KÉMELMhonlap
Conference of Hungarian Lutheran Church Workers Abroad
Arbeitsgemeinschaft der ungarischen evang.-luth. Seelsorger im Ausland

*
Sorozat: Párbeszéd a "Diakóniai Teológiával"

 

II.
Gémes István:
"Századunk és a protestantizmus". Hozzászólás a diakóniai teológia marxista kiértékeléséhez

 
Ex: KOINONIA, 27.szám / 1982 november
Magyar evangélikus teológiai folyóirat, szerkeszti: VAJTA VILMOS

A Magyarországon megjelenő Világosság című világnézeti folyóirat munkatársa, Poór József, kapta vagy választotta azt az eddig eléggé elhanyagolt és kétségkívül nem könnyű feladatot, hogy megmagyarázza, miért vannak még ma is az országban protestáns egyházak és általuk művelt teológia. 1945 vagy legalábbis 1948 óta tulajdonképpen minden létalapjuk meg kellett volna szűnjön. A szocializmus, mint a kommunizmus legalsó foka, "a szocialista tudat hegemóniáját" biztosítja az országban. Azaz megszüntet és fölöslegessé tesz minden, valami más tudat megtartására, ill. kialakulására tett kisérletet. A történelmi materializmus és igazságának birtoklója, a szocialista rendszert felépítő párt, ateista nevelést ígér és követel meg. Minden más hatás "kiiktatandó" így a vallásé is.

Azonban a párttagok még naponként olyan jelenségekkel találkoznak, amelyek ezeket a tételeket megcáfolni látszanak. Élnek és léteznek az egyházak, népszerűek a vallási szertartások, templomokat renoválnak részben közpénzen, papok fizetése az állami kasszából folyik és minden egyház egy-két hivatalviselője - püspöktől a falusi lelkészig - benne ül a helyi és országos törvényhozó szervekben, a parlamentben, tanácsokban. Lehet hivatkozni itt a szocialista korszak átmeneti jellegére, s a társadalmi változások már most látható eredményeire, amelyek majd egyszer, hosszútávon, mégiscsak fölöslegessé teszik majd a vallást.

De ez a válasz túl olcsó és egyáltalán nem kielégítő. Poór József más, alaposabb választ keres és próbál adni a kérdezőknek. Századunk és a protestantizmus (Kossuth Könyvkiadó 1981, 322 lp.) címen megjelent könyvét ezért nagy érdeklődéssel veszi kezébe az ember. És nem is csalódik, mert a szerző alaposan beledolgozta magát anyagába. Végigtallózza a 20. század profilírozott protestáns teológiai irányait, bizonyos válogatás szerint. Érdekes összefüggéseket fedez föl és tudatosít. Szorgalmasan jár utána részleteknek is. Igen otthonosan mozog a szaknyelvben, akár az óprotestáns skolasztikáról, akár az egzisztencialista teológiáról van szó s jól kivonatolja - főleg - Kocsis Elemér református professzor Dogmatika c. művét (187. lp.). Kétségkívüli erénye a könyvnek hogy századunk néhány irányt mutató teológusát bemutatja, valamint az, hogy szabadon használja föl, szempontjainak megfelelően, az összegyűjtött anyagot.

Nem lelkesítő a szerző igen nehézkes nyelve: tömegével vannak olyan mondatai, amelyeknek felépítése nem világos és nem szolgálja a jobb megértést. Erőltetett kifejezései - vonulatok, vallásformáció, irányultság, vallási alakzat, vállalás (talán vállalkozás helyett) - meghökkentik az olvasót. Néha pedig az az érzésünk, hogy a tudományosság nyelvének erőltetése a szép magyar nyelv rovására sikerül csak.

Poór a 20. század teológiájának áttekintését nem tekinti öncélnak. Látja azonban, hogy e nélkül nem érthető az, ami a honi protestáns teológiában 1948 óta kialakult, ti. "a magyarországi szolgáló egyház teológiája", - ahogy azt könyve egyik alcímében megfogalmazza. Könyve derekas része foglalkozik közelebbről ezzel a teológiával, ill. annak összteológiai hátterével.

Lássuk azonban, hogy mi a könyv válasza azoknak, akiket nyugtalanít a vallás helyzete a kommunizmus felé haladó szocialista társadalomban.

