Gémes István prédikációi
Jézus 12 csodája
1.

 

A kánai lakodalom (Jn 2,1-11)


Az a kívánság hangzott el decemberi presbiteri gyűlésünkön, hogy idén szóljanak a prédikációk a Bibliában oly gyakran olvasható csodákról, Jézus csodáiról. Mert még komoly bibliaolvasókat is izgató kérdés az, hogy ezek tényleg megtörténtek-e vagy csupán költött, hogy ne mondjam, kitalált mesékről van itt szó? És, ha megtörténtek, akkor hogyan, milyen körülmények között, milyen eszközökkel, mi módon és – főleg! – miért? Kicsit vonakodtam, hogy a kérésnek eleget tegyek. Az ismert okok miatt. Lehet-e csodákat „megmagyarázni“, s csodák-e még azok, ha meg is tudjuk magyarázni őket? Azt hiszem, hogy túl nagy fába vágom a fejszémet, de megkisérlem! Leszűkítem azonban a feladatot és csak azokról a csodákról lesz szó, amelyeket János evangélista tartott feljegyzésre méltónak.

Kezdjük hát a sort a kánai lakodalomban történttel: ott Jézus borrá változtatta a vizet. S hogy ezzel kezdünk, azzal már János szemléletének is engedelmeskedünk, hiszen ő azt mondja, hogy Jézus ezt a csodát „első jelként“ tette a galileai Kána nevű helységben.

1.

Azt hiszem, minden túlzás nélkül elmondhatom, hogy erről az évszázadok folyamán csaknem csupán végletekben gondolkoztak és írtak a magyarázók. S jó, hogy ezt szem előtt tartjuk, mielőtt bármit is mondani akarnánk. Volt, aki azt hirdette, hogy ezt az eseményt és a csodát nem megérteni, ésszel felfogni, hanem átélni kell. Benne mutatkozott meg ugyanis kézzel fogható módon, hogy mit jelentett tulajdonképpen a Jézusban testté lett Ige?! Lám – így ez a szemlélet, – éppen itt, egy mennyegző keretében lett az Istenember valóságosan egy az emberek közül. Mintegy tehát Kánában teljesedett volna be emberi testtélétele. Aki ezt „átéli“, annak nem kell több magyarázat! – De tudunk az alkoholizmus elleni egyesülés, a Kékkeresztesek elmarasztaló ítéletéről is! Megrótták Jézust, aki még továbi hat hektoliter bort ajándékozott a már egyébként is megmámorosodott lakodalmasoknak! Az a Jézus, aki mindig szeretett és mentett, hogy tehette ezt meg a kánai násznéppel? Micsoda felelőtlenség?! Sőt ezt a gondolatot még egy, a múlt század elején tanító biblikus professzor is felragadta, amikor gunyorosan azt kérdezte, hogy vajon ez a kánai csodamester a bajbajutottak segítője-e? Miben segített? A leitatásban?

De olvastam olyan magyarázatot is, amely óva intett Jézus csodáinak materialista szemléletétől. A mi esetünkben ez azt jelentené, hogy – a „csak azt hiszem, amit látok“-logika szerint kizárólag ahhoz van jogunk, hogy rákérdezzünk: milyen természeti törvények hatályon kívül helyezésével vagy kikerülésével változtathatta át Jézus a vizet borrá? Milyen trükkel vagy fogással sikerült ezt elérnie, vagy legalább is a résztvevőkben azt a látszatot keltenie? Ez csak csalás lehetett! Magam is élénken emlékszem még a magyarországi ötvenes évek nagy hajszájára, amikor a pártállam végérvényesen le akarta járatni a „vallásos praktikákat“. Naponként jelentek meg sorozatos cikkek a „leleplezésekről“. Így leplezték le a párt hűséges ellenőrei az egyik búcsújáró helyen „könnyező Mária“-titkát: Rájöttek, hogy a papok vizescsuprot akasztottak a kép mögé és zarándoklatok alkalmával csak meg kellett dönteni azt, hogy „könnyezzen“ a Mária-kép. – Ez materialista kérdezés – mondja a tanulmány és az így megfogalmazott kérdések mind helytelenek!

