Gémes István prédikációi
Jézus 12 példázata
12.A

 

12. A kovász (Lk 13, 20-21)


Örökké megmaradó, eleven emlék édesanyám kenyérsütése. Amikor a kenyeret barnára pirultan kivette a kemencéből, annak már a látására is összefutott a nyál a szánkban. De a nagy csoda távolról sem ez volt. Hanem ahogy előző este kis kovászt tett egy teknőnyi lisztbe és az másnap reggelre hatalmas tésztatömeggé duzzadt, ez volt az igazi csoda. Gyerekként nem ment soha a fejembe, hogy ez hogyan történhetett? Honnan vette ez a kis kovász az erőt, hogy mialatt mi békésen aludtunk, ő dolgozott és valóságos csodát művelt? Kenyér lett abból, tápláló, foszlós kenyér, ami azelőtt hófehér liszt volt. Talán Pál apostolnak is ehhez hasonló élményei lehettek, mert Korinthusba írott levelében mély meggyőződéssel kérdezi erkölcsükben labilis híveit: „Hát nem tudjátok, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti?” (1Kor 5,6)

De vajon Jézus mit akart mondani ezzel az összesen egy mondatból álló példázatával? És mi lehet az üzenete nekünk így, karácsony küszöbén?

1.

Amilyen szép és jó emlékeket ébreszt ez a kis példázat, annyira megdöbbentő, ha jobban belegondolunk. Jézusról tudjuk, hogy Isten országát helyezte az igehirdetése legközepébe. Erről prédikált a hegyen, erre vonatkoznak még ótestámentumi utalásai és idézetei, no és mindenekelőtt erről szól összes példázata is. „Hasonló a mennyek (az Isten) országa ...” így kezdte legtöbbször. S utána soha nem valami mélyenszántó elméletek vagy gondolatok következnek, hanem közismert képek. Képek a magvetőről, a mustármagról, a jó pásztorról, a tengerbe vetett hálóról, a búzáról és konkolyról, gyöngyről, szántóföldbe rejtett kincsről, no és itt a kovászról.

Nem csoda, hogy hallgatói azonnal megértették a mondanivalóját, hiszen azok a tárgyak vagy személyek, amelyeket Jézus is emlegetett, vették körül egész életüket. És ez éppen a megdöbbentő az egészben, hogy amikor az Úr Isten uralmának közöttünk való megvalósulásáról, tehát az Isten országáról szólt, akkor azt belehelyezte a mi mindennapi, szürke világunkba. Hányszor gondolták már emberek, hogy az Isten országa valami eszmei, szellemi, valahol a légben és a fantáziánkban létező igazság csupán, amit szeánszokon, alkimista műhelyekben, magasröptű tanulmányokban találunk. Erről szó sincs Jézusnál, ellenben arról igen, hogy ezt a magas, szellemi valóságot ő ide közénk akarja hozni, ide, a mi mindennapjainkba. Ezért is javasolta valaki, hogy Jézus példázatait nem azzal kellene kezdeni, hogy „hasonló a mennyek, Isten országa ...”, hanem így: úgy van ez az Isten országával, mint amikor kimegy a parasztember vetni ... vagy: mint amikor a háziasszony kovászt kever a lisztbe ... vagyis: az Isten országa nem valami ünnepélyes, rendkívüli alkalom, hanem az életünk szerves része, ahogy a magvetés, a háló kivetése vagy a kovász lisztbekeverése az. S ha nem is szeretem azt a sokszor hallott, kedvenc vallásos mondatot, hogy mi „építjük az Isten országát” – hiszen azt Isten építi – de hogy közöttünk építi, az felel meg Jézus mondanivalójának. Isten építi országát, amikor vígasztaljuk, bátorítjuk és segítjük egymást, amikor irgalmas szívtől indíttatva teszünk önzetlenül valamit, amikor mindent megteszünk a békéért, amikor rászorulókat segítünk, tanácstalanokat igazítunk a helyes útra, amikor gyermekeinket az Isten félelmére és embertársaik tiszteletére tanítjuk, vagy amikor megszorítjuk a kezét egy betegnek vagy a halál mezsgyéjére került embertársunknak.

Isten építi az ő országát közöttünk az epileptikusok Bethel-jében, az őserdőben fáradhatatlanul dolgozó misszionárius kunyhójában, egy evangéliumot hirdető rádióadásban csakúgy, mint amikor otthont teremtünk egymásnak, amikor felvállaljuk egymást, szeretetet nyújtunk és elfogadjuk mások szeretetét és rábízzuk egész életünket a rólunk nagyvonalúan gondoskodó Istenre, Jézus Kriszus mennyei Atyjára.