Leszűkítés és leleplezés

A szerző szándékosan leszűkíti kutatásterületét a dogmatikai fejlődés "a világszemléleti módosulások sok tekintetében leginkább figyelemreméltó" szeletére (287. lp.). Könyvének 312 lapjából nem kevesebb mint 254 lapon próbálja nyomon követni a jelenszázadi keresztyénség szociáletikai tanítását. S bár Kocsis Dogmatikájának felépítését követve ilyen fejezetei is vannak: teológia és Jézus-tradició teológia és tudomány, kozmológia és antropológia, krisztológia és pneumatológia, az üdvözítés tana és eszkatológia, - mindezek vizsgálatához is a szociáletikai aspektus nyit utat. Sőt ugyanezt a megfigyelésünket a könyv 162-214. lapjain található megfigyelések csak aláhúzzák.

Mégis meglepő, hogy a szerző ennek alapján kettős fölfedezéssel szolgál. Az első az, hogy a "szolgálat teológiája" "jelentős korrekciókat hajt végre a keresztyén-protestáns dogmatikai örökségen" (288.lp.). Poór elismeri, hogy itt a "dogmatikában is kibontakozó teológiai humanizmussal" van dolgunk, amennyiben az egyházak még üdv- és predestinációs tanuk "kollektivisztikus interpretációjával" is ennek szolgálatában állnak. - A másik leleplezés sokkal radikálisabb: a szerző úgy látja, hogy az egyházak, ill. a vallás "politikai, gazdasági és kultúrális-etikai kérdések vonalán konkrét megoldásaikban fokozatosan kiiktatódnak tanításaikból a társadalmi progressziótól és a szocializmustól idegen momentumok éppúgy, mint ahogyan gyakorlati tevékenységük is egyre inkább megszabadul e tartalomtól." Ezért itt "a protestántizmus egy olyan új alakzatával találkozunk, amely elsőként jut el arra a következtetésre, hogy a keresztyén ... hit - helyesen értelmezve - nem eltávolító tényező korunk nagy társadalmi kérdéseinek tudományos analízisétől és megoldásától, hanem ez utóbbi a hit integráns része." (7.lp.) Figyelemre méltó, hogy Poór ezt új vonásnak tartja és ezzel nem tudja elosztani azt a kétséget, miszerint számára a fogalmak igen amorf és egymással mindig is kicserélhető jelleggel bírnak. Nem lehet tudni, hogy a hit helyébe nem vallást akar-e tenni, vallás helyébe egyházat, tant vagy éppen dogmatikát. Ugyancsak kérdés az, hogy a szerző nem rejtett dicséretet mond-e minden olyan törekvésre, amely a kollektivisztikus hit számára sine qua non-ná teszi a társadalomteológiai komponenst!

A szándékos leszűkítés tehát egyrészt korrekt módszertani eljárásra utal, amelyhez a szerzőnek joga van. Másrészt igenli azt a szolgálat-teológiát, amely az antiszocialista praxis kiiktatásával lassan a "tartalomtól" is megszabadul. Ezt a megszabadulást dicséretesnek, de egyúttal elengedhetetlennek is tartja. Nem a dogmatika valamelyes megszüntetéséről van tehát itt szó, hanem arról, hogy azt humanizálni és egyúttal forradalmasítani is kell (288. lp.). Ezzel határozott "beépülési folyamat" jön létre, amely a kívánt célt szolgálja és annak megfelel.

Ezért léphet föl a szerző még a vallás "apologétájaként" is, bizonyos értelemben. Óv - joggal - a vallástól való elfordulás elhamarkodottan pozitív megítélésétől is. A szolgálat teológia és a hivatalos marxista ideológia szümbiózisát kétségkívül magasabbra értékeli, mint a mindkét oldallal szemben megnyilatkozó "ideológiai semlegességet", mert a vallással szembeni közömbösség összekapcsolódhat a marxizmussal is szélsőségesen ellentétes "ideológiai-politikai nézetekkel és magatartásformákkal" is. Világnézetileg annyira ellentétes álláspontok képviselői összébb kell zárják soraikat, hiszen közös ellenségük a közöny és a benne rejlő kiszámíthatatlan tényezők.

Szinte közvetlen analógiának kínálkozik nyugati polgári körök görcsös ragaszkodása a keresztyénséghez, amelynek tartalmi mondanivalójával alig is tudják azonosítani magukat, mint a kommunizmus elleni még mindig legmegbízhatóbb szövetségeshez! Ennek szinte karikatúrája a koreai Mun, aki a föld valószínűleg egyik legnagyobb gazdasági vállalkozását építette föl a keresztyén egység szektájának álarca alatt, s követeli az egységet éppen a kommunizmus ellen! De megemlíthetjük az elszekularizálódott dél-amerikai államrendszereket is, amelyek - bár tudják, hogy a keresztyénségnek legelesettebb megjelenési formái az ő országukban vannak, - mégis erre a vallási potenciálra építik föl keresztesharcukat a világot fenyegető világkommunizmussal szemben, s mindezt sikerrel!

