Gémes István prédikációi
Jézus 12 csodája
3.

 

Lázár feltámasztása
(Jn 11, 1-44)

A magam részéről három okból tartom szinte lehetetlennek Lázár feltámasztása története mai, hiteles magyarázatát. Az első mindig is foglalkoztatott és máig sincs igazán válaszom rá: hogyan lehet az, hogy ezt a megrázó, megdöbbentő történetet a többi evangélista egyetlen egy szóval sem említi? János lett volna az egyedüli, aki Jézusnak egy ilyen nagy horderejű tettéről tudomást szerzett volna? – A második nem kevésbé idegesítő: amennyiben az evangélista hűen írja le Lázár feltámasztásának a zsidó környezetre tett hatását, abból szinte csak arra lehet következtetni, mintha ellenségei pusztán e tette miatt határozták volna el Jézus elpusztítását. Az a zsidóság, amelynek Jób szenvedése és megpróbáltatása óta a feltámadáshit szorosan hozzátartozott a hitvilágához, éppen akkor gonoszkodott volna, amikor egy Messiás-jelölt még in naturam be is mutatta neki a feltámasztás lehetőségét? – A harmadik pedig egyenesen megdöbbentő: valaki, aki már negyedik napja ténylegesen halott és az enyészet már megkezdte rajta a munkáját, Jézus egyetlen szavára élőként jelenik meg a sírbarlang szájában. S a legfeltűnőbb az, hogy János evangélista ehhez a meghökkentő jelenséghez – amolyan nagyvonalú festőként – csak odaveti a vászonra a színeket, de egyetlen egy szóval sem fűz hozzá valamiféle döbbenetoldó magyarázatot. Emlékszem arra, amikor édesapám kiterítve feküdt a tiszta szobánkban. Olyan nagy reménykedéssel ültem a ravatala mellett órák hosszat, szilárdan remélve, hogy hátha egyszerre csak talán mégis kinyitja a szemét, megszólal, fölkel. Pedig akkor 26 éves voltam és kezdő segédlelkész, aki megtanulta már, hogy a halálunk visszafordíthatatlan tény, mert onnan nincs visszatérés...

Nem kell, kedves testvéreim, hogy most osszátok velem ezeket a felvetéseimet. De talán ezekkel a kisagyunkban jobban megértitek, ha azt mondom, hogy óvatosan és nagy megilletődéssel láthatunk csak neki e hihetetlen történetnek (amely János evangéliuma csúcsát jelenti) a kibontásához.

1.

Nem tartom lehetetlennek, hogy az első kereszténység éppen azért hitt kezdettől fogva Jézus feltámadásában, mert úgy látta, hogy az csak a végső pontot jelentette egy egész feltámasztási sor után. Márk evangélista tudósít arról, hogy Jézus egy Jairus nevű ember lányát támasztotta föl a halálból, miután a gyászházban kinevették, amikor azt állította, hogy „a gyermek nem halt meg, csak alszik“ (Mk 5,35-43). És feltámasztotta mégis! – Lukács szerint pedig Nain városában keltette életre egy özvegyasszony egyetlenjét, miután már halotti menetben a temető felé igyekeztek vele a halottvivők (Lk 7,11-17). Ezeknél az eseteknél a közvetlen szemtanúk ugyan lelkesedtek, meglepődtek vagy megrőkönyödtek, de hát amúgyis hittek a feltámadásban. Az ótestámentumi történetek is közszájon forogtak Illés és Elizeus próféták halotttámasztásairól (1Kir 17,17-22; 2Kir 4,18-37; 13,20-21) – Ugyancsak fontos tudni, hogy a közhit szerint minden betegség a halál állapotával volt egyenlő. S ha valaki kigyógyult betegségéből, azt vallották róla, hogy „feltámadt a halálból“. (Zsolt 16,10; 116,8; 118,17)

