Gémes István prédikációi
Jézus 12 csodája
10.

 

10. A csodák csodája (Jn 1,1-5; 9-14)


Reményik Sándor: János evangéliuma

(Ravasz Lászlónak)

Összehajolnak Máté, Márk, Lukács
És összedugják tündöklő fejük
Bölcső körül, mint a háromkirály
Rájok a Gyermek glóriája süt

A gyermeké, ki rejtelmesen bár
S természetfölöttin fogantatott:
De fogantatott mégis, született
S emberi lényként, tehetetlenül,
Babusgatásra várva ott piheg.
A gyermek, a nő örök anya-álma,
Szív alatti sötétből kicsírázott

Rongyba, pólyába s egy istálló-lámpa
Sugárkörébe. Bús állati pára
Lebeg körötte: a föld gőz-köre.
A dicsfény e bús köddel küszködik.
Angyal-ének, csillagfény, pásztorok
S induló, végtelen karácsonyok
Vad világban végtelen örömök
Lobognak, zengnek – mégis köd a köd
S mindez olyan nyomorún emberi
S még az angyalok Jóakarata,
Még az is emberi és mostoha.

De János messze áll és egyedül

Nem tud gyermekről és nem tud anyjáról
Sem születésről, sem fogantatásról
Csillag, csecsemő, angyalok kara
Jászol, jászol-szag, József, Mária
Rongy és pólya, királyok, pásztorok
Induló végtelen karácsonyok:
Nem érdeklik – vagy mint rostán a szem
Kihull az ő
külön történetéből,

Kihull mindez, és mindez idegen,
Apró, földízű, emberi dolog.
Nagyobb, nagyobb, ó nagyobb a Titok!

János evangelista, negyedik
Külön áll, világvégén valahol,
Vagy világ kezdetén, vad szikla-völgyben
S a fénytelen örvény fölé hajol.

És megfeszül a lénye, mint az íj,
Feszül némán a mélységek fölé,
Míg lényéből a szikla-szó kipattan
S körülrobajlik a zord katlanokban
Visszhangosan, eget-földet verőn,
Hogy megrendül a Mindenség szíve:

Kezdetben vala az Ige.
S az Ige testté lőn.“


Reményik Sándor evangélikus költő Ravasz László, református püspöknek dedikálta ezt a „János evangéliuma“ című versét. Benne megpróbálta, nagy látnoki erővel, érzékeltetni az első és harmadik evangélista karácsonyi története és János evangélista előbb olvasott „himnusza“ közötti különbséget. Azt mondja, azok „jászol-szagú, földi, emberi történetet“ közölnek, amikor a betlehemi születést írják le. Ezzel szemben emez a „nagyobb, nagyobb Titokról“ énekel. Mert a felolvasott jánosi szakaszban is karácsonyról, a Jézus születéséről van szó. De bizony nem első hallásra felismerhetően. Próbáljuk megközelíteni benne a JÓ HÍRT, bár fülünknek szokatlan módon írja azt körül.

1.

Pár nappel ezelőtt nem régen idekerült magyar fiatalember keresett föl. A munkaügyi hivatalban kapott kérdőívet kellene kitöltenie, de a német szöveg szavait ő egyszerűen – bár olvassa -, mégsem érti. Megnyugtatására elmondtam, hogy amikor pontosan negyven évvel ezelőtt Brazíliából Németországba költöztünk, hajón érkezett csomagjaink vámhivatali papírjait én is el kellett vigyem egy szomszéd kollégához, mert a szavakat olvastam és ismertem, de amikor mondatokká álltak össze, nem fogtam föl annak értelmét. Ekkor eszembe jutott, hogy a mi kereszténységünk is ebben a betegségben szenved. Alapja egy bizonyos párbeszéd, amelynek szavait jól meg kellene értenünk. Egész Bibliánkon végigvonul ugyanis az, hogy Isten szavakkal, igékkel szólít meg bennünket. Ezeket a szavakat vagy nem értjük, vagy nem vesszük komolyan, vagy egyszerűen elengedjük őket a fülünk mellett. Pedig ez alapvető baj, hiszen már az Írás legelső mondatainak egyike is ez: „Akkor azt mondta az Isten: legyen világosság és lett világosság“. Vagyis Isten már a teremtés hajnalán az ő szava közvetítésével vette föl a kapcsolatot a megteremtendő világgal.

S ha most az időben nagyot akarnék ugrani, elmondhatnám, hogy reformátoraink milyen makacssággal ragaszkodtak ahhoz, amit Isten szólt nekik a Szentírás szerint. Amikor a középkori egyház egyébként bölcs és tudós emberek vagy zsinatok szavait az Isten szavával egyenlő értékűnek tartotta, akkor ők hevesen tiltakoztak és a sarkukra álltak. Amikor Luthert tanítása visszavonására akarták kényszeríteni, inkább az életét tette kockára, semmint engedelmeskedett volna, ha csak a Szentírásból az Isten szavával meg nem győzik őt. De ellenfelei erre képtelenek voltak.

