Gémes István prédikációi
Jézus 12 példázata
12.

 

A szolgákra bízott pénzek (Lk 19,12-13;15-26)


Egyik braziliai ismerősömről hallottam, hogy amikor kitört a jelenlegi pénzügyi válság, elrohant a bankba és ott fekvő összes pénzét kifizettette, hazavitte és eldugta a párnája alá. – Vagy 30 évvel ezelőtt kioktatott egy bankos ismerősöm, hogy vétek otthon tartanom a pénzemet. Engedje a pénzét dolgozni, mondta, – maga majd csak a kamatot kell bezsebelje. A pénzem tényleg dolgozott, de a kamat, tőkéstől, valami csaló zsebébe került, aki megszökött Amerikába. – Az ótestámentumi törvény kifejezetten tiltja a kamatot és az uzsorát. Luther pedig legalább háromszor írt elitélőleg „A kereskedésről és az uzsoráról“ (pl. 1524-ben).

Nehéz megérteni hát akkor, hogy ebben a fontos példázatában Jézus éppen azt ítéli el, aki nem „hagyta dolgozni“ a rábízott pénzt és még csak uzsorakamatot sem követelt érte. Mielőtt azért teljesen elzárkóznánk ennek a nem éppen tetszetős példázatnak a mondanivalója elől, vizsgáljuk meg közelebbről!

1.

Még szorgalmas bibliaolvasók is be kell vallják, hogy ennek a példázatnak a Máté evangéliumában található „hasonmását“ ismerik jobban. Ott pedig – így szoktuk emlegetni –, tálentumokról van szó, amelyeket a gazda szolgáira bízott (Mt 25,14-30). A tálentumokat pedig, még a hétköznapi szóhasználatunkban is, a velünk született adottságokkal azonosítjuk. S gyorsan érvelünk is így: erre vagy amarra van tehetségem, kamatoztatnom kell, mert vétek, ha elhanyagolom. Ez pedig így jól hangzó, morális tanítás, amely még az iskolai oktatásunkban is – legutóbbi időkig –, fontos szerepet játszott. Emlékszem áldott emlékű matematika tanáromra, aki mindig ezzel érvelt ellenem, ha édesapámmal beszélt: tehetséges ez a gyerek, de a tálentumait nem használja...

Ahogy Lukács viszont ezt a példázatot közli, az nem ilyen polgári erkölcsöt kíván egyszerűen a szívünkbe vésni. A példázat maga két részből áll. Az első a hosszabb útra induló „nemes emberről“ szól, aki éppen 10-10 pénzt oszt ki 10 szolgája közt ezzel a megkötéssel: használjátok fel pénzügyletek lebonyolítására, vagy egyszerűbben: kereskedjetek, amíg vissza nem térek. – A példázat másik fele a megbízottak elszámoltatásáról szól. Nekem feltűnt azonban, hogy a kettő aránya igen különböző. Ha jól számoltam, kereken 50 szóval mondja el Jézus az első jelenetet, míg a második elmondásához nem kevesebb, mint 150 szóra van szüksége. Tudom, hogy ez nem feltétlenül perdöntő jelentőségű. Mégis azt hiszem, hogy különbség van a pénz kiosztása és a szolgák elszámoltatása között, nem csupán hosszban, hanem mondanivalóban is.

Ha most az egyes képeket, fordulatokat mai nyelvünkre fordítom le, azt mondhatom, hogy az elbeszélő itt most nem sok gondot fordít annak bizonygatására, hogy mi emberek valamennyien Isten megajándékozottjai vagyunk. Azt csak kurtán-furcsán érinti: „...átadott nekik 10 gírát és azt mondta, kereskedjetek vele...“ – Annál részletesebben és nyomatékosabban foglalkozik viszont az elszámoltatás nem is olyan egyszerű és könnyű folyamatával.

