Gémes István prédikációi
Jézus 12 példázata
10.

 

A vincellér és a haszontalan fügefa (Lk 13,6-9)


Azt hiszem, hogy ennek a sokat vitatott példázatnak az üzenetét legegyszerűbben akkor bontjuk ki, ha a két „főszereplőjére“, a fügefára és a vincellérre összpontosítunk. S akkor ebben az esetben két saját élményemre kell akaratlanul is gondolnom. Elmondom őket előljáróban.

Vagy két hete hallottam egy Betlehemben született, palesztin közgazdásznak az előadását hazája, Palesztina keserves történetéről és mai, vígasztalan sorsáról. Minden antiszemita él és polémia nélkül tárgyilagosan mondta el, hogy hogyan lett zsidók és palesztinok békés, közös hazájából mára izraeli megszállás és népének teljes leigázása. Mivel a történelemben nem ez az első ilyen eset, ez még nem borította volna föl a kedélyvilágomat különösebben. Ezt a saját, jelenkori történelmünkből is ismerjük. Amikor elmondta, hogy az izraeliek szisztematikusan behálózták az országot modern utakkal, amiket a palesztin lakosság nem használhat, erre már felszisszentem. És kimondott fájdalom lett úrrá rajtam, amikor megtudtam, hogy a megszállók 85 ezer ősi fügefát ástak ki gyökerestől a palesztin faluk határaiból és ültettek át izraeli területekre.

A másik élmény évtizedekkel ezelőtt ért, amikor a brazil állampolgárságot kellett megkérvényeznem. Kiderült, hogy nekem magamnak semmiféle hatóság előtt nem kell megjelennem, hiszen létezik az országban a „despachante“, a kijáró foglalkozása. Nekem csak a kijárót kell, lehetőleg busásan, megfizetnem, s ő „kijár“ nekem mindent, még az útlevelemet is. Tényleg akkor szólt csak, amikor a vadonatúj útlevelemet kellett hivatalos személy előtt aláirnom és átvennem. Furcsállottam ugyan az egész eljárási módot, de megnyugtattak ismerősök, hogy személyesen valószínűleg hónapokig kellett volna várnom, s kérdés, hogy egyáltalán el tudtam volna-e intézni egyedül az ügyemet?!

Segíthet e két élményem mostani példázatunk jobb megértésében? Remélem, igen.

1.

Azzal kell kezdenem, hogy a fügefa, akár az olajfa is, a Jézus-korabeli ember számára sokkal többet jelentett, mint mondjuk számunkra egy akác az útszélen vagy egy hársfa a házunk előtt. Már az ótestámentumi próféta is felhasználja a fügefa képét, ha népe boldog jövőjét kívánja ecsetelni: „Mindenki a saját szőlejében vagy fügefája alatt ülhet, senki sem rettenti őket“ – így álmodik Mikeás próféta (4,4). Ilyen lesz hát az annyira áhított béke korszaka, amelynek már puszta meghirdetése is megdobogtatta minden zsidó szívét, a legnagyobb háborúság idején is. Ahol fügefa van, ott tehát béke honol!

De nem csupán a békés álomvilág ecsetelésére volt jó a fügefára való utalás. Mert a fügefa gyümölcse, azáltal, hogy évenként kétszer termett, szinte elmaradhatatlan tartozéka volt a nép mindennapi étlapjának. Frissen, szárítottan, vagy az úgynevezett fügelepénybe préselten a rabszolgák legfőbb eledele volt a kenyér mellett. Amikor Abigail kegyelemre akarta hangolni a bosszút állni akaró Dávidot, ajándékokkal megrakott szamarakat küldött elé, s az értékes ajándékok között nem kevesebb, mint kétszáz hatalmas fügelepény is volt (1Sám 25,18). S ha még hozzávesszük, hogy Ezékiás király kelevényeit is fügelepénnyel gyógyíttatta a próféta (Ézs 38,21), – akkor értjük meg igazán, hogy a fügefa milyen fontos szerepet játszott az akkori emberek világában. Nem kétséges, hogy ez a csodálatos fa, amely évenkénti kétszeri termésével táplálékkal és gyógyszerrel látta el őket, békét jelentett. Megérdemelt hát minden figyelmet és gondozást. Nemcsak a példabeszéd mondta azt, hogy „aki a fügefát gondozza, az eszi a gyümölcsét“ (Péld 27,18), hanem a mai palesztin szíve is megszakadt, amikor a megszállók gyökerestől ásták ki a fáit és elvitték a gyakorlatilag elpusztíthatatlan fát, hogy másnak teremjen. Megfosztották a békétől, az ételétől és a gyógyszerétől. Joggal érezhette hát azt, hogy tökéletesen kifosztották.