Ha tehát naponként kérjük Istent, hogy „jőjjön el a te országod” – akkor nem valami földön- vagy halálon túli ideális állapot majdani eljöveteléért könyörgünk. Hanem azért, amely itt van, itt lehet közöttünk, akár a szántóvetés, a halászat, a magvetés vagy éppen az olyan fontos kenyérsütés.

Én csak azt remélem ennél a példázatnál, hogy sokunknak volt már olyan élménye, amikor legszíveseben azt kiáltotta volna: de jó ez, hiszen ez az Isten országa közöttünk...?! Nem kell valami rendkívüli csodára áhítoznunk. Ezt már maga Jézus sem engedte meg, amikor tanítványait így igazította rendre: „Az Isten országa nem úgy jön el, hogy az ember jelekből következtethetne rá ... az Isten országa közöttetek van...” (Lk 17, 20.21). Csak fel kell fedezni és rá kell csodálkozni.

2.

S ha Jézus az eddigiekkel megdöbbentette a hallgatóit, akkor még ezt is fokozta két fontos ponton.

Az egyik a példázatban megadott liszt mennyisége. Magyar fordításaink mércének vagy vékának adják vissza az eredetiben szereplő „száta” arám szót. Pedig az egészen pontos űrmértéket, vagyis 13 litert jelent. Ha tehát a példázatunk dagasztó asszonya ennek háromszorosába keveri a kovászt, akkor másnap egy egész pékséget elláthat a kb. 50 kiló kenyérrel, mert ebből a mennyiségből 100-140 ember is bőségesen jóllakhat. Nem egészen világos viszont, hogy Jézus csupán megdöbbenteni akarta hallgatóit? Hiszen nincs olyan háziasszony, aki ekkora tömeget tudna kenyérré dagasztani. Régi írásmagyarázók is csak találgatnak. Szent Ágoston szerint a kovász a Krisztus evangéliuma, amely az egész világot „megkeleszti”. Luther inkább azt hangsúlyozta, hogy ha hitben Krisztussal és egymással egyek lettünk, akkor ebből a nagy tömegből mostmár soha többé nem lehet kivenni a kovászt. „Főzhetnek, süthetnek, elégethetnek, de a bennünk levő kovász már megtette kelesztő munkáját.” – Kálvin szerint az óriási ellentét a kis kovász és a nagy liszttömeg között vigasztalás kell legyen számunkra: a kis kovász nemcsak, hogy nem tűnik el a nagy tömegben, de még meg is keleszti azt. Isten is kicsiben kezd – de abból mégis az ő nagy hatalmára lehet következtetni.

Magam azt gondolom, hogy mivel Jézus itt az Isten országáról beszélt – mind a nagy ellentéttel, mind a liszt nagy tömegével egyszerűen annak minden képzeletet felülmúló és meghaladó ajándékáról kívánta meggyőzni a hallgatóit. Bár az Isten országával úgy van, mint a vetéssel, halásszással, kenyérsütéssel, mégsem banalitásról van itt szó. Hiszen Isten országa Isten korlátlan uralmát jelenti: az életünkben. Ez tiszteletet és alázatot követel tőlünk.

De az is lehet, hogy Jézus itt figyelmeztetni is akarta tanítványait. Ha azt gondolják, hogy az Isten országát magukba kell zárni, nehogy elvesszen, akkor ez végzetes tévedés. Ennek az Istenországának terjednie kell, mert ha ezt nem teszi, olyan lesz, mint a kovász, amelyet nem kevertek be a lisztbe. Meddő marad és elpusztul.

Mintha csak a mi rémes torzképünket látnám ebben. Hát nem a mi generációink „fedezték fel” azt a lehetetlenséget, hogy a jövendő nemzedékeknek nem kell továbbadnunk az Isten országa jóhírét? Olyan világméretű immár ez a szabotázsunk, hogy lassan kiürülnek a templomaink, mert fiaink-lányaink gurukban vagy ezoterikus praktikákban bíznak inkább, mint a kezünkben tartott kovászban. Csak azt a liszttömeggel kellett volna elegyíteni, amit mi elszabotáltunk!

