Gémes István prédikációi
Jézus 12 csodája
2.

 

A kapernaumi főember fiának meggyógyítása
(Jn 4,46-54)


Itt a cannstatti templomunk előtt nem is olyan régen létezik a Waiblingerstrasse alatti aluljáró. Megépítése előtt szinte hetenként történtek súlyos balesetek a kereszteződésen. Egy ilyen szerencsétlenséget megnéztünk az akkori konfirmandusaimmal. Utána a gyerekek azt a feladatot kapták, hogy mindegyik írjon „tudósítást“ a látottakról. Amikor pedig mindenki felolvasta a saját leírt szövegét, nem győztünk eleget csodálkozni: hiszen együtt láttuk ugyanazt a balesetet és mégis mennyire különbözőféleképpen írt róla minden szemlélő!

Mindezt azért mondtam el, mert az előbb felolvasott gyógyítási történetet is négy tudósításból ismerjük: feljegyezte Máté, Lukács és János evangélista, valamint a múlt században fölfedezett Tamás evangélium. Mind a négy egybehangzóan egy magasrangú ember fiának meggyógyításáról szól, – de mindegyik másképpen. Az evangélisták még hátrányosabb helyzetben is voltak az én konfirmandusaimhoz képest. ők valószínűleg még szemtanúi sem lehettek az eseménynek, hanem azt csak hallomás alapján közölhették.

Még egy további szempontra is fölhívom a figyelmet, amelyet Jézus csodái tárgyalásánál nem hagyhatunk figyelmen kívül. A Jézussal történt események és azok írásba foglalása közötti időben szájról-szájra jártak a történetek és nem volt mindegy, hogy melyik evangélista kitől hallotta azt, amit később írásba foglalt. Számunkra azért nagyon fontos ezt tudni, hogy bár más és más csatornán át, de mégis ugyanaz a történet került el hozzánk és hogy mindegyik ugyanazt a történést írta le. A forma mégoly különböző lehet is, a tartalmi megegyezés a döntő. S ebben megegyezik mind a négy forrásunk: Jézus meggyógyította egy magasrangú apa beteg gyermekét.

Még egy további megfigyelést is el kell mondanom. Amikor az evangéliumainkat írásba foglalták, még sokan élhettek a szemtanúk közül. Reklamálhattak volna tehát, ha az evangélisták valami valótlanságot közöltek volna: Ám ilyen reklamációkat eddig nem sikerült a történetkutatóknak fölfedezniök. Tehát ezeknek a csodáknak meg kellett történnie. Egyrészt, mert a próféták ezeket előre megjövendölték (pl. Ézs 29,18-20; 35,4-6: 61,1). Másrészt, mert maga Jézus is csodatevőként mutatkozott be. Amikor „elődje“, Keresztelő János már a börtönben ült, kételkedve küldte el tanítványait Jézushoz, hogy megkérdezzék: „te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?“ Jézus nem magyarázkodott, csak azt mondta a követeknek, hogy nézzenek körül és tudósítsák mesterüket, hogy: „vakok látnak, bénák járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak támadnak föl és szegényeknek hirdettetik az evangélium“. – És hozzátette nyomatékkal: „és boldog, aki nem botránkozik meg bennem.!“ (Mt 11,1-6). Azaz Jézus magát is olyannak látta/tudta, akinek prédikáló tevékenységéhez a gyógyítás, megtisztítás, feltámasztás is szervesen hozzátartozik. Tehát csodatevő. Az evangéliumok több tucatnyi ilyen története mutatja, hogy ezekről a csodákról nem csupán beszélt, hanem ténylegesen végre is hajtotta őket. Még zsidó ellenfelei sem vonták kétségbe ezeket a tetteit, legfeljebb úgy értelmezték őket, hogy azokat az ördöggel való cimborálással valósította meg. De a tetteket, magukat, soha nem vonták kétségbe. A keresztények első gúnyolója, a görög Kelzosz, aki gúnyt űzött Jézusból, amikor a keresztre szamárfejet rajzolt, még ő sem kételkedett egy pillanatra sem Jézus csodatévő erejében.