Ez a példázat Lukácsnál a végső, a legeslegutolsó elszámolással szembesit bennünket, amelyet egyikőnk sem kerülhet el, ezért nem is veheti félvállról. S ha a gondolatát évek folyamán mindig el is hessegetjük magunktól, legalább így halottak napja táján mégis érdemes azt emlékezetünkbe idézni. Pál így int bennünket a helyzet komolyságára: „Mert mindnyájunknak igazi mivoltunkban kell megállnunk a Krisztus ítélőszéke előtt.“ (2 Kor 5,10)

Jézus üzenete tehát mindenekelőtt ez: aki elszámoltat, az Úr az, akinek kegyelmében bízhatunk, de akivel nem lehet tréfálni. ő adott, de követel is. Ajándékoz, de azt nem sült galambként ejti a szánkba! Az ő ajándéka egyúttal kötelez is. A legnagyobb komolyanvételre, sőt a legnagyobb erőfeszítésre is!

2.

Meglehetősen meddőnek tartanám az arról való vitát, hogy mik ezek a ránkbízott ajándékok, tálentumok, gírák vagy mínák? Jézus tanításának összefüggésében ugyanis világos, hogy a mindenünkről gondoskodó Isten kezéből kapunk úgyis mindent, ez az ő alapmeggyőződése. Tőle kapjuk az életet, testünket, lelkünket, mindenünket, szeretteinket és a közösségeinket, testi és szellemi adottságainkat, az utunkba kerülőket és sorsfordulatainkat, az alkalmakat és a lehetőségeket.

Ezért a példázatban nem is erről folyik a vita. Hanem arról, hogy mit csinálunk a ránkbízottal? Mi lesz abból, amit Isten azzal a bizalommal adott a kezünkbe, hogy abból „haszna“ lesz valakinek / valakiknek / magunknak? Bár a példázat elején még 10 szolgáról van szó, a kapottak felhasználásának háromféle tipusát rajzolja meg Jézus. Nem sok szót veszteget az elsőre. Jól forgatta a rábízottat, megkétszerezve adta vissza urának, dicséretben, sőt jutalomban lesz része 10 várossal. Itt nincs gond. S ha most nagyon pszichologizálni szeretnék, azt kellene mondjam, hogy bizony így van ez: nincs nagyobb jutalom és megelégedettség, mint amikor a munkánkat a rendeltetésének megfelelően, jól, eredményesen végeztük el. Amikor az elvégzett feladatban azonosulni tudtunk nem csupán magunkkal, hanem egyetértettünk vele a megbízónk szándékával is. Ilyenkor balzsam a szívre és kedélyre a mondat: jól van, hű szolgám... Lehet, hogy semmi korszakalkotót nem hoztunk létre, semmi hőstett nem tellett ki belőlünk. Hiszen a legcsekélyebben is örömünket lelhetjük, amennyiben tudjuk, hogy a megbízó akarata szerint tettünk.

Már korai írásmagyarázók (Jusztinusz mártír) gondoltak arra, hogy a kiosztott pénz nem más, mint az Isten igéje. Azt kell haszonnal forgatnia annak, akit megbízott vele Isten. Valaki más az Ige hasznának azt vélte, hogy ha úgy élünk, hogy az Istennek tetsző legyen. S ez a kamat (Origenész). Aranyszájú Szent János szellemi és fizikai tehetségünk legszélesebb skálájában látja elkötelezettségünket, hogy az első szolgához hasonló elbírálásban részesüljünk. A Lyonban működő Iréneusz pedig azt gondolta, hogy a ránkbízott pénz nem más, mint az életünk összessége. Nem mi szerezzük, ajándékba kapjuk. De számot is kell tudni adni arról, hogy mit csináltunk belőle és vele?!