 

Az ópium-funkció viszonylagossága

Az ideológiai merevségtől óva, Poórnak állást kell foglalnia a vallás hivatalosan hirdetett és tanított "ópium-funkciójával" is. Kettős állítással érvel a szerző. Egyrészt a vallás még mindig való létezése miatt nyugtalan marxistákat továbbra is megerősíti a vallásról vallott általános elutasító magatartásukban, amennyiben az egyházak - sőt még a szolgáló teológia - munkáját is eleve úgy értékeli, hogy az már "narkotizált körök" felé irányul. Akik tehát egyáltalán hallgatnak erre a vallási mondanivalóra, azokat a vallás már úgyis narkózisban tartja (293.lp.). Nem lehet tehát őket semmiképpen a tudományos materializmus szintjén mozgó egyenlő értékű beszélgető vagy versenytársakként kezelni. Ilyen értelemben tehát továbbra is megerősítést nyer az "ópium-funkció" elmélete.

Meglepően éles Póor érvelés-váltása, amikor azt állítja, hogy ennek az ópiumhatásnak a már elkábítottakon kívül nincs további hatása és foganatja. Sőt a szolgálat teológiája narkózisban levő hallgatóit igyekszik narkózisukból fölébreszteni, amennyiben "pozitív politikai-etika magatartásra" ösztönzi őket. Természetesen a politikai-etikai döntések egyedül érvényes és uralkodó hivatalos értelmében.

S itt, ezen a ponton mutatja meg a vallás először (és kizárólag), hogy nem illik már rá korlátozás és megszorítás nélkül az ópium-funkció vádja. Szemléletesen nevezi Poór a szolgálat teológiájának ezt a hatását "detoxikáló", azaz az ópiumhatást feloldó funkciónak (293. lp.).

A veszély tehát még nem múlt el, igazuk van azoknak, akiket a vallás jelenléte még mindig nyugtalanít. Mert a vallás még mindig narkotizál köröket a már narkotizáltakon kívül. Mihelyst azonban beáll társként a politikai-etikai megoldásoknak a tudományos materializmus diktálta megoldási vállalkozásába, azonnal homlokegyenest cselekszik előbbi ópiumfunkciójával. S ezt tudomásul kell venni, nehogy az ideológiai front megmerevedjék és elfelejtsen a társadalmi fejlődésnek megfelelően alakulni!

 

Újratermelődés és szocialista nemzeti egység

Az így megkezdett úton Poór még tovább mehet és bizonyos értelemben nagyon hasznos felvilágosító munkát is végez. A vallást bele kell tudni helyeznie az érvényes marxista kategóriákba. Amennyiben ez sikerül neki, megnyugvással állapíthatja meg, hogy nem lépett ki az adott és megengedett ideológiai keretből. Mégpedig sem ő maga, sem az általa analizált "vallási vonulat" sem. Ehhez azonban racionális (az ő nyelvén: tudományos) érveket kell felsorakoztatnia.

Hármas válasszal kísérli ezt meg.

Először. Utal arra, hogy a marxizmus uralkodó jellege ellenére mindig újra fellépnek, "újratermelődnek" "még a marxizmustól idegen eszmék és magatartásformák is". Azaz tehát a vallás is. A szocializmusban a társadalom legalacsonyabb formájáról lévén szó, ezen csodálkozni se kell. Hiszen a szocializmus az igazság birtokosa ugyan, s ezt az általa fölismert igazságot a maga területén érvényre juttathatja, de nem tudja ezt még monopolisztikus kiváltsággal egyeduralkodóvá tenni (6. lp.). A protestáns egyházak szolgáló teológiája is csak e tétel érvényességét van hivatva alátámasztani. Az újratermelődött vallási irányzatok nem ugyanúgy termelődnek újra, hogy megtartanák régi formájukat, hanem "rugalmas módosulásokra" képesek. Ezért ebben a teológiában is "a vallás e módosult újratermelődésének szignifikáns jegyei tűnnek elénk" (7. lp.).

