Gémes István prédikációi
Jézus 12 példázata
3.

 

Só – mécses – hegyen épített város
(Mt 5,13-16)


Valószínűleg alig van még egy olyan szólásmondás, amelyet mai modern világunk teljesen megcáfolni látszik, mint az, hogy „jó bornak nem kell cégér”. Csak menjünk végig egy nagyváros üzleti utcáján, nézzünk bele a postaládánkba, lapozzunk fel akármilyen ujsá-got, kapcsoljuk be a rádiót vagy a televiziót, s rájövünk, hogy lehet, hogy nem kell, de van! Ordító fényreklámok, óriásbetűs és képes plakátok ugyanúgy szolgálják az árút, egy vállalko-zás vagy éppen az emberi test piacravitelét, akárcsak a cikkek csomagolása, használati utasí-tása vagy a nyaraló- és szórakozóhelyek önmagamutogatása. Egyszóval: ma semmi sem megy hírverés, propaganda, reklám nélkül. Egy magyarországi borászati szakember válaszolta nem-rég arra a kérdésre, hogy hogyan lehetne a kitűnő magyar borokat még jobban teríteni a nem-zetközi piacon? „Sokkal jobb propagandával!” Azaz: még a legjobb bornak is kell a cégér!

Mi azt állítjuk, hogy a kereszténységnek olyan értékes árúja van, az evangélium, amelyhez fogható nincs több a világon. De hogy állunk a reklámozásával? S mi lehetne a reklám és ki csinálná azt? S miért nem csináljuk? Ezekre próbálunk választ keresni Jézusnak a sóról, a fényről és a hegyi városról szóló képei alapján. Próbáljunk odafigyelni az üzenetére.

1.

A legmegdöbbentőbb ezekben a képekben az, hogy velük Jézus magukat a követőit jelöli meg. Ma azt mondanánk, hogy egy Krisztuskövető identitását legjobban az fejezi ki, ahogyan ő ízesítő sónak, világító fénynek és útmutató, tájékoztató városnak nevezhető. Jól figyeljük meg: Jézus nem valami megvalósíthatatlan kegyes óhajt fejez ki pl.ezzel, mintha felemelt mutatóujjal azt mondta volna: no hát bizony nektek, az én követőimnek, ilyennek vagy olyannak kellene lennetek! Szó se róla! Annál határozottabban jelenti ki viszont, hogy tanítványai egyszerűen azok, ami az ételnek a só, a sötétségben járók számára a homály-oszlató fény és eltévedteknek az irányító, iránytmutató, messziről látható hegyi város.

Vagyis – bevezetőnk képével élve – az ő követőjének soha nem szabad félvállról vennie küldetését, de megfutamodni előle sem, mert igenis, ő a cégér! A cégér, amely még a legjobb bornak is kell. Cégér, amelyet kiakasztanak a legfeltűnőbb helyre, hogy felhívja a figyelmet, nem önmagára, hanem az „árúra”, a Jézus Krisztus evangéliumának örömhírére. A református papköltőnek, Bódás Jánosnak van egy nagyon mélyértelmű verse az útjelző-tábláról. Ott áll évtizedeken át az útkereszteződésnél és mutatja fáradhatatlan kitartással, hogy az utas merre haladjon, ha céljához akar érni. Se jobbra, se balra, hanem az útjelző tábla útmutatását követve jut el biztosan oda.

Ma azt kérdezi tőlünk az Úr, hogy te meg én, az ő követői, nem kisebb szerepet kaptunk, mint hogy jó cégérei legyünk s hogy ez tudatosodott-e már bennünk? Pétertől nem kérdezte, hogy tudja-e, hogy ő halász, hanem egy eredménytelen nap után ráparancsolt, hogy vesse ki a hálóját. Utána pedig azt mondta neki, hogy ezentúl emberhalász lesz! Azt se kérdezte tőle, hogy akar-e kőszikla lenni. Hanem kijelentette, hogy ő az egyházát éppen olyan kősziklára kívánja fölépíteni, mint amilyen Simon Péter. Legyen emlékezetes számunkra ez a mai nap, amelyen agyunkba és szívünkbe vési Jézus, hogy milyen előkelő pozicióba helyezett bennünket. Az ő cégérei vagyunk ebben a világban. Az utcai reklám-plakátot levakarhatják vagy átragaszthatják, de azt a feladatot, szerepet, identitást amit a szent keresztségben kaptunk, az elveszíthetetlen jelleget kölcsönöz nekem és neked: soha nem szűnünk meg, életünk végéig sem, jó vagy rossz cégérek lenni. A jó bor, a kegyelem evangéliuma cégérei! Állhatatos és makacs kitartással, mint a kereszteződésre állított útjelző tábla!

2.