A mi keresztény hitünk semmi máson nem alapulhat, mint az Isten szaván, amely közlés, ajánlat, útbaigazítás, útmutatás, Isten szeretetteljes gondoskodása rólunk, az ő gyermekeiről. Ezt a Szentírás, mint isteni CSODÁT állítja elénk. Mert ez az isteni szó képes teremteni, megdöbbenteni, számon kérni, elítélni, de vígasztal is, támogat is és erősíti a bizalmat Isten iránt. Ez a csoda a legfontosabb feltétele az életünknek. Az Ótestámentumban gyakran olvasunk arról, hogy Isten elfordult hűtlenné vált népétől és nem volt szava a nép számára. Ezeket a korszakokat az emberek az elhagyatottság, a teljes reménytelenség idejeként élték meg félelemmel. A kereszténység történelmének is számtalan tapasztalata mutatja, hogy jaj nekünk, ha Isten nem szól már hozzánk, illetve, ha szélnek eresztjük a szavát! Hát nem ezt bizonyítja elesett állapotunk? Amikor a felvilágosodás korában feltaláltuk valahol, hogy mindennek egyedüli mércéje az ember. Pedig Isten azt mondta, hogy nekünk Hozzá kell igazodnunk. Amikor a tudományok fejlődésével egyszerre, szinte megvető cinikussággal tártuk föl és csodáltuk a bennünk, az emberben levő rosszat és szennyet, amit sokan szinte kéjelegve a legfontosabbnak kiáltottak ki. Pedig Isten azt mondta, hogy minden segítséget megad a tisztulásra és a bocsánatból fakadó életre. – Vagy amikor kitaláltuk, hogy legyen mindenek legfontosabbja nagy embereknek az agyszüleménye, ami olyan sokszor embergyűlölő ideológiákba torkollott. Pedig Isten azt mondta, hogy emberlétünk pontosan a másik ember tiszteletében és megbecsülésében áll. – Vagy amikor azt a szenzációszámba ment felfedezést tettük, hogy hadd legyen a világ ura a pénz, s mi készségesen ugrálunk, ahogyan azt nekünk parancsolja. Pedig Isten azt mondta, hogy „minden baj gyökere a pénz szerelme“, sőt óvott attól, hogy nem lehet egyszerre Neki és a mammonnak szolgálni! – Nem riogatni akarok, sem a vészharangot meghúzni. Különösen ma, karácsonykor nem. De mire vittük Isten szavának megvetésével? Itéljétek meg magatok!

2.

A Szentírásnak talán az egyik legnagyobb csodája az, hogy Isten mégsem szűnt meg beszélni, szólni ehhez a világhoz. Az Ótestámentum nagyon sok példáját sorakoztatja föl annak a szomorújátéknak, hogy Isten keresi az emberrel a kapcsolatot, megszólítja, beszél a lelkére, sőt néven szólítja és küldi az ő szavában közölt üzenetét, fáradhatatlanul. És abban reménykedik, hogy amit mondott, szólt, üzent, az nem tér vissza dolgavégezetlen. Már Ádámot is szavával keresi, és azóta is töretlen a kommunikációra való készsége a mi Urunknak. Kiválaszt magának embereket, akiket szava közvetítésével bíz meg. Nem azt kéri tőlük, hogy saját bölcsességükkel traktálják az embereket, hanem szigorúan az ő szavára figyeljenek. De még akkor is, ha nem válnak be és hűtlenek lesznek a rájuk bízott feldathoz, Isten gondoskodik pótlásról. Csak meg ne szakadjon közte és az emberiség közötti kapcsolat! Jól érzékelteti ezt a Zsidókhoz írt levél legelső mondata, amikor azt írja, hogy „...régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által...“ (Zsid 1,1). Pedig akkor is ott voltak a hivatásosak, a papok, akik azonban hűtlenségükben alkalmatlanokká váltak, s Isten rájuk küldte a prófétákat. Ezeknek sokszor a papok ellen is szót kellett emelniök, mert hűségesen csak a rájuk bízott szót közölték, kitartóan és sokszor életük fenyegetettsége árán is.

Emlékeztetni szeretnék arra, hogy ez milyen sokszor megismétlődött a történelem folyamán! Ambróziusz magas állami tisztviselőből lett Milánó püspöke és az Ige hatalmas megszólaltatója. Az ő meggyőző igehirdetéseinek köszönheti a kereszténység Szent Ágostont, akit először elámított a szép beszéd, de később annak igaz tartalma vett le lábról! Melanchthon Fülöp nyelvtanár volt, de senki olyan magas fokon nem tanította az igét, mint ő. Százával alapította az evangélikus iskolákat, - többek között a Felvidéken! - hogy már zsenge korban megismerkedjen a fiatalság az Igével. Maga Luther többször elmondta, hogy mennyit tanúlt tőle. - A 19. századi finn ébredési mozgalmak, amelyek a 20. században a magyarországi evangélikus kereszténységet is tartósan megtermékenyítették, olyan jeles parasztembert tartottak számon, mint Paavo Ruotsalainent, akit már életében „parasztprófétának“ neveztek

Ám a szomorújáték másik oldala az, ahogyan mi az Isten igéjét nem igényeljük. Süketeket játszunk inkább, csak ne szóljon bele az életünkbe! Így gondolta ezt az Ótestámentum népe is. Károli mesterien fordította le ezt a szomorú valóságot: „hallván hallanak, de nem értenek...“ (Ézs 6,9). Pál apostol pedig keserűen azt állítja, hogy „az ő gondolkozásuk eltompult...“ (2 Kor 3,14), azaz képtelenek lettek Isten igéje meghallására és megértésére. Lepel van a szemük előtt és hallják, de nem értik az Úr szavát, még olvasva sem.