1.

Ha most már magát a csodatörténetet vesszük közelebbről szemügyre, akkor két vonása feltétlenül megérdemli a figyelmünket.

Az első a kiélezett ellentét nyomatékos kiemelése. Képzeljük el a képet magunk elé! Ott áll a külső megjelenésében valószínűleg szegényes, jelentéktelennek tűnő vándorprédikátor, Jézus. S most hozzá jön egy rangos, minden bizonnyal igen fontos pozíciót betöltő, parancsoláshoz és nem kunyeráláshoz szokott hivatalnok Heródes Antipás udvarából. Nagy baja űzte őt ide a körülbelül 30 kilométerre fekvő Kapernaumból, a tóparti síkságról a hegyek közötti Kánába: halálán a fia. S ahogy odaért, a hatalom emberéből egyszerre könyörgő, majd csak hogy nem kéregető koldus lett, amit láthatóan nem is röstell, hiszen nagy tétről van szó. S most itt állnak egymással szemben: az előkelőség, a gazdagság és a hatalom a legnagyobb válságban. Ez az egyik oldal. A másikon ott az ácsfi, a valószínűleg teljesen vagyontalan Názáreti, aki viszont a gyógyítás teljhatalmával rendelkezik.

Csoda-e, ha egyik legelső magyarázója, Pál apostol, Rá való tekintettel intette egyik problémás gyülekezetének viszálykodó tagjait, hogy „azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek és a semmiket, hogy semmikké tegye a valakiket...“ (1Kor 1,28). S ha más nem is, de ez a jelenet elég kellett volna legyen ahhoz, hogy a kereszténység mindig is tudja, melyik oldalon a helye. Pedig történelme folyamán hányszor esett a biztonságkeresés, a tekintély hatalma keresésének áldozatául! Ahelyett, hogy a szegénységében a szegényekkel osztozó Jézus oldalára állt volna, aki különben az Isten országa elnyerésének feltételéül is a szegénységet jelölte meg, bizony gyakran bizonytalankodott. S amikor jeges ellenszéllel kell szembenéznünk nekünk, keresztényeknek, alig is tudjuk lemosni magunkról a gyanút, hogy mindig is a hatalmon levőkkel fújtunk egy követ! Jó, ha ennek mai következményein is elgondolkozunk!

Ezt a nagy ellentétet még csak fokozza az, hogy ez az előkelő látogató a kérésével éppen Jézushoz fordul. Ha zsidó volt (ami valószínű), akkor – a jól kialakult gyakorlat szerint – egy rabbihoz kellett volna fordulnia. Ha nem volt zsidó, akkor bízvást fordulhatott volna akármely „csodadoktorhoz“, akikkel tele volt az akkori világ. Ne feledjük el, hogy abban az időben szó sem volt mai értelemben vett kórházakról. Messze földre elterjedt hát a híre a javaslóknak, kuruzslóknak és egyéb csodadoktoroknak, akikhez tódultak a betegek. Vajon a kapernaumi főember is ilyent látott volna Jézusban? Máté egyik megjegyzése ennek úgy látszik, erősen ellentmond: amikor Jézus látta a hozzá sereglő embersereget, akkor „megszánta őket, mert meggyötörtek és nyúzottak voltak, mint a juhok pásztor nélkül.“ (Mt 9,36) Nem osztom azt a modernkori nézetet, miszerint Jézusban a kortársak valamilyen Egyiptomban bűbájosságot kitanult varázslót láttak volna (amivel a Talmud is vádolta már őt). De személyiségének olyan nagy hatása lehetett az emberekre, hogy szinte mágnesként vonzotta magához a segítségkeresőket. Isten képviselője volt ő ebben a betegséggel, békétlenséggel, halállal és szenvedésekkel telt világunkban. Mert Isten jót akar ennek a világnak.

2.