Másodszor. Nem tagadható Poórnál egy bizonyos dialektikus kettősség, amikor ezt a jelenséget vizsgálja. Egyrészt besorolja a protestáns vallásokat is az idealista világnézetek kategóriájába, s ezzel már természetesen "diszkvalifikálja" őket, ami bármiféle esetleges dialógust velük kérdésessé és gyümölcstelenné tehet. Másrészt bedobja a vitába a "szocialista nemzeti egység" maximáját, azt egyszerre mindennek mércéjévé teszi, s felszólít arra, hogy ez az a cél, amelyért vállvetve mindenkinek tennie kell valamit. S mivel ez "az egyházi-teológiai mozgalom (értsd: szolgáló teológia) vitathatatlanul elősegítette" az egység kialakulását és megszilárdítását, el kell ismerni a fegyvertárs érdemeit és - minden tudományos aggály fenntartása mellett is! - értékelni és honorálni kell azokat!

Harmadszor. Érdeme Poórnak, hogy rá mer mutatni a hivatalos ideológia által eddig elhanyagolt, bár eminensen fontos egyéni életterületekre. Ott nagy a tanácstalanság, s - nolens-volens - eddig ott csak a "vigasztaló egyház" tevékenykedett. A "vallási vigasz" szerinte a tudományos marxizmus térhódítása és konszolidációja idején is szükségletként megmarad, amelynek kielégítésére be kell rendezkedni. Itt hasznos szolgálatot tehet - átmenetileg, amíg itt a tudományos felvilágosítás nem lesz aktív! - a vallási vigasztalás, mint "a vallási formáció illuzórikus mozzanata" (19. lp.).

Látjuk, Poór kísérlete sikerrel jár. Hű marad a marxista valláskritika elveihez, s azokból nem enged. Almalmasint jól érti, hogy mennyire komolyan figyelmeztessen, óvjon az ideológiai megmerevedéstől, mint veszélytől, s óvatosan rugalmasságra, revízióra és kétségkívül türelemre is intsen. S ezzel vígasztal is: a végcél nincs veszélyben, az úton levés közben még sok homály és bizonytalanság nyerhet megoldást. Fontos, hogy korrekt és fogyatkozás nélküli legyen az irány, minden másról még lehet beszélgetni.

Poór érvelése

1. Kitart következetesen a marxizmus klasszikus premisszái mellett, és ezek számára nem vitatárgyak, hanem örökké érvényes normák. "A vallást mindenkor sajátos társadalmi szükségletek hozzák létre" -ez a klasszikus "alépítmény - felépítmény" -séma Marxtól Poór számára vitathatatlanul mérvadó. Hogy azóta a valláskutatás sok mindent másképpen lát és másképpen mutat ki, azt Poór nem veheti - elvhűségének kockáztatása veszélye nélkül - tudomásul. Bántóan anakronisztikus a könyv 295. lapján található hosszú idézet Marxtól! S ezt a benyomást nem csökkenti az a másik marxi tétel sem, miszerint a vallás "a feltartóztathatatlan politikai és elméleti dezintegráció" állapotában lenne (18.lp.), amit a haladó politikai erőkkel való szövetkezése sem tartóztathat föl. Legfeljebb az új társadalmi körülmények által determinált új formák felöltésére kényszerül a vallás, s ezáltal csak új körülmények között folyik tovább végleges agóniája. A szolgálati teológia is "következetes dedukciót alkalmaz, s ilyen összefüggésben fenntartja szociáletikai autonómiájának látszatát" (22. lp.).

Ha ezt következetesen végiggondoljuk, talán a szerző kettős érvelése egyúttal a legmegsemmisítőbb kritikája is, az általa különben annyira nagyra értékelt (relatív értelemben!) diakóniai teológiának!

 

2. Nagy nehézségünk Poór jó megértésénél fogalmai nem következetes alkalmazása. Ezt különben a klasszikus materializmustól vette és örökölte. Soha sem lehet tudni, hogy valláson mit ért, de azt se, hogy mit jelentenek nála vallás, felekezet, egyház, tanítás, dogma, hit, világtudat stb. Néha az az érzésünk, hogy egymással bármikor kicserélhető szavakkal van dolgunk, anélkül, hogy egzakt jelentéstartalmuk bármikor is veszélybe kerülne vagy következetesen jönne elő. Egy esetleges párbeszédet a szerzővel ("vitairat. Nem apologetikai értelemben azonban, hanem a dialógus értelmében" -így jelöli meg könyve utolsó szavaival a megírás célját, 305. lp.) ez a tisztázatlanság igen megnehezítene. Ugyancsak ezt kell elmondani hit-felfogásáról is. Mert mit akarhat ilyen rejtélyes mondattal kifejezni: "S itt a hit egy dezantropomorffá nyílvánított, valójában azonban absztrakt-spirituális és irracionális alakban mégiscsak antropomorf lény kultuszával állunk szemben." (294.Ip.) ?