Leszögezhetjük tehát első felismerésként, hogy Jézustól el is várták a követői, hogy halottakat is feltámaszt. Egyszerűen azért, mert ezt saját programjaként hirdette meg a kapernaumi zsinagógában. Hát miért is kételkedtek volna Uruk szavában az első keresztények? Az első hittérítők éppen ezzel a feltámadás-hittel győztek meg zsidókat és nem-zsidókat. Elannyira, hogy Pál attól óvta az egyik gyülekezetét, nehogy félvállról vegye a feltámadást. Mert „ha Krisztus fel nem támadt, hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is,“ – írta Korintusba (1Kor 15,14). És minden tétovázás nélkül utalhatott azok sorára, akiknek a Feltámadott megjelent. S hogy ezt a keresztények milyen sziklaszilárdan képviselték a környezetük felé, annak mintapéldáját adta egy Quadratus nevű tanító. Elsőként írt egy, a kereszténységet védő iratot, s azt a második század huszas éveiben elküldte Hadriánus római császárnak. Biztatta őt, hogy őfelsége bízvást fordulhat a tanúkhoz, akik bizonyítani tudják a kereszténység igazát, tudniillik, hogy őket Jézus gyógyította meg vagy támasztotta életre.

Nem lehetett tehát abban sem semmi különös, ha Jézus Bethániában Lázár nevű barátját hívta vissza az életbe a négy nappal azelőtt bekövetkezett halálából!

Vagy mégis?


2.

Lázár feltámasztásának története, amelynek körülményei leírására János csaknem egy teljes fejezetet szentel, az írásmagyarázókat és bibliaolvasókat kezdettől fogva megizzasztotta. Hogy is kell ezt értenünk és értelmeznünk? Van-e ennek a mára is érvényes üzenete?

Máig is nagy teret szentelnek a magyarázók a feltámasztást megelőző eseményeknek: hogy Lázár két nővére hogyan üzeni meg Jézusnak a fivér megbetegedését; hogy Jézus mégsem megy el a segítségükre, azzal a megjegyzéssel, hogy „ez a betegség nem halálos“; majd később mégis elmegy, s hallania kell a szemrehányást, hogy „ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem“ – mondja neki egymás után a két nővér. Azután Jézus izgalmas beszélgetést folytat velük a feltámadásról, megindultan látja az összegyülekezett halottsiratókat, azoktól is szemrehányást kapva a „késése“ miatt. Mindezen sokat lehet elmeditálni. Elvégre az evangélista dramatikus elbeszélése valóságos irodalmi, esztétikai gyöngyszemnek számít. Telve van finom utalásokkal, nem várt fordulatokkal, szimbólikus cselekményekkel és jelzésértékű szóhasználattal.

Hogyan értsük hát ezt a félelmetesen gyönyörű történetet?

Sokan vannak ma is, akik azt gondolják, hogy ezt a történetet csupán l e l k i l e g szabad érteni. Hiszen a Szentírásban gyakran találjuk annak nyomát, hogy mi emberek a bűn állapotában élünk. A bűn pedig nem más, mint Istentől, az élet forrásától való elszakadás. A bűnös ember mindig is a halál állapotában van. De ha meghallja Jézus szavát: „Lázár gyere ki!“, – akkor kiszabadulhat ebből és új életre támad. Idézni lehetne itt azt az apostoli felhívást is, amelyet az Efezusi levélben olvashatunk: „Ébredj föl, aki alszol és támadj fel a halálból és felragyog néked a Krisztus“ (Ef 5,14). Itt is nyilván lelki halálról, ill. az abból való feltámadás lehetőségéről van szó. – Mindez helytálló és igaz. És sokak tapasztalatával is egyező. De kérdés, hogy a mi történetünket ezzel végső soron meg lehet-e magyarázni? János elbeszélésében nagyon nyomatékos a közlés, hogy Lázár már négy napja feküdt a sírban és Jézus éppen négy napot várt a Betániába való érkezéssel. Amikor pedig kíhívja a sírból Lázárt, akkor nem valami szellem, valami lelki lény jelenik meg, hanem a kezén-lábán megkötözött és letakart fejű testi ember, akit – Jézus parancsára – meg kell szabadítani a kötelékeitől.