A másik feltűnő vonás ebben a történetben az, ahogy a kolduló apa – inkább kétségbeesés-szülte tisztelettel, mint háziúri előkelő gesztussal – meghívja Jézust kapernaumi házában haldokló fiához, s hogy Jézus erre nem is reagál. Az evangéliumokból azt a Jézust ismertük meg, aki nem nézte a meghívó személyét, rangját vagy vagyonosságát és szívesen látogatott vagy hívott meg „bűnösöket“, – ahogy akkoriban a kirekesztetteket nevezték. Meg akarta volna alázni ezt a már különben is megviselt apát? Gúnyt kívánt űzni a hatalmasokból? – Azt gondolom, másról van itt szó. Igaz, gondolhatunk arra, hogy Jézusnak nem jó tapasztalatai fűződtek Kapernaum városához. Milyen erős szemrehányással illette, amikor így sóhajtott fel egyszer: „Te is Kapernaum, akit az égig magasztaltak, a pokolig fogsz megaláztatni. Mert, ha Szodomában történtek volna a csodák, amelyek benned történtek, megmaradt volna a mai napig.“ (Mt 11,23) Félt volna lemenni Jézus a városba, nehogy vállakozása kudarcba fulladjon? Azt hiszem, hogy ez nem lenne több a történetbe való belemagyarázásnál! Amit viszont nem kell belemagyaráznunk, az kettős. Az apának – talán először életében – meg kell tapasztalnia, hogy olyan ÚR előtt áll, akit nem lehet ide- vagy odakommandírozni. ő itt is az a szuverén ÚR, akivel már a kánai mennyegzőn is találkoztunk. Ott anyját utasította rendre, itt pedig a főembernek veti szemére, hogy „ha nem láttok jeleket és csodákat, nem hisztek.“ Vannak magyarázók, akik ezt a mondatot egyszerű ténymegállapításnak tekintik, pedig több ez annál. Mert Jézus kortársai mind valóságos megszállottjai a csodavárásnak. S ez nem egyszer okozott gondot Jézusnak is, mert tőle is sokszor – még önigazolásként is! – csodákat és jeleket vártak el. Ki is fakadt egyszer, hogy „ez a gonosz és parázna nemzetség jelt követel, de nem adatik néki más jel, csak a Jónás próféta jele. Mert ahogy Jónás három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az emberfia is három nap és három éjjel a föld gyomrában.“ (Mt 12,40) Bizony ő maga itt a jel, az egyetlen, a halálba induló és harmadnapra feltámadó jele Isten szeretetének és könyörületének.

Így állít bennünket, mai követőit is a nehéz kérdés elé: hogy is állunk mi a hitünkkel? Ezt a Jézust hisszük-e és az örök élet zálogának tarjuk-e azt, amit ő mond? Vagy pedig legszívesebben kiprovokálnánk az Istentől előbb valami kézzelfogható jelt, amely már eleve bizonyítaná is azt, amit hiszünk? Hogyne lett volna szemrehányás Jézus reakciója, mint egy fajta válasz a beteg fiú apja meghívására? Történetünk szinte már elővételezi azt a jelenetet, amikor a Feltámadott megjelenik a kételkedő Tamásnak, s megengedi neki, hogy megérintse sebhelyeit, hogy végre higyje is, hogy ő él. De hogy igazítja helyére a dolgokat, amikor Tamásnak ezt a mondatot is meg kell hallania: „Mivel látsz engem, hiszel, de boldogok, akik n e m látnak é s hisznek.!“ (Jn 20,29)

Ez ma is a nekünk szegezett kérdés: hisszük-e azt, amit Jézus mond és tesz vagy megvakarjuk inkább a fejünk búbját és örülnénk, ha tulajdonképpen hinnünk sem kellene, mert Istennek valamiféle csodatétele jobban meggyőzne bennünket?... Itt tetőzik a mi történetünk is. Megalapozzák-e a csodák a hitet, vagy akkor történnek csodák, ha hiszünk? Ne menjen el közülünk senki innen úgy haza, hogy ezt a nyugtalanító kérdést ne vinné magával! Döntse el magában, hogy „felemásan“ hisz-e (ahogy azt Reményik mondta), vagyis elvárja Istentől, hogy előbb ő bizonyítson, s majd válaszként hisz benne? Vagy pedig hisz Jézus szavának, aki maga az Isten szava. S itt szabad még könyörögni is: „Hiszek, Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek.“ (Mk 6,24)

