Gémes István prédikációi
Jézus 12 példázata
2.

 

A magvető
(Mk 4,3-9)


Korábban mindig idegenkedve olvastam Jézusnak ezt az egyik legismertebb példázatát. Az zavart benne, hogy milyen gondatlanul írja le itt a vetést. Fiatal koromban még magam is fogtam az eke szarvát, tudtam tehát, hogy aki így vet, az igen szűken arat is majd. Továbbá az is zavart, milyen felelőtlen könnyelműséggel szórja ez a parasztember a vetőmagot. Az én viharsarki hazámban rég felkopott volna az álla annak, aki ilyen gondatlanul bánik a drága vetőmaggal! El kellett mennem a múlt század hetvenes éveiben Izráelbe, hogy ne zavarjon többé a vetőmag mindenüvé szórása. Láthattam, hogy itt először szórják el a magot és csak utána szántanak. Az általam megszokott nagy, alföldi búzatáblák ott ismeretlenek. Legtöbbször gaz és kőfal kerítette keskeny sávokon póbálnak meg kenyérrevalót termelni a palesztinok. Óhatatlan volt tehát, hogy az akkor még kézzel szórt mag ne essen útszélre, kövek és tövisbokrok közé.

Időközben megtanultam tehát, hogy – ha már megütközni akarok – sokkal keményebb diókat kell feltörjek, ha igazán odafigyelek a példázat üzenetére. Ezt szeretném most elmondani.

1.

Csak Márk evangélistánál kezdődik így a példázat: „Halljátok!” A megfelelő görög kifejezést azonban inkább így kellene fordítani: „Figyeljetek ide!” Mert csak így érthető, hogy miért fejezi be Jézus a példázatot ezzel a mondattal: „Akinek van füle a hallásra, hallja!” S ha arra a három szempontra emlékeztek, amelyet komolyan kell venni, ha Jézus példázatait meg akarjuk érteni (amit multkor említettem), akkor ez a felszólítás fel kell tűnjön nekünk. Jézus nem mesét mond el, hanem valami nagyon fontosat akar közölni. Erre pedig fel kell figyelni, mert ez engem, mai hallgatót is érint. Ugyanakkor nem gyönyörködnöm kell a szép elbeszélésben, hanem együtt kell érezzek a vető ember minden tapasztalatával, örömével és bánatával. Ezért a figyelmeztető felhívás: figyeljetek! Kicsit felületesen úgy is mondhatnám: mert, ha most nem figyeltek, elmulasztotok valamit, ami esetleg soha vissza nem tér! S ha van fületek, meg is halljátok. Az első mondat ébresztgetés, a másik Jézus reményét fejezi ki, hogy nem falrahányt borsóként pereg le hallgatói lelkéről mindaz, amit ő közölni akar a javukra.

Az egyik ruhrvidéki templom bejárata előtt áll egy szobor, amelynek „A halló” (= der Hörende) a neve. Embert ábrázol, akinek feltűnően vékony testalkata, aránytalanul nagy feje és óriási füle van. Hosszú karjaival pedig két tenyerét a füleihez tartja, ami által mintegy az egész együttes túldimenzionált hangtölcsért ábrázol. Minden ízével-porcikájával kizárólag a hallásra, valaminek a meghallására összpontosít ez az ember. Elképzelem, hogy amikor előtte haladnak el a templomba belépni készülő istentisztelet-látogatók, milyen óriási felkiáltójel lehet számukra ez a szobor: ember, aki most belépsz az istentiszteletre, a füledre összpontosíts! Jó, hogy idehozott a lábad, idevezetett a szemed, ajtót nyit a kezed. De most összpontosíts a hallásra! Az istentiszteleten Istennek mondanivalója van számodra. Van füled, használd hát! Ne engedd, hogy az üzenet elmenjen a meglevő, de alvó füled mellett! Mert félő, hogy ha nem hallod meg az ő üzenetét, megkeményszik a szíved. Isten pedig nem szereti, ha alszik a fülünk, amikor ő szólít meg bennünket!

