkaterület“, s ezért lesz valaki béna, vak vagy lerobbant és magatehetetlen, hogy ő azon dolgozhasson? Akkor nem sokkal megnyugtatóbb-e az, amit az örökléstan tanít, hogy tudniillik az öröklődési anyagunkban keletkezhetnek hibák, azaz mutációk, amelyek rendellenességeket okozhatnak?

Tényleg mondhatott Jézus ilyet? Ilyen Istent Jézus nem hirdethetett, ez ellen tiltakozik minden porcikánk! Az Ótestámentum tud az atyák vétkeinek a fiakban való megbüntetéséről, mi is a gének „ugrásairól“. De Jézus nem az okok kínos analízisében látja a feladatát. Még az ilyen nehéz helyzetben is Isten segítő szándékának általa való nyilvánvalóvá válását hirdeti ő. S az útjába kerülő vaknak szerencséje van. Jézus nem morfondírozik, nem spekulál okokról, eredőkről, hanem látja, hogy itt gyorsan cselekedni kell, „amíg nappal van“. Mert eljön a sötétség, az éjszaka, ami ezt lehetetlenné teszi. A sötétséget el kell kergetni, el kell oszlatni. S amikor hozzáteszi, hogy „amíg a világban vagyok, a világ világossága vagyok!“, – akkor itt már meg is teremti a kapcsolatot a világtalan koldus sötétsége és az önmaga világosító munkája között. Hogy mondta azt a próféta? „Nyisd meg szolgám, a vakok szemeit!“ S Jézus erre a megbízatásra érzi magát elhivatottnak. Rajta keresztül „lesznek nyilvánvalóvá“ az Isten közöttünk végzett tettei. Bárcsak ezt tette volna mindig is az ő népe és egyháza! Összeborzadtam a mainzi kirándulásunkon, ahol kedves vezetőnk csaknem dicsekedve mutatta a dómhoz épített két épületszárnyat. Az egyik a híres mainzi püspökök lelki, a másik a világi hatalmát volt hivatott minden halandónak az emlékezetébe vésni! Bizony sokszor merült bele az egyház is a világ bajai analízisébe és megrekedt a hatalom-megtartás szívós és makacs eltökéltségében. S hányszor kapjuk magunkat ma is azon, hogy nekünk elsősorban nem ítélő-mérlegelő funkciónk van ebben a világban. De elsőkként kell ott lennünk, (Marx minden gúnyolódásával szemben, aki kicsúfolta a keresztényeket, hogy bajok megelőzése helyett gyorsan vállalják a tűzoltó szerepét akkor, amikor már ég a ház) ahol a bajt enyhíteni, elhordozni, megszüntetni kell. A jelen szomorú tragédiájáról szólva (burmai forgószél!), most sem az a feladatunk, hogy klimaváltozást tárgyaló konferenciát hívjunk össze, s azt tartsuk legfőbb keresztény kötelességünknek. Hanem a katasztrófa-sújtotta országban örömmel látnánk az elsők között egyházaink segítő szolgálatának munkáját, hogy az érintettek a bajban is meggyőződhessenek afelől, hogy a katasztrófa is Isten segítségének megvalósulási helye lehet!

3.

Jézus gyógyításának a módjával viszont nem igen tudunk mit kezdeni! Földre köpött nyálát földdel/porral keveri össze, s az így nyert sarat rákeni a vak szemére. Mondanom sem kell, hogy mai fogalmaink szerint ez egyáltalán nem emlékeztet orvosi beavatkozásra. Inkább valami kuruzslásra vagy vajákosságra. Bár tudjuk, hogy az emberi nyálban, a többségi vìztartalom mellett, nagyon értékes anyagok – hadd ne kelljen most felsorolnom őket! – találhatók. S édesanyámra is gondolok, aki erről ugyan mit sem tudott, de emlékszem még az utasítására, ha valami a szemünkbe ment: nyálazd meg az újjadat fiam és kend rá a szemedre... Mert a nyálnak immunológiailag aktív, sőt fertőtlenítő hatása is van. Tudták ezt az ókorban is, ezért van a Jézus gyógyításaihoz hasonló tucatnyi történet a Biblián kívüli irodalomban is. Mindez viszont nem felel arra a kérdésünkre, hogy hogyan befolyásolhatja a nyál gyógyító/fertőtlenítő hatását a porral való összekeverése? – ez bizony újabb fejcsóválást idéz elő nálunk, mai hallgatóknál!

