KÉMELMhonlap
Conference of Hungarian Lutheran Church Workers Abroad
Arbeitsgemeinschaft der ungarischen evang.-luth. Seelsorger im Ausland

Az Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencia

Vázlatos történet, 1960-2002.

 

A nyugati magyarságnak csak kevés olyan intézménye van, amely évtizedek óta, megszakítás nélkül végezte a maga áldásos szolgálatát, s mindmáig töretlen, megtartó erőről tanúskodik. Ezek közé számítandó feltétlenül az Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencia (EMEIK). 1960 óta minden nagyhéten magyar fiatalok számára nyújt találkozási alkalmat, amelyen kicserélhetik gondolataikat, hitükben és magyarságtudatukban erősödhetnek. A találkozók szellemiségét alapvetően az evangélium adja, amely megtanít nagy távlatokban való gondolkozásra, de saját értékeink tudatosítására és megőrzésére is. Cél az egymás tanítása és kölcsönös elfogadása, s az Isten minden korlátot átívelő szeretetében való megerősödés. Negyvenkét év után – úgy vélem – itt az ideje, hogy ennek a nagy műnek a történetével részletesebben foglalkozzunk. Egyrészt azért, mert még közöttünk élnek a kezdeményezők, s megkérdezhetjük őket. Másrészt azért, mert gyorsan felejtő köztudatunk számára felfrissítőleg hathat néhány valós adat írásba foglalása.

A munka indulásakor Dél-Amerikában dolgoztam, de visszatértem után vagy 20 évig nagyon intenziven működtem közre a konferenciák tartalmi alakításában. Az utóbbi években ismét nem vettem részt az EMEIK munkájában. Köszönetet mondok ezért e helyen is Glatz József evangélikus lelkésznek, aki az első úttörők egyike volt, Kelemen Erzsébet diakonisssza testvérnek, a konferenciák "jó angyalának", valamint dr. Bereznai Tamásnak, az utóbbi évtized krónikásának. Mindhárman szívesen megosztották emlékeiket, tettek megjegyzéseket és észrevételeikkel sokban hozzájárultak e sorok megszületéséhez, bőségesen pótolva helyenkénti hiányos ismereteimet. Ám nem születhetett volna meg ez a dolgozat Terray László norvégiai magyar evangélikus lelkész nagy segítsége nélkül. Ő volt ui. a konferenciák “megálmodója” és a legelsőnek “mindenese”. Örömmel vettem át ezért a kezdetekről szóló értesítését. Vele nagyban hozzájárult ahhoz, hogy e fontos műnek a kezdetei ne valami romantikus ködben vesszenek el, helyet adva személyi és egyéb mitoszok kialakulásának. Ő a szavahihető tanú, s ami a kezdeteket illeti, azokra nézve az ő hangját fogadhatjuk el autentikusnak.

A dolgozat megírására főleg az jogosított fel, hogy az EMEIK történetének három olyan pontján lehettem jelen – kicsit közreműködőként is – amelyen mind pozitiv, mind negativ értelemben az EMEIK sorsát illetően fontos döntések születtek. Itt figyelhettem meg az aktőrök lelkiségét a legjobban, s ezek a megfigyeléseim feltétlenül belefolytak e sorokba. Köszönöm Balla Bálint felkérését a cikk megírására. Vele a Magyar Tudományos Munka-közösség vezetésében dolgozhattam éveken át és barátságát nagyra értékelem.

***

Az EMEIK történetét három szakaszra osztom: 1. A kezdetektől 1968-ig; 2. Bolzanótól a nyolcvanas évek végéig; 3. A Borken-Gemen-i Ökuménikus Találkozótól napjainkig. Mivel pedig az EMEIK kigyűrűzött és “utókonferenciákat” is eredményezett, legalább röviden meg kell említenem a skandináviai és stuttgarti "körzeti konferenciákat" is.

Mindenekelőtt lássunk azonban néhány statisztikai adatot! Az eddigi 42 konferencia közül 27 volt Németországban, Franciaországban három, Ausztriában, Hollandiában és Svédországban kettő, Norvégiában, Angliában, Dániában, Svájcban, Olaszországban és Belgiumban egy-egy. 30 országból jött a mindenkori 60- és 190 közötti résztvevő. Az előadók több, mint 30 foglalkozási/szakmai/művészeti ágat képviseltek. Kereken 50 evangélikus, református, római katolikus teológus tartott előadást, istentiszteletet, illetve végzett lelkigondozó munkát. – 1971-ben egymástól függetlenül volt ökuménikus találkozó és ifjúsági konferencia: az első a svájci Sionban, a második a hollandiai Driebergenben. Ugyanigy volt ez 1995-ben is, amikor az EMEIK a németországi Bad Orb-ban konferenciázott, viszont az ökuménikus találkozót a magyarországi Gyulán rendezték meg. Együttes rendezvény volt a többi három ökuménikus találkozó: 1976-ban az ausztriai Fuschl am See-ben, 1984-ben a belgiumi Nassogne-ban és 1990-ben a németországi Borken-Gemen-ben.