Nyomorúságunkra mutat rá ez a szobor. Vajon tudunk-e még tájékozódni a mai hangzavarban, amellyel a tömegközlési eszközök szakadatlanul bombáznak bennünket? Ki tudjuk-e szűrni az ő hangját? Ma újra meg kell tanulnunk, hogy éppen egy templom csendje, a benne folyó istentisztelet lehet az a biztos hely, ahol közvetlenül találkozhatunk Isten hangjával és figyelni próbálunk rá, mellőzve és kizárva a ránk zúduló, modern hangáradatot. Nehogy az ítéletkor kelljen meghallanunk a vádat: „...mert megkövéredett ennek a népnek a szíve és fülükkel nehezen hallottak ...” (Mt 13,15).

2.

Hogy mit kell ebből a példázatból meghallanunk, arról mindig is megoszlottak a vélemények. Sokszor gondolták azt, hogy Jézus itt a földről, a négyféle szántóföldről akart beszélni. Ha azonban jobban odafigyelünk, észrevesszük, hogy itt a talajnak önmagának ugyanolyan kevés szerepe van, mint a magvetőnek, akinek neve sincs, mint ahogy a talajfajtákat sem fejtegeti Jézus. Hanem a magról beszél, amelynek a befogadó passziv talajban kell életre kelnie. A talaj magától csak gazt, tövises bokrokat terem. Rá van utalva a belevetett magra, hogy kenyeret adhasson az éhezőnek. Talaj és mag egymásra vannak utalva, találkozniok kell. Egyiptomi piramisokban találtak régészek 6 ezer éve ott szunnyadó búzamagokat. Micsoda meddő élet, termés, gyümölcs, életet tápláló folytatás nélkül! Hiába őrizték meg tápanyagukat, nem mentek tönkre, csak éppen nem tömtek be éhes szájakat, nem telítettek meg korgó gyomrokat. Értelmetlen, elpazarolt volt az életük. De a meddő talaj is vészes sebességgel válik sivataggá vagy betontengerré, modern korunkban. Kutatók szerint évenként félmagyarországnyi termőföldet nyel el a sivatag, s ugyanannyit betonozunk be út- és városépítés céljára. Rablógazdálkodás, gondatlan felelőtlenség következtében szaporodik a meddő talaj. Abba már hiába is kerülne bele a mag, már nem tudná termékennyé tenni. Példázatunk tehát arról szól, hogy mag és talaj egymásra vannak utalva, ha éhezőket kell megelégítsenek. Márpedig minden vetésnek ez a célja.

A magról azonban Jézus egyéb szavaira kell gondolnom. Egyszer görög zarándokok akarták látni őt, ami egyáltalán nem lelkesítette fel. Kérésükre az ő megdicsőüléséről beszélt, mégpedig igen furcsa módon. Ezt mondta: „Bizony, bizony mondom néktek, ha a búzamag nem esik a földbe, egymaga marad, de ha meghal, sokszoros termést hoz” (Jn 12,24). Abból kell tehát kiindulnunk, hogy Jézus önmagát nevezte a mi világunkba elvetett magnak, amely nem marad meddő, de el kell pusztúlnia, ahogy az minden elvetett maggal történik.

Ma sem mondhatunk le arról, hogy Isten mintegy „elvetette”, belénk szórta el őt. Ezért nem adok sokat olyan, nemrég megjelent statisztikákra, amelyek az emberek vallásosságát vagy vallástalanságát kutatják. Mi, keresztények, nem tartozunk az ilyen vagy olyan vallásosságú emberek közé. Mi abból élünk, hogy Isten belehelyezte világunkba azt a Jézus Krisztust, aki önmaga feláldozásával adott és biztosított életet számunkra. S a példázatban maga Jézus kérdez meg bennünket afelől, hogy őt így hisszük-e? Mint elvetett, meghaló de feltámadó vetését Istennek? Hát nem önmagát nevezte egyszer az élet kenyerének? „Én vagyok az az élő kenyér, melyet én adok oda a világ életéért, az az én testem” (Jn 6,51). Azóta lehet összehasonlítani megnyomorított világunkat a legtermékenyebb palesztinai területtel, a Jezreel síksággal. A szó Jezréel azt jelenti, hogy az a hely, „ahová maga az Isten vetett”. Ez a mi világunk!