S akkor itt hirtelen nagyot változik a kontraszt-kép! Mert míg eddig kunyeráló koldusnak láttuk a kapernaumi tisztviselőt, egyszerre követendő, irígylésre méltó példaképünkké válik. Mert az ember HITT a szónak, írja a tudósító evangélista, és visszaindult a harminc kilométerre fekvő otthonába. Minden ellenvetés, kételkedés és garancia-követelés nélkül. Bele tudjuk képzelni magunkat az ő helyzetébe? Ahogy fogynak a kilométerek és ereszkedik le a hegyről, bizonyosság és kétely között haladva? Vajon fölvetődik-e benne a kérdés, hogy ez a csodadoktor nem csupán azért igért neki valami fontosat, hogy egy terhes koldust lerázzon magáról? Vajon biztathatta-e önmagát, hogy majdcsak beválik Jézusnak ez a már magában is gyógyítóan hangzó mondata: A te fiad él!? János evangélista nem pszichologizál. Szinte szárazon tudósít a szembejövő szolgákról, akik közlik a bizonyosságot jelentő, boldog hírt: a halállal küszködő gyermek él! Úgy és attól kezdve, ahogy és amikor a Názáreti ezt bejelentette!

3.

S hogy mi itt a csoda? Arra igen nehéz felelni. A magyarázatok története a bizonyság, hogy igen tarka csokrot lehetne összekötni a vélt értelmezésekből. Van, aki úgy gondolta, hogy ez a jelenet csak ábrázolása a pubertáló gyermek „meggyógyulásának“, azaz arra való rádöbbenésének, hogy most már nem csak a vére, a teste szavára kell hallgatnia, mert lelke is van az embernek. – Más szívesen vette elő egy zsidó esetét, aki szintén, mint Jézus, Galileából származott és ugyanolyan „távgyógyításokat“ végzett, mint történetünkben Jézus. őt is egy beteg gyerek végett keresi föl egy küldöttség, s a beteg, ott is, órára akkor gyógyul meg, amikor Chanina ben Dósza ezt meghatározta. Ez a csodadoktor Jézus után élt és működött, s feltételezhető, hogy a Talmud talán éppen Jézus „ellenlábasaként“ akarta őt bemutatni.

Annál inkább elgondolkodtatók azonban azok a múlt században megtörtént és feljegyzett esetek, amelyeket az orvostörténet „pszichoszomatikus megbetegedés és spontán gyógyulás“ címén tart számon. A freiburgi egyetemen, ahol a világon először kapott tanszéket a parapszichológia, igen érdekes feleleteket találtak a kérdés lehető megfejtésére. Bender professzornak egyik jelentéséből azonban csak azt szeretném kiemelni, amikor elmondja, hogy az ilyen gyógyítás elengedhetetlen feltétele, hogy a beteg és a gyógyító között nagyon erős érzelmi kapcsolatnak kell létrejönnie, amelyből minden kétséget kizáróan ki kell derülnie a szándéknak, hogy a gyógyító tényleg segíteni akar. Nos, János evangéliuma ismeretében mondhatjuk, hogy Kánában is ez volt a helyzet. Jézusnak megesett a szíve a betegen. S ez az ő irgalmas szeretete tett csodát. Nem is tehetett mást, minthogy meggyógyította a szenvedőt, aki „spontán“ meggyógyult, – mondanák Freiburgban.

Mi ezt azonban bibliai nyelven isteni csodának, kegyelme jelének nevezzük. Legyen Neki hála érte. Ámen.
 


Tovább a következő prédikációhoz
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2008