A példázat-kiváltotta döbbenet másik módja nem igen örvendeztette meg Jézus zsidó hallgatóit. ők a kovászt ugyanis egyáltalán rossznak, negativnak tartották. Páska ünnepe körül csak maceszt, tehát kovásztalan kenyeret volt szabad a házban tartani. A törvény megtiltotta, hogy áldozat bemutatásához kovászos kenyeret tegyenek (2Móz 23,18; 3Móz 2,11). Rabbik tanítása szerint a kovász elváltoztatja a másik anyag, azaz a liszt eredeti lényét, vagyis elront valamit. Így változtatja és rombolja le az emberben levő isteni jót a gonosz élvezethajszolás, az érzékiség vagy a beképzeltség. Pál apostol is az előbb már idézett hivatkozásában a korinthusi áldatlan állapotra, negativan alkalmazta a kovászt. Valaki a keresztény gyülekezetből a mostohaanyjával élt és, úgylátszik, a gyülekezet az ügy fölött napirendre tért. Pál nem moralista, aki erkölcsi prédikációt tartott volna emiatt, de szem előtt tartotta a gyülekezet egységét és tisztaságát. Attól félt, hogy ha ezt az esetet eltűrik a tagok, a következő eset még rosszabb lehet. Ne húnyjanak hát szemet, mert ez az eset kovásszá lehet. „Takarítsátok ki a régi kovászt” – írja – mielőtt az az egész gyülekezetet átjárná és megrontaná!” – Valószínű hát, hogy Jézus a kovász-történettel megbotránkoztatta a hallgatóit. Ahogy a döntésre képtelen tanítványait „sokkolta” a hamis sáfárral vagy az imádkozásban ellankadtakat a bíró idegeire menő özvegyasszony makacs kitartásával. Vajon megráz, „sokkol”-e bennüket is, mai követőit?

3.

Nem hallgathatom el azt a véleményemet sem, hogy ezzel a kurta példázattal Jézus végső soron is önmagát mutatta be. ő az a kovász, akit Isten helyezett bele ebbe a világba, hogy áthassa és újjá teremtse azt. „Aki a Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, ime újjá lett minden.” Pál apostolnak ez a mondata mutatja, hogy az első keresztények is így értették ezt a példázatot. Ahogy a kovász átjár, áthat, átformál mindent, így változtatja át Jézus a mi egész életünket.

Apostoli irataink nem győzik erre emlékeztetni a keresztényeket. Aki eddig lopott, többé ne tegye, aki házasságtörő volt, legyen hűséges, aki rohant a pogány istenek szentélyeibe, az egyedül Jézus Krisztus atyját imádja, aki testét paráznaságra adta, az tudja meg, hogy az a Szentlélek temploma. Akit pedig eddig önzés, gyűlölet és kapzsiság vezetett, az legyen könyörületes, segítő és megbocsátó, aki életét Isten kezében tudja.

Nem feledhetjük el, hogy a jézusi kereszténység nem valami polgári jóléttel kecsegtető, a fenálló rendszerrel cinkos szövetségben levő mozgalom volt, hanem a szó legmélyebb értelmében protestáló, ellenálló mozgalom. Nem Mahatma Gandhi találta fel a passziv rezisztencia, a békés ellenállás módszerét. Jézus változtatta át emberek életét, akik a gonoszt jóval igyekeztek legyőzni, a erkölcstelenségben nem részt venni, a világ gyűlöletére nem gyűlölettel válaszolni.

Így lett a léha állami tisztviselőből Szent Ágoston, az egyház egyik legnagyobb tanítója, a dúsgazdag kereskedőfiúból a szegények Assisi Szent Ference, a pompában felnevelt királylányból az elesettek Árpádházi Szent Erzsébete, a magával és a világgal elégedetlen szerzetesből a reformáció Lutherje és a millió névtelenből Krisztus tanúja. Mert Jézus Krisztus átgyúrta, átformálta és újjáteremtette őket, ahogy a kis kovász még az ötven kiló kenyérre való lisztet is éhezők kielégítőjévé és laktatójává teszi.

És mi ma szinte tanácstalanul kérdezzük, hogy hol vagyunk mi ezektől a nagy példaképektől. Amikor az irányított sajtó egyhangúan kárörvendve hirdeti, hogy a kereszténység elveszítette társadalomformáló hatását. Ezért fontosabb médiahír ma egy sportcsillag x-edik házasságkötése vagy –törése, mint mondjuk az az óriási erőmegfeszítése a kereszténységnek, amellyel segit a katasztrófák idején, nevel egy csak tanítani akaró világban, lehajol az elesettekhez és keresztény szeretetet hirdet háború és kizsákmányolás helyett.

De a példázat kényelmetlen kérdését sem takarithatjuk meg magunknak: hiszünk-e még ebben a Jézus Krisztusban annyira, hogy engedjük általa megváltoztatni magunkat? Mert e nélkül szalmacséplés minden imádságunk és vallásoskodásunk. Enélkül talán nem is baj, ha nem tartanak számon bennünket a társadalomban. Mert – Jézus egy másik szavát idézve – mi értelme van még a sónak, ha ízét vesztette?

***

Urunk testetöltése ünnepe Arra kívánja fölhívni a figyelmünket, akit Isten kovászként küldött erre a világra. Hogy átjárjon és „megkelesszen” bennünket. Hogy átformáltan méltó képviselői és közvetítői legyünk egyre tanácstalanabbá és zavartabbá váló világunkban.


 



 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2008