Ehhez csak annyiban kell csatlakoznom, hogy csodatörténetünk éppen ezt a csodát – az átváltoztatás mikénjét és hogyanját – nem írja le. Magyarul: ez a prédikáció sem felelhet materialista módon a tévesen, materialista módon megfogalmazott kérdésre. Nem tudjuk, h o g y a n változtatta át Jézus a vizet, s legjobb, ha ezt bevalljuk, mielőtt eleresztenénk a fantáziánkat, mindenáron feleletet keresve. Én azonban szavahihetőnek tartom János evangélistát és azt látom, hogy valóságosan megtörtént csodáról ír valósan, s ezt ő maga nyilván nagyon fontosnak tartja.

2.

Engem azonban majdnem még a csodatettnél is jobban izgatnak azok a szavak és kifejezések, amelyekkel János leírja ezt az esetet. Ezek bennem gondolattársításokat, asszociációkat keltenek Jézus életével, tanításával, valamint viselkedésével kapcsolatban. Elmondok néhányat belőlük.

Itt van rögtön a leírás legelső szava, „harmadnapon“ – vagy a Jézus anyjának odavetett mondat: „nem jött el még az én órám“. Ugyanezt mondta egyszer Jézus a testvéreinek, amikor arra biztatták, hogy ugyan menjen már föl a fővárosba, ha híres ember akar lenni. Lépjen ott föl jó szónokként az egyik nagy ünnepen! Ezt utasítja el Jézus azzal, hogy „még nem jött el az ő órája“ (Jn 7,6-8) – Amikor pedig már annyira felbosszantotta ellenfeleit, hogy már-már meglincselték, akkor János megállapítja, hogy ez azért nem következhetett be, mert „még nem jött el az ő órája“ (Jn 8,20) – Majd akkor mondja újra, hogy még nem jött el az ő órája, amikor görög zarándokok akarják őt jóindulatúan a szenvedése és halála kikerülésére rábírni. Jézus, szinte bántóan, nem is reagál a kérdésükre, hanem ezt mondja: „Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia.“ (Jn 12,23) S amikor azon a bizonyos utolsó estén megmosta búcsúzóul a tanítványai lábát, akkor tudta, hogy „eljött az ő órája, hogy e világból az Atyjához menjen“ (Jn 13,1). Itt mindenütt minden arra fut ki, hogy Jézus „órája“ az ő szenvedésekor és halálakor ütött. S ha már a halálát emlegetjük, akkor viszont a „harmadnapon“ szó használata is érthető. Hát nem azt jövendölte, hogy Jeruzsálembe menve meg kell halnia, de „harmadnapon“ feltámad?

Azt kérdezzük hát, hogy mi történt a galileai Kánában? Erre mindenekelőtt az evangélista ad választ a tudósítása végén. „Ezt tette Jézus első jelként...így jelentette ki dicsőségét és a tanítványai hittek benne.“ (11.vers) Kánában tehát még nem jött el az ő órája, de már elindult afelé a cél felé, amelynek végén – emberileg nézve – az ő katasztrófája következett be a megfeszítésében. De Isten terve vele maradéktalanul jutott el céljához, hogy tudniillik halálával is őt dicsőítse. Ebben állt a legnagyobb dicsősége. És harmadnapon feltámadt, ahogy Isten azt is megtervezte. Pál apostol ezt egy gyönyörű himnuszban így fogalmazta meg: „megalázta magát és engedelmeskedett a halálig, mégpedig a kereszthaláláig. Ezért felmagasztalta őt Isten mindenek fölé...hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon...“ (Fil 2,8-9) Nos, Kánában ezzel a halál- és a feltámadás felé induló Jézussal van dolgunk. Aki ma is azt kérdezi tőlünk, mai hallgatóitól, hogy így hiszünk-e benne? Készek vagyunk-e térdet hajtani előtte, vagy inkább mások után futunk lihegve?