3.

Isten újra döntött hát, hogy ezen az áldatlan állapoton változtasson. Ha az örökösen hangzó szavára az emberek képtelenek figyelni, akkor ezt az Igét TESTBE, EMBERFORMÁBA kell öltöztetnie. El kellett hát jönnie valakinek, akiben, akinek életében ölt testet az Isten szava. Ennek tanúja János evangélista és ezen örvendez Reményik Sándor: „Míg lényéből a szikla-szó kipattan / S körülrobajlik a zord katlanokban / Visszhangosan, eget-földet verőn / hogy megrendül a Mindenség szíve:/ Kezdetben vala az Ige./ S az ige testté lőn.“

Ezen újjong az előbb már idézett Zsidókhoz írt levél is, mert a teljes mondata így szól: „Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fia által szólt hozzánk...“ S ez az újjongás nem csupán úgy értendő, hogy az az Isten igéje, amit Jézus mondott és hirdetett. Hanem úgy, hogy Isten csodatette révén jött, született meg közénk Jézus, akiben tökéletesen valósult meg a teremtő és megváltó Ige!

Karácsonyi történet ez a legjavából, amit igénkben János közöl és megénekel. Nem úgy, ahogy Máté és Lukács ábrázolják.Az övékre mondja azt Reményik, hogy „mindez olyan szomorún emberi, emberi és mostoha“. Bennük – Reményik szavával –, „a dicsfény e bús köddel küszködik“. – Jánosnál a bús köd és a küszködés eltűnik, de marad a dicsőség! Emberré lett az IGE, közénk jött, itt verte fel sátorát közöttünk. S amire eddig nem volt példa: ebben a köztünk felvert sátorban nem törvénytáblákat, szabályokat, parancsokat őrízgetnek. Hanem maga a testet öltött isteni Ige benne az egyedüli Úr! Ilyen értelemben – mondja János -, Isten maga lett emberré! Pállal kifejezve: „szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett és viselkedésében is embernek bizonyult.“ ( Fil 2,7)

Ezt nevezi a költő a „nagyobb Titoknak“. Ennek a Titoknak, Isten igéje emberré válásának ünnepét üljük mi nagy örömmel. Mert nem csak, hogy leszállt mennyei trónusáról az Ige, hanem úgy jött közénk – így is mondhatnánk – a mi nívónkra, a mi szintünkre alacsonyodott le. És itt, a mi esendő, bűnös, tökéletlen világunkban érzi jól magát és azt kívánja áthatni, jó kovászként. Hadd idézzem még föl Pál teljes újjongását: „Ne mondd szívedben, ki megy fel a mennybe? Azért tudniillik, hogy a Krisztust lehozza. Hanem mit mond: közel van hozzád az IGE, a te szádban és a te szívedben, mégpedig a hit igéje...“ (Rm 10,6-8). Karácsonykor arra emlékezünk hát, hogy Isten közelebb már nem jön hozzánk. Mert ha szájunkra vesszük az ő szavát és szívünkben igent mondunk rá, akkor történt meg az, amit az Írás megváltásnak nevez. Ennek nagy nyitánya a testetöltés ünnepe. S ennek csodás éneke János evangélista nem „apró, földízű, emberi“ hozsannája: És az Ige testté lett.

De még az örömteljes hozsannázás közepette is realista marad János. Elmondja, hogy ez a megjelent és testet öltött isteni ige fényt kívánt hozni sötétség-uralta világunkba. Ám mi nem engedtük, hogy elűzze sötétségünket. A saját embervilágába jött, de az övéi nem fogadták be. S ezzel már a születésekor rögtön a haláláról is beszél. Akit ma „bölcsőben ringatunk“, azt holnap készek vagyunk keresztre is feszíteni. Mert ebben a világban mindig is idegen test marad az Isten Igéje. Nem rajongunk érte. Politikusok a hatalmukat féltik tőle, gazdagok a vagyonukat, szegények a kenyerüket, jóllakottak a kényelmüket, bölcsek a tudásuk szinte vallásosan űzött egyeduralmát. Mert ez a karácsonykor testet öltött és a golgotai kereszt felé haladó Ige „élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál és megítéli a szív gondolatait és szándékait“ (Zsid 4,12). Ezért kellemetlen és nem kívánatos.

Angelus Silesius mondatát kellene végigmeditálnunk, amikor karácsonyt ünnepelünk: „Ha Krisztus Betlehemben ezerszer is, de bennünk nem öltött testet, örökre elveszettek vagyunk.“ Hogy ez mégse következzék be, arra kíván Isten minket minden karácsonykor emlékeztetni. Ámen



 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2008