Kálvin magyarázata nyerte el a tetszésemet. Szerinte az útra kelt nemes ember nem más, mint az Atyához ment, meghalt és feltámadott Jézus Krisztus (tehát a példázat elbeszélője maga). Távolléte számunkra a hiányérzet és a szenvedések ideje, hiszen ellenségei még itt tombolnak és veszélyeztetik keresztény életünket. Mi viszont vágyakozva várjuk visszatértét, amely véget vet szenvedéseinknek. A várakozás ideje azonban távolról sem a beletörődő passzivitás, hanem éppen a lustaság kerülésének, Isten ajándékai kamatoztatásának az ideje. Ezért lát a reformátor párhuzamot a gazdasági élet és a hitélet között. Szerinte mindkettőben emberi találkozásokról és Isten ajándékainak a felebarát javára való kamatoztatásáról van szó. A tapasztalat azt mutatja, hogy sokan hasonlítanak a harmadik szolgára. Ám ezek lustaságát nem lehet mentegetni. És mégsem fenyegetni kíván ez a példázat, hanem inkább arra biztat, hogy naponként bátran és bizalommal kezdjünk neki Isten ajándékai gondos kezelésének. Ez lenne hát a példázat második nagy üzenete.

3.

Kicsit elmosódottabb a második szolgával való elszámolás ecsetelése. Az ő kezében a rábízott pénz ugyan csak 50 százalékos növekedést hozott, de a megbízója – bár takarékoskodik a dicsérettel –, a hozadéknak megfelelő jutalomban részesíti. Annál izgalmasabb a harmadik szolga esete. Akár társai, ő is visszaszolgáltatja ura tőkéjét hiánytalanul: tizet kapott, ugyanennyit ad vissza. Nem lopta meg, nem csapta be megbízóját. Ám valami furcsa, belső nyugtalanságot érezhet, mert – két társától eltérően –, úgy gondolja, hogy a maga módján alkalmat kapott most saját magatartása/eljárása igazolására. No és arra, hogy végre alaposan felemelheti az elégedetlenség szavát ura ellen.

Az önmaga igazolását csalafinta módon teszi. Kendőbe kötötte a kapott pénzt! A kendőre vagy keszkenőre (Károli) olyan szót használ eredeti szövegünk, amellyel a mai arabok a vállkendőjüket nevezik. Feladata, hogy az erősen tűző nap ellen védje a nyakukat, s hogy vele törölhessék le arcuk verítékét. Szövegünket szószerint így kellene hát fordítani: izzadságtörlő vállkendőmbe tettem félre. Vagy: eldugtam a kendőbe és ezzel azonnal ki is vontam a forgalomból. Brazíliai ismerősöm sem tett mást. Ennek viszont kettős következménye lehet. Mi lenne, ha válság idején mindnyájan a bankba rohannánk és őket utánoznánk? Nemcsak magunkat károsítanánk meg, hanem a társadalmat is. De ami még ennél is nagyobb vétek, hogy megszakítanánk azt a láncot, amelyet Isten minden ajándékával elinditott. Minden ajándéka csak akkor lesz áldássá, ha azt megkapjuk, növesztjük, gyümölcsöt terem, azaz hasznára válik nekünk, vagy valakinek. Persze, ha izzadtságtörlő keszkenőbe bugyoláljuk és félretesszük, vagy a nyakunkban hordjuk, már eleve tehetetlenségre kárhoztatjuk. Megakadályozzuk, hogy növekedjék, gyömölcsöt teremjen és valakinek öröme teljék abban, hogy nem maradt használatlan és haszontalan.

Akkor viszont Jézus kérdése felénk is elhangozhat, hogy mi milyen izzadságtörlő kendőbe burkoltuk a gazdálkodásra, növekedésre, hasznot hajtásra kapott ajándékainkat? Nem rekedtünk-e meg abban, hogy birtokolunk valamit és azt görcsösen őrizzük, mint valami drága kincset? Pedig az élet, de az ajándék értelme sem merülhet ki a puszta birtoklásban. Élet ott virágzik igazán, ahol a megszerzés, fejlődés, használat, szórás, sőt pazarlás ritmusa nem szenved akadályoztatást. Falunkban azon a családon gúnyolódtunk előszeretettel, amely ugyan arató munkásait kenyéren és vizen dolgoztatta, de az összezsugorgatott pénzét papírbankókra váltotta. Fontos volt számára a bírás, birtoklás, amit azonban még az egerek sem respektáltak: a mestegerendára eldugott bankókat egy szép napon szétrágva találta meg a család. Gondoljunk a bolond gazdagról szóló jézusi példázatra. Ott is abban lelte örömét a gazda, hogy bír valamit, sokat birtokol. Óriási önámítás ez, mondja Jézus. És mi haszna volt azoknak a búzaszemeknek, amelyeket az egyiptomi piramisok feltárásakor találtak: terméketlenek maradtak évezredeken át és soha be nem tömtek éhes szájat, nem telítettek meg éhező gyomrot. Értelmetlenné vált azt életük, legfeljebb a régészek örülhettek nekik.