Igen furcsállom Mária szerepét ebben a történetben és Jézus meglehetősen „tiszteletlen“ viselkedését anyjával szemben. Tudom, hogy János evangélista soha nem nevezi névvel Máriát, hanem csak így: „az ő anyja“. S azt is látom, hogy Mária nem k é r i a fiát, hogy tegyen valamit, hanem csak közli vele a bor elfogytát. Nem lehet hát innen sem valami „közbenjáró Máriára“ következtetni. Jézus kimondottan ridegen utasítja el anyja jelentkezését. S ha a felvilágosodás korában a magyarázók valósággal ujjongtak, hogy az ember Jézus milyen jól is érezte magát ebben a mulatozó, vidám lakodalmi forgatagban, s mennyire odaillett, hogy lám, még a tanítványait is magával hozta, s együtt ült békésen az anyjával, akkor bizony azt kell mondanom, hogy itt Jézus igencsak „behúzza a féket“! Még a legmeghittebbnek tűnő jelenetben is érezteti, hogy ő itt jelen van ugyan, de tulajdonképpen egy tökéletesen más világhoz tartozik, mint ami körülötte most zajlik. Hát nem azt mondta már 12 évesen, amikor azt gondolták, hogy engedetlenül elkódorgott, hogy neki az Atyja házában kell lennie (Lk 2,49) – S amikor egyszer Mária felkerekedett többi gyermekével, hogy az időközben híressé lett vándorprédikátor-fiát meglátogassa, abban sem volt sok köszönet. Fia ugyanis kijelentette – a kérésre nem is válaszolva – hogy „aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fivérem, nővérem és az én anyám.“ (Mk 3,35) De figyeljük meg, hogy az anya sem ott, sem Kánában nem tiltakozott. Valószínűleg sejtette, hogy ez a Fiú elsősorban nem az övé, hanem az Isten szolgálatában áll!

Kérdezzük hát másodjára is: mi is történt itt Kánában? Az emberi sürgés-forgás, vigalom és öröm közepette sem adta föl Isten egy pillanatra sem a tervét. Életünk napjai forgatagai közben és bármikor rábízhatjuk magunkat, mert ő tudja egyedül és biztosan a célt, s azt soha szem elől nem téveszti. Vagy ahogy azt az apostoli ige mondja: „Aki elkezdte bennetek a jó dolgot, el is végzi azt a Krisztus Jézusnak napjára.“ (Fil 1,6) Isten akkor is dolgozik bennem, amikor én „szünetet tartok“ vagy éppen úgy érzem, hogy valami sokkal fontosabbal és előnyösebbel kell elfoglalva lennem. S kánai tettével Jézus mintha csak illusztrálná a máskor mondott szavait: „Az én Atyám mindezideig munkálkodik, én is munkálkodom.“ (Jn 5,17). Így reménykedhetünk mi is Abban, Aki közöttünk, a hétköznapjainkban is fáradhatatlanul dolgozik. Hadd tegyem hozzá halkan, hogy ebben a gyülekezetünkben is! Ez hitünk és tapasztalatunk. Legyen Istennek hála érte!

3.