  1. A kezdetektől 1968-ig.

Az indulás egyik első feltételét a Svéd Evangélikus Egyház teremtette meg: 1957-ben meghívta Glatz József evangélikus lelkészt, hogy legyen ebben a nagykiterjedésű országban a legnagyobbrészt ide menekült magyar protestánsok lelkésze. A fiatal lelkész hamar rájött arra, hogy a nagy távolságok világában valami lehetőséget kell teremtenie ahhoz, hogy hívei találkozzanak egymással. Ez a felismerése lett a “konferenciázások” kezdete. Amikor pedig az első ilyen gyülekezeti konferenciáját Jönköpingben rendezte meg, a meghívott előadó, Terray László oslói lelkész fontos és döntő javaslattal állt elő. Erről így ír Glatz József:

"Terray László javaslatára elhatároztuk, hogy megpróbálunk egy külön ifjúsági konferenciát rendezni. 1956-ban sok fiatal hagyta el az országot, ezeket akartuk mozgósítani. A tervezgetésbe később belekapcsolódott még néhány oslói magyar egyetemista, s így született meg 1960 nagyhetére a Trysil-i (Norvégia) sítábor, amelyen 9 országból 72-en vettek részt és a sítáborból lett a még ma is élő s viruló “Húsvéti magyar evangéliumi ifjúsági konferencia”. (Glatz, Mintha hazamentem volna, in: Új Kéve X/2. 6-9.o.)

Terray László ennek érdekes előtörténetét is elmondja:

" 1960 januárjára a Pax Romana nemzetközi magyarnyelvű konferenciára készült Osloban. Az előkészítő tervet az osloi kezdeményezők a “Norvégiai Magyar Egyetemisták Szövetsége” levélpapírján írták, s többek között a norvég evangélikus egyház segélyakciójától, a Kirkens Nřdhjelptől kértek és kaptak igen szép összegre ígéretet 1959 tavaszán. A kérvényben aláhúzták, hogy a konferenciának nem lesz “konfesszionális jellege”, s azon minden felekezetű egyetemistákat szívesen látnak.

Mikor aztán elkészült a konferencia végleges programja, megállapíthattam, hogy az elejétől végéig konfesszionális lesz, kizárólag katolikus előadókkal (legtöbbjük lelkész vagy szerzetes), naponkinti misével stb. és hogy tulajdonképpen a Pax Romana a rendező, annak ellenére hogy a kérvény az egyetemisták szervezete nevében érkezett. Erről írásban világosítottam fel a Kirkens Nødhjelp vezetőségét.

Ehhez jó tudni azt is, hogy 1956/57-ben, mikor annak a bizottságnak tagja, majd januártól kezdve vezetője voltam, amely az 1500 magyar menekültet áttelepítette az ausztriai és jugoszláviai táborokból Norvégiába, akkor én mint jó és naív magyar lutheránus, a Norvégiába repülőgépen szállítandó menekültek hivatalos listája mellett eleinte minden szállítmány alkalmával külön levelet küldtem a Kirkens Nřdhjelpnek a lutheránus és református menekültek listájával, gondolván, hogy ezeknek majd ők gondját viselik. Nem tetszett ez a katolikus Caritas norvégiai vezetőjének, aki panaszt tett ellenem a norvég hatóságoknál, “felekezetieskedés” miatt. Mert hát a menekült akciónak semlegesnek kell lennie, mondta ő. A panaszt a hatóságok áttették a Kirkens Nødhjelphez, amelynek formailag egy évre alkalmazottja voltam (a missziói intézettől kapott egy éves szabadságom alatt), s azok szépen megkértek, hogy a jövőben ne küldjek nekik listát. (Attól kezdve a listákat megtartottam magamnak.)

Ez után az incidens után feljogosítottnak éreztem magam arra, hogy a Kirkens Nødhjelpnek megmagyarázzam, hogyha ők a Pax Romana kongresszust támogatják, akkor az egyenlőség nevében érezzék magukat elkötelezve, hogy egy “protestáns” vállalkozást is támogassanak. Mert különben felekezetieskedéssel lehet őket megvádolni. Erre megrémültek és mindennemű anyagi támogatást megígértek egy “protestáns” (idézőjelben) húsvéti konferenciához. Valószínűleg ezzel a zsebemben mondhattam azt Jönköpingben 1959 nyarán, hogy nosza csináljunk ifjúsági tábort.

Ebből persze még nem lett ifjúsági sítábor. Helyet kellett találni, ellátásról kellett gondoskodni, előadókat toborozni. Be kell vallanom, nem emlékszem, hogy ebben a munkában segítséget kaptam volna az osloi egyetemistáktól. Ellenben néhányukat, akik gyakran megfordultak nálunk otthon, tájékoztattam a tervezés menetéről. Ez volt az a “rendezőség,” amely közhírré tette a trysili konferenciát (ÚTITÁRS, 1959 november), s a jelentkezéseket a Kirkens Nřdhjelp címére kellett küldeni. Arra nagyon jól emlékszem, hogy például egy norvég lelkészbarátom a gyülekezetében levő mezőgazdasági népfőiskolától szerzett ingyen krumplit és zöldséget (a krumpliszsák jó nehéz volt), s ezt magam szállítottam Trysilbe azon utak egyikén, amelyeket a helyi szervezés kedvéért tettem (Oslo-Trysil 225, oda-vissza 450 km). Ami az előadókat illeti, Cs. Szabót már ismertem, mert jártam nála Londonban 1955-ben, Kerényivel is volt kapcsolatom; a trysili lelkészt észak-norvégiai szolgálatom idejéből ismertem, akkor ott volt lelkész; az osloi egyetemi lelkésszel Johnsonnal egy osloi nem-hivatalos lelkészegyesületben voltam együtt, nem volt tehát nehéz előadókat toborozni.”

A történeti hűség kedvéért szögezzük le tehát, hogy Terray Lászlót kell az ifjúsági konferenciák szellemi atyjának és az első találkozó megszervezőjének tekintenünk, a gondolat folyamatos megvalósítását pedig – segítők támogatásával – Glatz Józsefnek köszönhetjük.