Ez a harmadik szolga – saját meggyőződése szerint –, korrekt módon járt el. De van korrektség, amely embertelenséghez vezet, megfagyasztja az életet, szeretetlen és igazságtalan!

4.

A harmadik szolga nem éri be ennyivel, hanem ismeri a régi, bölcsnek tartott mondást, miszerint legjobb védekezés a támadás! Nekiesik hát úgy istenigazából megbízó urának. Szemére veti kemény szigorát és könyörtelenségét. No meg azt is, hogy még ott is hasznot húz, ahol semmit nem is kockáztatott. S mindennek tetejébe még azt is állítja, hogy gazdájának ez a magatartása benne nagy félelmet keltett.

Bevallom, hogy első pillanatra nem unszimpatikus nekem ez az ember. Már csak azért sem, mert végre valaki, aki ki mer ugrani a sorból. Az ilyen igen imponál! Vállalt valamit – valószínűleg kényszerűségből! – de nem hajlandó azt szolgai módon, automatikusan végrehajtani. S ezt a véleményét még ki is meri mondani, tudva ugyanakkor, hogy ezzel sok sikerre nem számíthat. Aztán arra is gondolok, hogy nem egy csalódott, rezignált ember-e ő, mert úgyse vitte semmire ezzel az urával? Csalódott és csalódottsága ilyen passzív ellenállásban jut kifejezésre: nem hajlandó a más pénze szaporítására.

Nem ismerünk magunkra, akár mindkét változatban? Hányszor gondolunk mi is arra, hogy kemény úr ez az Isten és néha-néha milyen jó lenne úgy igazában fellázadni önkényesnek érzett rendelései ellen. Fellázadunk, s ezzel saját magunkat is igazolni akarjuk egy kicsit. A másik véglet az lehet, hogy beletörődünk a „sorsunkba“ és eltompulunk, „nekem már mindegy“-jelszóval. Sok sorstársunk viselkedésének adott hangot egykori konfirmandusom, akivel vagy tíz év után találkoztam először. Érdekelt a sorsa. De ő legyintett: eddig vártam, hogy segít az Isten. De most már látom, hogy nekem magamnak kell kezembe vennem a sorsom irányítását. Megdöbbentett. Mint ahogy az is, hogy kortárs ateisták között is rengeteg a kedvét szegett, kiábrándult ember. De az az érzésem, hogy azok „ábrándulnak ki“ elsősorban, akik a vallásosságot amolyan megfigyelő, semleges pozíciónak tekintették. Pedig Isten nem azt kívánja, hogy semleges megfigyelőkként szemlélői legyünk világmegváltó munkájának. Szeretne bevonni bennünket ebbe a nagy feladatba. És meggyőződésem, hogy nem Istent bünteti meg, hanem saját magát az, aki megtagadja a közreműködést. Kívül reked a szolgálaton, nem részesülhet hát a siker örömében sem. Kizárja magát az Isten országából, annak örömlakomájából. Akár az otthonmaradt, talpig becsületes testvér, aki nem tudta elviselni, hogy hazatérő, pernahajder öccsének lakomát készít az apja.

Mi mindnyájan Isten munkatársai vagyunk, jó lenne ezt minél előbb tudomásul vennünk. S ne csodálkozzunk, ha elveszi tőlünk Isten a tőkét, ha nem akarjuk azt kamatoztatni! Ámen


 


Tovább a következő prédikációhoz
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2008