Nem fejezhetem be anélkül, hogy ne vallanám be csalódottságomat ezzel a történettel kapcsolatosan. Itt csoda történt, de – ahogy már említettem –, magáról a csodatettről egy szó sem esik és meg sem tudjuk, hogyan történt? Jézus semiféle „varázsszót“ nem mond, nem is tesz semmit. A szolgálók megtöltik a rituális tisztálkodásra szolgáló hatalmas kőedényeket (amolyan 400-600 literről van szó!), s aztán csak a ceremóniamestertől tudjuk meg, hogy jobb minőségű borrá változott a betöltött víz, mint az azelőtt elfogyasztott. Sőt Jézus még utólag sem magyarázza meg a tettét! Ami azt jelenti, hogy Jézus titkon, emberek szeme elől elrejtetten végezte el a csodát. S nekem itt azt jut eszembe, hogy mielőtt Isten megteremtette volna Évát, „mély álmot bocsátott az ember-Ádámra“ (1Móz 2,21). Isten teremt, s amikor ő teremt, az embernek, Ádámnak nem kell feltétlenül bekukucskálnia a kulcslyukon az ő műhelyébe. Isten magának tartja fenn a teremtés jogát, anélkül, hogy az ember belekotnyeleskedne. ő megtartja magának egyszer s mindenkorra a teremtés titkát is. –S most tudom a gondolataitokat, amelyek itt szükségszerűen mindegyikőnk agyában ott ágaskodnak: meddig avatkozhat be a mai ember tudománya, veszély nélkül, Isten teremtettségébe? Hogy az embrionális kutatástól az atomkutatásig bejelentette a homo faber, a magát teremtőnek kikiáltott ember, igényét a teremtésre, azt valamennyien tudjuk!

Jézus Kánában is valami újat teremt. S ha arra gondolunk, hogy mindezt l a k o d a l o m b a n teszi és hogy a vizet b o r r á változtatja, akkor akaratlanul is eszünkbe jut, hogy amikor Jézus prédikált, akkor a lakodalommal hasonlította össze azt a végső lakomát, amelyre Isten az örökkévalóságban hív meg bennünket. Ahol majd a hazatért tékozló fiak új ruhát kapnak, számukra az apa levágja legkövérebb tulkát és végnélküli lesz a „mennyegző“. Mert a kánai mennyegzőnek ugyan – a sok bor ellenére is –, egyszer mégiscsak vége szakadt, de a mennyeinek soha.

Ugyancsak ez áll a b o r r a is. Az is itt Kánában több alkoholtartalmú italnál. Azóta, amióta Jézus a tanítványait egy utolsó vacsorára hívta össze. Ott nekik kenyeret nyújtott, azzal, hogy ez az ő teste, s a megáldott kehelyből nyújtott borra nem csak azt mondta, hogy ez az ő vére. Hanem azt is, hogy ez az „új szövetség vére“. Erre mondták a tanítványai, hogy „most tudjuk, és hisszük, hogy Te az Istentől jöttél“ (Jn 16,30) Ami tehát Kánában amolyan félig titokzatosan történt, azt élhetjük át nyilvánosan minden úrvacsoravételekor. Az úrvacsora is „hitünk titka“, mert benne és általa Isten újat teremt: minden akadályt, amelyet bűneinkkel mi gördítettünk az ő útjába, félretesz és megköti velünk, a megbocsátottakkal, az „új szövetséget“. Több azért az úrvacsora puszta jelnél. De arra sincs szüksége, hogy emberi szóra változzék át valamiből valamibe. Az egész Isten szövetségi jóindulatának bizonyítéka, amit úgy is kell hálásan elfogadnunk!!

S akkor végül még egyszer kérdezzük meg: mi is történt Kánában? A legnagyob csoda: Jézus, a meghívott vendég hívta meg vendégül végül is a meghívóit. Mintha csak azt mondta volna: ime, minden kész! Egyetek és igyatok, mint az én vendégeim. S ebben a szelíd, hívogató gesztusban mutatkozik meg az ő dicsősége.

És mi most megtanultuk, hogy Kánában nem is azon volt a hangsuly, hogy h o g y a n , hanem, hogy m i é r t , mi célból történt a csoda? Azért, hogy mi, mai tanítványai is higyjünk Benne. Ámen.


Tovább a következő prédikációhoz
 
Levél a szerzőnek: istvan.gemes kukac freenet.de
 
© Gémes István 2008