Nos, ebbe a gondolkodásba állitotta bele Jézus a példázatát a terméketlen fügefáról. Mivel 3 Móz 19,23 szerint három évet adtak egy fügefának, hogy meghozza első gyümölcsét, a példázatbeli gazda immár tehát hat évet várt és bizony az ő fája semmit nem termett. Jézus nem szól arról, hogy ennek a gazdának bizonyára más fügefája is lehetett, úgy hogy az étlapjáról valószínűleg nem hiányozhatott teljességgel a tápláló füge. De a bosszúsága mégis indokoltnak látszott, hiszen hat év azért mégis csak hosszú idő! Sőt, külön bosszúság nemcsak a fa meddő volta, hanem a kár, amit más növényeknek is okozott. A gazda kifejezetten hangsúlyozza, hogy igen mély és nagyon szerteágazó gyökereivel ez a fa valósággal kiszipolyozza a földet és más növényektől, például a köréje ültetett szőlőtőkétől elszívja a talaj megtermékenyítő erejét. Nem elég, hogy maga haszontalan, hanem parazita módon másnak a gyümölcstermését is megakadályozza.

Sokszor gondoltak arra az írásmagyarázat története során, hogy Jézus itt éles kritikájával a zsidókat áztatja el. Hiszen ők szerették magukat Isten különleges szőlőskertjének nevezni, s a szőlőskertjeikbe szívesen ültettek fügefákat is. Jézus korholása nekik szólna, mert lám Isten „plántálta“ őket, de az ő egész életvitelük annyira meddő és terméketlen, hogy csak bosszúsága van velük. Isten most megelégelte hát ezt a meddő életet és kiadta a kivágatás parancsát: „Vágd ki“ – szól a vincellérnek –, „ne szipolyozza a földet hiába!“ – Ismerve azonban Jézus teljes üzenetét, nem gondolom, hogy ezzel a példázatával csak a zsidó népet és vezetőket célozta volna meg. Hát nem ő beszélt a hegyi beszédben arról, hogy „gyümölcseiről“ ismerhető meg mindig is az ember? (Mt 7,20) Mert nem elég, mondjuk, beültetettnek lenni vallásos közegbe, szerető családba, népi közösségbe, ha ott meddő, parazita módon a mások életnedvét nem csak elszívjuk, hanem még meg is károsítjuk. Miért gúnyolom például a házasság intézményét, ha magam képtelen vagyok a megtartására? Miért ócsárolom a családot, mint valami kőkorszakból ittfelejtett csökevényt, ha megtagadom annak építését? Miért szidom a társadalmat, ha minden erővel azon igyekszem, nehogy valamiben is megadjam neki a magam hozzájárulását? Miért kételkedem azok hitében, akik legszívesebben engem is maguk között látnának hittestvérként, de én nem vállalom velük a közösséget, hanem megtagadom a hitet? És miért szidom és átkozom ezt a rossz világot, amikor egy szemernyivel sem járultam a megjobbításához? Sőt inkább ártok neki!