Ugye így most már egészen más szemmel olvashatjuk Jézusnak ezt a példázatát. Isten ezzel kimondta véleményét a mi nyomorult világunkról is: nem átkozza el, nem marasztalja el. Kijelenti, hogy igen fontos talaj, de abszolut meddő marad és elveszett, ha nem fogadja be a MAGOT, vagy gőgjében elutasítja azt. Adjunk ma hálát Istennek azokért, akik évszázadokon át, rendületlen kitartással hirdették meg, szórták Isten magját ebbe a világba.

Ma is ez a fenséges és nehéz feladatunk. Mert, aki csak egy kicsit akarja megjavítani a talajt, megtisztítva kövektől és tövisektől, vagy csak kicsit kultúráltabbá tenni a földet, de visszatartja tőle a magot, mit sem ér legbuzgóbb igyekezete sem! Ezt a veszélyt fedezte fel valaki nem régen nálunk is, amikor arról beszélt, hogy európai kereszténységünk vészesen a „Christuvergessenheit” nevű betegségben szenved. Elvétettük a feladatunkat? Beleszólunk politikába, kultúrversenytársak akarunk lenni, milliókat áldozunk omladozó templomépületeink megőrzésére, világjobbító, szépítő terveket támogatunk. De nem prédikáljuk tanácstalan embertársainknak az isteni, szent vetőmagot, Jézus Krisztust. Hogy élete legyen ennek a világnak és bővölködjék.

3.

Jézus ezt a példázatot élete vége felé mondhatta el. Benne – úgy sejtem – saját sorsáról is beszélt, mintegy visszatekintve munkájára és annak mérsékelt sikerére. Bizony volt hely, ahol legszívesebben eltaposták volna ellenségei, akár csak az útszélre hullott magot, vagy halálmadarakként károgtak fölötte irígyei. Már az élete is úgy indult, hogy nem volt számára hely, ahol lehajtsa a fejét! – Voltak, akik lelkesen fogadták, mint a tanítványai, de lelkesedésük hamar elpárolgott. Bizony vékonyka humuszrétegnek bizonyult az értetlen tanítványi csoport! De találkozott tövisekkel is, amit egyszer szóvá is tett emígyen: vajon tüskebokorról szednek-e szőlőt...? (Mt 7,16) S a végén éppen ezekből fonták fejére a koronát!

Jézusnak nem voltak önmagára nézve sem illúziói. Bevallja, hogy a magvetés háromnegyed része sikertelen volt. De a fennmaradó egynegyed gazdagon kárpótolta a veszteséget: harminc-, hatvan-, százszoros termést hozott. S amit az én paraszti szemem valamikor értelmetlen pazarlásnak ítélt, az az Isten jó munkamódszerének biznyult. Jézus itt élete közelgő, szomorú vége elé nézett. És mégsem siránkozott, nem tördelte tehetetlenül a kezét. Hanem biztatni, erősíteni, reményt kelteni akart.

Még pedig példázata mai hallgatói számára is. Amire bizony mai nagy ínségünkben óriási szükségünk van. Amikor üres, vagy éppen eladásra váró templomokat látunk, amikor alig merünk még egyáltalán életet adni jövendő generációknak, s amikor legszívesebben együtt jajgatunk, siratóasszonyok módján, azokkal, akik minél előbb temetőbe vinnék a kereszténység koporsóját! Hát nem volt 2000 év magvetése merő pazarlás?

Jézus mégis bő aratást helyez kilátásba. Az aratás pedig az ő nyelvén mindig is azt a legeslegutolsó elszámolást jelenti, amikor Isten a végső rovancsolást végzi el. És Jézus könyörög értünk, nehogy addigra elfogyjon az isteni jövőbe vetett hitünk.

Életemet erre a Krisztus-jövőre tettem fel. Mert meggyőződésem, hogy egyszer kigyógyulunk a „Christusvergessenheit” betegségéből.


 


Tovább a következő prédikációhoz
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2008