A Külföldön Élő Magyar Evangélikus Lelkigondozók Munkaközössége (KÉMELM) azonnal magáénak tekintette és felkarolta a konferenciák ügyét. Intézőbizottsága 1960. április 21-én Oslóban tartott ülésén Glatz Józsefet "a Magyarországon kívül, Európában tanuló egyetemisták" lelkészévé kérte fel és nevezte ki. Egyúttal meg is bízta a további ifjúsági konferenciák megrendezésével. Mellé “segítőül” rendelte 1963-ban Szigethy Sándor evangélikus vallás-tanárt, aki később Cseri Gyula református lelkésszel együtt Glatz utódja lett. Glatz közvetlen utódja Koltai Rezső, őt követte Kellner Ilona, Joób Olivér, Gémes Pál és ifj. Joób Olivér evangélikus, valamint Varga Pál, Menkéné Pintér Magda és Tüski Márta református lelkész.

A konferenciák az ifjúság elvárásai kielégítésére vállalkoztak. A legelső “Hétkezdő áhítatban” ezt olvassuk: “Elképzeltem magamban, hogy is telik majd ez a hét, s milyen jó lesz új barátokat szerezni, a régi ismerősöket viszontlátni, beszélgetni, síelni... annak is örülni fogok, hogy ezen a héten Istenhez is közelebb kerülhetek, s Tőle új erőt kaphatok” ( Szilas Attila, in: ÚTITÁRS IV/7.2.o.). Mások úgy látták, hogy el kell menniök ezekre a találkozókra, mert enélkül "aligha alapíthatunk valaha is magyar családot" (Szépfalusi István , in: Együtt Európában, Útitárs, Oslo-Bécs 1971 belső fedőlapon). A szétszóratásban élesen fogalmazódott meg sokakban a kérdés is: “Hogyan maradhatok meg külföldön keresztyénnek?” (Terray László, in: ÚTITÁRS, IV/7. 8.o.). De ezen túl is, többeket a kíváncsiság, érdeklődés vagy találkozási lehetőség indított el a konferenciákra, esetleg minden különösebb motiváció és elvárás nélkül.

Az ifjúság elvárásai nem maradtak ismeretlenek a mindenkori rendezők előtt és a célok megjelölését is befolyásolták. Már a legelső alkalomra megfogalmazott “Előszó” négy pontban foglalta össze a vállalkozás célkitűzéseit:

1. Az igazság keresése "országunk, népünk, nemzetünk dolgában" – 2. Viszonyunk a világhoz, a tudományokhoz, a kutatáshoz. – 3. Egyházunk mondanivalójának meg-szólaltatása "a világkeresztyénség összefüggésében". – 4. Keresztyén hitünk alapja Jézus Krisztus.

S mindezeket a Szentírás fényében kell megvizsgálni és a hallgatók elé tárni.

Az idők folyamán a legkülönbözőbb formában kellett a rendezőknek megküzdeniök az egyes célkitűzések létjogosultságáért, illetőleg a mindenkori hangsúly elhelyezéséért. A KÉMELM csaknem minden gyűlésén is különböző értékelések hangzottak el esetről-esetre. Kikristályosodott két meghatározó vélemény (1965-ben): az egyik, hogy az ifjúsági lelkész lelkigondozója is legyen a konferenciának. Valamint az a kérés, hogy a konferencián belül teljes szabad teret kapjanak a különböző kegyességi irányzatok és egymással békében legyenek. Előfordultak esetek, amikor a kulturális műsorok “elburjánzása” ellen emeltek szót, mások pedig a vallásos programok “túltengése” miatt aggódtak. Sok vitára adtak okot az előadások, amelyeknek nyelvét nem mindig és nem mindenki értette meg. Szenvedélyesen vitáztak a fiatalok az idegen szavak használatáról csakúgy, mint az előadások hosszáról. Voltak heves vitákat kiváltó találkozók és olyanok is, amelyeken szívesen “ámultatták el” magukat a hallgatók a nagyszerű előadóktól. Talán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy a kezdeti konferenciák hármas célt feltétlenül elértek: az általuk nyújtotta “feltöltekezési” lehetőséggel lényegesen hozzájárultak az idegenbe szakadt fiatalok meggyökerezéséhez az új és idegen világban, másrészt olyan összekötő kapcsot jelentettek, amely láthatatlanul, de érezhetően egybefogta a “trysilieket”, harmadsorban felhívták a fiatalok figyelmét arra a világméretű ökuménére, amit ők – akarva, nem akarva – már egymás között gyakoroltak, s rájöttek, hogy magyar “vallásosságuk” egyik alkotóeleme annak, amit tudatosan vállalni kell és nem kell elbújni miatta.