Hogy azonban Jézus nem valami fantomképet, légvárakat kergetett, azt ennek a három képnek már a megfogalmazása is mutatja. Nem elmélkedik arról, hogy a só ízesít, konzervál, tisztít. Arról sem, hogy milyen erősségű, mennyire hasznos a mécses, a lámpás. Arról pedig legkevésbé, hogy hasznossági szempontból érdemes-e hegyre építeni egy várost? Hanem rögtön arról szól, hogy a sót ki kell dobni vagy el kell taposni, hogy a lámpást eloltják, s hogy a hegyre épült város esetleg el is rejtőzhet, ha nem teljesíti a küldetését.

Jézus soha nem idealizálja el az ő követőit. Tudja, hogy igenis rászolgálhat a só arra, hogy kidobják/eltapossák, akár, mert beszennyeződött, akár, mert nála jobbat talált a háziasszony. A mécsest tényleg le is lehet borítani, s hogy a hegyre épített várossal el lehet feledtetni a tájékoztató funkcióját ...

Ha komolyan veszem Jézus szavait, akkor ez bizony eléggé kiábrándító. Mert világosan elmondja, hogy a keresztségem alkalmával kapott identitásomat, cégér voltomat az értelmetlenség is fenyegetheti. S bár egy zsidó rabbi azért gúnyolódott Jézus szaván, mert a só, mint ásvány, nem veszítheti el soha só-jellegét, de mégis előállhat olyan helyzet, amikor valamiképpen „megérett” a kidobásra vagy az eltaposásra! Jézus itt bizony nem állít ki a tanítványainak dicsérő diplomát a képességükről és sikerességükről, hanem inkább a veszélyeztetettségükre hívja fel a figyelmet. Nincs kizárva, hogy használhatatlanná, értelmetlenné válnak, mint a kidobott só, vagy a bár meggyújtott, de letakart mécses.

Az evangélium kétezeréves története bőséges példákat mutat fel a cégér-identitás komolyan vételére, mint ahogy a vele való visszaélésre is. Nincs itt most alkalom annak felsorolására, hogy milyen hosszú századok emberiségének adott ízt, konzerválta, megtisztította a hű keresztények által cégérként képviselt árú, az evangélium. Hogy milyen sötét korszakok sötétségébe világított bele, hogy lássanak az elvakultak, és adott tájékoztatást hitben, tudományban, a korszakok okozta útvesztőkben. De szót kell ejteni arról is, orcánk pirulásával, amikor megfeledkezett a kereszténység arról, hogy mekkora fontos a szerepe a cégérnek. Sőt arról is beszéljünk, amikor az evangélium szeretete hirdetése helyett maga keltett gyűlöletet, amikor a békességre törekvés helyett háborúkat indított vagy támogatott, amikor a szabadság helyett szívesen nyújtott segítséget az elnyomás, a szolgaság híveinek. Csődöt mondott ilyenkor a cégér, alkalmatlanná vált. Kontraszelekciót, ellentétes hatást váltott ki boszorkány- és eretneküldözéseivel, keresztes háborúival, erőszakos térítéseivel és világi hatalomra való törekvésével. Bizony, itt is alkalmazhatnánk a költő könyörgését: „Kufárok voltunk mindahányan (és nem jó cégérek!) ... s az évek szálltak, mint a percek, véred kihulló harmatával, irgalmazz nékünk, Jézus herceg!” (Villon)

3.

Ma egyre hangosabb a panasz, hogy a tömegközlési eszközökből, sajtóból, rádió- és televizió-adásokból hovatovább eltűnik a kereszténység. Nincs jele a médiákban. Meg lehet említeni még a rendszeresen közvetített istentiszteleteket, de – ma ezt így mondják – ma nem esemény a vallás és főleg nem a kereszténység. Hogy ez mennyire jogosult, azt itt most nem kívánom eldönteni. Egy azonban bizonyos, hogy beestünk világunk egyik sokat hangoztatott és igen modernnek hangzó állításának, hogy tudniillik a vallás magánügy. Még ha nem is adunk igazat a Humanista Világszövetség célkitűzésének, amely szerint modern társadalmunk képét meg kell tisztítani minden képtől, jeltől, szimbólumtól amely vallásra emlékeztet, – de köreinkben sem ildomos már vallási kérdésekkel előhozakodni. Ódivatú az, aki – ahogy azt eleink tették – saját énekeskönyvvel vagy netán Bibliával! megy az utcán a templomba. S – uram bocsá’! – nem áhítom vissza a klerikalizmust, de már a római katolikus papok sem járnak az utcán reverendában, nehogy feltűnjenek. Pedig a református evangelizáló Karácsony Sándor még úgy magyarázta múlt században ezt a mai igénket, hogy a benne foglalt kép – só, fény és város – közös jellegzetessége a láthatóság, a feltűnőség. „Világ, város, gyertya, lélekvilágolás egyformán látszik, megtetszik, ellátszik, idelátszik.”