Annyi viszont világos lesz, hogy Poór tulajdonképpen vallásról ír és arra gondol, ha hitet írt is: "... itt is emberi hittel állunk szemben, emberi világképpel, világnézettel, tehát ideologikus jelenséggel." Eltekintve attól, hogy ezeket az egyes szavakat tartalmilag is világok választják el egymástól, - Poór beszűkített és nem egységesen használt fogalmakkal dolgozik. Protestáns mozgalomról lévén szó a szolgálat teológiájában, tudnia kellene, hogy pontosan az ő általa annyira favorizált Barth Károlyon tájékozódnak ezek az egyházak - pozitíve vagy negatíve, - aki olyan sok bajt okozott a vallás és hit téves szembeállításával. Amit persze a reformáció hitnek nevezett, s amin ma is tájékozódnak a protestáns egyházakban, azt Poór József nem ragadhatja meg. Az nem férhet bele semmiféle racionalista gondolkodási sémába. Ilyen értelemben tudományosan nem vizsgálható.

3. Hogy azonban a szerző lépést tarthasson a vallással való beszélgetés megváltozott körülményeivel, még egy további leszűkítést hajt végre. A 20. század bőségesen folyó nagy teológiai folyamából kiválasztja magának azokat a teológusokat - Barth, Bultmann, Bonhoeffer, Tillich, Moltmann, - akik kétségkívül sokat alakítottak a jelenszázadi teológia arculatán, sokszor forradalmi méretekben! Kár lenne azonban azt állítani, hogy olyan kizárólagos jelentőségre tettek volna szert - és csak ők! - amilyet Poór tulajdonít nekik. Már magyarországi sajtóhangok is megkérdőjelezték a "kép belső arányait", amelyekről "vitatkozni lehetne" (Lukács József: Szolgálat és teológia Magyarországon. Népszabadság, 1981. okt. 28.). Az idézettek fontos, de nem egyedül mérvadó szereplői a 20. század teológiájának. Kár, hogy Thielickét, a kétségkívül kényelmetlen vitapartnert - egy tendenciózus negatív idézettől eltekintve - nem vonultatja föl. De hiányzanak Schweitzer, Gogarten, Ebeling, akik nélkül a jelenkori teológia ugyanolyan elképzelhetetlen, mint Poór favoritjai nélkül. Nem is beszélve arról, hogy jelenleg szinte teljes "debultmannizálás" folyik az újszövetségi írásmagyarázatban, hogy post-barthiánus dogmatikai fejlődésről beszélünk, hogy Bonhoeffer teológiatörténetileg legfeljebb rővid, bár erős kontúrokkal rendelkező epizódnak tekinthető, hogy Tillich liberális kultúrprotestantizmusa ma már nemcsak Amerikában passé, s hogy Moltmann csak azok szívét dobogtatja még meg, legalábbis itt nyugaton, akik így vagy úgy hisznek még valami "felszabadulási teológiában", amely egyedül adhatja a keresztyén teológiának a tudományos legitimációt.

Kétségtelen tény azonban, hogy Poór az általa felsorakoztatottaktól remélhet legtöbbet, ha szocioteológiai szemléletét a múltból igazolni akarja.

4. Poór érvelésének leggyöngébb pontja azonban mégis ott van, ahol azt legkevésbé várnánk. Mint már említettük, könyve egyharmadát szenteli az "Irányzatok a XX. századi protestáns teológiában" c. fejezetnek, amihez bízvást hozzávehetünk még kb. 160 lapot, amely Kocsis-excerptnek tekinthető. Kocsis többé-kevésbé dialogizál a Poór által felsorakoztatottakkal. Joggal várná el tehát az olvasó, hogy a szerző itt veszi föl a vita fonalát és alapvető vitába bocsátkozik ezekkel a teológiákkal.

A tény azonban egészen más. Azt kell mondanunk, hogy oldalak százain jól idéz, kivonatol, akár Kocsistól, akár Bultmanntól vagy Barthtól. De tulajdonképpen nincs semmi mondanivalója az idézettekhez, nem érvel ellenük, nem száll velük harcba. Egyes fejezetei végén legtöbbször a "még nagyobb fontossággal" érvel, hogy egy újabb fejezetet fűzzön még az előzőkhöz. Párbeszéd helyett 14 lapos Utószó zárja le a könyvet, amely elmondja újra a Bevezetésben elmondottakat, megtoldva azokat még a marxi valláskritika sommás idézésével. Ezért árulkodó ez a szerintünk megalapozatlan kijelentése: "a szolgálat-teológia lehetségesnek tartja és elősegíti a politikai és a kultúrális élet szférájában az együtthaladást és együttmunkálkodást korunk haladó mozgalmaival és szervezeteivel" (292. lp.). Hol volt ennek logikus, szavahihető levezetése?