Világos volt a törekvés, hogy a konferenciákon szóhoz jussanak – akár a kultúrális, akár a vallásos programban – a már külföldön is ismert és elismert magyar előadók. Hogy Trysilben a nagy szellemtörténész, Kerényi Károly csakúgy előadott, mint Cs. Szabó László , a magyar irodalom nagynevű művelője, az máris sokat ígérő programot jelentett. Gyakran volt előadója a konferenciáknak Dr.Vajta Vilmos, az EVSz strassburgi Ökumenikus Intézetének kutató-professzora. – Ugyancsak meghatározó volt az a tény is, hogy a konferenciákat "véletlenül" éppen a nagyhéten tartották. Nemcsak ez a kalendáris keret, de a nagyhét elmélyülésre bőven alkalmat adó ideje és hangulata volt sokak számára teljesen új tapasztalat, mint ahogy ennek a hétnek jó és pozitiv tartalommal való megtöltése is sokakat serkentett és gazdagított. A kezdő, a nagypénteki és húsvéti istentiszteletek eleitől kezdve szerves alkotórészei voltak a heti műsornak. Később ezekhez járultak még a vigiliák, a rögtönzött hangjátékok, a dialógus-prédikációk. A hét folyamán alkalmilag összeverbuvált énekkarok szolgáltak és gazdagították a liturgikus keretet. S ha voltak is – hála Istennek – mindig “profik”, ám a munka dandárját és az ötletek megvalósítását mégis az igen szétszórt érdeklődésű fiatalok vállalták, az idők folyamán egyre nagyobb egyéni felelősséggel.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a konferenciák első szakaszában nem álltak nagy szubvencióforrások a résztvevők rendelkezésére. Csak nagy megbecsüléssel kell megemlékeznünk itt azokról, akik talán egy egész esztendőn át gyűjtötték össze a konferencia részvételéhez szükséges pénzösszeget és áldozatvállalásukkal is a konferencia számukra értékes voltát fejezték ki. Ezért közölhette a konferenciák anyagát közlő zsebkönyv-sorozat, hogy nem ment ritkaságszámba az a konferencia, amelynek összköltségei 90-92 %-át maguk a résztvevők fedezték!

A konferencia igazi értelemben jó hagyománnyá és kedves szokássá vált. Ott lehetett találkozni, de még párra lelni is. Lehetett rá készülni egy éven át és előre örülni a várható jó tapasztalatoknak. De lehetett készülni lelkileg is, sőt egész éven át tartani egymással a kapcsolatot. Nem egyszer lepték meg résztvevők a rendezőket felkészültségükkel és a konferenciák idejére éppen beérett ötleteikkel, tervekkel és – elvárásokkal. S a konferenciáknak hovatovább híre ment. Nemcsak az időközbeni kapcsolattartás, hanem az élmények továbbadásának eredményeként is. Nem volt olyan konferencia, amelyen ne jelentek volna meg azelőtt soha nem látott arcok, gyakran gondot okozva, de többízben megelevenítő elemként is. Hosszú évtizedeken át a skandináv kontingens alkotta a legnépesebb konferenciázó csoportot. A kezdeti időkben Ausztriából főleg fiatalok, Szépfalusi István lelkésszel, kapcsolódtak be számosan. A “csoda” elindult: az első kilenc konferencián 1043 fiatal vett részt egy végeredményben “ártatlannak induló” sítáborral megkezdődött rendezvénysorozaton, amelynek áldásaiért igazán csak Istent szabad dicsérnünk!

*

Volt egy sereg szempont, amelynek érvényesítése az első időkben nagyon fontos volt. A konferencia pl. mindig “vendégnek” érezte magát és nem akart a helyi gyülekezetek helyére lépni. Ezért megkereste a területileg illetékes magyar evangélikus vagy református lelkészt, bejelentette a konferenciát, s lehetőleg felkérte őt szolgálatra, akár az istentiszteleteken, akár a napi műsorban. Bemutathatta a gyülekezetét és mintegy házigazdája volt a rendezvénynek. Emlékezetem szerint egyszer fordult csak elő, hogy a helyi gyülekezet vezetősége nagyon nehezen engedte ki a konferencia megrendezését a kezéből! Ugyanez állt a helyi politikai hatóságra is: a trysili konferencián a polgármester nemcsak aktiv volt, s biztosította a rendezvények számára a szükséges feltételeket, hanem mindent meg is tett, hogy a magyar fiatalok konferenciáját amolyan helyi eseményként is menedzselje. Ez magában foglalta a helyi sajtó érdeklődését és készséges tudósítását is. S ez a példa, ha más formában is, de követésre talált.

Nem hiányozhatott az ökuménikus nyitottság sem. Ez pedig nem csak a hallgatóság felekezeti összetétele miatt volt fontos. Mindig is voltak pl. római katolikus előadók, hiszen a rendezőség szemében nem a felekezeti hovatartozás, hanem a szakmai tudás volt a legfontosabb feltétel. A testvériség és nyitottság abban is megmutatkozott, hogy a római katolikus Pax Romana mozgalommal együtt mindkét szervezet kölcsönösen képviseltette magát egymás konferenciáin. Fontos volt az időpontok egyeztetése is: míg az EMEIK virágvasárnap kezdett és húsvétvasárnap zárt, addig a Pax Romana húsvéthétfői kezdettel tartotta találkozóit.

A KÉMELM nagyon korán szükségesnek látta, hogy a református testvérek is bekapcsolódjanak a munkába. Amikor Cseri Gyulát – Szigethy Sándorral együtt – ifjúsági lelkésznek kérték fel, akkor ez már a református lelkészek köréből jött javaslat volt. Így került kifejezésre az együttműködésre való készség. Ez a kettős lelkészi vezetés máig is bevált.

Minden túlzás nélkül megállapíthatjuk, hogy a konferencia igazi keresztyén szellemű, demokratikus képződmény lett. Távol állt tőle mindenfajta megkülönböztetés. Bár egyetemista diákokra célzott a legelső rendezvény, de mellettük később ugyanúgy vettek részt kétkezi munkások, kisdiákok, szabad foglalkozásúak. Az összekötő kapcsot nem a származásbeli vagy iskolázottsági fok jelentette, hanem az evangélium szabad és tág ölelésű szelleme. Ezért nem lett diák- , értelmiségi-, munkás- vagy egyetemista-konferencia, hanem egyszerűen “Ifjúsági konferencia”. Ezért is tudott a konferencia szabad lenni. Benne ugyanis mindenki nemcsak a kapottról és nyújtottról alkothatott magának véleményt, de bármikor behozhatta a maga látását, elképzelését, gondolatait, sőt – kételyeit is. Az így született szabad fórum ezért néha csaknem bizarr képet is nyújtott: gyakran kerültek terítékre tökéletesen ellentmondásos nézetek. A mindenkori ifjúsági lelkészek biztos látásának és tapintatának köszönhetően mégsem került sor soha szakadásra. A fontos a vitás kérdések előhozása és megtárgyalása volt, az evangéliumi szabadság szellemében. Ezt a szabadságot és türelmes nyíltságot csodálták sokszor vendégek, akik először jelentek meg a körben. Ez kölcsönzött a konferenciáknak olyan színgazdagságot, szemellenző nélküli látási és megszólalási lehetőséget, amely szinte mágnesként vonzott fiatalokat és idősebbeket.