S ezzel Jézus a nagy ellentétre is felhívja a figyelmet. Hiszen az ételen megérzik, akármilyen kis mennyiségű sót rakott bele a szakács. A legmélyebb éjszakai sötétséget is áttöri a pislákoló mécses. No és a hegytetőn álló várost lehetetlen észre nem venni. Mondjuk úgy: nagy az ízetlen, modern élet, óriási a sötétség nemcsak a fejekben, de az emberi lelkekben is. S a csipetnyi só ízt ad, a még oly apró fényforrás elűzi a sötétséget. Óriási a felháborodás, mert egy kelet-német politikus ki merte mondani, hogy az egyre szaporodó gyermekgyilkosságok egyenes összefüggésben állnak a volt DDR magzatelhajtási szabadsággal. Micsoda felzúdulás lett, hiszen igaza volt a politikusnak!

Az a benyomásom, hogy panaszkodunk a sötétségre, az íz(lés)telenségre, inkább, mint hogy láthatóvá tennénk azt, hogy érdemes foglalkozni azzal, amit jó cégérek módján képviselünk. Kettős okát látom ennek a viselkedésünknek. Az egyik az, hogy mi magunk nem vagyunk meggyőződve annak értékes voltáról, amit láthatóan képviselnünk kellene. S akkor már eleve rosszul áll a szénánk. Hiszen csak a „szív teljességéből szól a száj” (Mt 12,34). Csak azt tudom igazán kikürtölni, ami nekem előzőleg örömre gyújtotta a szívemet. Ezt bizony erőltetni nem lehet. Minden erőltetett „színlelést” azonnal megéreznek a körülöttünk élők. – Ma azért hadd hangozzék Jézus kérdése felénk úgy, hogy csak az anyakönyv szerint vagyunk-e keresztények? Mert ha igen, akkor Neki az a véleménye, hogy sztrájkolunk. Ti vagytok a föld sója, fénye, útmutató városa -, mondja Jézus, s az a rendeltetésetek, hogy ízt adjatok, fényt terjesszetek, útmutatók legyetek. És ha nem teszitek, akkor ez nem kevesebb, mint a szolgálat nyílt megtagadása.

Viselkedésünk másik oka az, hogy áron alul akarjuk adni a portékánkat. Érthetetlen módon nem az életünket igazítjuk hozzá az evangéliumhoz, hanem belőle addig faragunk le, amíg csak hozzá nem illik az életfolytatásunkhoz. Nem az evangélium tehát az életünk zsinórmértéke! Addig mesterkedünk, amíg a mi, társadalmilag már szentesített életformánkra, ráhúzzuk a hozzáillő részét az evangéliumnak. Így áruljuk el magunkat is, hogy tulajdonképpen olcsó portékát árulunk, s azon igyekszünk, hogy azt mindenki számára elfogadhatóvá tegyük.

Vagy talán megfeledkeztünk arról a bibliai szemléletről, miszerint Isten az örök életünkért nagy áldozatot hozott? Hogy az sokba került az Istennek? Liberális, Krisztusról szóló tanítást követelt egy kollega a lelkészi szakfolyóiratunkban nemrég. Azt ajánlotta, hogy Jézus kereszthalálát vegyük ugyan történetileg is igazolható, megtörtént ténynek, de az örök életet ne innen reméljük. Lehet azt olcsóbban is megszerezni – mondanám én! – mert csak meg kell tanulnunk Jézustól, hogy hogyan kell Istenhez imádkozni s akkor már Isten gyermekei vagyunk. Ez lenne az üdvösség.

Olcsó húsnak híg a leve – mondta volna erre az édesanyám. Mert ha csupán ennyi a kereszténység hozadéka, hogy úgy imádkozzunk, mint az ember Jézus – akkor ne csodálkozzunk, ha tömegével hagyják el egyházainkat az emberek. Mert többre vágynak és úgy érzik, ennél sokkal többet kapnak a legzavarosabb vallási irányzatoktól is.

4.

Jézusnak azonban egyáltalán nem áll szándékában a tanítványok lehurrogása vagy elkedvetlenítése. Ez különben is mindig rossz pedagógia. Sokkal inkább még rátesz egy lapáttal, amikor azt mondja, hogy az ő tanítványai a legfelső fokon szolgálhatnak jó cégérként, amikor ui. életvitelükkel Isten dicsőségét mozdítják elő ebben a világban. Olvastam egyszer egy ilyen meditációt: Krisztusnak nincsen keze, csak a te kezed, nincsen lába, csak a te lábad, szeme, csak a te szemed. – Magyarul: óriási nagy kitüntetés az, hogy kezünk minden munkájával, minden lépésünkkel, tekintetünkkel azért tehetünk, hogy Isten annyira megtépázott dicsősége újra visszaállítassék ebben az Istenre – látszólag – egyáltalán nem áhítozó világunkban.

S mivel ma – a bőjt kellős közepén – éppen Laetare=az örvendezés vasárnapja van, hadd kérjük Istent, hogy ne legyünk sztrájkoló, szolgálatmegtagadó, hanem örvendező szolgái az ő dicsőségének, hogy a körülöttünk élőket kíváncsivá tegyük örömünk okára. Amen.


Tovább a következő prédikációhoz
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2008