Ha egyszer dolgozatot írnék Jézus „embertanáról“, azaz arról, hogy isteni szemével ő hogy látott bennünket, abból nem hiányozhatna a meddő, terméketlen fügefa képe sem. Vagy legyetek jó fák és teremjetek jó gyömölcsöt, vagy a kivágattatásra vagytok méltók csupán! Aki közülünk igazán belenéz a példázat nyújtotta tükörbe, nem hiszem, hogy nyugodt lelkiismerettel tehetné ezt! Senki ilyen radikálisan nem meri szemünkbe mondani, hogy bizony hány ponton meddő és terméketlen az életünk. Panasz, kritika, reklamálás azok a sáncok, amelyek mögé igyekszünk elrejteni a magunk terméketlen életét. Jézus egyenesen szegezi mellünknek a kérdést, hogy vajon meddig várjon Isten, hogy a terméketlen fügefa méltóztassék rászánni magát a gyümölcstermésre? Meddig kell még hiába várnia, hogy életünk termő, gyümölcsöző, azaz az ő elvárásának megfelelő, neki tetsző élet legyen? Isten nem uram-uramozást vár el tőlünk. Hogy mondta ezt egyszer Jézus? „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki azt mondja nekem: Uram, Uram, hanem az, aki teszi az én mennyei Atyám akaratát“ (Mt 7,21).

2.

Itt azonban hirtelen nem várt fordulatot vesz a példázat. Hiszen, ha Keresztelő János fenyegetése következett volna be, akkor az általa meghirdetett végitélet meg is valósult volna: „Viperák fajzata!...teremjetek megtéréshez illő gyömülcsöt... a fejsze pedig ott van már a fák gyökerén, azért minden fa, amely nem terem gyümölcsöt, kivágattatik és tűzre vettetik.“ (Mt 3,7-10)

De itt nem válik be János dörgedelmes fenyegetése! Mert valaki közbelépett. Még pedig a jó kijáró, „despachante“ módján. Megszánta volna ezt a haszontalan fát? Erről nem szól semmit a példázat! A vincellér nem álmodozó, hanem igen realista ember. Nem lamentál, kezét tördelve, viszont egy szóval sem tiltakozik a meddő fa kivágása ellen. Csak ennek a radikális, legvégső lépésnek az elnapolását kéri. Iktattassék be még egy próbaév! Bár annak eredményességéért semmi garanciát nem vállal.

De: hátha?! Hátha akkor még véglegesen megmenthető lesz a most haszontalan fa. Hátha?! Ebben a nem várt fordulatban egy kicsit visszacseng a Jézus-korabeli zsidóság szent meggyőződése. Szerintük Isten már régen működtette volna a fa gyökerére helyezett fejszét, hogy így büntesse meg engedetlen népét. De a kegyesek hite, bőjtölése és bűnbánó gyakorlata tartja azt még vissza. Vincellérünk azonban nem spekulál erre. A hátha ellenvetéshez inkább két igéretet ragaszt. Az elsővel megigéri, hogy ő maga mit szándékozik tenni a fa megmentéséért: fellazítja gondos, mély ásással a fa körüli földet. Hogy több levegőhőz jussanak a gyökerek, ami elengedhetetlen a terméshozatalhoz. ő maga, a vincellér, aki valószínűleg a gazda kertjének bérlője, nem napszámosokra bízza a fontos feladatot, hanem sajátkezűleg járul hozzá a mentési kisérlet sikerültéhez.

Sőt még rátesz egy további lapáttal, amikor védence megtrágyázását helyezi kilátásba. Márpedig ez igen szokatlan lépés lenne: soha nem olvasunk arról a Szentírásban, hogy ennek a szinte örökké megmaradó fügefának valaha is trágyázásra lett volna szüksége. A vincellér itt szinte túllicitálja magát, hiszen a fügefa egyenesen szereti a kőkemény, száraz talajt!

Az írásmagyarázat története folyamán a legfurcsább azonosításokkal próbálták ennek a vincellérnek az alakját megfejteni. Úgy gondolták, hogy Ábrahám vagy Mózes ő, esetleg Áron, vagy Józsué. Mások a bírákat, vagy Jézus anyját, Máriát látták benne, vagy éppen egy névtelen őrangyalt. Pedig csak Jézus főpapi imáját kellett volna felütni, ahol az Úr így kéri Istent: „Én őérettük könyörgök... tartsd meg őket a Te neved által.“ (Jn 17,9-11) Vagy a Zsidókhoz írt levél szerzőjére is érdemes figyelni, aki szerint „olyan Főpapunk van,... Jézus, az Isten Fia...járuljunk azért bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.“ (Zsid 4,14-16) A Timóteushoz írt levél még ennél is félreérthetetlenebbül fogalmaz, amikor kijelenti, hogy „egy az Isten és egy a közbenjáró (=despachante!) Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus“ (1 Tim 2,5).