Az 1957-ben elindított ÚTITÁRS című, “A külföldön élő magyar evangélikusok lapja”, (később “Magyar Evangéliumi Lap”) mindenkori nyári számában közölt részletes beszámolót vagy a konferencián elhangzott előadásokat, vázlatokat, igehirdetéseket. Fontos volt ez a hírközlésáramlás, hiszen a konferencia híre, sőt tartalma széles szórást kapott – csaknem világszerte. Szerkesztői tapasztalat szerint mindig örömmel fogadta az olvasótábor a konferenciáról közölteket. Éppen az ÚTITÁRS kiadásában jelent meg zsebkönyv formátumban az első öt konferencia dokumentációs anyaga: 1. Mi az igazság? 2. Ecce Homo. 3. Mit cselekedjünk? 4. Ádám, hol vagy? 5. Amíg időnk van. – A 6-10. konferenciák anyagából válogatást hozott az “Együtt Európában” c.kötet. A köteteket Szépfalusi István bécsi evangélikus lelkész szerkesztette. A Katolikus Szemle adta ki a sioni ökuménikus találkozó anyagát "...hogy mindnyájan egyek legyenek" címmel.

2. Bolzanótól a nyolcvanas évek végéig (1969-1989).

Az 1969 nagyhetére összehívott ifjúsági konferencia új szakaszt nyitott meg a találkozók történetében. Elsősorban is nem azért, mert először (és utóljára) Olaszországba hívták össze. Hanem azért, mert Szépfalusi István bécsi evangélikus lelkész és mások már a konferencia kettéválásának kész tervével jöttek el a helyszínre, ami a 11 országból jött 91 résztvevő legtöbbjét teljesen váratlanul érte. A KÉMELM Intézőbizottságának stuttgarti jegyzőkönyve így összegez: “ A generációs probléma úgy jutott kifejezésre, hogy az idősebbek a nívó emelését, míg a fiatalok könnyebb, ismertető jellegű előadásokat kívántak. Igy az a kompromisszumos javaslat jutott kifejezésre, az idősebbek kezdeményezésére, hogy a jövőben a konferencia váljon ketté, legyen egy Szabad Egyetem-i hét – itt a színvonalat a kívánalomnak megfelelően lehet emelni – és legyen egy másik konferencia, amely a fiatalok kívánságait veszi elsősorban figyelembe...” Ez a nyugodthangú protokolláris bejegyzés nem dramatizálja a helyzetet, de nem is tükrözi hitelesen a Bolzanóban történtek hangulatát és következményeit. Érdekes, hogy a később megjelent gyűjteményes kötetből szinte minden részletet megtudunk a konferenciáról, de a kettéválást egy szóval nem említi (Együtt Európában, 209-210.o.) S inkább vet fényt a helyzetre az is, hogy az az ÚTITÁRS, amely azelőtt csaknem minden konferenciára egy teljes számot szánt, Bolzanóról hallgat. E sorok írója, aki akkor tért vissza braziliai munkájából és a konferencia egyik előadását tartotta (“A mai történelemben is Úr az Isten?” in: Együtt Európában, 58-68.o.), nagy feszültségre, valamint a “bécsiek” hallatlan rábeszélő aktivitására emlékszik vissza, és arra, hogy a konferenciai be-nem-avatott résztvevők milyen visszafogottan, szinte apatikusan vették tudomásul az előre eldöntött kettéválást. Koltay Rezső és Szigethy Sándor, akik a konferencia tartalmi szervezői voltak, ma is azt vallják, hogy csak a színhelyen hallottak először az elválás – már eldöntött – tervéről. A KÉMELM Vajta Vilmost és Terray Lászlót jelölte egy megalakítandó bizottságba, amely a két mozgalom együttműködését dolgozta volna ki. A jegyzőkönyvben ez áll : “Az Intéző-bizottság mindkét konferencia szolgálatáért különlegesen is felelősséget érez... felkéri Szépfalusi Istvánt, mint a Szabad Egyetem Bizottságának titkárát, hogy a tervekről, programokról Vajta Vilmost és Terray Lászlót folytatólagosan informál ja." (1969.május 15.)

Arra a kérdésre, hogy kellett-e a kettéválás? – csak dialektikusan lehet válaszolni. Pozitivumként kell elkönyvelni, hogy ez a döntés a máig is eredményesen működő Szabadegyetem megalapításához vezetett. Kérdés azonban, hogy egynéhány nagyon tehetséges ember nem vonta-e meg képességeit az egésztől, alapos vagy alaptalan felsőbbségi szemlélet nem egészen demokratikus érvényesítésével? S nem alakult-e ki az az eklektikus látás, hogy az eredeti ifjúsági konferencia amolyan alsó-, míg a Szabadegyetem a felsőház, megfelelő tudás- és tekintélykülönbséggel?