Igazam lett volna, amikor egy más összefüggésben arról írtam, hogy itt minden további kutatás és kérdezés tilos, mert TABUról van szó? Itt sikerült ti. a szolgálati teológiában és teológiával a két világnézet között lehetséges egyetlen, egysíkú CODE-t találni, amit - közös, egyetlen kincsről lévén szó - se az egyik, se a másik partner megsértésének veszélye nélkül nem szabad kritikai vizsgálat tárgyává tenni?!

Ha tehát Poórral beszélgetünk, összpontosítsuk figyelmünket könyve bevezetésére és utószavára. A többit el lehet bízvást hagyni és felejteni, hacsak az olvasónak nincs teológiatörténeti érdeklődése. Amit mondani akar, az megmarad a tradicionális keretek között - meglepő leleplezései ellenére is! - s azon sok beszélgetni való nincsen. Mégis ragadjunk ki néhány gondolatot a könyvből és fűzzünk hozzá néhány megjegyzést.

Kérdések, problémák

1. Ha a kommunizmus felé haladó szocialista társadalom természeténél fogva, saját maga termel ki teljesen ellentétes és "ellentmondásos szerepet" játszó (299.Ip.) társadalmi viszonyokat - többek között a vallást is! - képes-e önmaga arra, hogy ezeket rugalmasan, minden merevség nélkül kezelje? Nem áll-e fenn a veszély, hogy vagy a tudományos materializmus izolálódik reménytelenül, és ezzel megmerevedésre ítélve, a fejlődés kikerülhetetlen törvényszerűségei elől, vagy pedig vélt igazságát egyedül csak tekintélyi alapon tudja keresztülvinni és érvényesíteni? Az előzőre az eurokommunizmus és a lengyel helyzet lehetne a példa, a másodikra az összes szocialista ország, a Szovjetuniót is beleértve, sokféle vallás-politikai modellje, amelyeknek tanácstalanságát és esetlegességét csak egy tényező tudja elfedni: a monolitikus ideológia és annak ténylegesen monopolisztikus érvényesítése. Poór is ebbe a hibába esik, amikor a neki megfelelő vitapartnereket saját maga választja ki, s azok mondanivalóját is megszűri, hogy aztán ne is reflektáljon rájuk, mert csak így van meg a lehetősége az ideológiai vonal töretlen érvényre juttatásának.

2. Poór is látja világosan, hogy a tudományos materializmus társadalomkoncepciója nem a legvégső mondanivaló. Ki képvisel még ma komolyan pl. - a szabadidő- és konzumtársadalom egyre gyorsabb térhódítása idején, az automatizáció klasszikus munkafolyamatokba való betörésekor, - még ilyen anakronisztikus nézeteket: "A szocializmusban a munka még nem válik tömegméretekben az emberek élet-szükségletévé, mint a kommunista társadalomban" (300. lp.)? Melyik közgazdász ne cáfolna meg a 19. századi ipari forradalom régvolt struktúrájától inspirált ilyen mondatot, melynek időszerűtlensége már senkit nem serkent vitára?! A 48 órás, klasszikus munkahét 45, 42, sőt 35 órára csökkentése, ma nemcsak az életüket a munkahelyen kívül is élni és hasznosítani akaró dolgozók főtörekvései közé számít, nemcsak szakszervezetek politikai-taktikai jelszava, hanem a természettudományok kifejlesztette technológiák alkalmazása következtében előállott szükségszerűség követelő parancsa!