Néhány megfigyelés azonban megérdemli, hogy elgondolkozzunk még rajta. Mindenekelőtt az, hogy – mielőtt Jézus furcsa gyógyításából valami hókuszpókusz lehetne! – az evangélista hangsúlyozza, hogy nem a föld pora, amelyből a vak is vétetett, a gyógyító erő, hanem Jézus maga. Tőle jön a szabadító gyógyítás. – A másik az, hogy a vak ember érdekében Jézus túlteszi magát fontos tiltásokon is. Az akkor érvényes törvények szerint teljesen törvényellenesen cselekszik. Bármilyen keverést a 39 foglalkozás közé soroltak, amelyek munkának számítva, tiltottak voltak a sabbát napján. Jézus nem figyel azonban törvénytáblákra, előírásokra, tiltásokra, hanem önhatalmúan cselekszik. ő az, aki gyógyít! És a harmadik megfigyelés ezt csak megerősíti. Elküldi a vakon születetettet, hogy mosakodjék meg a Siloám tavában. János hozzáfűzi rögtön, hogy a tó neve egy tőből származik a héber nyelvben a követtel, küldöttel. Ezzel utal az evangélista arra, hogy a vak a fürdésnél sem találkozik mással, mint Vele, az Isten küldöttjével! Ott sem a víz gyógyít önmagában, hanem a mindenható Úr!

Végül ne higgyük, hogy Jézus ezzel a tettével óriási hatást ért volna el, s hogy dühöngő ellenségeit meggyőzte volna! A hosszú fejezet további menetében a meggyógyítottat, sőt szüleit is valósággal üldözőbe veszik és nehézzé teszik az életüket. Ahelyett, hogy boldogan és vidáman örülhetne a vak Isten most először meglátott szép világának, ostoba kereszttűzbe kerül. Nem elég, hogy ismételten el kell mondania, hogy hogyan is lett látóvá, de a gyógyítót és saját magát is szégyelnie és megtagadnia kellene!

Csak Jézus tudja, hogy az eddigi vak szeme megnyílása csak a testi gyógyulását jelentette. Vagyis a gyógyulásnak még csak a fele következett be. Csak amikor felfedi a meggyógyult előtt a maga kilétét, s magát az Emberfiaként jelenti ki, akkor borul le előtte a volt vak és boldogan vallja be, hogy hisz benne, a Gyógyítóban! Divat ma holisztikus, vagyis az egész embert átfogó, teljes gyógyításról beszélni. Mintha valami mozgásba jött volna ebben a tekintetben. Nem az annyira fontos gyógyeljárások tökéletesítése biztosítja a betegek teljes egészségét. Magam még emlékszem arra a furcsa idegorvosra, aki alig is akart beengedni a betegéhez, aki gyülekezetem tagja volt, mert szerinte a papot elég akkor hívni, ha már a páciens haldoklófélben van. Ma tudjuk, hogy orvosoknak és lelkipásztoroknak össze kell fogniok, hogy ne csak testileg rekuperált, de valójában nem teljesen meggyógyított emberek kerüljenek ki a kórházakból. Jézustól kell megtanulnunk, hogy akkor egészséges valaki igazán, ha az Istennel való kapcsolata is rendeződött. A vak hittel köszöni meg Isten megtapasztalt kegyelmét! S tudja, hogy őt legnagyobb bajában is bízvást hívhatja segítségül.

János evangélista ezt a gyógyítást nem nevezi jelnek, mint a kánai vagy kapernaumi csodatettet. Bennünk mégis megerősíti a hitet, hogy a mi bajainkban is elvégezheti Isten a teljes szabadulást. Legyen Neki hála érte. Ámen .
 


Tovább a következő prédikációhoz
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2008