Az elválás felvetette problémákra még éveken át, újra meg újra, mindkét oldalon visszatértek. Az Intézőbizottság 1971. május 25-26-án felvett jegyzőkönyve öt oldalon rögzítette azt a tanácskozást, amelyet Dr. Tóth Jánossal, az “autonóm munkaközösség”, azaz a Szabadegyetem kiküldöttjével folytattak. A bizottság tagjai számtalan kérdést vetettek fel a küldött négy célkitűzésével kapcsolatban, amely alig különbözött a trysili négy ponttól. A bizottság felkérte Dr.Vajta Vilmost, hogy tanácsadó lelkészként álljon a Szabadegyetem kuratóriuma rendelkezésére és két küldöttet kívánt a Szabadegyetem kuratóriumi gyűlésére delegálni.

A nemvárt eseményre a reakció váratlanul elementáris volt. Az "elhagyott” közösség mintha valami nehéz helyzetből szabadult volna meg. A kétségkívül veszteségként átélt esemény hallatlan erőket szabadított fel. A konferenciák rendezését egyre több váll kezdte hordozni, – úgy tűnik, hogy egy rigorózus centralizmust helyettesítve be ezzel. Nem egy 3-4 emberből álló vezetőség lett a konferenciák mindenese vagy mindenhatója, hanem széles bázissal lehetett számolni, mind a témaválasztásnál, mind a kivitelezésnél. Az ifjúsági lelkészek, majd később az ifjúság soraiból választott képviselők néha szinte hihetetlen önkormányzati tehetségről, rendezői készségről és határtalan munkabírásról tettek tanúságot. Új színfoltot jelentett a konferenciákkal párhuzamosan rendezett gyermekprogram. Hiszen hovatovább az egykori konferenciázók már az időközben megszületett gyermekeiket is magukkal hozták. Már itt gondolt a bölcs rendezőség az utánpótlás beszervezésére, nagyon eredményesen. Azt lehet mondani, hogy ezért mindmáig egyre szélesebb és magát szinte reprodukáló, kiegészítő ifjúsági bázisra építhet a konferencia. Ennek köszönhetően még ma sincs hiány az utánpótlásban.

Ezzel azonban már egy újabb problémát is fölvetettünk. Az egykori, alapító tagok mellett hovatovább megjelentek azok gyermekei, majd felnövő fiataljai. Ez az örvendetes jelenség magával hozta a nyelvi problémákat is. A gyengébb magyar nyelvi ismeret kettős kihívást jelentett az előadóknak. Egyrészt mondanivalójukat ehhez a lecsökkent nyelvkészséghez kellett szabniok. Másrészt az “üzenet” átadásának megannyi új módszerét kellett bevezetni. A verbális nehézségek jó kiegyenlítőjének bizonyult az előadások vázlatának előre elkészítése és kézbeadása. Valósággal felvirágzott a csoportmunka megannyi válfaja. A szemlélődés, a szemléltetés, a meditáció bevezetése, bibliai történetek “megjátszása”, a zene szerepének egyre nagyobb térhódítása, a közösségépítés bőséges támogatása, sokszor szinte csodát művelt. Külön eredménye volt ezeknek a módszereknek, hogy a résztvevőkben az egyenlőség és befogadottság érzését erősítették. Nem alakultak ki a “vezetők” és “vezetettek” kasztjai (ma szolgáltatókról és fogyasztókról beszélnénk!), hiszen mindenki felelős volt egy kicsit a közös ügy egy kis szeletéért. Mindenki számára kötelezővé vált az apostoli intés megszívlelése: “Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére..” (Róm 15,7)

Minden évben visszatérő kérdés volt a vallásos és irodalmi, történelmi, lélektani vagy természettudományos anyag egymáshoz való viszonya.Végignézve az egyes programokat, egyáltalán nem mondhatjuk azt, hogy a vallásos elem mennyiségileg túlszárnyalta volna a másikat. Nem került túlsúlyba, de elmélyültebb lett. A liturgikus formák ujdonságai csakúgy hozzájárultak az elmélyüléshez, mint a gregorián kincsek felfedezése, a nagypénteki vigiliák vagy éppen a meditációk. Utóbbiakat utólérhetetlen beleéléssel és elmélyüléssel Koltai Rezső svédországi evangélikus lelkész vezette éveken át.

Külön hangsúlyt kapott a személyes lelkigondozás, sőt helyenként a magángyónás gyakorlata is. Emlékezetes marad az a konferencia, ahol éjfélig nem társalgás folyt, de szinte sorban álltak a gyónási lehetőséggel élni akarók. A konferencia rendezői itt is vigyáztak arra, hogy ne csupán szellemi táplálékot kapjanak a résztvevők, mert akkor sem szabad őket magukra hagyni, amikor életük válságos ponthoz jutott.

A konferenciák további jellemzője lett a gyakori helyváltoztatás. A 20 találkozó 17 különböző helységben zajlott le, bár az országok szerinti súlypont egyre inkább a központi fekvésű Németországra tolódott el. A szervezők igyekeztek szoros kapcsolatfelvételre az illetékes helyi politikai és egyházi szervekkel. Rendszeresen küldték megbízottjukat az 1971-ben mostmár szervezetileg is önállósodott Európai Protestáns Szabadegyetem gyűléseire és konferenciáira, valamint a Pax Romana tanulmányi hetére. A jó kapcsolatfenntartásnak szép eredményét mutatta a három szervezet a további ökumenikus találkozók megrendezésével: Fuschl am See (A), Nassogne (B), Borken-Gemen (D). A Katolikus Szemle kiadta a Fuschl am See-i és a Nassogne-i ökuménikus találkozók anyagát “Miért éppen Jézus?” és “A Lélek erőterében” címen.