Azonban Poór sokkal mélyebb sebeket szakít itt föl, mint gondolná. Már a protestáns ortodoxiában kővé merevedett lutheri tanítás a "Stand"-ról és a "Beruf'-ról, mint Isten-rendelte természetes állapotról és abba való "elhívásról", a Luther-reneszánsz teológiai tájékozódása idején csaknem teljes rehabilitációt nyert. Újra fölfedezte az egyház, hogy az ember nem birtokosa saját "állapotának" de "foglalkozásának" sem, hanem mindezt Isten kezéből nyeri. Újra fölfedezte az egyház, hogy mi nem vagyunk birtokosai, legfeljebb bérlői anyagi javainknak, tehetségünknek és képességeinknek. Nincs tehát szociáletikai tájékozódás sem ezek nélkül a gyökerek nélkül, mert különben érthetetlenek lesznek: "job"-bá lesz a munka, egoistává tesz a vagyon, meg szeretetlenné. Ha jól látjuk innen kívülről a magyarországi teológiai tájékozódás ilyen irányú alakulását, úgy látszik, hogy ez a hivatás- és tulajdonetikai látás társadalmi síkra tolódott át (s ennyiben igaza van Poórnak, amikor a vallás társadalom általi befolyásolásáról beszél), amely szinte szekuláris méretekben, de mindinkább morálteológiai aspektusokat ölt. Hogy a 7. parancsolat csak a társadalmi tulajdont védi, hogy a közösért vállvetve dolgozni kötelesség, hogy a társadalmi munka tulajdonképpen tisztesség dolga, hogy a világbékéért való küzdelem az evangélium lényegével lenne azonos, stb. - ez önmagában mind igaz állítás lehet. De hogy ezt csak olyasvalakik tudják osztatlan szívvel igenelni és cselekedni - politikai karrieristáktól és egyházi hatalmasoktól eltekintve, - akik a mandátumukat a teremtő és fenntartó, a tulajdonképpeni birtokos és az ajándékait mégis szuverén kegyelméből osztó Isten kezéből veszik, s minden tettük az ezért érzett hálából folyik, - ez a szociopolitikai kontextusban legalábbis a háttérbe szorul. A munka ui. isteni mandátum, de - éppen ezért - az egyház kell tiltakozzék olyan "teológia" ellen, amely az emberi lét egyetlen értelmét a munkában látja! Annak ui. más célja is van, s annak más is értelmet adhat. Nem is beszélve arról a szintén isteni rendelésről, amely Genezis 1-2 óta a munka és a pihenés egészséges ritmusán nyugszik.

3. Poór jól látja azt is, hogy a szocializmus ellentmondásos, de átmeneti jellegében is fontos korszakáért igen egyoldalúan folyt és folyik ma is a küzdelem. Kezdetben volt az ideológia és nála nélkül semmi sem lehet! - mondhatnánk János evangéliumát parafrázisnak használva! De amíg utóbbiban Istennek minden megváltási törekvése és akarata az emberre irányult, az ideológiai hatalomért folytatott harc ezt teljesen elhanyagolta. Azt az embert, aki "a legfőbb érték" a szocializmusban is. Sőt - Poór szavaival élve - az így keletkezett vákuumot a vallásnak engedte át. Az ideológia fontosnak tartotta, hogy a vallásnak a közéleti és a szellemi életben azelőtt élvezett fontos szerepe szűnjék meg (298. lp.), de nem törődött a "hívő magánéletével". Természetesen beszélgetni kell most már erről is, hiszen az egyházi szertartások széleskörű igénylése pontosan e miatt az ideológiai egyoldalúság és elhanyagolás miatt állott elő és általánosan kedvelt. S itt a beszélgető partner mégis a vallás, még ha a szocialista ceremóniák - házasságkötés, névadó ünnepség, temetési szertartások - prémiumok, dicséretek és előbbre jutás csábítása és nyomása alatt itt-ott helyettesítő szerepet töltenek is be.

De az ideológiai munkának ugyanúgy nincs válasza a magány, a félelem, az élet értelme, az élet-halál felvetette sok kérdésre sem. Félő, hogy itt is légüres tér keletkezik, ami idegen elemekre csábítólag és ösztönzőleg hathat (301.lp.). Csakhogy Poór könyve ezen a téren is megelégszik a téma futólagos érintésével, a nélkül, hogy valahol is visszatérne érdemben rá. Hallgatólag tudomásul veszi, hogy itt a vallás primérhelyzetben van, csaknem minden konkurrencia nélkül. S tudja, hogy ezeknek a bonyolult életkérdéseknek a vizsgálatánál mindenféle ideológia illetékessége kérdéses. Még a szolgálat teológiájáé is, amennyiben az elfogadja a Poór által javasolt játékszabályokat: "előtérbe kell állítanunk azokat a kérdéseket, amelyekben együttműködhetünk, egyetérthetünk egymással" (302-303.lpk.). Félő, hogy a "személyes kérdésekre" ismét fátylat kell borítani. Mert, amennyiben igaz, önmagában, az előbbi alapelv, ép annyira igaz az is, hogy pontosan az egyéni sorskérdésekben nyújtandó segítségnél nem alkalmazható. Hogy a keresztyén lelkigondozás a katallagé, a paraklézis és a vígasztalás eszközeivel saját utakon jár, s nincs kooperációs kísérletekre ráutalva, az mégiscsak teológiai közkincsnek kell számítson.