Nem akárki lépett közbe a terméketlen fügefa érdekében, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus maga. ő könyörög értünk, meddő fákért, s teszi ezt jobban, mint Mózes, Ábrahám, Áron vagy Józsué. S nem csak könyörög, de tesz is értünk, amikor megtérésre hív, megbocsát és fölemel, megváltja életünket a gonosztól, örömmel és békességgel tölti el szívünket.

Aki pedig ennél a felemelő gondolatnál elszenvelegne, s azt gondolná, hogy itt most valami automatizmus lép működésbe, azt kijózanítja az, amit a vincellér második igéretként kötött ki a fügefa megkimélése kérésénél. „Hátha terem jövőre“ – mondja. S ezt nem a saját maga biztatására fűzi hozzá, hanem figyelmeztetésül magának a fának. Mert sem a vincellér, sem senki más nem teremheti meg a gyümölcsöt, amit a fától nemcsak elvárni, hanem megkövetelni is lehet. És kell is! A vincellér legfeljebb remélheti, hogy kikönyörgött kegyelmi éve végén nem kell saját vállalkozása csődjét belátnia. Ezt egyedül a fa akadályozhatja meg. Nem azért kell most gyorsan kiizzadnia magából valamiféle gyümölcsöt, hogy a maga létét akármiféle vackorral igazolja. Hanem gyümölcsöt várnak el tőle, amely táplálja és felüdíti az emberek szívét. „Teremjétek a megtérés áldott gyümölcseit...“ – ez áll az úrvacsora előtti gyónásunk liturgiájában, miután igéretet kaptunk arra, hogy Isten a Jézus Krisztus érdeméért megbocsátotta minden bűnünket. ő elvégezte, amit igért. Most rajtunk a sor, nehogy meddő módon, tovább is félvállról, könnyelműen felelőtlenkedjünk. Eltorzul a tükör, amelybe belenéztünk, ha elfordulva tőle, mástól várunk csodát a magunk erejének teljes mozgósítása helyett.

3.

És bizony a példázat nem is fejeződik be boldog, megnyugtató szerencsésen. Itt elvágja Jézus hirtelen a fonalat. Nem tudjuk meg, hogy a vincellér ajánlatát elfogadja-e a gazda? S én nem tudom elhallgatni azt a sejtésemet, mintha itt Jézus a maga sorsáról és küldetéséről is beszélne – éppen így elvágva a fonalat! ő teljesen beállt Atyja akarata teljesítésébe: „elvégeztem, amit rám bíztál“ – mondja főpapi imádságában. De a bizonytalansági hányados mégis ott lebeghet a szeme előtt: elnyeri-e Isten tetszését az ő szeretettől sugallt ajánlata? Elfogadja-e Isten az ő munkáját?

Itt érzem hozzám egészen közelinek Jézust. Így tudok Vele – a nagy különbség ellenére is –, a legjobban azonosulni. Amikor könyörgök most éppen súlyosan beteg sógoraimért, gyermekeimért, unokáimért, keresztgyermekeimért és minden segítségre szorulóért. Reménykedve javaslom kérésem teljesítését, mert „hátha“?! De utána, ha nehezen is, megpróbálom még hozzátenni: hogy mégis „legyen meg a Te akaratod, ne az enyém...“ – ahogy Jézus Uram a legnagyobb haláltusájában is kegyelmes Atyjára bízta kérése teljesítését

Ugye, milyen közel lehetek ilyenkor az én közbenjáró, despachante-Uramhoz? Ámen


 


Tovább a következő prédikációhoz
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2008