Végül megemlíthetjük, hogy az anyagiak politikáján semmi nem változott: továbbra is a résztvevők hordozták a konferenciázás terheinek dandárját. Meg kell azonban említeni, hogy egyik legbőkezübb támogatónk az Evangélikus Világszövetség Német Nemzeti Bizottsága volt, amely mindmáig – egyre csökkenő mértékben – segít hordozni anyagilag a munkát.

A KÉMELM közgyűlési jegyzőkönyvei a bizonyságai annak, hogy ez a fraternitás mennyire nagy jelentőségűnek és fontosnak tartotta az ifjúsági konferenciák megtartását. Azokról évenként szabályos jelentéstételt kért és várt el az illetékes ifjúsági lelkészektől. De legalább ilyen éberen kísérte figyelemmel a Szabadegyetem munkáját is. Ennek tanúságaképpen hadd idézzünk Dr. Vajta Vilmosnak, a a strassburgi Ökuménikus Kutatóintézet professzorának, az akkori szabadegyetemi elnökhöz intézett leveléből: “ ... arra is nagy súlyt helyeznék magam is, egyben mindazok, akik velem vannak a munkaközösségben, hogyha Szépfalusi Pista ... mint legjobban tájékozódott lelkésztestvérünk beszámolna a munkátokról.” (1980. május 17.) S láthatóan a Szabadegyetem munkájáért érzett aggódása szólalt meg ebben a mondatában: “...úgy gondolom, hogy jó lett volna a programba egy alapvető teológiai előadást is betervezni... egy, főleg a magatartásról szóló konferencián a "keresztyén magatartást" is tematizálni kellett volna."

De az egymástól elvált két szervezet, ill. mozgalom megkezdte és egyre jobban megerősítette önálló életét és – kimondhatjuk – távolodott el egymástól. A KÉMELM ismételten kifejezte sajnálatát a távolodás fölött. Még 1970-ben is arról álmodozott, hogy az Ifjúsági Konferencia és a Szabadegyetem jól kiegészíti egymást, s ezért kéri, hogy a kettő rendezvénye ne közvetlenül egymás után következzék (1970.4.28-29). A kölcsönösségek azonban hovatovább elhalványodtak és fellazultak, amit e sorok írója elsősorban nem-értett vagy félre-értett személyi okokra vezet vissza és mindmáig mélyen sajnál.

  1. A Borken-Gemen-i Ökumenikus Találkozótól napjainkig.

Az 1990-ben megrendezett ökuménikus találkozó után is megszakítás nélkül folytatódott és mindmáig létezik a nagyheti találkozók sorozata. A résztvevők nagyságrendje körülbelül megfelel az eddigieknek, de a helyváltoztatás lendülete megszűnt: az összes konferenciát Németországban tartották. Kérdés, hogy a konferenciák szelleme és önmaga-megértése ugyanaz maradt-e, vagy esetleg változás is megfigyelhető? E sorok írója a következőkre hívja fel a figyelmet.

Nagy pozitivum, hogy a konferenciázók – a politikai változásnak köszönhetően is – egyre több kárpátmedencei magyar fiatalt hívtak meg a találkozókra. Ennek személyi feltételei nem ismertek, a válogatás kritériumai valószínűleg esetlegesek, azonban a meghívottak utazási- és szállásköltségei kétségkívül megterhelték a konferencia pénztárát. Jó volt, hogy sokszor egyéni támogatás biztosította a meghívottak költségeinek kiegyenlítését. Szintén örvendetes, hogy a változás után egyre több magyarországi, gyakran igen kvalifikált előadó is meghívást kapott. Ez persze azzal is járt, hogy meg kellett ismerkedni a tiszteletdíjak és repültetések fogalmával, – ami eddig nem szerepelt a konferenciák szótárában. Az előadók azelőtt – talán egy-két esettől eltekintve – nem ellenszolgáltatásért végezték a rájukbízott munkát és részvételi díjukat, valamint útiköltségüket is maguk fedezték.

Egyik erőssége lett a konferenciának ezekben az években a 2-3, sőt négy generáció egy fedél alatti összefogása. Nem utolsósorban azonban ez is hozzájárult a konferenciák strukturális jellege alapvető megváltoztatásához. – Elismerésre méltó, hogy a résztvevők a meghatározott időre megválasztott ifjúsági lelkészek és az ifjúsági felelősök terveit úgy ültetik át a gyakorlatba, hogy a “résztvevők nem csak hallgatói, passzív résztvevői a konferenciának, hanem talentumaiknak megfelelően, az adott témától függően alkotói is a programnak.” (Bereznai Tamás).

Ugyanakkor néhány alapvető változást is megfigyelhetünk. A konferencia nem ápolja következetesen a helyi, társadalmi és egyházi kapcsolatokat. Valószínűleg Gárdonyi Zsolt (Würzburg) esetenkénti orgonahangversenyei nyilvános volta jelenti a lokális kapcsolat-felvételt. De átalakult a konferenciák célkitűzése is és a nagyheti ifjúsági együttlét családi konferenciává változott. Ennek kétségtelen előnyei és homogeneitása nem feledtethetik el a kezdetek magas színvonalát és nyilvános vitafórum jellegét. Ehhez a célkitűzés-változáshoz hasonult hozzá a konferenciák szelleme is. Nem nyilvános vitafórum többé egy családias közvetlenségre és harmóniára törekvő alkalom, családban nem “illik” zajt csapni és nyugtalanságot kelteni. “Hálásaknak kellene lennetek, hogy az öregek nektek szervezik ezeket a konferenciákat!” – vetette szemére az egyik előadó a “hálátlannak tűnő” fiataloknak. Egy másik markáns fogalmazás veleje az volt, hogy nem tudomány kell a családba és a családnak.