Azt is érdemes megemlíteni, hogy Márta és Mária házában a megérkező Úr nagy sirató gyülekezetet talált együtt. Mivel szokás volt a hétnapos gyászidő betartása, s a hiedelem szerint a halál utáni első három napon térhetett volna vissza az elhúnyt lelke, ezért a gyászolók éppen a negyedik napon jelentek meg, hogy a vígasztalás vallásos kötelezettségének eleget tegyenek. Mintha csak éreztetni akarták volna, hogy itt már semmi másnak nincs helye, legfeljebb a gyászbeli vígasztalásnak. Itt győzött a halál! Végérvényesen. Végérvényesen?

A magyarázati kisérletek között meg lehet említeni az orvosi tapasztalatokra való utalást is. Vannak tetszhalottak, amikor egy beteg kómába esik, sőt beáll nála a klinikai halál, de orvosi eszközökkel ma is vissza tudják hozni az életbe. Sokszor csináltak már ebből nagy szenzációt a médiák, vagy a halál legyőzését propagálva, vagy az „odaátról“ visszahozottak „mennyei“ élményeit elemezve. Ám, hogy Lázár is csupán kómába esett volna, azt a mi tudósitásunkból nehezen lehetne kihallani. S hogy milyen rosszindulatúan is hozzá lehet nyúlni ehhez a történetünkhöz, arra jó példa egy 19. századi franciának a (később visszavont) tudósítása. Renan azt állította, hogy ez a betániai eset nem volt más, mint jól megtervezett és lejátszott színjáték, amelyet Jézus a három testvérrel ötölt volna ki....

Itt érkeztünk el a második felismerésünkhöz, hogy tudniillik ezzel a csodatörténettel kapcsolatban sem szabad elereszteni határtalan kiruccanásokra is képes fantáziánkat! Maradjunk annál, amit János evangélista ezzel a történettel üzenni akart.

3.

Igenis oka van annak, hogy Lázár feltámasztását olyan nagy „előtörténettel“ vezeti be János. Ha jól számolom, itt legalább 5-6 helyen lejátszódott eseménysorozatot mond el. Említi a három testvér lakóhelyét, azután a másutt tartózkodó Jézushoz való üzenetküldést. Jézus nem indul el rögvest, hanem – tanítványai aggályai ellenére –, még júdeai kitérőt is tesz. Csak ezután világosítja föl a tanítványait, hogy Lázár tényleg meghalt. Mielőtt pedig a temetés színhelyére menne, egy más helyen folytat beszélgetést életről-halálról, végül maga is elsírja magát és igen felindultan érkezik meg a házhoz, majd a sírkamrához. Hogy mit akart ezzel kifejezni János? Minden bizonnyal azt, hogy Jézus itt sem engedte, hogy bárki is előírja a „menetrendjét“, akárcsak Kánában.

Minden lépésével egyre közelebb került az Isten által számára kiszabott céljához. De az odavezető út minden egyes állomását kizárólag ő maga határozta meg. Ez az evangélista a Palesztina útjain poroszkáló csodatévő prédikátorban a személyesen jelenlevő Urat látta, aki elmondhatta magáról, hogy „én és az Atya egy vagyunk“. S ha visszatekintett evangéliuma első fejezetére, hát nem ott szólt arról, „aki által lett minden és nélküle semmi sem lett, ami létrejött“ (Ján 1,3)? Hogy lehetne ennek a Világúrnak valamit is előírni?