4. Poór József könyve sémáját nem nehéz fölvázolni: a szocializmusé, ill. később a kommunizmusé a jövő, a kapitalizmus halálra van ítélve, s a szocializmussal az egyház életében is teljesen új helyzet állt elő,- az ezt felismerő egyházak, "vallásformációk" a haladók, a többiek pedig a romlás útját járják. A haladó egyházak vállvetve építik a többi haladó erővel a szocialista nemzeti egységet (302.lp.), s dicséretet kapnak azoktól, amennyiben a saját kereteik között még megbúvó ellenerőket sikerül magukból kivetniük. Dicséretben részesülnek, ami megilleti őket, amennyiben önállóságuk látszata megőrzése mellett nem lépnek föl önálló szociális programmal, hanem ezen a téren is "megszüntetik autonómiájukat" (7. lp.). - Ugyanakkor elhangzik a figyelmeztetés a másik oldal felé: az így viselkedő, így kooperáló egyház nem ellenség többé, hanem - annak mindenkori kihangsúlyozása mellett, hogy "miben nem értünk egyet" - "népünk sorsáért érzett felelősségünk" érdekében a partner nyújtotta kéz elfogadására kötelesek vagyunk (303.lp.) Így sikerült tehát megteremteni azt a közös plattformot, amelyen a közös érdekben találkozás, együttműködés lehetséges. Ahol pedig ez nem lehetséges, azt nem kell feszegetni.

Nyilvánvaló, hogy ez a béke kompromisszum eredménye, mint csaknem minden béke. De, mint minden kompromisszum, ez is magában rejtheti jövő robbanások ellenőrizhetetlen erőit. Bármikor fokozni kell az ideológiai harcot, akkor egy felelős hatalmas sem fog egy pillanatig sem azon gondolkozni, hogy tartsa-e még magát a kompromisszumos békéhez. Ezért nem lehet ez tartós állapottá.

5. Végül még egy utolsó, de szükségesnek látszó korrekcióra kell felhívnom a figyelmet Poór József könyvével kapcsolatban, ami a szolgálat / diakónia teológiájának a kezdeti gyökereit és keletkezését illeti. Aki ui. az utolsó 20 év magyarországi protestáns egyházi helyzetét jobbára a lutheránus szemüvegen, azaz sajtótermékeken keresztül követhette szemmel, arra a megállapításra juthatott, hogy a diakóniai teológia tulajdonképpen az evangélikus / lutheránus egyházban teológiailag átgondolt, kifejlesztett "vonulat" lenne. E látást csak igazolni látszik az a koncentráció, amely Káldy Zoltán-ban az irány alapítóját, eddig nem látott méretekre kifejlesztőjét tiszteli és kötelességszerűen ünnepli. A 70-es években az Evangélikus Életben és a Lelkipásztor hasábjain közölt "Diakónia és ..." cikkek - sok jó teológiai tisztázás mellett - ennek az egy célnak és személynek voltak alárendelve.

Poór József mit sem tud erről. Megállapítja ugyan, hogy a református és evangélikus egyházak között "fáziskülönbségek mutatkoztak" (110. lp.), de mind a kezdeményezést, mind a kifejlesztést ő egyértelműen a reformátusoknak ítéli oda (113. lp.). Onnan indulnak el a többi egyházaknál is majd "visszhangra találó" kezdeményezések és törekvések. Kádár Imre, Bereczky Albert, Szabó L. Ambrus, Szigeti Jenő, Jánossy Imre, Boross Géza és Bartha Tibor itt a mérvadó nevek, amelyek a főszerepet játsszák. Ottlyk Ernő, Vámos József, Káldy Zoltán, Groó Gyula és Nagy Gyula annyiban kerülnek csak szóba, amennyiben nem eltérőt mondanak, s így az egységet hivatottak bizonyítani. S a reformátusok bibliamagyarázatának Bartha által írt előszava sokkal nagyobb forráserővel rendelkezik Poór szemében, mint Káldy sokat dícsért gyüjteményes kötete (119. lp.) (Új úton, 1970). De még szembetűnőbb, hogy a szerző inkább támaszkodott teljesen Kocsis Elemér általános dogmatikájára, pedig Nagy Gyula kimondottan evangélikus szociáletikát jelentetett meg.

1982. jún. 30.

 

vissza