Teológiailag feltétlenűl beszűkülésről kell beszélnünk: a konferenciák ma egy jelesen kegyességi irány más teológiai szemléletet meg nem engedő rendezvényei, – ami sajnálatos. Csak feltételezhetjük, hogy talán ezért nincs olyan hangsúly a Szabadegyetemmel és a Pax Romana-val tartandó kapcsolaton sem. Ennek egyik jele lehetett az 1995-ös duplikátum is: bár a 4. Magyar Ökuménikus Konferenciát a magyarországi Gyulán rendezték meg a testvérszervezetek, a nagyheti konferencia mégis külön ülésezett.

4. Az utókonferenciák

A nagyheti találkozókon gyakran vetődött fel a kérdés, hogy hogyan lehet a kapcsolatokat tartósítani, hogyan lehet utómunkát folytatni és az egymással való találkozás várakozó idejét lerövidíteni. Voltak közösségek, amelyek felvállalták odahaza a helyi találkozások megszervezését. Ilyen volt pl. a “Mörbisch-i csendesnap”, amelyre az osztrák evangélikus egyház magyar lelkigondozó szolgálata hívogatott 1960. szeptemberében. (ÚTITÁRS, IV/7. 6.o.) Egy jegyzőkönyvi bejelentés szerint Tirolba is terveztek “körzeti konferenciát". Rendszeres és a konferenciával kapcsolatos nagyobb rendezvénysorozatról azonban csak két esetben tudunk. A Svédországi Magyar Protestáns Gyülekezetek folytatták hosszú éveken át a Glatz József által megkezdett gyülekezeti, országos konferenciákat, hol a két gyülekezeti otthonban, Tångagärdén és Solbakkenben, hol pedig egyes svéd városokban. Témájukat is gyakran a nagyheti konferenciáktól kölcsönözték, néha más előadókat hívtak. Az első, kifejezetten “regionálisnak” nevezett találkozójukat 1964-ben tartották Tångagärdén, a gyülekezet üdülőjében. Ezeket az alkalmakat a gyülekezetek tagjai nagyon szívesen látogatták. A sorozat megszűnt Koltai Rezső nyugdíjazásával.

A helyi gyülekezettel, de gyakran még külföldről is jött vendégekkel indult meg a Déli Körzeti Konferencia, amely néhány esettől eltekintve mindmáig a németországi Stuttgarthoz közel fekvő Ludwigsburgban kerül megrendezésre. Tartalma egy hétvégére korlátozott. Központi témát tárgyalnak meg a résztvevők, gyakran magyarországiak az előadók, s a stuttgarti gyülekezet istentiszteletével zárul a találkozó. Időnként a nagyheti konferenciától kölcsönözte a konferencia a témáját, a műsor sokszínűségét és az élménytnyújtó közösségi beszélgetéseket. Az eddigi 27 konferenciát csaknem két ezer látogató élte át s ez a munka, Isten segítségével, ma is tovább folytatódik.

Az ÚTITÁRS továbbra is meghirdeti a konferenciákat és azokról élménybeszámolót közöl. Két nagyheti találkozó anyaga könyv formában is megjelent "...de szabadíts meg a gonosztól" (1998) és "Türelem és bizonyságtétel" (2000) címmel. A köteteket dr. Bereznai Tamás gondozta.

***

Istennek adunk hálát, hogy ezt a csaknem félévszázados művet életre hívta, vezette, őrízte és megáldotta. Keresztyénségünkben és magyarságtudatunkban itt mindig volt alkalom erősödésre, feltöltekezésre. Legyen áldása mindazokon, akik gondolattal, szóval és tettel készek voltak közreadni Istentől kapott ajándékaikat, adottságaikat, sokak épülésére és megszilárdítására. S ő áldja meg azokat a sokakat is, akiket éppen ez a konferenciai munka indított el és talán máig is megtartott a hit, a felnőtt, ökuménikus távlatú keresztyénség és az öntudatos magyarság útján.

Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a XX. századi magyar, közelebbről az 56-os emigrációnak nem volt még egy másik ilyen tartósan működő intézménye, amelynek legfőbb jellemzője az állhatatosság és a segítőkészség. Az a reménységünk, hogy még sokáig túléli a neveket és az embereket, akikre Isten ilyen nagy és szép feladatot bízott.

Kézirat lezárva 2002. augusztus 25-én.

Gémes István

***

 

Gémes István

* Szarvas, 1927. – Ev.gimnázium Szarvas; Pázmány Péter Tud.Egyetem francia-magyar-orosz szak; Erzsébet Tud.Egyetem és Ev.Teol.Akadémia teológiai tanulmányok. – 1953 lelkészszentelés. 3 év segédlelkészség Békéscsabán, Bp.Deák-téren és Pécsett. – 1956 magyar menekültlelkészség Dániában. 1957-1968 a LVSZ megbízásából magyar evangélikus gyülekezet alapítása és vezetése São Pauloban (Brazilia), közben egy év teol.tanulmányok Heidelbergben. 1968-1972 a Hannoveri Ev.Egyház lelkésze Deensenben. 1972-1990 a Württembergi Ev.Egyház lelkésze Stuttgart-Bad Cannstattban. 1972 óta a Württembergi Magyar Prot.Gyülekezet lelkipásztora. 1970 óta az ÚTITÁRS magyar evangéliumi lap, majd a KOINÓNIA magyar ev.teol.szaklap szerkesztője. Több teol.könyv és szakcikk írója.

olvassa szintén:
olvassa szintén:

[ copyright by KÉMELM 2002-2004 ]