Attól sem kímél meg bennünket az evangélista, hogy tudatosodjék bennünk a gyakran keserű és fájdalmas valóság: az, hogy Isten igen sokszor teszi próbára a hitünket. Éppen úgy, ahogy azt Jézus Betániában is tette. Tanítványait csaknem a kétségbeesésbe kergette, elannyira, hogy Tamás adott végül is hangot annak a reménytelenségnek, amely elfogta őket. Ha ez a Lázár már úgyis meghalt, s ez a Mester mégsem siet a megmentésére, akkor itt semminek nincs többé értelme. „Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele!“ – ez a teljes reménytelenség kitörése! – De megpróbálta a két nővér hitét is. Nem esett be náluk ajtóstul azzal, hogy no, akkor most gyorsan életre keltem a halottatokat. S az is kérdés, hogy amikor maga is sírásra fakad, vajon nem a nővérek kishitűsége miatti bosszúság kergeti-e szemébe a könnyeket, vagy a barát elvesztése fölötti fájdalmas együttérzés? De milyen mellbevágó a kérdése, amikor világosan megmondja Mártának, hogy ő a feltámadás és az élet, és rákérdez egyenesen: „Hiszed-e ezt?“ Az elesettség, a gyász, a veszteség közepette robban be mindig is a megpróbáló, vizsgálódó kérdés felénk is: hiszed-e ezt? Hányszor teszi így próbára Isten a mi hitünket is! Éppen kisértések, gyász és veszteség kellős közepén. Nem akkor, amikor ragyog a nap felettünk, hanem amikor a legmélyebben vagyunk. Hiszed-e ezt? Gondoljunk csak saját csalódottságainkra, veszteségeinkre és bukásainkra! Hányszor rohant meg a kételkedés? És Isten mégsem lépett közbe. Várat magára. Megfigyeli, hogy kitartunk-e hűségesen a próbára tett hitben is. Van abban valami, hogy ez a történet mintha csak illusztrálná az apostoli üzenetet: „Boldog ember az, aki a kisértés idején kitart...“ (Jak 1,12) De milyen nehéz ezt elfogadni?! Ember legyen a talpán, aki meg nem hátrál és föl nem adja!

Tudnunk kell azért, hogy az ilyen megpróbáló kisértésben megedződött hit nélkül nem lehet „megérteni“ sem Lázár feltámasztását, sem Jézus húsvéti feltámadását, de még a saját feltámadásunkat sem. Itt idézhetjük az evangélista evangéliuma zárómondatát is: „Ezek azért irattak meg, hogy higyjétek: Jézus a Felkent, az Isten Fia és e hitben életetek legyen az ő nevében.“ (Jn 20,31) Mert Lázárt az keltette életre, akit később maga az Atya támasztott föl, s akitől igéretünk van, hogy mi is ott leszünk vele az örökkévalóságban. Jézus él, s bennünket is megtart életben. Ez a mi húsvéti reménységünk!

Töredékként maradt az utókorra Franz Schubertnek, a nagy zeneszerzőnek egy „Lázár“ című kompozíciója, amelynek ezt az alcímet adta: „vallásos dráma 3 felvonásban“. Az első felvonás Lázár borongó hangszínű, keserves búcsúzkodása két nővérétől. Egyébként Schubert Lázárja magabiztos, erős ember, aki a halállal is bátran szembenéz. Azonban a dráma itt megszakad és torzó marad. Talán csupán azért, mert időközben meghalt a mester és nem tudta befejezni? Vagy azért, mert nem tudott mit kezdeni azzal, hogy a bibliai történetben nem a bátor, haláltmegvető Lázáron van a hangsúly? Hanem az Élet Fejedelmén, a halál fölötti Úr Jézus Krisztuson?

Mert az evangélista félteérthetetlenül közli velünk, hogy Jézus feltámasztó munkája mégsem sorozatban történt. S az életünket továbbra is a halál határolja be. Lázár feltámasztása sem volt rutin-munka, hanem JEL. Annak jele, hogy ez is összefüggött Jézus halálával és feltámasztásával. És annak jele, hogy a halál – minden sikeres kisérletünk ellenére, amellyel legalább kitolni szeretnénk –, mégis megmarad legnagyobb ellenségünknek. De: „boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg“ (Jel 14,13). Azaz a feltámadás reménységében.

Ennek nagy, húsvéti himnusza Lázár feltámasztásának egyébként megfejthetetlen története. Ámen
 


Tovább a következő prédikációhoz
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2008